70.fejezet

Lorenzo

   Megkövülten bámultam az előttem állóra. Hogy a fenébe került ő ide? És Lexy miért ugrálja körbe?

 - Khm, Lolo? - húzta el a szemem előtt kezét a barátnőm.

 - Igen? - fókuszáltam végre rá.

 - Ádám köszönt - vigyorodott el.

 - Ja, szia - dadogtam zavartan és kerültem a tekintetét.

 - Ha tudtam volna, hogy találkozunk, akkor elhoztam volna a nadrágodat - közölte gúnyosan.

 - Mondtam, hogy nem fontos - mondtam pipacs piros fejjel.

 - Bemegyünk végre? - nyafogott Lexy miközben ujjainkat összekulcsolta. Értetlenkedve néztem rá.

 - Bízz bennem - súgta miközben puszit adott az arcomra. Nem értettem semmit, de tettem amit kért így kéz a kézben léptünk be a suli kapuján, nyomunkban Ádámmal. Én már otthonosan mozogtam az épületben, így megmutattam a két újdonsült diáknak, hogy mit hol találnak. Megkaptuk a könyveinket és megvettük a füzeteket. Láttam Lexyn, hogy idegesen nézelődik amiből azt vettem le, hogy még mindig nehéz elfogadnia az új helyzetét.

 - Nyugi - szorítottam meg bátorítóan a kezét - majd én segítek mindenben.

 - Te is új vagy? - szólalt meg csodálkozva Ádám, aki eddig a hátunk mögött kullogott.

 - Ja - sóhajtott fel rózsaszín hajú barátnőm. - A nyár elején költöztünk ide Magyarországról.

 - Te magyar vagy? - kiáltott fel meglepődve a fiú, majd egy számomra érthetetlen nyelven kezdtek el beszélgetni. Lexy szemei izgatottan csillogni kezdtek.

 - Hahó, én is itt vagyok - toppantottam mérgesen mikor már vagy öt perce karattyoltak a saját anyanyelvükön.

 - Bocsi - pislogott rám bűntudatosan Lexy -, de annyira jó volt végre valakivel magyarul dumálni.

 - Vettem észre - húztam el a számat.

 - Naaa - ölelt át, majd hozzám bújt. - Ne haragudj - nézett rám szempillát rebegtetve.

 - Rád nem lehet - nevettem el magam miközben puszit nyomtam a homlokára.

 - Mióta tart ez köztetek? - kérdezte Ádám furcsa éllel a hangjában.

 - Mi nem... - szabadkoztam volna, de Lexy a szavamba vágott.

 - Mióta ide költöztünk - fonta össze az ujjainkat ismét. Kíváncsian néztem a szemébe, hogy vajon ezzel mit szeretne elérni.

 - Öhm, akkor most illene bocsánatot kérnem - vakarta meg idegesen a tarkóját. - Tudod nem akartalak tegnap kellemetlen helyzetbe hozni, csak...

 - Semmi baj - vörösödtem el újra mikor felrémlett előttem a csókja. - Már el is felejtettem - hazudtam folyékonyan.

 - Az jó - suttogta Ádám egy erőltetett mosollyal az arcán. - Tehetünk úgy, mintha most ismernénk csak meg egymást?

 - Persze - bólintottam, de már elveszettem a fonalat.

 - Akkor - nyújtotta nekem a kezét - Ciao, Seregi Ádám vagyok és most költöztem ide a szüleimmel Magyarországról.

 - Lorenzo Casano - fogadtam el a gesztust - és én mindig is itt éltem Milánóban.

 - Na - csapott le ránk a pink hurrikán - ha ezt így megbeszéltétek, akkor indulhatnánk is haza. Tényleg, te mit csinálsz ha innen haza mész? - fordult sejtelmes mosollyal az arcán a fiú felé Lexy.

 - Fogalmam sincs. Szerintem netezek az otthoni haverokkal, hogy ne unatkozzak. Miért?

 - Nincs kedved eljönni velünk egy meccsre? - vigyorgott Lex, én pedig csak szótlanul álltam mellettük, mint egy kuka.

 - Milyen meccs?

 - Szerinted Milánóban milyen meccsre mehet az ember? - forgatta meg a szemeit a lány. - Biztos Fradira.

 - Hahaha, nagyon vicces - húzta gúnyos mosolyra a száját Ádám. - Amúgy ti komolyan Milán meccsre akartok menni?

 - Nem csak akarunk, fogunk is - jelentette ki barátnőm.

 - Igen, mert Lexy... - kezdtem bele, de a cserfes csajszi megint közbe szólt.

