68. fejezet

Lexy

   Stephan kezét szorongatva léptem át a ház küszöbét. Barátom átölelte a vállamat és biztatón rám mosolygott. Elnavigált velem az ebédlőig ahol egy kedves, szőke hajú nő várt minket.

 - Na végre! - mosolygott ránk. - Már azt hittem, hogy inkább felfalod ezt a kislányt, minthogy bemutasd nekem. Szia, én Lucy vagyok, ennek a lökött fiúnak az anyukája - fordult felém.

 - Anya! - forgatta meg a szemeit Stephan, amin jót mosolyogtam.

 - Buon Pomeriggio! - köszöntem illedelmesen. - Alexa Silver, de mindenki csak Lexynek szólít.

 - Szép neved van, de ha lehet akkor inkább tegezz, mert nem akarom rosszul érezni magam a korom miatt.

 - Rendben, köszönöm - pirultam el és közelebb bújtam Stephanhoz.

 - Ó, de buta vagyok, üljetek le - mutatott a székekre, amik egy már megterített asztal mellett álltak. - Mindjárt hozom a kaját.

 - Segíthetek? - néztem rá félve, mire elmosolyodott.

 - Köszönöm, de nem kell. Ti csak...na szóval, szórakoztassátok egymást míg visszajövök - nevetett fel.

  Úgy éreztem, most értem el a bőrömmel azt a szintet, hogy ennél pirosabb már nem lehetek. Stephan röhögve leült és az ölébe húzott.

 - Bocs, nem tudom mi van vele, de nem ilyen szokott lenni. Szerintem tetszel neki - simított végig az arcomon nevetve.

 - Gondolod? - kérdeztem aggódva.

 - Tuti - bólintott mire kuncogni kezdtem. - Most mi van?

 - Bele sem merek gondolni, hogy miket mondott volna, ha nem tetszenék neki - néztem a barátom szemeibe, ahol azon nyomban el is vesztem a barna kavalkádban.

 - Itt is vagyok - jelent meg Lucy egy hatalmas tál tésztával a kezében amit letett elénk az asztalra. - Szedjetek! Jó étvágyat!

 - Köszönjük - válaszoltam illedelmesen.

 - Ú, bolognai, a kedvencem! - támadta le a tálat a mellettem ülő focista.

 - A bolognai?  - nevettem el magam. - Azt hittem, hogy a milánói a kedvenced?

 - Az is, de a bolognaiban hús is van - tömte tele a száját. Nevetve néztük hogyan tünteti el a felhalmozott ételt a tányérjáról. Fokozatosan oldódott fel a hangulat és egyre többet beszélgettünk a barátom anyukájával, akit szinte minden érdekelt ami velem kapcsolatos volt. Értsd a jövőbeni terveimtől a főzéstudásomon át a családomig. Készségesen válaszolgattam neki, mire ő hálából érdekes történeteket mesélt a "kicsi" Fáraóról, amit a "nagy" nem nézett jó szemmel. Épp azon nevettünk, hogy a barátom kiskorában mindig hisztizett, ha a labdája nem volt az ágya mellett, mikor megcsörrent a mobilom.

 - Elnézést - mentettem ki magam, majd felálltam és kisétáltam, hogy ne zavarjam a többieket.

 - Szia - köszöntem mosolyogva a hívónak.

 - Lex! Ezt nem fogod elhinni - hadarta Lolo. - Én, Ádám, ráöntöttem és megcsókolt - magyarázott össze-vissza.

 - Hé, hé, hé - csitítottam le.- Lassabban, mert így nem értek egy kukkot sem.

 - Á, ezt így nem lehet - nyüszített fel. - Mikor érsz haza?

 - Nem tudom - vontam meg a vállam, amit ő nem láthatott. - Stephan elhozott az anyukájához vacsira.

 - Ó, lassan megkéri a kezedet - vihogott fel.

 - Idióta - mordultam rá.

 - Akkor nem is zavarok - kuncogott bele a telefonba.

 - Lolo, ne csináld ezt velem! - csattantam fel. - Mi történt? Miért hadoválsz össze-vissza?

 - Nem szeretném, ha miattam rossz benyomást tennél az anyós jelöltedre - nevetett fel. - Amúgy sem telefon téma.

