23. fejezet

Lexy

   Reggel arra keltem, hogy valami idióta rátapadt a csengőre és egészen addig úgy is maradt, míg ki nem nyitottam neki az ajtót.

 - Ó, Buon Giorno - vigyorgott rám egy srác, kezében egy papírlappal. - Gondolom, te vagy Lexy Silver - nézett végig rajtam.

  Bólintottam, miközben zavartan lejjebb húztam a pókemberes pizsama felsőmet. Hajamba túrtam, hogy mégse hasonlítson egy szénaboglyához.

 - Csomagot hoztam. Ide kérek egy aláírást - nyomta az orrom alá a papírt.

  Kómás fejjel nyúltam a toll után és aláfirkantottam a nevemet. A fiú eltette és a kint parkoló autó hátuljához lépett. Kinyitotta és pár pillanat múlva egy nagy csokor rózsaszín rózsával bukkant elő, amit a kezembe nyomott.

 - Valaki nagyon be akar vágódni - vigyorgott rám kajánul, majd egy kacsintás után beült az autójába és elhajtott. Percekig álltam mozdulatlanul az ajtóban, kezemben a csokorral, aztán mikor magamhoz tértem a sokkból, elindultam vele a konyhába. Kerestem egy vázát és beletettem. A szobámban az asztalomra helyeztem és elé ülve csodáltam a virágok gyönyörű színét. Illatuk körbe lengte a szobámat. Újra és újra hatalmasakat szippantottam belőlük. Addig nézegettem a csokrot, míg kiszúrtam egy papírlapot a virágok között. Kivettem és elolvastam.

        " Köszönöm a tegnapi délutánt."

Ennyi?- forgattam a lapot az ujjaim közt. Se egy aláírás, se egy utalás arra, hogy ki küldte. Mondjuk olyan sok lehetőségem nincs. Választhatok Stephan és Mattia között, Bár az előbbinek jobban örülnék. Ja és majdnem kihagytam Lorenzot, de ő biztos nem küldene nekem tizenöt szál rózsát csak azért, mert tegnap velem volt - vigyorodtam el a gondolattól. Kopogtak az ajtómon és az emlegetett fiú dugta be rajta a fejét.

 - Szia Lexy - köszönt, majd mikor a rózsára tévedt a tekintete a szája majdnem a füléig szaladt.

 - Szia Lolo - forgattam meg a szemeimet a reakciója láttán.

 - Látom, valakinek nagyon jól indult a reggel - lépett közelebb és beleszagolt a csokorba. - Hmm, ez mennyei. Ki küldte?

 - Ha én azt tudnám - vontam meg a vállam. - Bár olyan sok lehetőségem nincs, miután téged már kizártalak - gonoszkodtam vele.

 - Hogy-hogy nem tudod? - nézett rám, figyelmen kívül hagyva az előző mondatomat.

 - Mert nem írta alá - nyomtam az orra alá az üzenetet, amit elolvasott.

 - Ennyi? - csodálkozott el ő is. - Hát ebből nem fogjuk kitalálni, hogy ki lépett előbb, De Sciglio vagy a Fárao - bosszankodott.

 - Úgy csinálsz, mintha neked jött volna - szaladt ki a számon, de azonnal meg is bántam, ahogy a barátom sértődött arcára néztem. - Ne haragudj - pislogtam rá szépen, de ő felhúzta az orrát. Közelebb bújtam hozzá. - Tényleg bocsi, csak annyira idegesít, hogy nem tudom kitől jött.

  Úgy látszik, hízelgésem nem maradt hatástalan, mert Lorenzo elmosolyodott és már nem nézett rám mérgesen.

 - Szerintem Stephan volt - mondta, áhítattal ejtve ki a nevét. - Mattia nem ennyire romantikus. Ő inkább az a "úgyismegkaplakmertcukipofimvan" tipus.

 - Csak nem bejön? - vigyorogtam már én is.

 - Hát tudod? - affektált, megjátszva a mispicsát - olyan kis cukker-mukkerek. - Dőltem a röhögéstől, ahogy Lolo előadta magát. - De komolyra fordítva a szót, sajnálom, hogy nem vagyok lány vagy legalább ők játszhatnának velem egy csapatba. Nézd viszont a jó oldalát, így megmaradnak neked. Kíváncsi vagyok ki jön ki győztesen a csatájukból? - mélázott el.

 - Pfhü, mi vagyok én, valami elbaszott trófea, amiért háborúzni kell? - csattantam fel, de Lorenzo lehűtött.

 - Nem, de egy nagyon kedves, aranyos és nem mellesleg szép lány, akire a fiúk felfigyelnek, és akkor még nem is ismerik a belső tulajdonságaidat.

 - Oké, elég - szóltam rá pipacsvörösen. - Ne fényezz annyira, mert még elhiszem amit mondasz.

 - Hidd csak el - bólogatott komolyan, de amikor látta, hogy mennyire zavarba hozott, témát váltott. - Mi lesz a szülinapoddal?

 - Mi lenne? - néztem rá értetlenül. - Lesz és kész.

 - Jaj már - csattant fel. - Azt ugye te sem gondolod, hogy nem csinálsz bulit? - nézett rám döbbenten..

