63. fejezet

Stephan

   Egész délután rossz érzésem volt. Úgy éreztem, valami nem stimmel. Mikor felhívtam Lexyt olyan fura volt a hangja mintha ideges lenne, de ez teljesen ki is ment a fejemből miután közölte, hogy begörcsölt a vádlija.

 - Jól vagy? Ugye haza tudsz jönni? - kérdeztem ijedten, de megnyugtatott, hogy nem kell érte mennem majd elbúcsúztunk.

 - Na mi újság? Nem lopták még el a barátnődet? - mosolygott rám anya és egy nagy tál gyümölcssalátát tolt elém.

 - Nem, de annyira furcsa volt a hangja - meredtem magam elé.

 - Kisfiam, ne kezd megint a féltékenykedést. Jusson eszedbe, hogy a múltkor is majdnem elvesztetted a hülyeséged miatt. Nem szeretem, ha ilyen vagy - dorgált meg.

 - Tudom, de akkor is érzek valamit - motyogtam az orrom alá majd elkezdtem belapátolni a finomságot.

  A délután további részében beszélgettünk és el is felejtkeztem a dologról. Vidáman, feltöltődve mentem haza.

  A tévé előtt ültem mikor megcsörrent a mobilom és Lexy képe villant fel a kijelzőn. Mosolyogva vettem fel.

 - Szia Kicsim! Csak nem hiányzom?

 - Szia Stephan! Mit csinálsz most? - hadarta idegesen, amitől gombóc nőt a gyomromba.

 - Semmit, nézem a tévét.

 - Az jó! Figyelj, nem tudnál ide jönni? Beszélnünk kell!

 - Lex, megijesztesz - fogtam erősebben a fülemhez a telefont. - Mond el mi a baj.

 - Nem, nem telefon téma.

  Ettől a kijelentésétől már kezdtem pánikolni és az egész napos rossz érzet kezdett értelmet nyerni.

 - Felöltözöm és ott vagyok - válaszoltam, de közben már a cipőmet vettem.

 - Oké, akkor negyed óra múlva - sóhajtotta.

 - Lexy, szeretlek - csúszott ki a számon.

 - Én is téged. Ciao. - nyomta ki a hívást.

  Idegesen ültem be a kocsimba és egész úton azon kattogott az agyam, hogy vajon mi történhetett. Amint leállítottam az autót a ház előtt, kipattantam és sietős léptekkel mentem a bejárathoz, de még azelőtt kinyílt az ajtó, hogy kopoghattam volna.

 - Szia - nézett rám szorongva a barátnőm.

 - Szia - öleltem magamhoz, hogy lecsillapítsam a szívem heves dobogását. - Mi a baj?

 - Miből jöttél rá, hogy baj van?

 - Lexy, nem szoktál te csak úgy ide hívni és ráadásul már messziről létszik rajtad, hogy majd szétvet az ideg - néztem végig a lányon akin egy rózsaszín, puha, bolyhos köntös volt és bele sem mertem gondolni, hogy mi lehet alatta.

 - Igazad van - tördelte továbbra is a kezeit, hogy ezt megakadályozzam, lefogtam azokat.

 - Jézusom, Kicsim ezek jéghidegek - csóváltam meg a fejemet és a markomba fogtam az összekulcsolt ujjait.

 - Beülhetnénk a kocsidba? - Kérdőn néztem rá és ő azonnal megértette, hogy miért. - Lorenzo itt alszik mert otthon gázos a helyzete.

 - Gyere - ragadtam meg a kezeit és az autóm hátsó ajtajához húztam. Beült, én pedig becsusszantam mellé és magamhoz öleltem, hogy átmelegítsem. Egy darabig szótlanul ültünk egymás mellett. Én felé fordulva az arcát tanulmányoztam, míg ő bámult maga elé, mint aki nem tudja, hogyan fogjon bele a mondanivalójába.

 - Miért... Mondanom kell... - szólaltunk meg egyszerre. Egymásra néztünk és halványan elmosolyodtunk, de láttam, hogy Lexy szemei szomorúak és ijedtek.

 - Kezd te - simítottam végig a karján majd összefűztem az ujjainkat - úgyis te hívtál ide.

 - Oké - sóhajtott mélyet, majd belekezdett. - Ugye odáig tudod, hogy elmentem De Sciglioval futni? - bólintottam, de közben a szívembe beleszúrt valami. - Szóval...begörcsölt a vádlim és mikor Mattia megmasszírozta utána...meg...megcsókolt - nyögte ki kínkeservesen. Szemeimet lehunytam, hogy elrejtsem előle, mekkora fájdalmat okozott a szavaival. Gondolatban többféle kínzásmódot és halálnemet próbáltam ki a csapattársamon. Tudtam, hogy tetszik neki a barátnőm, de nem gondoltam volna, hogy ennyire gátlástalanul ráhajt.

