Stephan
- Gyerünk Stephan! - szólt rám a gyógytornászom. - Még öt perc és kész vagyunk.
- Tudom, csak elszoktam a keményebb munkától - vallottam be őszintén. Sérülésem miatt egy hónapot kellett kihagynom és most nagyon nehéz volt rávenni az izmaimat, hogy engedelmeskedjenek. - Ez keményebb munka, mint gondoltam - fújtattam fáradtan, mikor végeztünk.
- De, jól csináltad - veregetett bátorítón vállba és valamit felírt a mappámba. - Jövő héttől már a csapattal edzhetsz - mosolygott rám.
- Wáó doki, ez nagyon jó hír! Nem is hittem volna, hogy ilyen gyorsan formába hoz.
- Azért ehhez kellett a te munkád is - mondta, fel sem nézve a papírjaiból. - Mára végeztünk - engedett utamra.
Elköszöntem és az öltöző felé vettem az irányt, ahová pár perccel utánam a csapat is megérkezett. Nem voltak túlzottan feldobva.
- Fáraó basszus, mikor leszel már bevethető? - kérdezte Pazzini.
- Jövő héten már veletek edzek - vigyorogtam rájuk, amit hangos üdvrivalgással fogadtak.
- Végre! - ült le mellém Kaká.
- Csak nem hiányzom? - néztem rá kajánul.
- El ne hidd, csak jó lesz, ha már te is velünk szívsz - röhögött fel hangosan.
- Ekkora gáz van? - komolyodtam el.
- Még annál is nagyobb - sóhajtotta. - Nem tudom mi lesz így a csapattal. Egyre lejjebb csúszunk a tabellán és remény sincs rá, hogy jobb lesz.
Mindenki elkomorodva hallgatta Kaká mondatait és egyetértőn bólogatott. csend telepedett az öltözőre és a fiúk gondolataikba merülve zuhanyoztak le és öltöztek át. Nyoma sem volt a régi vidám csapatnak. Az eredménytelenségünk rányomta bélyegét a hangulatunkra.
Mivel én már végeztem, megvártam Kakát és Sandrot, hogy együtt induljunk haza.
- Mattia nem jössz? - kérdezte meg a brazil De Scigliot.
- Nem, még maradok - mondta, nem nézve rám.
- Te tudod - vonta meg a vállát a csatár.
Kiléptünk az ajtón és elindultunk a parkolóba.
- Ebbe mi üthetett? - morfondírozott Matri, de ahogy rám nézett, már sejteni kezdett valamit. - Összevesztetek?
- Nem - válaszoltam szűkszavúan, de tudhattam volna, hogy nem úszom meg ennyivel.
- Akkor? - nézett most már Kaká is rám.
- Tényleg semmi - próbáltam terelni a dolgot, de persze sikertelenül.
- Fogadjunk nő van a dologban - vigyorgott Sandro, majd Kakával összenézve, egyszerre mondták ki a nevet.
- Lexy!?
- Mi van vele? - tettettem a hülyét.
- Tuti száz, hogy miatta vesztetek össze - néztek rám áthatóan.
- Nem vesztünk össze csak... - rájöttem, hogy elszóltam magam és egy lemondó sóhaj után elmeséltem neki a történteket.
- Ó - döbbentek le mind a ketten, majd széles vigyor terült szét az arcukon.
- Most mi van? - forgattam meg a szemeimet.
- Mattia nagy spíler. Végre rávett arra, amiről mi hiába beszéltünk - magyarázta jókedvük okát a brazil.
- Ja, meg közben meg is zsarolt, hogy vagy ő lép, vagy én - háborogtam.
- Nincs abban semmi rossz, hogy neki is tetszik a lány, bár ahogy őt ismerem, nem hosszú távra tervez vele - mondta Sandro somolyogva.
- Te nem figyelted meg az arcát mikor róla van szó? - kérdeztem felháborodva, mert nem hittem el, hogy csak én láttam Mattián, hogy tényleg érdekli a lány és nem csak futókalandot lát benne. Ezért is vettem komolyan a tegnapi figyelmeztetését.
- Lehet, hogy igazad van - csitított Kaká -, de inkább arról mesélj, hogy léptél-e már valamit?
Mosolyogva bólintottam.
- És elárulod, hogy mit? - kíváncsiskodott Sandro.
- Küldtem neki egy nagy csokor rózsát és ha minden igaz, reggel már meg is kapta - vigyorogtam.
- Te kis romantikus - boxolt a vállamba a brazil, majd elkerekedett szemekkel nézett a hátam mögé.
- Igen, megkaptam - hallottam meg Lexy hangját. Megpördültem és a szívem nagyot dobbant mosolygós arcát látva.
