107.fejezet

Stephan

 Az előttem álló asztalon dobolva vártam, hogy végre leszálljon a várva várt gép.

 - Persze, hogy ilyenkor késik ez a szar - morogtam magam elé.

 - Nyugi, még a végén lyukat ütsz a lapjába - vigyorgott rám Ádám, de látszott rajta, hogy ő is nagyon várja már a találkozást Lorenzoval.

 A repülőtér várójában ültünk már lassan egy órája, hogy véletlenül se várakoztassuk meg Lexyéket. Úgy nézhettünk ki, mint két szerelmes tinédzser, akik az első randira várnak. Ádámra rá is illet a kora miatt, de én már túl voltam a hisztis, pattanásos időszakomon, legalábbis ezzel hitegettem magam a mai napig. Most viszont már agyamra ment minden. A gép az időjárási viszonyok miatt negyed órát késett és az idegeim ettől pattanásig feszültek. Fél percenként pislogtam a járatokat jelző táblára, hátha attól gyorsabban telik az idő.

 - Végre! - mutatott fel a mellettem ülő srác, hatalmasat sóhajtva a kijelzőre, ahol már megjelent a barátnőm gépének száma és az is, hogy leszállt.

 Egyszerre ugrottunk fel és indultunk el az érkezési kapuhoz.

 - Látod őket? - forgatta jobbra-balra a fejét Ádám ahogy a kifelé tartó embereket nézte.

 - Még nem - meredtem én is a kijáratra, majd hirtelen felderült az arcom, mert az ajtóban megjelent az eltéveszthetetlen rózsaszín raszta haj. - Ott vannak!

 Idiótaként kezdtem integetni, majd mindenkit kikerülve siettem a lányhoz, aki fáradt, de kedves mosollyal az arcán nézett rám. Mikor hozzá értem, felkaptam és megforgattam a levegőben, mint egy nyálas filmben, de most ez sem érdekelt. Túl sokáig voltam nélküle és az elutazásom napja egyre nagyobb súllyal nehezedett a vállamra. Minden percet ki akartam használni az együttlétre, mielőtt Rómába megyek. Mohón csaptam le az ajkaira és csak halványan észleltem, hogy a mellettünk álló emberek felénk fordítják a telefonjaikat és képeket készítenek rólunk. 

 - Baromira hiányoztál - fogtam a kezeim közé az arcát és próbáltam minden egyes vonását az emlékezetembe vésni.

 - Te is nekem - dőlt a mellkasomnak amiből azonnal leszűrtem, hogy nem sokat aludt az elmúlt napokban. Átöleltem és elvettem tőle a bőröndjét. Kíváncsi pillantásokkal fordultam a másik páros felé, akik furcsán méregették egymást. Kérdőn néztem a szerelmemre, aki jelezte, hogy később majd elmondja miért ez a gyászos hangulat. Vállamat megvonva elindultunk az autóm felé. Mivel zavart a csend, bekapcsoltam a rádiót és egyik kezemet Lexy combjára téve felvettem a város tempóját.

Lexy

   Frusztráló volt a két fiú közt beállt csönd. Annyira megszokott volt, hogy ők ketten mindig poénkodnak egymással, hogy most szinte megsüketültünk a hallgatásuktól. Stephan is észre vette a viselkedésükben bekövetkezett változást, de szerencsére nem kérdezett rá. Tudtam, hogy érdekli a dolog, de amíg én vagy Lolo nem mondunk semmit, nem fogja említeni. Fáradtan néztem ki az autó ablakán és figyeltem a mellettünk elsuhanó házakat. Egy pillanatra lehunytam a szemem és a következőben már Lorenzoék háza előtt álltunk. Kipattantam az autóból és nagyot ásítva segítettem kipakolni a barátomnak.

 - Még egyszer köszönöm, hogy veled mehettem - ölelt át a szöszi erősen miközben a mit sem sejtő barátja a háta mögött toporgott.

 - Én köszi, hogy eljöttél és sajnálom - simítottam végig az arcán. - Mit fogsz most csinálni? - kérdeztem, pedig az úton már elmondta, hogy mire készül, de reménykedtem benne, hogy meggondolta magát.

 - Amit elterveztem - húzta ki magát hirtelen és arca a szemem láttára vált kemény maszkká.

 - Lolo, én...

 - Ne - tette fel a kezét ezzel belém fojtva a szóáradatot. - Amit mondtam, megmondtam - zárta le a témát. - Most viszont menj, mert úgy látom a Fáraó nagyon türelmetlen - intett vigyorogva a fejével a kocsi belseje felé, ahol a barátom az összes ujjával a kormányon dobolt.

 - Vigyázz magadra, majd jelentkezem, ha kialudtam magam - nyomtam egy puszit az arcára és visszaültem az autóba. Addig integettem neki, míg el nem tűnt a szemem elől a csalódottan álldogáló Ádámmal együtt. Nagyot sóhajtva dőltem hátra az ülésben és lehunytam a szemem.

 - Most már elmondod, mi volt ez? 

 - Kicsi a világ - motyogtam, majd tekintetemmel megkerestem Stephan kíváncsian csillogó szemeit. - Utolsó nap hatalmas bulit csaptunk és meg volt hívva az összes haver - kezdtem bele a történetbe. - Az egyik srácról kiderült, hogy Ádi exe.

 - És ez miért baj? - vágott a szavamba a focista.

 - Ezzel nem is lett volna gond, csakhogy éppen Lolonak dicsekedett el azzal, hogy mikor legutóbb Ádám otthon volt, megint összejöttek egy éjszakára. Nem tudta a szerencsétlen, hogy pont a mostani barátjának meséli el a történetet.

 - Megcsalta? - emelte magasba a szemöldökét a barátom. - Pedig nem néztem volna ki belőle. Annyira szerelmes a szöszibe.

 - Én is így gondoltam. De még ha csak egy éjszakára is kellett neki a fiú, akkor is belegázolt Lorenzo lelkébe. Lehet, hogy azt gondolta, elég messze van ahhoz, hogy kitudódjon - nyeltem nagyot, mert eszembe jutott, hogy nem sokára minket is hatalmas távolság választ majd el egymástól. Barátom mintha csak érezte volna, hogy mire gondolok, megfogta a kezemet, összekulcsolta az ujjainkat és a szájához emelte, hogy apró csókokat nyomjon az ujjperceimre.

 - Velünk ez nem fordulhat elő - jelentette ki miközben a szemembe nézett. - Mi nem ők vagyunk és én nem vagyok olyan hülye, hogy kockára tegyem a kapcsolatunkat egy ilyen idiótasággal.

 Elmosolyodtam és nehezen, de rávettem magam, hogy higgyek abban amit mondott. Talán tényleg nem lesz semmi gond. Talán sikerül valahogy átvészelnünk ezt az időszakot. Talán...