 - A szüleim ott dolgoznak a San Siroban.

 - Úgy könnyű - nevette el magát Ádám.

 - Szóval? Eljössz?

 - Ha nem zavarok?

 - Ha zavarnál, akkor nem kérdeztelek volna meg - vigyorgott a fiúra Lex. Követni sem tudtam, hogy mire készül.  - Na akkor a terv a következő - karolt belénk a rózsaszín szélvihar. - Útközben letesszük a könyveket meg a sok hülyeséget nálunk és onnan megyünk tovább.

 - Oké - mosolyodtam el. Fogalmam sem volt róla, hogy mire játszik, de már baromi kíváncsi voltam a végére.

  Az utat végig beszélgettük, nevettük. Így másodikra is jó fej srácnak tűnt az új fiú, bár feltűnt, hogy néhányszor felém pillantott, de mikor rájött, hogy észrevettem, zavartan elfordult. Lexy jelentőségteljes pillantásokkal bombázott, de gőzöm sem volt róla, hogy mit akar ezzel jelezni.

 - Azta - tátotta el a száját Ádám, mikor felbukkant előttünk a stadion hatalmas épülete. - Ez valami fenomenális.

 - Bizony - kuncogtunk fel a lánnyal. - Mi is így reagálunk rá, akárhányszor csak meglátjuk.

 - Mázlista tyúk - lökte vállon a barátnőmet a fiú.

 - Tudom - vonta meg a vállát nevetve a letyúkozott.

 - Hogy jutunk be? - kíváncsiskodott Ádám a bejáratot stírölve, ahol hatalmas biztonsági őrök állták utunkat.

 - Csak gyertek - húzott maga után minket Lex.

Illedelmesen köszöntünk a hústornyoknak, akik jót mosolyogtak rajtunk, de beengedtek. Barátnőm céltudatosan indult el az öltözők felé miközben a telefonját babrálta, szerelmes vigyorral az arcán. Ahogy befordultunk a hazai öltözők felé, kivágódott az ajtó és Stephan csörtetett ki rajta. Körül nézett, majd meglátva a barátnőjét megindult felé.

 - Annyira hiányoztál - ölelte magához, majd ajkaik csókban forrtak össze.

  Ránéztem a mellettem döbbenten álló fiúra, aki olyan arccal nézte az előttünk csókolózó párost, hogy elnevettem magam.

 - Te...ő - dadogta zavartan miközben a tekintetét köztünk járatta. - Azt mondtátok, hogy együtt jártok - horkant fel haragosan.

 - Nem, ezt csak te feltételezted - állt meg Lexy mellettünk a focista ölelésében, aki kíváncsian nézett egyikünkről a másikra.

 - Szóval akkor ti? - mutatott Stephanra és a pink hajú lányra.

 - Igen - bólintottak nevetve.

 - És akkor te? - fordult felém szemében furcsa csillogással.

 - Mit én? - húztam az agyát.

 - Neked van valakid? - kérdezte immár dühösebben.

 - Nincs - könyörültem meg rajta.

 - Miért, tudsz valakit aki jó lenne Lolonak? - nevette el magát Lexy.

 - Hát... - villantott rám egy huncut mosolyt, amitől a gyomromban élő pillangók tangót kezdtek járni - ha ő is benne van, akkor én ismerek valakit akinek már az első pillanattól kezdve nagyon bejött.

  A stop tábla hozzám képest hófehér színben pompázott ahogy elpirultam a mondatától. A fejemben lévő fogaskerekek őrült forgásba kezdtek. Jól hallottam? Tényleg azt mondta, hogy bejövök neki?

 - Akkor kérlek mutasd be neki, mert mostanában nagyon egyedül van és sajnos vannak akik ezt kihasználják és simán lesmárolják őt miközben dolgozik - poénkodott vigyorogva Lexy, amiért én gyilkos pillantásokkal illettem.

 - Rajtam ne múljon - nézett rám átható tekintettel a srác. - Szia, Ádám vagyok és már az első perctől fogva szeretnélek jobban megismerni - nyújtotta felém ismét a kezét amit én ösztönösen elfogadtam.

 - Ez az - sikkantott fel Lex majd bocsánatkérőn pislogott ránk. - Nekünk még van egy kis dolgunk a meccs előtt - húzta el tőlünk a vigyorgó focistát majd eltűntek az egyik ajtó mögött amin ha jól láttam "Takarítószerszámok" felirat virított.

  Megmukkanni sem volt időm, mert máris a falnak préselve találtam magam.

