55. fejezet

Stephan

   Egész nap ideges voltam. Tudtam, hogy a féltékenységemmel nagyon elcsesztem. A szívem majd meghasadt, mikor Lexy közölte, hogy nem akar velem beszélni. Kaká és Ricky hiába próbáltak felvidítani, nem volt kedvem semmihez. Allegri kihasználva a rosszkedvemet egész edzés alatt engem csesztetett. Zuhanyzás után gyorsan leléptem, mert nem volt kedvem magyarázkodni azoknak akik még nem tudtak a tegnapi incidensről.

 Otthon erőtlenül rogytam le az ágyam szélére, majd hanyatt dőltem. Szemeimet fáradtan hunytam le, hogy aztán a telefonom csörgésére riadjak. Úgy látszik a szervezetem pótolni kívánta az előző éjszakai kimaradt pihenést.

 - Igen? - emeltem fülemhez a készüléket, meg sem nézve, hogy ki keres.

 - Szia kisfiam! - hallottam meg édesanyám mosolygós hangját. - Mi újság veled?

 - Szia anya! Semmi különös - sóhajtottam fel.

 - Olyan fáradtnak hallom a hangod - kezdte az aggódást.

 - Most értem haza edzésről - füllentettem.

 - Biztos csak ennyi?

 - Persze - örültem, hogy nem látja az arcomat, mert akkor azonnal tudná, hogy nem mondok igazat. Így is tudta.

 - Oké, akkor most szólok, hogy Kaká felhívott.

 - Mi a fenének? - csattantam fel. Néha tényleg rosszabb, mint egy pletykás vénasszony.

 - Aggódott érted. Elmeséled mi történt? - érdeklődött kedvesen.

  Grimaszolva kifújtam a levegőt a tüdőmből, majd belekezdtem. Minden egyes kimondott mondat után egyre cefetebbül éreztem magam. Szörnyű volt belegondolni, hogy mekkora barom voltam. Miután elhallgattam, a vonal másik végén néma csend fogadott.

 - Anya, itt vagy? - kérdeztem aggódva.

 - Igen, csak elgondolkodtam, hogy miért nem vettem észre, hogy az a kis céda mennyire tönkre tett téged?

 - Kiről beszélsz? - értetlenkedtem.

 - Luciáról, ki másról? - jött a felháborodott felelet. - Amióta megcsalt, nem vagy önmagad, de fel sem tűnt, hogy ekkora lyukat ütött az önbecsüléseden.

 - Miből gondolod, hogy miatta van ez az egész?

 - Mert azóta nem bízol senkiben. Pedig az a kislány megérdemelné, hogy ne úgy bánj vele, mint valami...

 - Te most Lexyről beszélsz? - kérdeztem rá, mert kezdtem elveszíteni a fonalat.

 - Ki másról? - csattant fel jó anyám. - Ahogy hallottam, rettenetesen megbántottad. Stephan, nem minden lány olyan, mint Lucia.

 - Tudom! - horkantam fel. - Tudom, hogy elbasztam!

 - Stephan Karim El Shaarawy!

 - Bocs anya, elcsesztem - javítottam ki magam. - De mit csináljak, ha Lexy most látni sem akar? - estem újra kétségbe.

 - Ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez - kuncogott fel anya. - Ugyan már, az a kislány fülig beléd van esve. Egyszerűen csak összezavarodott a viselkedésedtől. Szerintem ha elmész hozzá és bocsánatot kérsz tőle személyesen, úgysem tud neked ellenállni.

 - Úgy gondolod? - kérdeztem reménykedve.

 - Biztos vagyok benne - hallottam a hangján, hogy mosolyog.

 - De időt kért - bizonytalanodtam el.

 - Amit meg is adtál neki. Menj el hozzá, mond el neki, hogy már így is több időt voltál tőle távol, mint az egészséges.

  Elgondolkodtató volt a tanácsa és mikor jobban átgondoltam, úgy döntöttem, hogy megfogadom.

 - Igazad van! - ültem fel hirtelen. - Nem hagyom, hogy az idiótaságom közénk álljon!

 - Helyes! Ezt akartam hallani!

 - Köszi Anya! - cuppantottam a telefonba. - Most leteszem, mert minél hamarabb indulni akarok.

 - Vigyázz magadra, és szeretlek!

 - Én is szeretlek - köszöntem el és kinyomtam  a telefont.

