22. fejezet

Stephan

   Megilletődve ültünk és némán figyeltük, ahogy a lány tesz-vesz körülöttünk. Rutinos mozdulatokkal készítette elő a meglepetéshez a hozzávalókat. Látszott, hogy nem először csinálja. Liszt, cukor, tojás, tej, olaj és sütőpor sorakozott az asztalon előttünk, amiből még nem tudtunk következtetni semmire. Aztán előkerült a jellegzetes sütőforma és az apró fodros papírok is.

 - Muffint sütsz! - szólaltunk meg mind a hárman egyszerre, mire Lexy csak mosolyogva bólogatott.

 - Remélem szeretitek - nézett ránk aggódó tekintettel, de azonnal meggyőztük, hogy nem is találhatott volna ki jobb meglepetést. - Csokisat és kakaósat csinálok - magyarázta miközben összeállította a tésztát. Amint kész volt, megtöltötte a forma kibélelt mélyedéseit és már tette is be a sülni. Előkészítette a következő adagot majd ránk nézett.

 - Mit csináljunk, amíg sül?

 - Nem tudom, hogy ti hogy vagytok vele - sandított ránk Lorenzo, aki miután megismertük, rájöttünk, hogy egész jó fej -, de én szeretnék képeket nézegetni a kicsi Lexyről - vigyorgott a lányra, aki elpirult.

 - Muszáj? - kérdezte lemondóan, mert látta, hogy mind a hárman várakozva nézünk rá.

 - Igen - nevetett fel De Sciglio a lány szenvedésén. - Engem is érdekel, hogy milyen lehettél kicsinek amikor még nem rózsaszín volt a hajad.

  Lexy felállt és lassú léptekkel a nappaliba ment. Pár perc után kezében egy albummal tért vissza.

 - Csak, hogy tudjátok, ezt még vissza fogjátok kapni. Ha eljutok hozzátok én is meg akarom nézni a kompromittáló kiskori képeiteket - tette le elénk az albumot. El akartam venni, de rácsapott a kezemre.

 - Azt már nem! - mondta ellentmondást nem tűrően. - Majd én mutatom, de előbb kiveszem a sütit - lépett a tűzhelyhez és egy konyharuhával kivette a forró muffinokat és betette a következő adagot. A konyhát pillanatok alatt elárasztotta a sütemény isteni illata.

 - Hmm... - szippantottam a levegőből - ha az íze is olyan isteni, mint az illata, akkor elveszlek feleségül - szaladt ki a számon. Lexy a konyhapultra ejtette a forró tálcát.

 - Vigyázz, mit mondasz! - nézett rám komolyan, de a szája mosolyra húzódott. - A szüleim is egy ilyen elszólásnak köszönhetik, hogy együtt vannak. Elsőnek találkoztak, mikor anya közölte a társasággal akikkel lógott, hogy nincs olyan hülye aki elvenné őt. Erre apa közölte vele, hogy ahhoz a naphoz számítva három hónapra megkéri a kezét.

 - És? - néztünk rá kíváncsian, várva a folytatást.

 - Két napot késett - vigyorgott. - 22.-e volt a dátum, de a gyűrűk csak 24.-ére lettek kész. Hozzáteszem, hogy attól a naptól kezdve, hogy találkoztak és beszéltek együtt vannak és ennek már idén lesz húsz éve - nézett elhomályosult szemekkel ki az ablakon. - Szóval ezért mondtam, hogy vigyázz mit mondasz - fordult vissza hozzám. Egy tányérra kiszedte a kész sütiket és letette elénk.

 - Vigyázzatok vele, mert még forró - lépett vissza, hogy újabb adagot készítsen elő.

 - Vehem éhhe - lehelte De Sciglio, miután éhenkórász módon beleharapott egybe. Lexy elnevette magát szegény Mattia meggyötört arca láttán.

 - Rosszabb vagy, mint az öcséim együtt véve. Ők már most is tudják, hogy várni kell vele, míg kihűl - dorgálta meg a srácot.

  Lorenzo és én jót derültünk a hülyeségén.

 - Mikor nézzük végre meg? - bökött a szőke srác az albumra, amire már én is nagyon kíváncsi voltam.

 - Most - ült le mellénk a lány. Fellapozta az első oldalt és elénk tolta.

 - Aki nevetni mer, azt megcsapom - vigyorgott ránk.

  Elbűvölve néztem a képeket, ahol egy tüneményes szőke kis tündér mosolygott vissza rám. Elképzeltem, ha gyerekem lenne én is ilyen gyönyörű kislányt szeretnék. Mondjuk ahhoz Lexynek kéne lennie az anyukájának. Már a gondolattól is hevesebben kezdett verni a szívem.

 - Ez nagyon cuki - kiáltott fel Lorenzo, amivel elkalandozott gondolataimat visszafordította a képekhez.

