87.fejezet

Lexy

  - Ezt nem tudom elhinni - nyögtem fel már sokadjára az autóban, miközben az iskolám felé közeledtünk. 

 - Nyugi Kicsim - simította a tenyerét a combomra Stephan. - Minden csoda három napig tart.

 - De én nem vagyok csoda! - csattantam fel idegesen. Mikor reggel Lorenzo felébresztett, percekig fel sem akartam fogni, hogy mi történt, de mikor már anya is hívott, hogy nézzek fel netre, szembesülnöm kellett az újságok címoldalával.

 - Dehogy nem, az én csodám - emelte fel összefűzött ujjainkat és csókolta meg a kezemet. - Ne aggódj már ennyire - mosolyodott el. - Előbb vagy utóbb úgyis kiderült volna.

 - Tudom - nyafogtam a kedvemhez passzoló hangon. - De én még szerettem volna egy kicsit kiélvezni a nyugalmat magunk körül.

 - Én is - bólintott a sofőröm. - Viszont nézd a jó oldalát - húzta el csibészes mosolyra a száját - most már bármikor, bárhová elvihetlek randizni. Nem kell attól rettegnünk, hogy kiderül a titkunk.

 - Okés, meggyőztél - sóhajtottam fel lelkesedést szimulálva, ami nem lehetett túl meggyőző, mert Stephan érdeklődve kezdte fürkészni az arcomat, miközben leállította az autót a sulim előtt.

 - Szerintem kell még egy kis győzködés - hajolt hozzám vigyorogva és ajkait az enyémek ellen nyomta. Tiltakozni sem maradt időm - nem mintha megtettem volna - máris az ölébe húzott, átemelve a sebességváltó felett és beleültetett az ölébe. Ujjai a rasztáimmal játszottak miközben a nyelve az enyémmel csatázott. Lihegve, csillogó szemekkel szakadtunk el egymástól. 

 - Mennem kell - nyögtem ki az első értelmes mondatot a számon, ami eszembe jutott.

 - Hiányozni fogsz - döntötte a homlokát az enyémnek.

 - Te is.

 - Ma is nálam alszol? - kérdezte reménykedve, de csak megcsóváltam a fejem.

 - Néha otthon is kell lennem. Kezdenek hiányozni a tesóim, meg a szüleim is- simítottam végig az arcán, ahol már végig karistolták az ujjamat az apró borosta szálak, mert reggel a nagy rohanásban nem volt ideje borotválkozni. 

 - Rendben, akkor majd hívlak - biggyesztette le az ajkát szomorúan. - Nem akarlak elengedni, de ha nem teszem meg, akkor szerintem az a dühös szőke - emelte az ablakra az ujját nevetve - képes lesz betörni a kocsimba.

Odakaptam a tekintetemet a mutatott helyre és én is elnevettem magam Lolo morcos arckifejezése láttán.

 - Muszáj mennem - nyitottam ki sóhajtva az ajtót és csúsztam ki az öléből, hogy aztán visszaforduljak és rajta keresztül vegyem ki a táskámat az ülésemről amihez igencsak át kellett hajolnom rajta.

 - Lex - hallottam meg rekedt hangját, mire kíváncsian fordultam felé. - Öhm... - mutatott az ölére, ami vészesen közel volt az arcomhoz. Ijedten ugrottam hátrébb miközben a bőröm színe azonnal a paradicsoméval kezdett vetekedni. 

 - Bocsi - leheltem alig hallhatóan.

 - Semmi baj, szokd a ...

 - Stephan! - állítottam meg a mondandójában, mielőtt jobban zavarba hozott volna. Felkaptam a táskámat és egy gyors csókot nyomva a kívánatos ajkaira, elbúcsúztam tőle. Dudálására csak megforgattam a szemeimet és tovább lépkedtem a barátom felé, de azért örültem, hogy erre a néhány pillanatra sikerült velem elfelejtetnie, hogy ma mi várhat rám.

