67.fejezet

Lorenzo

  - Köszi a fuvart - csuktam be a brazil focista autójának ajtaját és elindultam az üzletünk felé. Ahogy beléptem, apám megkönnyebbülve sóhajtott fel.

 - De jó, hogy itt vagy kisfiam - nyomott egy kötényt a kezembe. - Állj be légyszíves segíteni.

 - Miért én? - húztam el a számat. - Miért nem Francesco? - mutattam a bátyámra, aki vigyorogva fűzte a pultban dolgozó lányokat.

 - Kérlek - pislogott rám apa fáradt szemekkel.

 - Rendben - csóváltam meg a fejem lemondóan, majd széles mosolyt varázsolva az arcomra elindultam felvenni a rendeléseket. Mivel sokszor segítettem már, így nagyon gyorsan behoztam a lemaradásokat és jókedvűen néztem szét az elégedett vendégek arcán.

 - Hol hagytad a csini barátnődet? - fordult felém Cesc, de szóra sem méltattam és inkább hátat fordítottam neki. - Süket vagy? - kapta el a karomat.

  A nyugalom álarcát erőltettem magamra, majd gúnyos mosollyal közöltem vele.

 - Nem vagyok, csak alkalmanként, mikor is valaki olyan szól hozzám, aki számomra egy nulla.

 - Jaj, ne már öcsi - nyomta meg a szót. - Most komolyan még mindig azért vagy berágva rám, mert elmeséltem a barátaidnak, hogy meleg vagy? - röhögött fel.

 - Már nem érdekel - mondtam tettetett nyugalommal. - Nem vagyok már mérges, mert ha az lennék, az azt jelentené, hogy jelentesz nekem valamit. Márpedig te már egy senki vagy a szememben - sétáltam el tőle felemelt fejjel.

 - Lorenzo - csattant fel a hangja -, ezt még megbánod - fenyegetett meg az ujjával.

 - Nem érdekelsz - rántottam meg a vállamat közönyösen, de belül visítva menekültem volna előle.

 - Még mindig nem bírtok magatokkal? - emelte fel a fejét apa, mikor beléptem az irodájába.

 - Nagyon jól tudod, hogy Cesc és köztem a testvéri szeretet egyenlő a mínusz végtelennel.

 - Tudom - sóhajtott fel. - Csak reménykedem, hogy egyszer megváltozik a véleményetek és újra jóban lesztek.

 - Nem akarlak elkeseríteni, de amíg ennyire homofób módon gondolkodik, addig erre semmi esély sincs - húztam el a számat.

 - Váltsunk témát - szomorodott el jó apám. - Pár nap és itt a suli. Meg van már mindened a kezdésre?

 - Még nincs, de Lexyvel megbeszéltük, hogy valamelyik nap elmegyünk és együtt megveszünk mindent.

 - Persze, hiszem osztálytársak lesztek - mosolyodott el végre. - Szeretem azt a kislányt.

 - Én is - nevettem el magam. - Mióta megismertem, megváltozott az életem. Ő annyira más, mint akikkel eddig lógtam. Az első nap óta tudja, hogy meleg vagyok, de egy percig sem érdekelte.

 - Örülök neki, hogy ilyen jól megvagytok. Mindenkinek szüksége van egy igazi barátra és ahogy elnézlek titeket, zsák a foltját - nevetett fel hangosan.

 - Lolo - kopogott be Julia, az egyik pultos lány. - Újabb roham érkezett, segítenél? - pislogott könyörögve, mire felugrottam.

 - Bocs, de vár a munka - intettem apámnak, majd kiléptem a kávézóba, ami tényleg újra dugig volt. Az asztalok közt szlalomoztam a tálcákkal, mikor újabb vendégek jelentek meg az ajtóban. Ahogy elnéztem őket, apa, anya és a fiuk, aki azonnal felkeltette a figyelmemet. A barna kócos haj és a világító zöld szemek mágnesként vonzották a tekintetemet. Ő is rám nézett, majd egy féloldalas mosollyal válaszolt a bámulásomra. Zavartan fordultam el tőle, majd mikor helyet foglaltak, melléjük léptem.