 - Ez a legédesebb - mutatott De Sciglio egy fotóra, amin Lexy egy zöld növény előtt állt és fintorogva nézett a napba és a kamerába.

 - Nekem ez tetszik a legjobban - vezettem az ujjam egy képre, amin hercegnőnek öltözve, rózsaszín ruhában ült egy ágyon, fején arany koszorúval.

 - Ő ki? - kérdezte Lorenzo és rábökött egy vörös hajú kislányra Lexy mellett.

 - Gina, a nővérem. Ő kint él Angliában a haverjaival és csak néha jön haza.

 - Ti ilyen vándorló család vagytok? - tette fel a kérdést Mattia.

 - Egyáltalán nem. Az, hogy idejöttünk Milánóba ez csak a pénz miatt volt. A szüleimnek otthon Magyarországon nem volt munkája - horgasztotta le a fejét és én csodálkozva néztem rá. Talán szégyenli, hogy nem gazdagok?

 - Én örülök, hogy idejöttetek - mondta De Sciglio két falat közt -, mert ha nem így történt volna, akkor most nem ehetnék ilyen finomat - tömte a szájába a sütit. Lexy nyakon csapta, de nevetve nézte ahogy már nyúlt is a következőért.

 - Ú, ez tényleg finom - bólogatott Lorenzo és most már én is kíváncsi voltam, hogy mit alkotott. Óvatosan haraptam bele a muffinba, hátha még meleg, de aztán rá kellett jönnöm, hogy pont ehető a hőfoka, így egymás után legyűrtem ötöt. A lány nevetve nézte, hogy milyen pusztítást viszünk véghez a muffinok közt. Poharakat tett elénk és öntött egy kis gyümölcslevet.

 - Lexy, ha Stephan nem vesz el, akkor majd én megteszem - nyelte le Mattia az utolsó falatot és ezer wattos mosolyt villantott a lányra. Megütközve néztem rá. Tehát már nyílt lapokkal játszik? Akkor itt az ideje nekem is.

 - Én mondtam előbb, vagyis enyém az első lehetőség - néztem a csapattársam szemébe. Percekig bámultuk egymást, majd Lorenzo törte meg a közénk telepedett csendet.

 - Ha ezen a muffinon múlna, én is hetero lennék és beállnék a sorba - mutatott ránk kuncogva.

  Ez a srác igazán érezte, hogy mivel tudja oldani a köztünk lévő feszültséget, mert kitört belőlünk a nevetés, elűzve az előző komor hangulatot.

  Egész délután hülyéskedtünk, beszélgettünk. Lexy mesélt az országról, ahonnan eljöttek. Úgy ittuk a szavait, mintha mesét mondana nekünk.

 - Már ennyi az idő? - nézett az órára. - Ne haragudjatok fiúk, de nekem most vacsit kell csinálnom, mire anyáék hazajönnek a melóból. Ráadásul a fiúk is biztosan éhesek lesznek, mert egész nap bent voltak anyánál - állt fel az asztaltól és mi is készülődni kezdtünk.

 - Tessék nyomott a kezünkbe egy-egy csomagot a lány. - Egy kis nasi estére - mosolygott ránk.

 - Megköszöntük, majd az ajtóban elbúcsúztunk tőlük, mert Lorenzo még vele maradt.

  Hallgatagon sétáltunk De Sciglioval egymás mellett. Egyikünknek sem akaródzott megtörni a csendet.

 - Holnap találkozunk - búcsúzott tőlem, mikor útjaink szétváltak.

 - Holnap - bólintottam. - Ciao Mattia!

 - Ciao Fáraó - nézett rám és elindult, de pár lépés után visszafordult. - Komolyan gondoltam, amit délután mondtam. Ha neked nem kell, akkor majd én megszerzem. Vagy lépsz vagy én lépek - intett és otthagyott lefagyva a járda közepén.

  Percek kellettek míg magamhoz tértem. Ezt becsültem Mattiában, ő soha nem a hátam mögött kavart. Ha akart valamit, azt szemtől szembe az ember arcába mondta, mint ahogy most is. Csak az volt a gond, hogy most Lexyt akarta és ezt tudatta is velem.

  Hazaérve a lakásomba, körülnéztem. Minden olyan sterilnek tűnt, mintha egy bemutatóteremben lennénk, míg Lexyéknél már a belépéskor megcsapott az a meleg, családias hangulat pedig nem is volt otthon senki. Leültem a tévé elé és csak nyomkodtam a távirányítót, de nem sokat láttam a műsorokból. Mattia szavain kattogtam. Kezem magától nyúlt a csomag felé, amit az asztalra tettem. Kibontottam és elégedett vigyorral beleharaptam az egyik muffinba. Dűlőre jutottam a saját érzéseimmel kapcsolatban, köszönhető a csapattársamnak. Eltökéltem, hogy holnap neki kezdek és megpróbálom Lexyt meghódítani, kerül amibe kerül.