 - Szia Lolo! - köszöntöttem a szőke srácot kedvesen.

 - Szia Lexy, de jó hogy jössz! Képzeld, Ádi és Damiano az ofőnél vannak.

 - Mi történt? - ugrott görcsbe a gyomrom. Valahogy éreztem, hogy ennek köze van hozzám.

 - Ádám bemosott egyet a köcsögnek - húzta ki magát Lorenzo büszkén.

 - Mi? - emelkedett meg a hangom. 

 - Bonucco nem bírta megállni, hogy ne szóljon be nekünk - vonta meg a vállát a srác.

 - Miattam, ugye? - Lorenzo nem válaszolt, csak lesütötte a szemeit, de ez a mozdulat azonnal elárulta. - A büdös picsába! - csúszott ki egy szép magyar káromkodás a számon. Lolo rám kapta a tekintetét és értetlenül pislogott rám. - Semmi, csak ideges lettem - legyintettem. Nem akartam elhinni, hogy egy idióta cikk miatt a barátaim is célkeresztbe kerülhetnek, pedig ahogy az ábra mutatta, ez történt. 

Időközben becsengettek és mi megszaporáztuk a lépteinket, hogy még a tanár előtt beérjünk az órára és a legnagyobb megkönnyebbülésünkre ez sikerült is. Gyorsan levágtam magam a helyemre és próbáltam nem tudomást venni az engem vizslató tekintetekről. Ahogy óvatosan körülnéztem, feltűnt, hogy Ádi és a padtársam még nincsenek a teremben, de aztán nyílt az ajtó és belépett rajta a hiányzó két fiú és a tanárunk is. Ádi egy megnyugtató mosolyt küldött felém, amitől egy kicsit jobban éreztem magam. Viszont ahogy Damiano leült mellém, a testem megmerevedett a közelségétől, hiszen beugrott, hogy tegnap milyen szinten erőszakos volt velem és ha Stephan nem jön, talán valami olyan történik aminek nem biztos, hogy örültem volna.

 Minden idegszálammal megpróbáltam az órára figyelni, ami egy darabig ment is, egészen addig, míg meg nem éreztem egy kezet a combomon felfelé kúszni. El akartam tolni a kezét magamtól, de erősebbnek bizonyult nálam, így inkább belecsíptem. Hangos szisszenésére az osztályban mindenki felénk fordult.

 - Valami baj van Alexa? - kérdezte a történelem tanárunk szemeit összeszűkítve.

 - Semmi baj, csak véletlenül bevágtam a könyököm - előzött meg a válaszadással Damiano.

 - Nem hiszem, hogy magát kérdeztem volna Bonucco - nézett rá a férfi mérgesen, majd újra rám fordította a figyelmét. Néhány pillanatig mérlegeltem magamban, hogy mivel ártok többet, ha ráhagyom amit mondott, vagy ha nem engedem, hogy továbbra is játszon velem. Végül az utóbbira szavaztam.

 - Signore Costello, szeretnék elülni innen - emeltem fel a fejemet dacosan és a szemem sarkából láttam, hogy a mellettem ülő arcán egy gúnyos mosoly jelenik meg.

 - Rendben van - bólintott a tanárom. - Nézzük csak - járatta körbe a tekintetét az osztályon, majd megállapodott az előttem ülő barátaimon. - Adam legyen szíves helyet cserélni Alexával - mondta a fiúnak, aki egy gonosz mosollyal az arcán állt fel és pakolta össze a táskáját majd mikor én is kész lettem, leültünk az új helyünkre.

 - Bocsi - súgtam oda bűnbánóan Lolonak. - Ha tudom, hogy szétszed titeket, meg sem szólalok.

 - Nyugi - simított végig a karomon a szőkeség. - Teljesen megértjük, hogy miért tetted és nincs semmi gond. Még mindig jobb így, hogy mellém kerültél, mint valamelyik bandatagjához - intett a fejével Damiano felé. Szomorúan bólintottam, majd a továbbiakban már csak az órára figyeltem. 