 - Egész nap a bolondját járattátok velem. Pedig másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy mekkora egy mázlista barom vagyok amiért egy ekkora városban pont beléd botlottam. Beleőrültem a gondolatba, hogy nem jött be a megérzésem és a lányokat szereted - suttogta a számba miközben a tekintetével fogva tartott. - Azt hiszem ezért most meg kell téged büntetnem - nyomta ajkait az enyémekre és nyelvével erőszakosan birtokba vette a számat. Utolsó épkézláb gondolatom az volt, hogy ha ilyen a büntetés, milyen lehet a jutalom?

A mai napom emléke

A sokadik :D

69.fejezet :)

Lexy

  - Ez most komoly? - néztem elhűlve a szőkeségre mikor elmesélte, hogy mi történt vele. - Már ne is haragudj, de ez teljesen olyan, mint egy béna amcsi film jelenete - kuncogtam fel.

 - Én is rögtön erre gondoltam. Még körbe is néztem, hátha megtalálom a kamerákat, de mikor lesmárolt, az nagyon igazinak tűnt - pirult el Lolo.

 - Jó volt? - kíváncsiskodtam.

 - Isteni - sóhajtotta majd hátra dőlt a takarómra. - Utoljára Hiroval éreztem ilyet - suttogta immár letörten.

 - Most mi a baj? - értetlenkedtem. - Itt van egy srác, akinek szemmel láthatóan bejössz, de te még mindig Hiro miatt vagy kiakadva?

 - Te ezt nem értheted - pislogott rám elgyötörten.

 - Miért is? - könyököltem mellé, hogy jobban lássam az arcát.

 - Mert neked sokkal könnyebb heteroként - hunyta le a szemeit.

 - Most ezt magyarázd el nekem, mert még mindig nem értem. Mi az összefüggés a heteroság és Hiro közt?

 - Csak annyi, hogy nekem sokkal nehezebb kapcsolatba kerülni valakivel, mint neked, és ha sikerül is, akkor még rosszabb, ha véget ér - zagyvált össze-vissza.

 Egy pillanatig ledöbbenve néztem rá, majd elnevettem magam.

 - Ezt te sem gondoltad komolyan?

 - De igen - durcázott be.

 - Lolo - simogattam meg az arcát. - Szerintem maradjunk annyiban, hogy mindkettőnknek ugyanolyan nehéz kapcsolatot létrehozni és ugyanannyira fáj, ha vége szakad - nyomtam puszit az arcára, amitől megenyhült.

 - Te miért tudod ilyen normálisan kezelni azt, hogy buzi vagyok, míg a bátyám... - sóhajtott fel lemondóan.

 - Egy, te nem vagy buzi, legfeljebb meleg. Kettő, a bátyád egy pöcs és három, nem tudom - vontam meg a vállam. - Nekem te olyan vagy, mint a többi ember, annyi különbséggel, hogy fiú létedre lehet veled beszélgetni a pasik fenekéről - vigyorodtam el.

 - Á, szóval ez lesz a következő témánk? - csillantak fel a szemei. - És ki az áldozat? Kit kell "lecsupaszítani"?

 - Nem tudom - tettem fel védekezésül a kezeimet. - Én csak... szóval ez jutott eszembe és megemlítettem.

 - A-ha, a-ha - húzogatta perverzül a szemöldökét. - Te csak megemlítetted. Na kivele, kinek a hátsó része fogott meg ennyire?

 - Ne már - pirultam el még a gondolattól is, hogy erről beszéljek.

 - De-de. Fejezd is be, ha már elkezdted. Ki az? - hajolt közel hozzám, hogy a szemeimbe nézhessen.

 - Mattia - ejtettem ki a hátvéd nevét.

 - De Sciglio? - kerekedtek el Lorenzo szemei. - Hű, Lexy ezt azért nem gondoltam volna - vigyorodott el megint.

 - Mit?

 - Hogy egy olyan pasi mellett, mint Stephan, te Mattia fenekéről ábrándozol.

 - Hülye - löktem meg Lolot zavartan, amitől hanyatt esett az ágyon, de magával rántott engem is. A mellkasán landoltam, ami fel-le rázkódott a röhögéstől. - Nevess csak ki! - sértődtem meg és el akartam húzódni, de lefogott és a hajamat kezdte simogatni.

 - Bocsi, de annyira abszurd - kuncogott még mindig.

 - Miért is?

 - Mert tiéd Olaszország egyik leghíresebb, legsármosabb pasija, te mégis inkább a barátja felé kacsingatsz.