  Kezembe kaptam a kocsikulcsom és a jól ismert ház felé autóztam. Így este felé már mindenki hazaért a munkából, ezért nem találtam parkoló helyet, csak a másik utcában. Bizonytalan léptekkel indultam el a ház felé, de a sarkon megtorpantam. Nem akartam hinni a szememnek. Lexy és Mattia ekkor értek a házhoz. Látszott rajtuk, hogy jól érezték magukat egymással. Mosolyogva beszélgettek, majd De Sciglio megsimogatta a lány arcát. A vérnyomásom az egekbe szökött. Hogy jön ő ahhoz, hogy hozzá érjen a barátnőmhöz? Nem akartam leskelődni, mégis takarásban maradtam, így láthattam, hogy ennél több nem történt köztük. Lexy egy ideig lefagyva bámulta a csapattársam hátát, majd felocsúdva a döbbenettől bement a házba. Mattia pedig vigyorogva nézte a földet, míg belém nem ütközött.

 - Elnézést... - kezdett szabadkozni, de mikor rám emelte a tekintetét, a döbbenettől csak dadogni tudott. - Te mit csinálsz itt?

 Szívem szerint hatalmasat bemostam volna neki, de nem tettem, csak fojtott hangon figyelmeztettem.

 - Jól figyelj, mert csak egyszer mondom el. Szállj le a barátnőmről!

 - Mert ha nem? - nézett rám gúnyosan.

 - Mattia! - dörrent erőteljesen a hangom - ő az enyém! Azt mondtad, hogy tiszteletben tartod ezt!

 - Persze, csak akkor még nem tudtam, hogy mekkora ökör vagy - villantotta rám mérgesen a szemeit. - Fájdalmat okozol neki azzal amit csinálsz, pedig ő nem ezt érdemli.

 - Tudom - nyögtem fel majd megdörzsöltem az orrnyergemet. - Azért jöttem, hogy ezt elmondjam neki. De te mit kerestél vele? - kíváncsiskodtam idegesen.

 - Szerettem volna jobb kedvre deríteni és elfelejtetni vele az idióta barátját.

 - És sikerült? - húztam el a számat.

 - Jobb kedvre deríteni? Igen - bólogatott tenyérbemászó képpel.

 - És lebeszélni a barátjáról?

 - Ami késik nem múlik. Nézd Stephan! Nem fogok neked se magyarázkodni, sem pedig mentegetőzni. Jobb ha tudod, ha alkalmam nyílik rá, lépni fogok. Nem leszek tekintettel a lekivilágodra. Lexy nekem is sokat jelent és mindent elfogok követni, hogy ez kölcsönös legyen - nézett a szemembe.

 - Szóval akkor harc? - mértem fel az ellenfelem.

 - Igen - bólintott komolyan. - Minden hibát, amit elkövetsz, ellened fogok fordítani.

 - Nem lesz mit - húztam ki magam, és nemtörődöm arckifejezést öltöttem magamra, miközben belül tomboltam. - Ez volt az utolsó.

 - Na persze - nevetett fel erőltetetten. - Türelmes ember vagyok, tudok várni. Előbb vagy utóbb úgyis hibázol és én ott leszek - ment el mellettem és a vállunk összeért. - Jó éjt Fáraó! - röhögött fel idegesítően.

 - Kapd be! - morogtam az orrom alatt, majd minden bátorságomat összeszedve elindultam a ház felé. Remegő kézzel nyomtam meg a csengőt és óriási szerencsémre Lexy nyitott ajtót.

 - Stephan? - nézett rám döbbenten, de felcsillanó szemekkel. - Mit csinálsz itt?

  Nem válaszoltam, csak magamhoz rántottam és birtokba vettem édes ajkait. Fulladásig csókoltam, belesűrítve minden érzelmemet.

 - Sajnálom - ziháltam amikor elszakadtunk egymástól. - Hiányoztál - simítottam végig kipirosodott arcán.

 - Te is - húzta mosolyra a száját, de aztán hirtelen elkomorult. - Ne csináld ezt velem soha többé! - bökött a mellkasomba.

 - Ígérem - öleltem magamhoz szorosan és magamba szívtam finom illatát. - Szeretlek - csúszott ki a számon a vallomás, mire Lexy felnézett rám és könnyektől csillogó szemekkel válaszolt.

 - Én is.