121. fejezet

Lexy

 - Itt jó lesz! - mutattam két autó közt, egy üres helyre a taxisnak, a volt iskolámtól néhány méterre. - Köszönöm! - nyújtottam át neki a viteldíjat, miután a kezembe nyomta a bőröndömet. 

Diónyira zsugorodott gyomorral néztem fel a sárga épületre. Hát itt vagyok. Megmarkoltam a ruháimat rejtő kofferem és elindultam a bejárat felé. Széles vigyorba szaladt a szám mikor megláttam a kapusfülkében ülő férfit.

 - Jó napot Miklósbá'! - köszöntem rá hangosan, amitől összerezzent.

 - Na, téged is ide evett a fene? - nézett rám morcosan, de a szakálla alatt mosolyra húzódott a szája. 

 - Nekem is hiányozni tetszett - vigyorogtam egyre jobban. - Hogy s mint?

 - Szerinted? Mindig van valami. Leszakítják, letépik, kirúgják vagy csak szimplán elbasszák - morgolódott miközben kisétált hozzám. - Az a kis alacsony... Hogy is hívják?

 - Noncsi? - tippeltem és találtam is. 

 - Az-az! Szóval ő, valamelyik nap úgy bedühödött, hogy hozzávágott egy széket az egyik fiúhoz...

 - Mi vaaan? - kerekedtek el a szemeim majd hangos röhögésben törtem ki. 

 - Ja, kicsi a bors, de erős! Még jó, hogy senkinek és semminek nem esett baja. Beteszed a cókmókod? - bökött a fejével a még mindig szorongatott bőröndömre.

 - Ha lehet - pislogtam rá hatalmas szemekkel. - Köszönöm szépen!

Szótlanul figyeltem ahogy elpakolja a dolgaimat.

 - Na gyere! - zárta be maga mögött az ajtót. - Tudják, hogy jössz? - indult el a kopott lépcsősoron felfelé.

 - Nem - ráztam meg a fejemet, amit persze ő nem láthatott. - Úgyis mondhatnánk, hogy sokkolni fogom őket.

 - Az jó - morogta. - Akkor majd én segítek. 

Ahogy felértünk az első emeletre, az eddig megnyugodott szívverésem újra száguldani kezdett. Úristen, milyen régen voltam már itt. Lopva körülnéztem az aulában, de semmi nem változott. Középen összetolva állt néhány asztal, amik arra voltak hivatottak, hogy a szünetben is lustálkodni vágyó fiatalok fényesre koptassák a lapjukat, a fenekükkel. Az egyik sarokban néhány virág kornyadozott. 

Kopogás riasztott fel a szemlélődésből. Annyira elmerültem a gondolataimba, hogy meg is feledkeztem a kísérőmről. Már csak az ajtó nyitásra kaptam fel a fejemet.

 - Szép napot! Bocsánat a zavarásért, de hoztam valakit! - közölte a bent lévőkkel Miklós bácsi majd félre lépett az ajtóból. Annyi időm sem volt, hogy megkérdezzem tőle, egyáltalán milyen órára csöppentem, de nem is kellett sokáig törni a fejem, mert a kérdés azonnal egyértelművé tette.

 - Ciao Alessia! Come stai? - hallottam meg Marcsi néni hangját.

 - Bene grazie! E voi? - vigyorogtam most már, mint a tejbetök.

 - Mindig jól, ha látlak - váltott át magyarra. - Na gyere, ne ácsorogj kint! Csüccs le a helyedre! - mutatott az első padra, ahol Zsolti mellett még mindig üresen árválkodott a szék. Az a szék, ami nagyon sokáig az enyém volt.

 - Köszönöm! - pislogtam hálásan a gondnokra, aki csak intett egyet és becsukta mögöttem az ajtót. 