 - Ez nem igaz! - csattantam fel. - Én szeretem Stephant, de nem tehetek róla ha Mattia is tetszik - halkultam el a mondandóm végére. - Na látod? - emeltem fel a tekintetemet a szőkére. - Heteroként sem olyan egyszerű a dolog.

 - Szeretlek - bukott ki Lorenzo ajkai közül a vallomás majd szorosan átölelt. - Annyira sajnálom, hogy nem te vagy a testvérem - fúrta az arcát a nyakamba.

 - Én is szeretlek - viszonoztam az ölelését - és ha vér szerint nem is vagy, de attól még a tesómnak tekintelek. Eggyel több vagy kevesebb - legyintettem poénkodva, mire Lolo csikizni kezdett. - Ne! Ne! Ne! - sikítoztam egészen addig, míg valaki be nem kopogott az ajtón.

 - Gyerekek, halkabban! A kicsik már alszanak és nem ártana, ha ti is kialudnátok magatokat holnapra - hallottuk meg anya hangját.

 - Oké, bocsi! Jó éjt anya! - szóltam ki.

 - Jó éjt anya! - kiabált ki Lolo is nevetve.

 - Nektek is - hangzott fel a mosolygós válasz.

 Gyorsan átöltöztünk pizsamába, majd bemásztunk a takaró alá. Lekapcsoltam a kisvillanyt és fészkelődni kezdtem, hogy megtaláljam a legkényelmesebb pózt az alváshoz.

 - Na gyere ide - húzott magához Lorenzo. - Jó éjt, tesó! - adott puszit a hajamra amitől elmosolyodtam.

 - Jó éjt!

  Reggel kómásan kapcsoltam ki az ébresztőmet ami hangos zenéléssel zavarta meg a pihenésünket.

 - Már reggel van? - dünnyögte Lolo álomittas hangon.

 - Ja, valami köcsög ellopta az éjszakát - nyújtózkodtam ki.

 - Muszáj felkelni? - nyöszörögte Lorenzo és hozzám bújt.

 - Muszáj, mert nem kapunk könyvet és akkor nem mehetünk suliba. Ha nem mehetünk suliba, buták maradunk és ha buták maradunk, senkinek sem fogunk kelleni - vezettem le az általam kitalált hülyeséget.

 - Mehetek elsőnek zuhanyozni? - emelte rám karikás szemeit a barátom.

 - Persze - mondtam, majd bólintottam is, hogy nyomatékot adjak a szavaimnak. Nevetve néztem ahogy a mellettem fekvő botladozva kikelt az ágyból és a ruháit összegyűjtve eltűnt a fürdőszobában.

  Amíg Lolo készülődött, előkerestem a mobilom és küldtem egy sms-t Stephannak.

   "Jó reggelt! Hiányzol! :( "

  Lelkiismeretfurdalást éreztem az este történtek miatt. Nem is értettem magam, hogy miért pont Mattia jutott eszembe, jobban mondva a feneke, ahelyett, hogy a szájára vagy a csókjára gondoltam volna. Jól van Lexy, elég lesz! - korholtam magam. Megrezzentem mikor megszólalt a telefon a kezemben és a hívóra nézve az arcom lángba borult. Zavartan húztam el a zöld ikont.

 - Szia! - köszöntem halkan.

 - Szia Kicsim! Te is hiányzol nekem - hallottam meg a barátom hangját. - Ilyen korán felkeltetek? Azt hittem, még lustálkodtok.

 - Még ágyban vagyok, de muszáj volt korán kelni, mert a könyvekért csak tízig mehetünk - dőltem vissza a párnámra.

 - Ja, tényleg. Szívesen segítenék a vásárlásban és a cipekedésben, de én már a pályán vagyok és nem sokára kezdődik az edzés - sóhajtott fel.

 - Na, mi ez a nyomott hangulat? - kérdeztem kuncogva. - Pont hogy örülnöd kéne, mert azt csinálhatod, amit szeretsz.

 - De én most mást szeretnék csinálni - suttogta a telefonba olyan hangon, amitől még a hátamon is felállt a szőr, jó értelemben.

 - És mi lenne az? - kacérkodtam vele az éteren keresztül.

 - Biztos tudni akarod? - mélyült el a hangja.

 - Szeretném - nyeltem nagyot és még magam is elcsodálkoztam a bátorságomon.

 - Ha most veled lennék, bebújnék melléd az ágyba - kezdte csábító hangon, mire automatikusan lehunytam a szemeimet - végignyalnám a nyakadat, megcsókolnám a válladat. Kezeimmel végig simítanám az egész testedet és ezt addig csinálnám veled, míg az élvezettől fel nem nyögnél. Utána kibújtatnálak a ruháidból és addig csókolnálak, míg el nem veszítenéd a fejedet és...