 - Gyere át estére - ajánlottam fel, mert már nagyon kíváncsivá tett.

 - Az lesz a legjobb. Mikorra menjek?

 - Szerintem fél kilencre már otthon leszünk - morfondíroztam a készülékbe.

 - Akkor én meg addigra ott leszek nálatok. Puszi.

 - Szia - nyomtam ki a telefont, majd egy ideig elbambulva néztem a tárgyra. Sejtésem sem volt, mi lehet az ami ennyire fontos, amitől ilyen zaklatott lett a szőkeség.

 - Minden oké? - simította a tenyerét a vállamra Stephan.

 - Persze - mosolyodtam el - csak Lorenzo volt. Valami történt vele. Fél kilencre átjön és megbeszéljük.

 - Ez azt jelenti, hogy este nem leszel velem? - biggyesztette le az ajkait a focista én pedig totál zavarba jöttem. Lesütöttem a szemeimet és éreztem ahogy az arcom felforrósodik.

 - Szó sem volt ilyenről - suttogtam.

 - Tudom, de reménykedtem benne, hogy lesz még egy kis időnk és akkor megmutattam volna neked a lakásomat.

 - Persze, a lakásod - néztem rá összeszűkített szemekkel. - Bélyeg gyűjteményed nincs?

 - Az nincs - vigyorgott rám  -, de van helyette rengeteg dvd-m - húzott magához. - Megnézhetnénk egy jó filmet - cirógatta meg az arcomat az orrával majd egy édes puszit adott a szám sarkába.

 - Ne - leheltem az utolsó erőmet is összeszedve, mert a közelsége részegítően hatott rám.

 - Miért? - suttogta már szinte a számba.

 - Az...anyukád - hunytam le a szemeimet, feladva az ellenállásomat és teljesen átadtam magam a csókjának. Kezeimet a nyaka köré kulcsoltam, majd cirógatni kezdtem a tarkóját amitől élvezettel teli hangon felnyögött.

 - Ne kísérts! - szakadt el tőlem zihálva.

 - Én? - néztem rá kekeckedve, de a szavam azonnal elakadt mikor ujjait mintegy véletlenül végigsimította a pólóm elején. - Stephan - nyögtem ki a nevét.

 - Igen? - mosolygott rám pimaszul majd újra megismételte a mozdulatot. Kicsit késve, de ellöktem a kezeit.

 - Miért akarsz mindenáron rossz színben feltüntetni az anyukád előtt? - néztem rá mérgesen.

 - Nyugi - kulcsolta össze az ujjainkat - tudja, hogy közülünk én vagyok a rossz és te az ártatlan jókislány - vigyorgott szélesen.

 - Akkor is fejezzük be - léptem el tőle. - Udvariatlanok vagyunk, hogy csak úgy magára hagytuk - húztam magam után a focistát az ebédlőbe.

Lucy már leszedte az asztalt és elpakolta a vacsora maradványait.

 - Látod - néztem mérgesen Stephanra - még segíteni sem tudtam.

 - Na, ne morcoskodj - bújt a hátamhoz és kezeit összefűzte a hasam előtt.

 - Baj van gyerekek? - tért vissza hozzánk az anyukája.

 - Nincs, csak Lexy hisztizik, hogy nem tudott segíteni neked - tette a vállamra az állát a barátom.

 - Ó, nem volt sok minden - mosolyodott el a nő.

 - De akkor is szerettem volna valahogy viszonozni a vacsorát - pislogtam rá.

 - Te már így is sokkal többet tettél értünk, mint azt sejtenéd - járatta a tekintetét a fia és köztem mosolyogva.

 - Kicsim, mennünk kell, ha időre haza akarsz érni - suttogta halkan a fülembe Stephan.

 Az órára nézve rájöttem, hogy igaza van. Elbúcsúztunk Lucytől, aki megígértette velünk, hogy sokkal gyakrabban látott vendégek leszünk nála.

  Beültünk az autóba, majd elindultunk haza. A rádióból halk zene szólt, így nem teljes csendben tettük meg az utat. Stephan keze a combomon nyugodott és csak akkor vette el, ha váltania kellett. Én az ablak mellett elsuhanó házakat figyeltem, de gondolatban otthon jártam, Magyarországon. Hiányoztak a barátaim. Nagyot sóhajtva gondoltam arra, hogy nem sokára találkozhatok velük.