Számba harapva siettem a volt helyem felé, majd egy apró sóhajjal leültem végre. Olyan érzés volt, mintha hazaértem volna. Torkom elszorult az érzelmektől amik összecsaptak felettem, de sikerült uralkodnom magamon. 

Marcsi néni aki régebben az oszályfőnököm is volt, hamar napirendre tért az érkezésem felett. Lecsitította a srácokat és közölte, hogy olaszul bármit kérdezhetnek tőlem. Ettől a kijelentéstől kitört a röhögés az osztályban. Furcsa volt újra itt lenni köztük, de egyben nagyon jó is. Észre sem vettem és máris kicsöngettek.

 - Majd gyere be egy kicsit a tanáriba! - simított végig a karomon a tanárnő. - Persze csak akkor, ha ezek itt - intett a fejével a barátaim felé - nem szednek ízekre.

 - Rendben - bólintottam miközben már készítettem magam a lerohanásokra.

 - Csöcsiiiiiiiii! - ugrott is azonnal a nyakamba Roni. - Hogy a fészkes túróba kerülsz ide?

 - Szerinted? Hopp-porral - öleltem vissza lelkesen.

 - Naaa! Enyém is! Én is! - rontottak rám a többiek, akik eddig azt várták, hogy Veronika végre elengedjen. Ahogy ez megtörtént, Réka vette át a helyét.

 - Istenem, de jó hogy itt vagy! Lolo nincs veled?

 - Baszd meg Pepi! - forgatta meg a szemeit Noncsi puszi adás közben. - Nehogy már fontosabb legyen neked egy srác, mint Lexy!

 - Jól van na - biggyesztette le a száját Réka. - Én csak...

 - Tudjuk, neked csak hiányzott a meleg barátod - kacsintottam rá. - Sajnos ő most nem tudott jönni... - húztam el a számat és közben újabb gombóc szorította el a torkomat. Idegesen kaptam a pulóveremhez a kezemet.

 - Mi a fene? - meredtek a zúzódásokkal teli nyakamra és szemükből kiolvashattam a totális döbbenetet.

 - Veled meg mi a jó ég történt? - szaladt ki a kérdés Roni száján.

 - Uh - nyögtem fel. - Ez egy hosszú történet.

 - Gondolom az is, hogy ilyen hirtelen felbukkantál a küszöbön? - nézett rám áthatóan Zsolti.

 - Igen, de ez nem suliba való téma - bólintottam és ezzel hoztam a tudtukra, hogy később majd minden kérdésükre válaszolok. - De most inkább ti meséljetek! Mi újság veletek?

Néhány perces beszélgetés után eszembe jutott Marcsi néni kérése, így lerázva a többieket a tanárihoz siettem. Bekopogtam és egy jól ismert "Tessék!" után benyitottam.

 - Jó napot! - vigyorogtam a bent ülő nőre.

 - Ohohó! Jó napot! - nevette el magát ő is. - Akkor tényleg jól csiripelték a verebek, hogy újra köztünk.

 - Háát, ha Marcsi nénire gondol...

 - Hé! Ne hasonlítgassatok egy madárhoz! - jelent meg mellettünk hirtelen az említett. - Az inkább te vagy! - mutatott Ildi nénire, a volt angol tanárnőmre. Tisztára, mint az oviban.

 - Bagoly mondja verébnek!

 - Csak előkerült a veréb - motyogtam halkan, de nem eléggé, mert a két nő elkerekedett szemekkel rám nézett, majd kitört belőlük a nevetés.

 - Mi ez a hangzavar? Gondolhattam volna - csattant fel egy másik ismerős hang. - Ahol Alexa megjelenik, kitör a káosz.

 - Nem is! - sértődtem meg. - Amúgy meg jó napot tanár úr! - köszöntem azért illedelmesen.

 - Szia! Mikor akarsz visszatérni közénk? Mióta elmentél, nincs egy épkézláb ember sem az iskolában, mármint aki annyira szeretne SAÚH-ra menni Rákóczi táborba, mint te - meredt rám kérdőn.