 - Minek? - Egy alig van valaki akit meghívhatnék, kettő a szüleimnek most nincs erre pénze, három semmi kedvem hozzá - soroltam az igencsak gyengére sikerült érveimet.

 - Aha - nézett a szemembe áthatóan Lolo, mire lesütöttem őket. - Akkor most egy normális és igaz okot mondj, amiért nem csinálsz egy fergeteges partyt.

  Gondolkodtam néhány pillanatig, hogy újabb kifogásokat mondok, de aztán letettem róla és kinyögtem az igazat.

 - Nem érezném jól magam a barátaim nélkül. Zsolti, Noncsi, Roni, Réka, Dóri és Regina nélkül egy szülinap sem az igazi - töröltem le egy kibuggyanó könnycseppet.

  A szőke fiú megértően átölelt és megsimogatta a hátamat.

 - Na, így már más. Most már értelek.

   Újra kopogtak az ajtómon.

 - Gyere - szóltam ki, bár tudtam, hogy a családban csak egy személy tartja tiszteletben a csukott ajtómat, míg a többiek úgy viselkednek, mintha ott sem lenne.

 - Sziasztok - lépett be anya, és ha észre is vette a rózsákat tapintatosan nem kérdezett róla. - Csak szólni akartam, hogy elmentünk. A fiúkat is visszük, de jó lenne ha délután egy kicsit lefoglalnád őket - nézett rám szépen.

 - Oké. Hányra menjek?

 - Kettőtől négyig van edzés úgyhogy mindenképp utána.

 - Ott leszek - vigyorogtam rá, amit ő egy megkönnyebbült mosollyal nyugtázott.

 - Köszönöm, hogy itt alhattam - szólt közbe Lorenzo, aki tegnap olyan későig maradt, hogy anya már nem engedte haza, hanem beszélt a szüleivel és nálunk aludt.

 - Mindig szívesen látunk - mosolygott rá kedvesen. - Ja, míg el nem felejtem, reggeli az asztalon. sziasztok - intett és már ott sem volt.

 - Mondtam már, hogy imádom anyukádat? - simította korgó hasára a kezét a szöszi.

 - Csak úgy ötvenszer. Vigyázz, mert még apa féltékeny lesz - hülyítettem, majd elindultunk a konyhába, ahol már várt minket a bundáskenyér.

 - Ez mi? - nézett érdeklődve és kissé idegenkedve a számára ismeretlen ételre Lorenzo.

 - Bundáskenyér. Nem ettél még ilyet? - csodálkoztam.

 - Nem - ingatta meg a fejét. - Miből van?

 - Kenyér, belemártva felvert tojásba és az kisütve olajban. Nagyon finom - bizonygattam, majd egy apró falatot törtem és Lolo szája elé tartottam. - Kóstold meg, ha nem ízlik csinálok neked mást.

  Lorenzo elfogadta a darabka kenyeret és rágni kezdte. Először nem szólt semmit, majd mikor lenyelte rám vigyorgott.

 - Ez finom.

 - Én mondtam - nevettem fel és megpakoltam a tányérját. - Tegyél rá ketchupot is, attól még jobb - mutattam neki az enyémet.

 - 92-es? - húzta fel a szemöldökét vigyorogva.

 - Megszokás - vontam meg a vállam. - Mindig ezt játszuk anyával. A kedvenc focistáink mez számát írjuk a kenyérre.

 - Ő kiét írja rá?

 - Az övé a négyes, a hetes és a kilences. Ramos, Ronaldo és Torres - meséltem vigyorogva. - De van mikor a kilences Matrit jelenti.

 - Már mint Alessandro Matrit? - feledkezett meg Lorenzo az illemről és teli szájjal kérdezett.

 - Aha. Anya szereti a stílusát - mondtam és csak magamban tettem hozzá: na meg a kockáit!

  Néhány perc néma reggelizés után Lorenzo hangosan nevetni kezdett. Értetlenül néztem rá.

 - Min nevetsz?

 - Csak eszembe jutott, hogy Stephanéknak eszébe sem jutna, hogy éppen őket eszük reggelire - vihogott a szőke srác, miközben egy 16-ost nyomott ketchuppal a kenyérre.

 - Poli? - tippeltem a számot látva.

 - Ühüm - bólogatott. - Ha már a két legszexibbet lefoglaltad.

 - Nem foglaltam le őket - háborogtam.

 - Oké, akkor másképp fogalmazok - vigyorgott. - Elvarázsoltad őket.

  Megforgattam a szemeimet. Nem vagyok én Harry Potter, hogy varázsoljak. Visszanyeltem a káromkodást, ami kikívánkozott belőlem és inkább eltereltem a témát.

 - Délután kijössz velem Milanelloba?

 - Várj! - tette fel az ujját és úgy csinált, mintha gondolkodna. - Pont beférsz a három órai "semmittevés" és a hat órási "nemcsináloksemmit" programjaim közé - röhögött fel.

 - Nagyon vicces vagy - néztem rá összehúzott szemekkel.

 - Tudom, de így vagyok ellenállhatatlan és te is így szeretsz - ölelte át a vállam.

  Igazat adtam neki és nevetve vállba boxoltam. Ő az egyedüli, aki valamennyire feledtetni tudja velem a barátaim hiányát.