 - Mit hozhatok? - kérdeztem remegő hangon, gyomromban egy kisebb kősziklával.

 - Én egy latte macchiatot kérnék - mosolygott rám kedvesen az asszony.

 - Én egy erős feketét - morogta az apuka, majd a fiára nézett és a fülemnek ismerős nyelven kérdezett tőle valamit.

 - Narancslevet - válaszolt a srác olaszul, miközben a zöld íriszeit az enyémekbe fúrta -, de ha lehet, hideget - villantott rám egy olyan mosolyt, amitől a térdeim elgyengültek.

 - Má...máris hozom - jöttem zavarba tőle.

  Sietős léptekkel a pulthoz mentem és leadtam a rendelést. Amíg elkészült próbáltam rendbe szedni a gondolataimat, amiket a srác totálisan összezavart.

 - Lolo - simított végig a karomon Julia -, kész a rendelése a cuki fiús asztalnak - kuncogott fel.

 - Köszi - mosolyogtam rá, majd megpróbáltam elügyeskedni az innivalókat az asztalok közt úgy, hogy ne borítsam rá senkire.

 - Tessék a kávé és a latte - csúsztattam a szülők elé a csészéket -, és a narancslé, extra hidegen, ahogy kérted - tettem volna le a poharat, de a srác, mintha direkt tenné, meglökte a kezemet, így az üdítő a jégkockákkal az ölében landolt.

 - Bo...bocsánat - dadogtam idegesen, miközben az arcom színe már a stop táblához kezdett hasonlítani.

 - Nem gond, én voltam a béna - somolygott rám miközben felállt a székéből.

 - Várj segítek - vettem kezembe egy adag szalvétát az asztalról és megpróbáltam felitatni vele a folyadék nagy részét.

 - Öhm.. azt hiszem boldogulok egyedül is - pislogott rám már ő is elpirulva és mikor rájöttem az okára, úgy kaptam el a kezeimet a nadrágjától, mintha leforráztak volna.

 - Ne haragudj! - haraptam be az ajkamat. - Gyere, van az öltözőben váltóruhám - támadt ragyogó ötletem. - Ahogy elnézem, egyezik a méretünk.

  Az apuka valamit mondott neki, mire felnevetett, de nem jókedvűen.

 - Azt hiszem, élek az ajánlatoddal - mosolygott rám és követni kezdett. Sietve nyitottam be a helységbe, majd a szekrényemhez léptem és hosszas kutatás után előhúztam egy régebbi farmert.

 - Tessék - nyomtam a kezébe, majd elfordultam. - Remélem megérted, hogy nem hagyhatlak egyedül - magyaráztam neki meg a jelenlétemet.

 - Persze, semmi gond - kuncogott fel. - Amúgy Ádám vagyok - ejtette ki a nevét furcsa akcentussal.

 - Lorenzo, de a barátaimnak csak Lolo.

 - Nos Lolo örülök, hogy megismerhettelek - sétált elém. - Bár kicsit rendhagyóra sikerült a dolog - nézett rám huncutul csillogó szemekkel. - Holnap visszahozom - simított végig a kissé gyűrött anyagon. - Bent leszel?

 - Nem kell sietned vele, és nem tudom, hogy bent leszek e - hadartam el.

 - Hogyhogy?

 - Csak akkor szoktam beugrani, ha apának szüksége van rám. - Kérdő tekintettel várta a magyarázatomat. - Az övé ez a hely - nevettem el magam.

 - Így már értem - vigyorodott el. - Legalább nem kell félnem, hogy kirúgnak a kis malőrünk miatt.