Ahogy kicsöngettek, szabadulni szerettem volna, de ahogy kiléptem a folyosóra, azonnal tudtam, hogy ez nem volt túl jó ötlet. Mindenki engem bámult ahogy végig sétáltam a büféig és összesúgtak a hátam mögött. Voltak akik lenézően legeltették rajtam a szemüket és voltak olyanok akikről sütött az irigység. Ádi és Lolo, mint két testőr, úgy vonultak végig mögöttem.

 - Ez annyira gáz - temettem a kezeim közé az arcomat az udvaron, ahol elfoglaltuk az egyik padot. - Nem gondoltam volna, hogy ilyen szar lesz. Miért jó az nekik, ha folyton bámulnak? - tettem fel a kérdést a barátaimnak.

 - Mert egy híres emberrel jársz? - bohóckodott Lolo.

 - Ajh már - nyögtem fel. - Ő is csak ember.

 - Persze, csak focista. Ez nekik pont elég ahhoz, hogy irigykedjenek - vonta meg a vállát Ádi. - Amúgy meg ne törődj velük. Pár nap és megszokják.

 - Stephan is ezt mondta - sóhajtottam fel lemondóan. 

 - Apropó - csillantak meg Lorenzo szemei. - Mesélj csak! Mi ez az ottalvós dolog?

 - Semmi - pirultam el zavaromban.

 - Ja, persze és a semmitől nézel úgy ki, mint a stop tábla - röhögtek fel hangosan, mire vállon csaptam őket.

 - Nem történt semmi, csak aludtunk - forgattam meg a szemeimet.

 - Hát persze - szenyózott velem tovább Lolo vigyorogva.

 - De tényleg - bizonygattam, de láttam, hogy nem hisz nekem. - Na jó - vallottam be kelletlenül - ha anya nem csörög rám tegnap, akkor valószínű, hogy eljutottunk volna ahhoz a részhez is - haraptam be az ajkamat.

 - Úh - kerekedtek el a szemei. - És...

 - Mit és? - értetlenkedtem.

 - Milyen a Fáraó meztelenül? - csillogtak a szemei a kíváncsiságtól. - Tényleg annyira jól néz ki, mint a képeken?

 - Lorenzo Cassano! - csattant fel Ádi hangja dühösen és farkas szemet nézett a barátjával.

 - Jaj, édes - bújt hozzá a szőke fiú, hogy kiengesztelje. - Tudod, hogy csak téged szeretlek, de nekem ne mond, hogy téged nem érdekel, hogy milyen egy ilyen félisten teste?

 - Képzeld, engem nem érdekel - húzta el a száját Ádám. - Nekem bőven elég a tiéd, de úgy hallom neked az enyém nem.

 - Hé, ha figyeltél volna, félistent mondtam - nyomott apró csókot durcás barátja ajkaira a szöszi -, mert te nem fél, hanem egy egész vagy, ráadásul az enyém - mélyítette el a csókját és ahogy láttam, ezzel ki is engesztelte Ádit. 

Kuncogva fordultam el tőlük. Szemem végig szaladt az udvaron lévőkön és szinte azonnal megakadt az engem figyelő Bonuccon. A srác ajkát megnyalva, félreérthetetlen csípő mozdulatokkal imitálta, hogy mit szándékozik tenni velem. A félelem a torkomig kúszott és sietve sütöttem le a szemeimet.

 - Jól vagy? - hallottam meg a fiúk kérdését, akik úgy látszik befejezték a rögtönzött mandula műtétet.

 - Persze - kaptam fel a fejemet majd leugrottam a padról és elindultam befelé. - Már csak egy óra és mehetünk haza - nevettem fel erőltetetten, amit ők összeráncolt szemöldökkel figyeltek, de nem kérdeztek semmit csak követtek a terembe. Alig vártam, hogy végre vége legyen a mai napnak és otthon lehessek és elbújhassak a sok figyelő tekintet elől.