 - Én.. - álltam ott tanácstalanul mikor hirtelen mázsás súllyal nehezedett rám az elmúlt napok történése és a tudat, hogy mennyire hiányzik a régi életem. - Bocsánat - motyogtam és gyors léptekkel a mosdóba siettem. Megengedtem a hideg vizet és próbáltam lehűteni a könnyektől égő szemeimet. 

 - Jól vagy? - állt meg a semmiből mögöttem Réka.

 - Nem túl jól - vallottam be. - Ugye alhatok megint nálad?

 - Meg is sértődtem volna, ha nem  - mosolygott rám kedvesen. - Nagy a gáz?

 - Ja - sóhajtottam fel. - De jobb szeretném majd akkor elmondani, ha együtt leszünk. Nincs erőm a többszöri ismétléshez.

 - Oké, megértem - bólintott. 

Beszélgetésünket a csengő szakította félbe majd meghallottuk Marcsi néni szállóigévé vált mondatát is: "Menjetek be, mert becsöngettek!"

 - Hallottad? - vihogott fel Pepi.

 - Hát, ha ő mondja akkor induljunk! - fogtam kézen a barátnőmet és besiettem vele a terembe. - Amúgy milyen órátok jön most?

 - Irodalom - húzta el a száját Zoli. 

 - Nyugi van - kapcsolódott be a beszélgetésbe Regi is. - Most, hogy Lexy itt van, tuti nem velünk fog foglalkozni.

 - Igaz - pacsiztak le vele többen is amit én elkerekedett szemekkel figyeltem. 

 - Most komolyan? Erre apelláltok?- csóváltam meg a fejemet vigyorogva.

 - Mit gondoltál? - lökött vállba Zsolti. - Megjött a kiskedvenc.

 - Kiskedvenc a nénikéd térgyekalácsa..

 - Nono! Azért a lófasznak is van vége! - figyelmeztetett a barátom amitől hangosan felnevettem. 

Tényleg nagyon hiányoztak. 

Ahogy Regina megjósolta, kedvenc tanárnőm tényleg kihasználta a helyzetemet és egész órán verseket elemeztünk.

 - Haj, ha nem mentél volna el, úgy megbuktatnálak - sóhajtott fel a kicsengetés után.

 - De Marcsi néni! - hűltem el egy pillanat alatt.

 - Pedig így van. Kivel fogok ilyen jókat vitatkozni? Ki fog nekünk verseket mondani? 

 - Huh, akkor talán jobb is, hogy leléptem - húzódott mosolyra a szám. Örültem, hogy maradandó nyomot hagytam magam után. 

Miután elbúcsúztam a tanárikartól, elindultam a barátaimmal hazafelé. Előtte viszont megálltunk a  portásfülkénél a bőröndömért.

 - Zsolti! Hoztál szőlőt? - nézett merően a mellettem állóra.

 - Sajnálom Miklósbá', de nem.

 - Kiben bízzak, ha már benned sem lehet? - legyintett, majd hirtelen elkiáltotta magát. - Add csak ide azt a labdát! 

Összerezzentünk, de aztán vigyorogva néztük ahogy elkobozza az egyik kilencedikes játékát. 

 - Hányszor megmondtam már, hogy az udvaron focizzanak, ne az épületben - morogta. - Pá lányok! - intett egy csoport fiúnak, akik éppen köszönés nélkül próbáltak kisurranni mellettünk. 

 - Viszlát Miklós bácsi és köszönöm a csomagmegőrzést! - búcsúztam tőle nehéz szívvel. 

 - Daszvidányia - intett a maga szokásos flegma stílusában. 

Megmarkoltam a bőröndömet és elindultam a többiekkel. Nevetgélve, beszélgetve sétáltunk el a buszmegállóig miközben magamon éreztem a kíváncsi pillantásaikat. 