 - Mi ez a mosoly? - nézett rám egy pillanatra Stephan.

 - Eszembe jutott, hogy már csak néhány nap és megismerheted a barátaimat - emeltem rá a tekintetemet.

 - Tényleg - komorodott el - neked a nyakadon az iskola. Alig foglak látni - nyafogott, mint egy kisgyerek.

 - Majd megoldjuk valahogy - simítottam végig a karján.

 - Nehéz lesz összeegyeztetni a sulidat, az edzéseket és a meccseket - nézett mogorván maga elé, majd leparkolt a házunk előtt.

 - Ne legyél már ennyire negatív - löktem meg a vállát nevetve.

 - Te most kötözködsz velem? - fordult felém, arcán tettetett felháborodással.

 - Ki? Én? - rebegtettem meg a szempilláimat. - Dehogy is. Nem mernék én veled ilyet tenni.

 - Azért mondom - fenyegetett meg játékosan - mert ha mégis...

 - Akkor mi lesz?

 - Akkor? Meg kell, hogy büntesselek - vigyorodott el. - És tudod a büntetések kitalálásában és végre hajtásában profi vagyok - rántott magára és ajkai azonnal az enyémekre nyomta. Hevesen, birtoklón tolta át a nyelvét a számba mintha tudatosítani akarná, hogy az övé vagyok, de ezt egy cseppet sem bántam. Nem akartam mást, csak érezni ahogy hozzám bújik, ahogy ujjai a rasztáim közé túrnak, mézédes ajkai az enyémekkel játszanak. El akartam veszni ebben az érzésben, de valaki nem így gondolta, mert feltépte a mellettem levő ajtót és elkapva a karomat elrántott a focistától.

 - Bocsi fiatalok - vigyorgott rám Lorenzo miközben kifelé rángatott az autóból -, de most nagyon-nagyon fontos, sőt az életembe vágó dologról kell konzultálnom Lexyvel.

  A döbbenettől alig tértem magamhoz.

 - Hé, Lolo - állítottam meg a szőke fiút. - Várjál már! Legalább hagy búcsúzzak el.

 - Jó - húzta el a száját -, de ne húzd sokáig, mert bele fogok halni, ha nem mesélhetek - sétált el az ajtónkig és idegesítően toporogni kezdett.

 - Ez tuti, hogy megőrült - nyögte ki Stephan miután magához tért a barátom okozta sokkból.

 - Szerintem is - nevettem el magam.

 - Mikor látlak legközelebb? - simogatta meg az arcomat a focista.

 - Nem tudom - sóhajtottam fel. - Holnap vásárolni megyek Loloval.

 - Mit vesztek?

 - Mindent, ami a sulihoz kell - vontam meg a vállam. - És te mit csinálsz?

  - Délelőtt edzés, délután meccs.

 - Basszus, el is felejtettem - kaptam a fejemhez.

 - Na szép - csóválta meg a fejét. - Mi lesz később, ha már most...

 - Csssh - tettem az ujjamat a szájára, amit ő egy egyszerű mozdulattal megharapott. - Megoldjuk, ne félj. Bízz bennem!

 - Oké - mosolyodott el. - De szerintem most jobb lesz, ha sietsz, mert szöszi barátod már elég ingerültnek tűnik - mutatott Lolora, aki tíz másodpercenként az órájára nézett.

 - Vigyázz magadra - nyomtam puszit a szájára majd el húzódtam, mielőtt újra elmélyültünk volna egymásban.

 - Te is Kicsim. Majd hívlak.

 - Jó - néztem rá. Jó pihenést és szép álmokat! - nyitottam ki az autó ajtaját.

 - Akkor ma éjjel veled álmodom - búcsúzott el a focista vigyorogva, aztán intett egyet és elgurult.

 - Na végre, már azt hittem itt éjszakázok a küszöbön - hallottam meg Lorenzo felháborodott hangját.

 - Én is szeretlek - nevettem fel majd beengedtem magunkat az ajtón.

  A családom a nappaliban ült és tévézett, mi pedig egy gyors köszönés után felmentünk a szobámba, hogy végre valahára megtudjam, mi az a nagy dolog, ami Lorenzoval történt.