 - Elég - nyögtem fel majd szabad kezemet az égő arcomra szorítottam, hogy lehűtse. - Fejezd be!

 - Te kérted, hogy mondjam el - nevetett halkan a készülékbe.

 - Tudom, de nem gondoltam volna, hogy ennyire hatással leszel rám még így is - vallottam be szégyenkezve.

 - Azt hiszed csak rád van ez hatással? - nevetett fel. - Nem is tudod, hogy te mit teszel velem. Már attól, hogy elképzeltelek az ágyban, megmozdult bennem valami - mondta rekedten. - Muszáj leszek néhány percre elbújni a többiek elől, hogy lehiggadjak és ne röhögjenek ki az árulkodó testrészem miatt - nyögött fel.

 - Stephan - halt el hangom és az arcom felforrósodott. - Kérlek hagyd abba.

 - Rendben - sóhajtott fel. - Megígértem, hogy várok rád és meg is teszem, de már annyira nehéz...

 - Kész vagyok! - rontott be a szobába a szőke barátom, de mikor meglátta az égő arcomat és a beharapott ajkaimat, megtorpant majd kérdőn rám nézett.

 - Ne haragudj Stephan, de most mennem kell. Lolo már végzett és nekem is el kell készülnöm.

 - Hát jó - jött hatalmas sóhaj a vonal túlsó feléről. - Vigyázz magadra. De azt ugye tudod, hogy ezt még folytatjuk? - kérdezte perverz hangsúllyal a hangjában.

 - Szia - nyomtam ki a készüléket.

 - Megzavartam valamit? - vigyorgott rám a szőke fiú. - Csak nem telefonszexeltetek?

 - Nem - vágtam rá, talán túl gyorsan, amitől Lorenzo arcán egy óriási vigyor terült szét.

 - Hát persze. Én meg most jöttem a Marsról. Azért volt olyan vörös az arcod, mint a paradicsom. Nem is mondtad, hogy már itt tartotok?!

 - Mert nem is - ugrottam ki az ágyból majd gyorsan összeszedtem azokat a ruhákat amikben menni akartam.

 - Akkor ez mi volt? Előjáték? - röhögött tovább Lolo.

 - Kussolj! - dobtam meg egy párnával, de ettől csak jobban nevetni kezdett.

  Szemeimet forgatva csuktam be magamra a fürdőt majd gyorsan lezuhanyoztam. Felöltöztem és rendbe szedtem a fejemet is. Mire elkészültem, Lolo már a konyhában volt és reggelizett.

 - Mondtam már, hogy imádom anyukádat? - nyammogott két falat közt.

 - Egy párszor - mosolyodtam el. - Most épp miért? - nyúltam én is a kajáért és enni kezdtem.

 - Mert tudja, hogy a nutellás a kedvencem és direkt vett nekem egy üveggel - kenegette a mogyorókrémet a gofrijára.

 - El kell, hogy keserítselek, mert nem neked vette, hanem Roninak. Ő egy nutella királynő. Az anyukája hiába dugja el előle az üveget, bárhol képes megtalálni - vigyorodtam el a barátnőmre gondolva.

 - Aki a nutellát szereti, rossz ember nem lehet - rágott tovább a fiú. - És attól még szeretem az anyukádat - zárta le a témát.

  Reggeli után elmosogattunk, összepakoltunk és elindultunk az iskolához. Lorenzo mutatta az utat, de megnyugtatott, hogy úgyis minden reggel értem jön, így lesz időm memorizálni az útvonalat. Mikor megérkeztünk, csak pislogni tudtam. Hatalmas volt az épület és rengeteg diák özönlött be rajta. Most fogtam csak fel igazán, hogy ez az évem teljesen más lesz, mint az eddigiek. Új iskola, új tanárok és új diákok. A gyomrom egy pillanat alatt görcsbe ugrott és a lábaim a földbe gyökereztek.

 - Baj van? - nézett rám aggódva Lolo. - Úgy elsápadtál.

 - Én...nem tudom, hogy képes leszek-e bemenni oda - leheltem halkan.

 - Lex, ne csináld már - fogta meg a kezemet a barátom. - Senki nem fog megenni...még - nevetett fel a szar poénján. - Bocs - pislogott bűnbánóan. - Figyelj! - vette az arcomat a két keze közé. - Én itt vagyok veled és itt is maradok! Senkinek nem engedem meg, hogy bántson - nyomott egy puszit a homlokomra. Megkönnyebbülve bújtam hozzá és szorosan átöleltem a derekát. Éreztem, hogy a bennem lévő feszültség egyre jobban feloldódik és már mosolyogni is képes voltam mikor felnéztem Lorenzo vigyorgó képébe. A pillanatunkat egy nagyon dühösnek tűnő hang szakította meg.