120. fejezet

Lexy

Megkönnyebbülve dőltem hátra a repülőgépen lévő ülésemben. Gondolataim visszatértek az elmúlt órák történéseihez. 

Gigi tényleg olyan volt, mint egy mentsvár, szinte bevehetetlen. Testével takart a piócák elől akik hírből sem ismerték a magánélet szentségét. Kérdéseikkel olyan dolgokat feszegettek, hogy a szavam is elakadt, ami nem is volt baj, mert így nem válaszoltam egyetlen sértésre sem. Ahogy a kapus besegített az autójába, összehúztam magam és a szemeimet összeszorítva próbáltam túlélni a perceket. 

 - Jól vagy kislány? - nézett rám aggódva Kaká, akivel egymás mellé kerültünk az ültetésnél. 

 - Persze - húzódott hamis mosolyra a szám. - Minden oké.

 - Bocs Lexy, de nem veszem be - rázta meg a fejét. - Túl régóta és túl jól ismerlek már. 

 - Nem is.. - lepték el a könnyek újból a szememet.

 - Hé - vonta a mellkasához. - Ne sírj! Vagy tudod mit! Inkább sírd csak ki magad, attól megkönnyebbülsz - szorított magához miközben valami ismeretlen nyelven morgott. 

Néhány percig hagytam, hogy az érzelmeim maguk alá gyűrjenek, de aztán vettem egy nagy lélegzetet és nyugalmat erőszakoltam magamra. 

 - Kösz - eresztettem meg egy halvány vigyort a brazil felé. - Azt hiszem most már jobb lesz - töröltem le a kézfejemmel az arcomat, majd hálásan nyúltam az ülés felett átnyújtott zsepi után. - És neked is - mondtam, bár fogalmam sem volt róla, hogy ki ül mögöttem. 

 - Nem szívesen - hallottam meg Mattia hangját. - Illetve persze, hogy szívesen, csak utálom, hogy az a nyomorult...

 - Mat! - mordult fel Kaká. - Azt hiszem nem ez a legmegfelelőbb pillanat.

 - Bocsi - mordult fel újra DeSciglio és hallottam ahogy káromkodva visszadől az ülésébe.

A kezemben lévő papírzsepivel letöröltem a könnyeimet és kifújtam az orromat. 

 - Jobb? - kacsintott rám a mellettem ülő.

 - Sokkal - sóhajtottam fel és tényleg így is éreztem. Oldalra fordultam és kibámultam az ablakon. Jóval a felhők felett jártunk és nekem mosolyra húzódott a szám a gondolattól, hogy néhány óra múlva viszontláthatom a barátaimat, akik semmit sem sejtenek az én érkezésemről.

 - Így sokkal jobban tetszel - közölte Kaká. - Akarsz róla beszélni? - kérdezte hirtelen majd felkapta a kezét és a nyakamra mutatott - Erről?

 - Mattia nem mesélte? - döbbentem le.

 - Valamit morgott, de jobb szeretném tőled hallani. Mégis mi a fene történt veled, hogy napok alatt fenekestül felfordult veled a világ?

 Keserűen felnevettem, mert igaza volt. Annyira fején találta a szöget. Tényleg kifordult a világom magából, de ez nem most kezdődött, hanem akkor mikor megismertem egy egyiptomi uralkodóra hajazó srácot. 

 - Nem tudom - vontam meg a vállamat végül. - Egyszerűen csak így jött össze mostanában. 

 - Akkor épp itt az ideje, hogy kezedbe vedd a gyeplőt és megszelídítsd a megbokrosodott lovaidat.

 - Benned egy író veszett el - pislogtam csodálkozva a brazilra.

 - Ja, annyira, hogy még most se találom - nevetett fel ami magával vonta, hogy én is így tegyek. 