 - Hát azt biztosan nem - mosolyogtam rá, majd a következő pillanatban arra eszméltem, hogy a falnak szorít és ajkait az enyémekre nyomja. A hirtelen jött érzéstől visszacsókoltam, majd mikor megéreztem kutakodó, forró, bársonyos nyelvét, ami bejutásért kuncsorgott, észhez tértem és ellöktem magamtól.

 - Megőrültél? - néztem rá hitetlenkedve.

 - Mindig is őrült voltam - nevetett fel és végigsimított az arcomon, majd ellépett tőlem. - Ez lesz a kedvenc helyem - nyalta meg a szája szélét perverzül, aztán pedig magamra hagyott a kavargó gondolataimmal és a hevesen dobogó szívemmel.

66. fejezet

Lexy:

  Lorenzoba csimpaszkodva léptem át a milnelloi pálya kapuját. Még csak most jutott el a tudatomig, hogy nem csak Stephan lesz itt, hanem Mattia is.

 - Nyugi Lex - fordított maga felé szöszke barátom. - Egyszer úgyis túl kell ezen esned és minél előbb annál jobb.

 - Tudom csak... - kezdtem, de nem tudtam befejezni, mert kivágódott az öltöző ajtaja és kilépett az akivel most pont nem akartam találkozni. Ahogy meglátott, megtorpant és szemeit az enyémekbe fúrta. Ettől a nézéstől a lelkiismeretem baltával kezdte apró darabokra hasogatni a szívemet. A fájdalom és a keserűség ami belőle sugárzott szinte letaglózott. Percekig csak egymást néztük szótlanul. Ahogy szemeimet lejjebb vezettem az arcán, megláttam egy lila foltot és egy vércsíkot a szája szélén. Ijedten kaptam a szám elé a kezem és ha Lolo nem tart vissza, akkor odaszaladok és megsimogatom a fájdalmas pontot a focista arcán, amiről azonnal tudtam, hogyan keletkezett. Mattia mikor rájött, hogy mit nézek, lesütötte a szemeit, majd egy halk "ciao" után elsietett mellettünk.

 - Sajnálom - csúszott ki a számon mikor mellém ért, mire egy pillanatra megtorpant, de nem fordult felém.

 - Én nem, mert megérte - mondta, majd otthagyott teljesen lesokkolva.

 - Hello cica! - szólalt meg egy csöppet sem kedves hang mögöttem, mire visszatértem a földre. - Jó kis numera lehetsz, ha a két kiskakas így egymásnak ugrott miattad - nyalta meg a száját undorítóan Balotelli.

 - Mario! Hagyd békén azt a lányt! - jelent meg mögöttem Kaká, majd óvón átölelt. - Szia Kicsilány, jól vagy? - nézett rám aggódva, amitől a szívemet melegség járta át.

 - Fogjuk rá - eresztettem meg felé egy halvány mosolyt.

 - Ne is törődj vele! - intett az olasz csődőr felé. - Amelyik kutya ugat, az nem harap - mondta hangosan.

 - Nana! - vigyorgott tovább a Milan negyvenötöse. - Pedig harapok, méghozzá nagyot - csattintotta össze a fogait, amitől engem még a víz is levert.

 - Balo! - szólt rá most már mérgesen a brazil. - Menj, találj magadnak valami nőt, akin kiélheted a perverzióidat! Lexyt pedig hagyd békén. Ő még csak egy kislány.

 - Finom, friss husika. Nyami - rángatta meg a szemöldökét a fekete játékos felém hajolva.

 - Minden oké? - szólalt meg Stephan a focista háta mögül. A megkönnyebbülés lavinaként áradt szét bennem.

 - Persze - válaszolt Balotelli mindenki helyett. - Csak hülyéskedtem egy kicsit a barátom csajával, hogy ne unatkozzon míg az ideér - vigyorgott miközben a szemei éhesen tapadtak rám.

 - Akkor most már leléphetsz, mert megjöttem - állt mellém Stephan és átölelte a derekamat. - Szia Édes! - csókolt szájon és elmosolyodott.

