108.fejezet

Lorenzo

  Szomorúan pislogtam a távolodó autó után ami nyomasztó csendet hagyott maga mögött. Fogaimat összeszorítva nyúltam a bőröndömért, hogy végre a házon belül tudjam magam.

 - Mi a baj kicsim? - szólalt meg az eddig némán hallgató barátom. Nem néztem rá, mégis éreztem magamon perzselő tekintetét amit a repülőtér óta nem vett le rólam.

 - Semmi - köptem ki magamból a választ, mint a mérget.

 - Látom, hogy van valami - fogta meg a csuklómat. - Jó lenne ha velem is közölnéd. Talán találtál valaki mást? - húzta össze a szemét mogorván, amitől majdnem elnevettem magam kínomban. Nehogy már még ő legyen féltékeny? Úgy éreztem, itt az ideje tiszta vizet önteni abba a bizonyos pohárba.

 - Felteszek egy egyszerű kérdést, csak igennel vagy nemmel válaszolj légyszi - fordultam felé, miközben kezem már a bejárat kilincsén nyugodott. - Csaltál meg, mióta együtt vagyunk?

Erőt véve magamon, felnéztem az általam annyira imádott szemekbe és öklömnyire zsugorodott gyomorral vártam a választ, de mikor megkaptam, majdnem elsírtam magam.

 - Nem, soha még csak eszembe se jutott - ingatta a fejét és közben szomorúan bámult rám. - Te talán...

 - Ha így gondolod, akkor azt hiszem itt az ideje, hogy befejezzük ezt - mutattam kettőnkre, de a torkomban lévő hatalmas gombóctól alig tudtam beszélni. Ha most bevallotta volna, talán még meg is bocsátok, de így, hogy a szemembe hazudott, már nem láttam esélyt a kapcsolatunk rendbe hozására.

 - Nem értelek - csattant most már mérgesen a hangja. - Szakítani akarsz? Erről van szó? 

 - Igen - nyögtem ki, miután megpróbáltam lenyelni a felfelé törő könnyeimet. 

 - De miért!? - kiáltott fel majd magához rántott és ajkait az enyémekre nyomta. Nem finomkodott. Vadul tépni kezdte a szám és egyre jobban belelovalta magát a csókba. Nyelve hadat üzent az enyémnek és szinte leigázta azt. A fájdalom és a sírás küszöbén keresztül alig éreztem meg, hogy neki tolt a falnak. Egyik keze a hajamba markolva tartotta meg a fejemet, hogy minél mélyebbre hatolhasson a nyelvével a számba és közben a szívembe is. Másik keze a feltámadt vágyamat próbálta fokozni amitől már elfojtott zokogás rázta a testemet.

 - Ne! - erőlködtem, hogy kiszabadítsam magam az öleléséből. 

 - Miért? - mordult bele a számba és még intenzívebben vetette bele magát a kínzásomba.

 - Krisztián - sikerült végre kiböknöm életem megnyomorítójának a nevét. 

 - Hogy mondod? - engedett el hirtelen Ádám, szemeit hitetlenkedve meresztette rám.

 - Találkoztam az exeddel - löktem el végre magamtól a fiút. - Mindent elmondott arról, amikor otthon voltál.

 - Mi? - pislogott leveli béka módjára a barátom, aki hirtelen Krisztián posztján találta magát, ex lett belőle. 

 - Jól hallottad - markoltam meg a poggyászomat és kinyitottam az ajtót. - Nem akarlak többé látni - léptem be az üres házba.

 - De én nem.... - kezdett bele a magyarázkodásba, viszont nem vártam meg a végét. Amilyen gyorsan csak tudtam, becsuktam az ajtót, kizárva Ádámot és a szívemet is. Lassú léptekkel vonszoltam fel magam a szobámba. A lelkem mélyén örültem, hogy a szüleim csak holnap jönnek haza a családlátogatásról, mert így átadhattam magam az önsajnálatnak. 

Szobámba érve beállítottam a bőröndömet a sarokba, majd az ablakhoz léptem és a függönyömet félrehúzva kikémleltem az utcára. Üres volt. Ádám elment. Úgy látszik megfogadta amit mondtam neki. Fáradtan, összetörten rogytam le az ágyamra, majd végig dőltem rajta. Könnyeim amik már így is eláztatták az arcomat, újból erőre kapva szánkáztak végig az arcomon. Magzatpózba kuporodva zokogtam egészen addig, míg a kimerültségtől az álmaim közé nem menekültem. De ott sem volt nyugodalmam. Egy hatalmas házban bolyongtam szüntelen, mindenhol Ádám és Krisztián ölelkező párosával kellett szembesülnöm. Begyógyult szemekkel, zakatoló szívvel ébredtem fel délután. Egy pillantás a tükörbe és az élettől is elment a kedvem. Jobb ötletem nem lévén, vettem egy jó forró fürdőt és amíg a habok közt áztam, egy terv fogant meg a fejemben. 

Még egyszer nem engedem, hogy kihasználjanak és félredobjanak, mint egy lyukas zoknit - néztem farkasszemet a tükörképemmel.

Majd miután felöltöztem és elfogadható külsőt varázsoltam magamnak, kezembe vettem a telefonom és felhívtam egy olyan számot, amiről azt hittem soha nem teszem többé. Idegesen vártam a hangot, ami néhány pillanat múlva meg is szólalt, libabőrössé téve az egész testemet.

 - Ciao Szöszi, csak nem hiányoztam? - búgta a fülembe sokat mondóan amitől azonnal magam elé képzeltem az arcán lévő kaján vigyort.

 - Talán - nyögtem ki habozva és közben rájöttem, nem biztos, hogy jó ötlet volt felhívnom őt.

 - Óhohó - nevetett fel diadalmasan. - Miért érzem úgy, hogy már nem akkora a szerelem közted és a kis barátod közt? - gúnyolódott.

 - Szakítottunk - vallottam be és ahogy kimondtam, éles fájdalom hasított a mellkasomba.

 - Sajnálom - nevette el magát. - Vagyis dehogy, örülök neki - tiporta meg a már így is darabokban lévő szívemet páros lábbal. - És ezért  hívtál? Szeretnél egy kis búfelejtő szexet?

 - Hiroto! - ejtettem ki a  nevét felháborodva. - Tudod mit? Tényleg hülyeség volt keresni - ráztam meg a fejemet csalódottan és megpróbáltam letenni a  telefont, de megállított.

 - Várj! Mit akarsz?

 - Csak... - bizonytalanodtam el. - Talán csak beszélgetni - suttogtam magam elé, de az éter felhangosította  a hangomat így ő is meghallotta.

 - Fél óra és ott vagyok! - jelentette ki ellentmondást nem tűrően, majd kinyomta a hívást.

Megdöbbenve néztem a kezemben tartott készülékre, mintha most látnám először. Visszapörgettem az elmúlt percekben történt beszélgetés minden mozzanatát, amitől ijedten kaptam a kezemet a számhoz. Édes Istenem, mit tettem?