 - Örülök, hogy jobb kedved van - komolyodott el. - Be kell vallanom kicsit megijedtem mikor megláttalak Gigio hóna alatt. Olyan voltál, mint egy apró, riadt őzike. 

 - Nem is vagyok kicsi! - háborodtam fel. - 176 centi vagyok - húztam ki magam önérzetesen.

 - Tudom, de a mi kapusunk mellett még maga Góliát is eltörpülne - röhögött fel és ebben a pillanatban beszélgetésünk tárgya bukkant fel mellettünk. 

 - Emlegetett szamár - mosolyogtam kedvesen a fiúra, aki viszonozta a gesztust. 

 - Rólam beszéltetek? Ennyire hiányoztam? - legyezgette magát hatalmasakat pislogva. - Tudtam én, hogy felejthetetlen vagyok - játszotta az eszét, mire Kaká vállba lökte. 

 - Elhitted?

Innentől kezdve a fennmaradó út hülyéskedéssel és egymás froclizásával telt. Mire észbe kaptam, már landoltunk is a Liszt Ferenc reptéren. A csapattal simán átjutottunk a kapukon majd megkaptuk a poggyászunkat. 

 - Alexa! - szólított meg a mester.

 - Igen? - rándult görcsbe a gyomrom, mint mindig ahányszor beszélnem kellett vele. Tudom, hogy ő is csak ember, de akkor is van egy olyan stílusa ami tekintélyt parancsol. 

 - Mi most a kijelölt szállodába megyünk - magyarázta -, tudunk intézni szabad szobát, ha...

 - Nem, köszönöm! - vágtam a szavába nem túl udvariasan. - Már eddig is rengeteg mindent tett értem. Majd fogok egy taxit és ... Tudja nem messze laktunk innen - sóhajtottam fel végül. - A barátaim is itt vannak, sőt a nagyszüleim is. Szóval ne aggódjon, van hol aludnom - mosolyogtam rá. 

 - Rendben, de ha valami mégsem kerek akkor itt a számom - nyújtott felém egy névjegyet. - Figyelsz rám? Ha bármi gond adódik, azonnal hívjál! 

 - Köszönöm - zártam az ujjaimat a kis papír darabra. - Mindenképp jelzek, ha bajba jutok. -  Remélem nem lesz rá szükség - gondoltam magamban, vagyis csak azt hittem, mert ahogy felnéztem az előttem magasodó férfira, a szája kaján vigyorra húzódott. - Ó ne! Ezt hangosan mondtam?

 - Igen - bólogatott vidáman. - Akkor nincs más hátra - indult volna el, de hirtelen megtorpant. - Jaj, ezt majdnem elfelejtettem - nyújtott felém egy borítékot.

 - Mi ez? - forgattam értetlenkedve a kezembe.

 - Majd akkor nézd meg, ha már leléptünk - kacsintott rám és otthagyott a peronon. 

Míg mi beszélgettünk, a csapat felszállt egy külön buszra, ami már várta őket. Dobogó szívvel integettem utánuk amíg el nem tűntek a szemem elől. Hatalmas sóhaj hagyta el a számat és megmarkoltam a bőröndöm fogóját. Taxi után néztem. A hátsó ülésre telepedve a kíváncsiság erőt vett rajtam és kinyitottam a borítékot. Elkerekedett szemekkel néztem az ölembe potyogó meccs jegyeket. 

 - Ezt nem hiszem el - nyögtem fel akaratlanul.

 - Valami baj van? - kérdezte a sofőr, mire megráztam a fejemet.

 - Nem, semmi gond - dőltem hátra az ülésen és figyelmemet a mellettünk elsuhanó ismerős tájakra koncentráltam. Ajkamra halvány mosoly ült ki ahogy eszembe jutott, mennyire meg lesznek lepődve a barátaim. 

Vigyázzatok Réka, Roni, Zsolti, Noncsi és a többiek! Igaz, hogy darabokra tört, fájó szívvel, de újra itthon vagyok!