 - Kérlek mondj valamit - szipogott mellettem Lexy és elhúzódott tőlem. Kezét megpróbálta elvenni az enyém fogságából, de nem hagytam.

 - Miért mondtad el? - kérdeztem rekedten és kinyitottam  a szemeimet.

 - Mert szerintem egy kapcsolat az őszinteségre és a bizalomra kell, hogy épüljön. Én most játszottam el a bizalmadat, de legalább a lelkiismeretem tiszta lesz - húzta el a száját miközben a könnyei már patakokban csordogáltak az arcán. Az ajtónyitóhoz nyúlt, de kérdésemmel megállítottam.

 - Szereted?

  Döbbent arcát látva már tudtam a választ, de hallanom kellett a szájából is.

 - Hogy mi?

 - Azt kérdeztem, hogy szereted-e Mattiát?

 - Nem, én téged...

  Mondata második felét belefojtottam egy csókkal, ami mohó és vad volt. Birtoklón túrtam rasztái közé, hogy azoknál fogva döntsem oldalra a fejét és így könnyen elérhettem a nyakán lévő puha bőrt. Csókoltam, haraptam miközben azt hallgattam milyen hangokat tudok kicsalni belőle. A tudat, hogy Mattia is megízlelhette az ajkát, még hevesebbé tett.

 - Stephan - kérlelt elfúló hangon, de addig nem engedtem el míg egy szép nagy, lila folt nem éktelenkedett a nyakán. Ekkor újra visszatértem ajkaihoz, de most már finomabban vettem birtokba őket.

 - Szeretlek - leheltem a szájába mikor néhány pillanatra elszakadtam tőle, hogy levegőt vegyek.Szemeibe néztem, amik boldogan, de értetlenül csillogtak az utcai lámpák fényénél.

 - Én is - sóhajtott fel és hozzám bújt, mint egy kiscica. - Annyira féltem - suttogta.

 - Mitől?

 - Hogy elveszítelek - vallotta be majd újra rám nézett. - Sajnálom, nem akartam fájdalmat okozni - emelte arcomhoz puha ujjait amikkel körberajzolta a szemem és a szemöldököm vonalát, majd az ajkaimat. A testem bizseregni kezdett az érintésétől.

 - Lex, ne csináld - fogtam le a kezeit. Kérdő tekintetét látva elmosolyodtam. - A határaimat feszegeted és ha most nem hagyod abba nem biztos, hogy be tudom tartani az ígéretemet - csókoltam a tenyerébe.

  Arca másodpercek alatt vált pipacsvörössé.

 - Nagyon haragszol? - kérdezte félve.

 - Igen, de nem rád - húztam az ölembe, mint kisgyereket az apja. Egyik kezemmel a hátát simogattam, míg a másikkal az ujjaival játszottam. Fejét a vállamra hajtotta és a nyakamhoz bújt. Nem tudom, meddig lehettünk így, de nagyon megnyugtató volt.

 - Miért? - törte meg a köztünk lévő csendet. - Miért bocsátottál meg ilyen könnyen? Azok után, amit Luciáról meséltél, azt hittem, hogy...

 - Csssh - pusziltam szájon. - Te nem ő vagy. Neked minden porcikádból süt a megbánás, és emlékszel, alig néhány napja fogadtam meg, hogy megpróbálok normálisan viselkedni - csókoltam meg újra, hogy csírájában elfojtsam a további önmarcangolását, persze sikertelenül.

 - De...- kezdte újra mikor levegőhöz jutott.

 - Lexy, nincs de. Te is megbocsátottál nekem amikor egy idióta voltam és most én is megbocsátok neked. Kvittek vagyunk és tiszta lappal indulunk. Így megfelel? - magyaráztam neki.

 - De én nem azért bo...

  Muszáj volt megint elhallgattatnom egy újabb csókkal, de most nem engedtem el olyan könnyen, mint eddig. Magam alá fordítottam az ülésen és falni kezdtem forró ajkait. Kezeim kioldották a köntöse övét és az egyikükkel felfedező útra keltem a pizsamája alá. Elégedetten mordultam fel mikor megéreztem a puha bőrét a tenyerem alatt. Annyira kívántam, hogy majdnem elvesztettem a fejemet, de még időben észbe kaptam.

 - Úristen Kicsilány, teljesen megőrjítesz - döntöttem a homlokomat az övének és kapkodva szedtem a levegőt. Fátyolos tekintetét látva jóleső érzés öntött el, hogy ezt én váltom ki belőle. Az agyam legrejtettebb zugában viszont egy hang gúnyosan felnevetett és hülye kérdésekkel bombázott. Vajon Mattiára is így nézett utána? Vele meddig jutott el? Mikor megcsókolom eszébe jut De Sciglió?

 - Baj van? - térített vissza a valóságba a kérdésével Lexy.