 - Igazán mondhattad volna, hogy van barátnőd - sziszegte az előttünk álló fiú, akinek az arcáról csak a csalódottságot tudtam leolvasni. Ahogy végig néztem a srácon, azonnal tudtam, hogy ki ő, mert Lolo igen részletes személyleírást adott róla. Elvigyorodtam és mit sem törődve a sóbálvánnyá vált szőkeséggel, kibontakoztam az öleléséből, majd a fiúhoz léptem és kezet nyújtottam neki.

 - Ciao, Lexy vagyok! Te pedig biztosan az Ádám - vigyorogtam sokat sejtető mosollyal.

68. fejezet

Lexy

   Stephan kezét szorongatva léptem át a ház küszöbét. Barátom átölelte a vállamat és biztatón rám mosolygott. Elnavigált velem az ebédlőig ahol egy kedves, szőke hajú nő várt minket.

 - Na végre! - mosolygott ránk. - Már azt hittem, hogy inkább felfalod ezt a kislányt, minthogy bemutasd nekem. Szia, én Lucy vagyok, ennek a lökött fiúnak az anyukája - fordult felém.

 - Anya! - forgatta meg a szemeit Stephan, amin jót mosolyogtam.

 - Buon Pomeriggio! - köszöntem illedelmesen. - Alexa Silver, de mindenki csak Lexynek szólít.

 - Szép neved van, de ha lehet akkor inkább tegezz, mert nem akarom rosszul érezni magam a korom miatt.

 - Rendben, köszönöm - pirultam el és közelebb bújtam Stephanhoz.

 - Ó, de buta vagyok, üljetek le - mutatott a székekre, amik egy már megterített asztal mellett álltak. - Mindjárt hozom a kaját.

 - Segíthetek? - néztem rá félve, mire elmosolyodott.

 - Köszönöm, de nem kell. Ti csak...na szóval, szórakoztassátok egymást míg visszajövök - nevetett fel.

  Úgy éreztem, most értem el a bőrömmel azt a szintet, hogy ennél pirosabb már nem lehetek. Stephan röhögve leült és az ölébe húzott.

 - Bocs, nem tudom mi van vele, de nem ilyen szokott lenni. Szerintem tetszel neki - simított végig az arcomon nevetve.

 - Gondolod? - kérdeztem aggódva.

 - Tuti - bólintott mire kuncogni kezdtem. - Most mi van?

 - Bele sem merek gondolni, hogy miket mondott volna, ha nem tetszenék neki - néztem a barátom szemeibe, ahol azon nyomban el is vesztem a barna kavalkádban.

 - Itt is vagyok - jelent meg Lucy egy hatalmas tál tésztával a kezében amit letett elénk az asztalra. - Szedjetek! Jó étvágyat!

 - Köszönjük - válaszoltam illedelmesen.

 - Ú, bolognai, a kedvencem! - támadta le a tálat a mellettem ülő focista.

 - A bolognai?  - nevettem el magam. - Azt hittem, hogy a milánói a kedvenced?

 - Az is, de a bolognaiban hús is van - tömte tele a száját. Nevetve néztük hogyan tünteti el a felhalmozott ételt a tányérjáról. Fokozatosan oldódott fel a hangulat és egyre többet beszélgettünk a barátom anyukájával, akit szinte minden érdekelt ami velem kapcsolatos volt. Értsd a jövőbeni terveimtől a főzéstudásomon át a családomig. Készségesen válaszolgattam neki, mire ő hálából érdekes történeteket mesélt a "kicsi" Fáraóról, amit a "nagy" nem nézett jó szemmel. Épp azon nevettünk, hogy a barátom kiskorában mindig hisztizett, ha a labdája nem volt az ágya mellett, mikor megcsörrent a mobilom.

 - Elnézést - mentettem ki magam, majd felálltam és kisétáltam, hogy ne zavarjam a többieket.

 - Szia - köszöntem mosolyogva a hívónak.

 - Lex! Ezt nem fogod elhinni - hadarta Lolo. - Én, Ádám, ráöntöttem és megcsókolt - magyarázott össze-vissza.

 - Hé, hé, hé - csitítottam le.- Lassabban, mert így nem értek egy kukkot sem.

 - Á, ezt így nem lehet - nyüszített fel. - Mikor érsz haza?