 - Szia - leheltem az ajkaira és teljesen elvesztem a csokibarna íriszekben, amik aggódva pásztázták végig az arcom.

 - Blööe - imitált hányás hangot a csatár. - Annyira nyálasak vagytok - húzta el a száját majd otthagyott minket. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amit Stephan nem hagyott szó nélkül.

 - Tudom, hogy fura a stílusa, de attól még jó srác - vette védelmébe a barátját.

 - Elhiszem - mondtam csöppnyi meggyőződés nélkül - csak tudod, ő olyan valaki akit én soha nem fogok csípni - húztam el a számat.

 - Na jó, fiatalok, akkor én most lelépek - szólalt meg nevetve Kaká.

 - Köszönöm - nyomtam puszit az arcára, jelezve, hogy jól esett, hogy megvédett a nagyszájú botrányhőstől.

 - Ö...azt hiszem én is megyek - sétált mellénk Lorenzo, akiről az elmúlt percek eseményei miatt teljesen megfeledkeztem.

 - Biztos? - kérdeztem csalódottan.

 - Igen. Kaká, eltudnál vinni a szüleim kávéházáig? - nézett reménykedve a brazilra.

 - Persze, gyere - emelte fel a sporttáskáját a kérdezett, a földről és elindult a kijárat felé. - Ja és Lexy - fordult vissza hozzám - a gyerekek szeretnének látni.

 - Ó, jó - mosolyodtam el. - Valamelyik nap átmegyek egy kicsit, ha nem baj.

 - Szerinted mondanám, ha az lenne? Inkább az a gond, hogy addig is kiszekálják a lelkemet míg nem jössz - intett vigyorogva, majd Lorenzoval együtt eltűntek a látóteremből.

 - Na végre kettesben - sóhajtott fel Stephan és a derekamnál fogva közelebb húzott. - Erre vártam egész nap - somolygott rám, majd lecsapott az ajkaimra. Boldogan simultam a karjai közé, magamba szívva a tusfürdőjének finom illatát.

 - Gyere, van egy meglepim - mondta, mikor hosszú percek után végre elszakadtunk egymástól. Összebújva sétáltunk el az autójáig, majd beültünk.

 - Kérdezhetek valamit? - néztem rá félve.

 - Persze - sóhajtott fel, mintha tudná, hogy mire szeretnék választ kapni.

 - Te voltál? - sütöttem le a szemeimet.

 - Igen.

 - Miért? - pislogtam ki az ablakon, kerülve vele a szemkontaktust.

 - Mert megvédem ami az enyém és te határozottan az vagy - nyúlt az állam alá és maga felé fordította az arcomat. Csokoládébarna szemei most sötétebbnek tűntek a szokottnál.

 - Akkor te pedig az enyém? - húztam fel mosolyogva a szemöldökömet.

 - Testestől-lelkestől - vigyorodott el és közelebb húzott magához. - Ezt soha ne felejtsd el - suttogta, majd apró csókokkal borította be az arcomat, a szemeimet és végül a számat. Ahogy csókolózni kezdtünk, a levegő egyre forróbb lett körülöttünk. Karjaink már úgy körbefonták a másikat, mint valami folyondár. A nagy heveskedésben valamelyikünk véletlenül megnyomta a dudát és az éles hang visszatérített minket az autóba.

 - Azt hiszem egyre nehezebben tudok neked ellenállni - vigyorgott rám Stephan mélyeket lélegezve, én pedig megbabonázva néztem piros, duzzadt ajkait.

 - Azt hiszem nekem sem nagyon sikerül - közöltem vele rekedt hangon és én is elmosolyodtam. Kinéztem az ablakon, míg Stephan kiállt a parkolóból és besorolt a forgalomba.

 - Hová megyünk? - kérdeztem, mikor eszembe jutott, hogy meglepetést ígért.

 - Meglátogatjuk édesanyámat - mondta és egyik kezét a combomra csúsztatta.