- De azért máskor jó lenne, ha aláírnád, mert fél reggel azon agyaltunk, hogy kitől jött - fogott velem kezet vigyorogva Lorenzo, akit ezért a beszólásért Lexy hátba vágott. A srác várakozva nézett rám. Fejemhez kaptam és bemutattam őt a csapattársaimnak.
- Ő itt Lorenzo, Lexy barátja.
Kezet fogtak vele ők is, míg Sandro fürkésző tekintettel mérte végig a szőke srácot, aki mint mindig most is fogta a lány kezét. Na erről nagyon gyorsan le fogom szoktatni - dohogtam magamban.
- Köszönöm a rózsákat - pirult el a lány édesen és nekem, mint valami idióta tinédzsernek, őrült gyorsasággal kezdett verni a szívem.
- Én köszönöm a tegnapot. Este megettem az összes muffint amit csomagoltál, ezért ma duplán dolgoztam - vigyorogtam rá.
- Te muffint ettél és nem is szóltál? - háborodott fel Sandro, aki köztudottan imádta az édességet. - És milyen volt?
- Finom - mosolyogtam a lányra, aki zavarában a földet piszkálta a cipője orrával.
- Nem úgy, hanem milyen volt az ízesítése?
- Csokis és kakaós - válaszolt helyettem Mattia, aki hirtelen bukkant fel mögöttünk. Odalépett a lányhoz és megpuszilta. Nem értettem, hogy neki miért megy ez olyan könnyedén és nekem miért nem?
- Ú, csokis - nyelt egy nagyot Matri és Lexyhez lépve átölelte a vállát. - Ha én is küldök virágot, akkor nekem is sütsz valamit? - pislogott rá idióta módon.
Tudtam, hogy direkt hozta szóba a csokrot De Sciglio előtt és a hatás nem is maradt el. Mattia rám kapta a tekintetét és komoly képpel biccentett, hogy vette a lapot.
- Nem kell ahhoz virágot küldened - mosolygott rá a lány, és én még Sandróra is féltékeny lettem ezért a pillanatért. - Majd legközelebb, ha sütök gondolok rád is - rázta le a válláról a barátom kezét, aminek nagyon örültem.
- Lexy, mennünk kell - nézett Lorenzo az órájára.
- Hova mentek? - kérdeztük egyszerre Mattiával.
Kaká és Alessandro kíváncsian néztek ránk.
- Anya megkért, hogy foglaljam le a tesóimat, míg végez - vont vállat.
- Megint edzést tartasz? - nevetett rá Kaká.
- Muszáj, ha egyszer ők akarnak lenni a világ legjobb focistái, akkor sokat kell dolgozniuk.
- Az már igaz! - bólogatott Sandro. - Nézz csak ránk!
Kijelentése után kitört belőlünk a nevetés. Lexy és Lorenzo elköszöntek tőlünk és elindultak az épület felé. Mattia és én is elgondolkodva néztünk utánuk, majd megint egyszerre szólaltunk meg.
- Szerintem én is megyek!
Matri és Sandro ránk nézett, majd a brazil adott hangot a döbbenetüknek.
- Na ez már ijesztő, fejezzétek be!
Mind a négyen összenéztünk és hangosan röhögni kezdtünk, feloldva a feszültséget, ami Mattia megjelenése óta feszült köztünk.
- Oké, én tényleg megyek, sziasztok - köszöntem most már el és elindultam az épület felé.
- Hey, Fáraó! Nem tévesztetted el az irányt? - vigyorogtak rám. - Az autód arra van - mutattak a parkoló felé.
- Igen, tudom, de Lexy meg arra - böktem a pályára és hatalmas somolygások közepette ott hagytam őket.
- Várj! - kiáltott utánam Mattia - én is jövök - jelentette ki tök természetesen. Döbbenten meredtem rá. Nem úgy volt, ha lépek leszáll a lányról? Én léptem, akkor mi a fészkes fenét akar még?
Mintha olvasna a gondolataimban, megindokolta döntését.
- Attól, hogy te és ő... szóval érted... esetleg összejöttök - habogott - attól még szeretnék a barátja lenni. Ő olyan nekem, mint egy fénysugár, aki színt hoz a szürke hétköznapjaimba - vallotta be. - Mellette újra tini vagyok. - Értettem, hogy miről beszél, mert pont ugyanígy éreztem én is. - Ne aggódj, tiszteletben tartom, hogy alakul valami köztetek, de ha hibázol, én ott leszek - nyújtott nekem kezet, amit elfogadtam. Ez így fair tőle.
Némán sétáltunk a pályáig és a sarkon befordulva ránk ragyogott egy nevető Napsugár.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése