1. fejezet

Lexy

 - Alexa, légyszíves vidd innen az öcséidet, mert így soha nem végzek - sóhajtott fel anya, miközben az öltözőt próbálta felmosni, de a két ördögfióka egymást csesztetve, nem hagyta. Körbe ugrálták, közben folyamatosan nyafogtak.

 - Anya, nem adja vissza!

 - Anya, nem adja vissza! - utánozta a nagyobbik srác a kistestvérét.

 - Dárius! - szólt rá most már erélyesebben anya. - Húzzatok ki innen! - tette csípőre a kezét és olyan szigorúan nézett rájuk, hogy még én is megijedtem tőle.

 - Gyertek, skacok! - szóltam neki, megelőzve nőnemű szülőm teljes kiakadását. - Kimegyünk focizni - vettem kézbe az egyik labdát, ami az öltöző padlóján hevert.

 - A kispályára menjetek, nehogy a stadionba! - jött az utasítás.

 - Tudom anya, nem vagyok hülye - forgattam meg a szemeimet, miközben kézen fogtam a kisebbik, öt éves öcsémet. A nagy, aki a tizenharmadik évét tölti lassan, engedelmesen követett.

 - Tartasz nekünk edzést? - nézett rám a kicsi.

 - Ha akarjátok, de csak ha szót fogadtok - túrtam bele rózsaszín, raszta-tincsekkel tarkított hajamba. Igen, nem megszokott külsőm van, tudom. Imádom, hogy mindenhol megbámulnak. Soha nem szerettem beleolvadni a tömegbe, amit anya mindig is támogatott. Ő találta ki, milyen haj állna jól nekem, milyen szín stb. Általában ő is festette be, amit a régi sulimban nem nagyon toleráltak. A ruháimról már nem is beszélve, amiket anya "gyártott" egy olló és néhány cipőfűző segítségével. Imádott turiba járni és nem volt olyan, hogy ne hozott volna haza valami átalakítani valót. Tőle örököltem a kreativitásomat és a foci iránti szeretetemet. Elmosolyodtam, mikor eszembe jutott, hogy milyen sikítozást lerendezett, mikor megkapta a levelet, hogy övé a munka itt a Milánnál. Nem volt kérdéses, hogy azonnal költözünk és hátra hagyva addigi életünket Magyarországon, itt, az olasz városban kezdünk újat. Apa is megnyugodott, hisz otthon nem tudott elhelyezkedni, míg itt már másnap felvették biztonsági-őrnek. Így lettünk mi is az AC Milan kis családjának tagjai. Visszatértem a jelenbe, ahol kiértünk a gyakorló pálya szélére.

 - Dárius 3 kör, Medox 1 kör futás - adtam ki a feladatot. Míg ők neki álltak teljesíteni, addig kezembe vettem a telefonom és csatlakozva az internethez, szerkeszteni kezdtem a blogomat. Annyira belemerültem, hogy nem vettem észre, hogy a fiúk végeztek.

 - Kész - jöttek oda hozzám és várták a további feladatokat. Felkeltem a padról és szépen sorban elmutogattam, hogy mit is kéne csinálniuk bemelegítés gyanánt. Lelkesen tették a dolgukat. Egyedül ilyenkor tudtam rávenni őket, hogy szót fogadjanak nekem. Vigyorogva néztem, ahogy az öt éves öcsém tartani próbálja a tempót a bátyjával. Elég ügyesen csinálja, az biztos. Mikor úgy éreztem, hogy kellőképp bemelegítettek, lepakoltam a bójákat a földre, amiket a pálya szélén találtam.

 - Labdavezetés - mutattam rá a lábamnál tartott sporteszközre. - Először jobb, majd bal és aztán váltott lábbal. 5-ször.

  Bólintottak, hogy megértették. Különböző feladatokat kitalálva, szórakoztattam őket már vagy egy órája, mikor nyafogni kezdtek.

 - Mikor rúghatunk kapura? Mikor meccsezünk? - biggyesztette le a száját a kicsi. Tudtam, ha továbbra is csak a gyakorlatokat erőltetem, elmegy a kedvük az egésztől.