 - Mi? - néztem rá döbbenten, miközben legalább két ütemet kihagyott a szívem.

 - Úgy gondoltam, hogy én már ismerem a te családodat, így itt az ideje, hogy te is megismerd az enyémet. Legalábbis azt a részét aki most Olaszországban tartózkodik és ő az anyukám. Amúgy is már nagyon kíváncsi rád - nézett rám vigyorogva, majd tekintetét visszakapta a forgalomra.

  Csendben ültem, teljesen magamba szállva. Idegesen tördelni kezdtem az ujjaimat. Legalább mondta volna előbb, akkor mást vettem volna fel és rendbe szedtem volna magam. Arról nem is beszélve, hogy lelkiekben is fel kellett volna készülnöm erre, mert most elég ramaty állapotban vagyok. Stephan mintha a fejembe látott volna, megszorította a combomat majd nyugtatónak szánt szavakat intézett hozzám.

 - Ha most azon töröd a buksidat, hogy miért nem nagyestélyiben jöttél, akkor el kell hogy szomorítsalak, mert anya jobban szereti a természetes lányokat, mint a kikent-kifent plázacicákat.

 - A...természetest? - néztem ijedten a barátomra miközben ujjaim önkéntelenül beletúrtak a természetesnek nem nevezhető rózsaszín rasztáim közé. A mozdulatom Stephannak is szemet szúrt és nevetve próbálta korrigálni az előző szavait.

 - Szóval az olyan lányokat szereti, akik nem játszák meg magukat és nincs rajtuk egy vödörnyi festék. Nyugi, téged imádni fog, ahogy én is - emelte a szájához a kezemet és megcsókolta. Arcom pirossága egyből elárulta, hogy mit váltott ki belőlem ez a mozdulat., így inkább neki dőltem a hűs üvegnek és próbáltam megnyugodni. Rendesen be voltam parázva. Idegességem pedig akkor hágott a tetőfokára, mikor megálltunk egy gyönyörű ház előtt és leállította az autót.

 - Megjöttünk - mosolygott rám majd kipattant mellőlem és megkerülve a kocsit kinyitotta az ajtómat. - Hölgyem - nyújtotta bohóckodva a karját és én nevetve szálltam ki a segítségével.

 - Uram - hajoltam meg kecsesen.

 - Ezt szeretem - nézett rám csillogó szemekkel.

 - Mit? - kacérkodtam vele és jóleső sóhaj hagyta el a számat mikor közel húzott magához.

 - Amikor mosolyogsz és boldog vagy - simított végig az arcomon. - Mindent megadnék érte, ha ez mindig így maradna.

   Most én voltam a kezdeményező. Kezemet a tarkójára csúsztattam és számat az övére nyomtam. Apró morgás ütötte meg a fülemet ami a mellkasából szakadt fel, mikor ujjaim simogatni kezdték a nyakán lévő pihéket.

 - Kisfiam, ma még bejöttök, vagy megvárjátok a kertben a naplementét? - hallottuk meg érzésem szerint Stephan anyukájának nevető hangját. Mint akit a bolha csípett meg, úgy ugrottam el a barátomtól, majd vérvörössé vált arcomat a mellkasához szorítottam.

 - Mindjárt megyünk - kuncogott fel a mozdulatomra, mire belecsíptem az oldalába. - Nyugi, nem lesz semmi baj.

 - Könnyű azt mondani - sóhajtottam fel. - Épp most mutatkoztam be neki, hogy mennyire nem tudok jó kislány lenni a közeledben - duzzogtam.

 - Szeretem, mikor nem vagy jó kislány - súgta a fülembe vigyorogva, majd belecsókolt a hajamba. - Na gyere, essünk túl rajta.

 Megragadta a kezemet és maga után húzott a házba. Nagy levegőt vettem és őt követve beléptem az ajtón. Csak nem eszik az anyukája lányokat vacsorára.