11. fejezet

Lexy

 - Komolyan te vigyáztál Kaká gyerekeire? - meredt rám kérdő tekintettel Zsolti, a laptopon keresztül.

 - Már mondtam, hogy nem tudta kire bízni őket.

 - És képes volt megkérdezni, hogy mennyivel tartozik? - háborgott. Na igen, jól ismert engem és tudta, hogy mennyire belegázolt a csatár a lelkembe.

 - Csak azért nem küldtem el a búsba, mert ott voltak a kicsik.

 - Pedig megérdemelte volna. Hogy lehet ekkora tuskó?

 - Ne háborogj már, nem vagy te Árész - vigyorogtam rá. - Inkább mesélj, mi van odahaza?

 - Semmi különös. Tegnap Noncsiéknál aludtam és este körbejártunk az utcákban. Szerintem már kilométerekről tudták, hogy jövünk, mert elég hangosak voltunk.

 - Ketten?

 - Nem, Dóri és Adél is velünk jött. Szar volt elmenni a házatok előtt tudva, hogy tök üresen áll - mondta, majd pár percre elnémultunk. Ő is és én is a múlton rágódtunk. Hiányoztak. Merengésemből a telefonom zenélése rántott vissza. A kijelzőre nézve elmosolyodtam.

 - Ciao, Lorenzo! Mi újság? - váltottam át olaszra.

 - Ciao, Lexy! Semmi, csak unatkozom, és gondoltam megkérdezem, hogy nincs-e kedved bejönni velem a városba?

 - Persze, hogy van - bólogattam lelkesen, mintha látná. - Mikor és hol találkozunk?

 - A San Siro előtt, egy fél óra múlva megfelel?

 - Szuper - mosolyodtam el. - Akkor ott találkozunk. Ciao!

  Kinyomtam a telómat és az engem érdekesen vizslató barátomra néztem.

 - Hú - nyelt egy nagyot. - Na jó, ez kicsit fura volt.

 - Mert?

 - Más a Maris óráján ülni és úgy gagyogni olaszul és teljesen más, mikor élőben hallod használni.

 - Olyan rettenetes volt?

 - Dehogyis. Úgy pörgött a nyelved, mint a motolla.

 - Na ezt most hagyd abba - vigyorogtam a perverz arcot vágó fejére. - Nem akarok hülye célozgatásokat a nyelvemre és néhány focista nemiszervére.

 - Ó, pedig már kérdezni akartam, hogy mi újság van a szerelmeddel? - csillogott vidáman a szeme.

 - Melyikkel? - vigyorogtam én is.

 - Most per pillanat az olasz csődőrre gondoltam.

 - Semmi - vontam meg a vállam. - Azóta nem találkoztunk. Szívem, most mennem kell, mert az előbb Lorenzo hívott, hogy menjek vele csavarogni - hülyéskedtem a barátommal.

 - Jól van Drágám - nevetett fel ő is. - Menj és csalj meg egy meleg sráccal. Ennél megalázóbb dolgot úgysem tudnék most mondani.

  Röhögve búcsúztunk el egymástól. Gyorsan összekaptam magam és szóltam anyának, hogy elmentem. Sietősre vettem a figurát, hogy minél hamarabb a stadionhoz érjek, de Lorenzo még így is megelőzött.

 - Ciao, Bambina! - ölelt magához és cuppanos puszit nyomott az arcomra.

 - Ciao, Lolo! - nevettem el magam. Ha most valaki látott volna minket, biztosan egy párnak gondol. - Csak nem hiányoztam? - néztem huncutul, a nálam fél fejjel magasabb srácra, akivel pár nap alatt elválaszthatatlanok lettünk.

 - Te? Mindig - tette a vállamra a kezét és lassan sétálni kezdtünk. - Óh - hallottam meg a hangját és felnéztem, hogy lássam, mi váltotta ki belőle.

 - Ciao, Alexa! - köszönt rám egy kellemes bariton, ami a Milan 92-eséhez tartozott.

 - Ciao! - mondtam döbbenten az előttem állónak.

  Rám villantott egy lepkeélesztő mosolyt, majd ellépett mellőlünk és eltűnt a stadionban.

 - Vaffanculo - szaladt ki Lorenzo száján. - A Fáraó tudja a nevedet.