 - Nem, nincs - fúrtam tekintetemet az övébe, ahonnan kiakartam olvasni a válaszokat az előző kérdésekre.

 - Látom, hogy bánt valami - simított végig az arcomon amin már sercegni kezdett a borosta az érintése alatt. - Kérlek, mond el - pislogott fel rám.

 - Jó, de ígérd meg, hogy nem haragszol meg érte.

 - Megígérem - mosolyodott el halványan. - Mattiáról lesz szó, igaz?

  Bólintottam.

 - Visszacsókoltál?

 - Igen - suttogta szomorúan és elfordította a fejét.

 - Miért?

 - Nem tudom - vonta meg a vállát. - Talán mert annyira váratlanul ért.

 - Tovább is... - nyeltem nagyot. - Szóval tovább is jutottatok?

 - Mi? Dehogyis! Mit képzelsz? - tette a kezeit a mellkasomra és mérges arccal megpróbált eltolni, sikertelenül. Láttam a szemein, hogy igazat mond és azt is, hogy valami történt még, de most nem akartam tovább feszegetni a témát.

 - Ne haragudj, de tudnom kellett...

 - Most már tudod! Egyetlen csók volt csak és azt is azonnal megbántam - csúszott ki a száján. Elvigyorodtam. Ha így beszél róla, akkor nem lehetett valami nagy szám.

 - Most mi olyan mulatságos?

 - Semmi és minden - vontam meg a vállamat. - Amúgy meg boldog vagyok, mert már elég régóta itt fekszel alattam és még nem akartál szabadulni.- Felnevettem ahogy megláttam, hogy ismét elpirul. - Szeretlek - nyomtam puszit az ajkaira majd ülőhelyzetbe tornáztam magam és megvártam, míg ő is ezt teszi.

 - Detto - nevette el magát zavartan.

 - Az mit jelent? - pislogtam értetlenül.

 - Nem láttad a Ghostot, Patrick Swayzeval és Demmi Moore-ral?

  Megráztam a fejemet és kíváncsian néztem rá.

 - Ősrégi film, még a szüleim egyik kedvence volt. Majd egyszer, ha ráérsz együtt megnézzük. Addig meg csak furdaljon a kíváncsiság - bökött oldalba.

 - Olyan vagy - húztam el a számat, de belül már azon gondolkodtam, hogy mikor lesz időm, hogy együtt mozizhassunk.

 - Milyen?

 - Édes - adtam puszit a szájára - aranyos - még egy puszi - kedves, szexi és nem utolsó sorban gyönyörű - csókoltam meg és jót nevettem a zavarán.

 - Az okosat kihagytad - somolygott rám.

 - Persze, mert az egyértelmű.

 - Mégis miért? - értetlenkedett.

 - Mert megfogtál magadnak - kacsintottam rá.

 - Egomanó - nevetett fel jóízűen, majd nagyot sóhajtott. - Mennem kell - mondta és kezével egy szívecskét rajzolt a bepárásodott ablaküvegre. - Örülök, hogy sikerült megbeszélnünk.

 - Én is - mosolyogtam rá és beleírtam a rajzába egy A és egy S betűt. Lexy mellett úgy éreztem, mintha újra élném a tinédzser koromat. - Holnap találkozunk?

 - Rajtad múlik. Te vagy a fontos ember - mosolygott rám úgy, hogy a szívem hatalmasat dobbant a mellkasomban.

 - Akkor igen. Edzés után érted jövök és elviszlek valahova - nyitottam ki az autó ajtaját. Kiszálltam és kisegítettem Lexyt is. Zavartan húzta össze magán a köntöse övét és megcsomózta.

 - Nem akarom tudni, hogy mit gondolnának rólam az emberek most, ha látnának. Olyan, mintha egy kiadós numera után kászálódtunk volna ki az autódból - pirult el, de ő is vigyorgott.

 - Majd egyszer azt is kipróbáljuk - néztem rá kajánul, mire oldalba vágott. - Amúgy meg imádom a Spongyabobos boxered - súgtam a fülébe gonoszul. Megforgatta a szemeit majd puszit nyomott a számra.

 - Azt hiszem, hogy most jobb ha elmegyek aludni. Jó éjt Stephan! - búcsúzott el.

 - Neked is Kicsim - kísértem el a bejáratig.

 - Szeretlek - fordult vissza mosolyogva a küszöbről.

 - Detto - válaszoltam a szóval, amiről fogalmam sem volt, hogy mit jelenthet.

   Lexy széles mosolyra húzta az ajkait majd becsukta maga után az ajtót. Visszasétáltam az autómhoz és beültem. Az egész kocsi a lány illatával volt tele. Jókedvűen vezettem hazáig, ahol ágyba bújtam és boldog mosollyal az arcomon aludtam el, kirekesztve a gondolataimból Mattiát és az árulását.