 - Nem tudom - vontam meg a vállam, amit ő nem láthatott. - Stephan elhozott az anyukájához vacsira.

 - Ó, lassan megkéri a kezedet - vihogott fel.

 - Idióta - mordultam rá.

 - Akkor nem is zavarok - kuncogott bele a telefonba.

 - Lolo, ne csináld ezt velem! - csattantam fel. - Mi történt? Miért hadoválsz össze-vissza?

 - Nem szeretném, ha miattam rossz benyomást tennél az anyós jelöltedre - nevetett fel. - Amúgy sem telefon téma.

 - Gyere át estére - ajánlottam fel, mert már nagyon kíváncsivá tett.

 - Az lesz a legjobb. Mikorra menjek?

 - Szerintem fél kilencre már otthon leszünk - morfondíroztam a készülékbe.

 - Akkor én meg addigra ott leszek nálatok. Puszi.

 - Szia - nyomtam ki a telefont, majd egy ideig elbambulva néztem a tárgyra. Sejtésem sem volt, mi lehet az ami ennyire fontos, amitől ilyen zaklatott lett a szőkeség.

 - Minden oké? - simította a tenyerét a vállamra Stephan.

 - Persze - mosolyodtam el - csak Lorenzo volt. Valami történt vele. Fél kilencre átjön és megbeszéljük.

 - Ez azt jelenti, hogy este nem leszel velem? - biggyesztette le az ajkait a focista én pedig totál zavarba jöttem. Lesütöttem a szemeimet és éreztem ahogy az arcom felforrósodik.

 - Szó sem volt ilyenről - suttogtam.

 - Tudom, de reménykedtem benne, hogy lesz még egy kis időnk és akkor megmutattam volna neked a lakásomat.

 - Persze, a lakásod - néztem rá összeszűkített szemekkel. - Bélyeg gyűjteményed nincs?

 - Az nincs - vigyorgott rám  -, de van helyette rengeteg dvd-m - húzott magához. - Megnézhetnénk egy jó filmet - cirógatta meg az arcomat az orrával majd egy édes puszit adott a szám sarkába.

 - Ne - leheltem az utolsó erőmet is összeszedve, mert a közelsége részegítően hatott rám.

 - Miért? - suttogta már szinte a számba.

 - Az...anyukád - hunytam le a szemeimet, feladva az ellenállásomat és teljesen átadtam magam a csókjának. Kezeimet a nyaka köré kulcsoltam, majd cirógatni kezdtem a tarkóját amitől élvezettel teli hangon felnyögött.

 - Ne kísérts! - szakadt el tőlem zihálva.

 - Én? - néztem rá kekeckedve, de a szavam azonnal elakadt mikor ujjait mintegy véletlenül végigsimította a pólóm elején. - Stephan - nyögtem ki a nevét.

 - Igen? - mosolygott rám pimaszul majd újra megismételte a mozdulatot. Kicsit késve, de ellöktem a kezeit.

 - Miért akarsz mindenáron rossz színben feltüntetni az anyukád előtt? - néztem rá mérgesen.

 - Nyugi - kulcsolta össze az ujjainkat - tudja, hogy közülünk én vagyok a rossz és te az ártatlan jókislány - vigyorgott szélesen.

 - Akkor is fejezzük be - léptem el tőle. - Udvariatlanok vagyunk, hogy csak úgy magára hagytuk - húztam magam után a focistát az ebédlőbe.

Lucy már leszedte az asztalt és elpakolta a vacsora maradványait.

 - Látod - néztem mérgesen Stephanra - még segíteni sem tudtam.

 - Na, ne morcoskodj - bújt a hátamhoz és kezeit összefűzte a hasam előtt.

 - Baj van gyerekek? - tért vissza hozzánk az anyukája.

 - Nincs, csak Lexy hisztizik, hogy nem tudott segíteni neked - tette a vállamra az állát a barátom.

 - Ó, nem volt sok minden - mosolyodott el a nő.

 - De akkor is szerettem volna valahogy viszonozni a vacsorát - pislogtam rá.

 - Te már így is sokkal többet tettél értünk, mint azt sejtenéd - járatta a tekintetét a fia és köztem mosolyogva.

 - Kicsim, mennünk kell, ha időre haza akarsz érni - suttogta halkan a fülembe Stephan.

 Az órára nézve rájöttem, hogy igaza van. Elbúcsúztunk Lucytől, aki megígértette velünk, hogy sokkal gyakrabban látott vendégek leszünk nála.