 - Most - néztem rá, mire felcsillant a szeme. Sötét-vörös hajához, zöldes-barna szem társult. Enyhén szeplős arcára széles mosoly kúszott. A nagyobbik szőkés-barna haját igazgatva (ami teljesen felesleges volt, hiszen reggelente fél kiló zselét rakott bele, hogy úgy álljon a haja, mint a példaképének, Ronaldonak) dekázott a labdával és az internetről ellesett cseleket gyakorolta.

 - Na végre - mondta közönyösen és a labdát maga előtt vezetve, megindult az egyik kapuhoz.

 - Ki véd? - kérdeztem rá feleslegesen, mert Medox azonnal a kapuban termett.

 - Most Viktor Valdes vagyok - jelentette ki és kedvenc kapusát utánozva állt be hálóőrnek.

 - Casillas sokkal jobb - közölte vele a bátyja. Letette a labdát a földre, kb. három méterre a kicsitől. Hátrébb lépett, felnézett és elrúgta a labdát. Naná, hogy az öccse nem tudta kivédeni, abban, a hozzá képest óriási kapuban.

 - Nem ér - vágta be a durcát. - Nagyon nagy a hely - mutatott körbe.

 - Van egy ötletem - léptem közelebb, hogy elkerüljem az ilyenkor szokásos veszekedést. - Lekicsinyítem a kaput - mondtam és a kezemben lévő bójákat letettem, körülbelül a kapu közepébe. - Innentől idáig gól - mutattam rá a helyre, ami remélem mind a két fiúnak megfelel. - Jó így?

  Bólogattak és újra beálltak játszani. Medox most már több-kevesebb sikerrel, hárítani tudta a lövéseket. Mosolyogva hallgattam, hogy mikor kinek a bőrébe bújtak. Volt Casillas, Petr Cech, Buffon, de az örök kedvenc Valdes mellé befért még Pinto is.

 - Hugi - szólított az otthon használt becenevemen Medox -, most Paulo leszek - vigyorgott rám. Elpirultam, mert rohadtul bejött a Southampton kapusa.

 - Kapd be - mondtam neki a megszokott lezser módon, de azért végignéztem, ahogy sikerült kivédenie a bátyja rúgását.

 - Én most Roni leszek - szólalt meg Dárius. Megforgattam a szemeimet és csak ennyit mondtam.

 - Mily meglepő!

  Beállt a labda mögé, úgy ahogy a portugál szokott. Figyeltem a mozdulatait és rá kellett jönnöm, hogy túl sokat nézi a youtubeot, mert kísértetiesen leutánozta a Reálos mozdulatait. Még a gólörömét is, ami azután jött, hogy elfektette az öccsét és felette a felső sarokba bombázta a labdát. Szaladt, felugrott a levegőbe, testét megfeszítette, száját elnyitotta és a hátára mutatott. Tipikus Cristiano megnyilvánulás volt.

Nevetni kezdtem rajta, de úgy, hogy a fűben ülve, a hasamat fogtam és a könnyeimet törölgettem.

 - Ne röhögj - sértődött be. - Ez még mindig jobb, mint a Neymarocskád tánca - mondta és elkezdte utánozni a brazilt. Nemhogy alábbhagyott volna a nevetésem, még inkább előtört belőlem. Már feküdtem a földön és alig kaptam levegőt, mikor azt láttam, hogy ijedt tekintettel a hátam mögé bámulnak. Abbahagytam a nevetést és hátrafordultam, hogy én is láthassam riadalmuk okát. A szemeim elkerekedtek, ahogy megláttam az öt focistát, akik vigyorogva néztek minket és egyre közelebb sétáltak hozzánk. A szívem majd kiugrott a helyéről. Felálltam, leporoltam a ruhám és megigazítottam a hajam. Az arcommal nem tudtam mit csinálni, hisz az már nem csak a nevetéstől volt piros. Még szerencse, hogy nem festettem magam, mert most tuti, hogy elfolyt volna és még idétlenebbül néznék ki.