  Beültünk az autóba, majd elindultunk haza. A rádióból halk zene szólt, így nem teljes csendben tettük meg az utat. Stephan keze a combomon nyugodott és csak akkor vette el, ha váltania kellett. Én az ablak mellett elsuhanó házakat figyeltem, de gondolatban otthon jártam, Magyarországon. Hiányoztak a barátaim. Nagyot sóhajtva gondoltam arra, hogy nem sokára találkozhatok velük.

 - Mi ez a mosoly? - nézett rám egy pillanatra Stephan.

 - Eszembe jutott, hogy már csak néhány nap és megismerheted a barátaimat - emeltem rá a tekintetemet.

 - Tényleg - komorodott el - neked a nyakadon az iskola. Alig foglak látni - nyafogott, mint egy kisgyerek.

 - Majd megoldjuk valahogy - simítottam végig a karján.

 - Nehéz lesz összeegyeztetni a sulidat, az edzéseket és a meccseket - nézett mogorván maga elé, majd leparkolt a házunk előtt.

 - Ne legyél már ennyire negatív - löktem meg a vállát nevetve.

 - Te most kötözködsz velem? - fordult felém, arcán tettetett felháborodással.

 - Ki? Én? - rebegtettem meg a szempilláimat. - Dehogy is. Nem mernék én veled ilyet tenni.

 - Azért mondom - fenyegetett meg játékosan - mert ha mégis...

 - Akkor mi lesz?

 - Akkor? Meg kell, hogy büntesselek - vigyorodott el. - És tudod a büntetések kitalálásában és végre hajtásában profi vagyok - rántott magára és ajkai azonnal az enyémekre nyomta. Hevesen, birtoklón tolta át a nyelvét a számba mintha tudatosítani akarná, hogy az övé vagyok, de ezt egy cseppet sem bántam. Nem akartam mást, csak érezni ahogy hozzám bújik, ahogy ujjai a rasztáim közé túrnak, mézédes ajkai az enyémekkel játszanak. El akartam veszni ebben az érzésben, de valaki nem így gondolta, mert feltépte a mellettem levő ajtót és elkapva a karomat elrántott a focistától.

 - Bocsi fiatalok - vigyorgott rám Lorenzo miközben kifelé rángatott az autóból -, de most nagyon-nagyon fontos, sőt az életembe vágó dologról kell konzultálnom Lexyvel.

  A döbbenettől alig tértem magamhoz.

 - Hé, Lolo - állítottam meg a szőke fiút. - Várjál már! Legalább hagy búcsúzzak el.

 - Jó - húzta el a száját -, de ne húzd sokáig, mert bele fogok halni, ha nem mesélhetek - sétált el az ajtónkig és idegesítően toporogni kezdett.

 - Ez tuti, hogy megőrült - nyögte ki Stephan miután magához tért a barátom okozta sokkból.

 - Szerintem is - nevettem el magam.

 - Mikor látlak legközelebb? - simogatta meg az arcomat a focista.

 - Nem tudom - sóhajtottam fel. - Holnap vásárolni megyek Loloval.

 - Mit vesztek?

 - Mindent, ami a sulihoz kell - vontam meg a vállam. - És te mit csinálsz?

  - Délelőtt edzés, délután meccs.

 - Basszus, el is felejtettem - kaptam a fejemhez.

 - Na szép - csóválta meg a fejét. - Mi lesz később, ha már most...

 - Csssh - tettem az ujjamat a szájára, amit ő egy egyszerű mozdulattal megharapott. - Megoldjuk, ne félj. Bízz bennem!

 - Oké - mosolyodott el. - De szerintem most jobb lesz, ha sietsz, mert szöszi barátod már elég ingerültnek tűnik - mutatott Lolora, aki tíz másodpercenként az órájára nézett.

 - Vigyázz magadra - nyomtam puszit a szájára majd el húzódtam, mielőtt újra elmélyültünk volna egymásban.

 - Te is Kicsim. Majd hívlak.

 - Jó - néztem rá. Jó pihenést és szép álmokat! - nyitottam ki az autó ajtaját.

 - Akkor ma éjjel veled álmodom - búcsúzott el a focista vigyorogva, aztán intett egyet és elgurult.

 - Na végre, már azt hittem itt éjszakázok a küszöbön - hallottam meg Lorenzo felháborodott hangját.

 - Én is szeretlek - nevettem fel majd beengedtem magunkat az ajtón.

  A családom a nappaliban ült és tévézett, mi pedig egy gyors köszönés után felmentünk a szobámba, hogy végre valahára megtudjam, mi az a nagy dolog, ami Lorenzoval történt.