Lexy
A boldogságtól végig vigyorogtam az utat hazáig és közben Stephan kezét szorongattam. Hihetetlen volt, hogy képes volt ennyit vezetni miattam.
- Tényleg nem lesz belőle bajod? - kérdeztem immár ezredszerre tőle.
- Ne aggódj! - nevette el magát. - Mondtam már, beszéltem az edzővel és ő elengedett.
- De a meccs...?
- Lex! - kapta rám a tekintetét vezetés közben. - Most olyan, mintha nem is örülnél nekem és azt várnád, hogy mikor megyek vissza.
- Tudod jól, hogy ez nem igaz - lábadtak könnybe a szemeim. - Egyszerűen csak nem szeretném, ha miattam büntetnének meg és nem játszhatnál.
- Édes vagy! - simított végig fél kézzel az arcomon. - De amint már mondtam, Garcia elengedett. Azt mondta, az elmúlt időszakban annyit melóztam, hogy rám fér a pihenés.
- Akkor jó - fújtam ki a bennem rekedt levegőt.
- Azt hinné az ember, hogy te jobban izgulsz a játszatásom miatt, mint én - nevetett fel.
- Jól van na! - vágtam be a durcát. - Bocsánat, hogy aggódom érted.
- Nem erről van szó - szólt hozzám békülékenyen. - Egyszerűen csak nehéz felfognom, hogy megértesz.
- Miért ne tenném? Tudom, hogy a foci az életed és ezt tiszteletben tartom.
- Na látod, ez az ami hihetetlen. Egy csajszi, akit nem zavar, ha nem ő van a középpontban. El sem hiszed, milyen ritka az ilyen.
- Valóban? - néztem rá kérdőn.
- Aha, szinte az összes csapattársam arról panaszkodik, hogy a barátnőjük nem érti meg őket. Egyszerűen nem akarják elfogadni, hogy nekünk az edzés olyan, mint másnak a munka, csinálni kell, hogy jussunk valamire. Persze az ezzel járó kiváltságokat, mint lóvé, hírnév, szívesen veszik - húzta el a száját. - Én pedig boldogan hangoztatom nekik, hogy milyen szerencsém van veled - mosolygott végül rám amitől rendesen elpirultam. Jólesett amit mondott, még ha nem is értettem egyet mindennel. Igaz, hogy megpróbáltam toleráns lenni vele, hiszen neki tényleg a futball volt az élete, de mostanában nekem sem ment ez könnyen. Hiányzott, hogy nem volt mellettem. Gondolataimból az autó lassulása majd megállása térített vissza a valóságba.
- Megérkeztünk - nézett rám hatalmas barna szemeivel amiktől újabb pirulási láz kapott el.
Beléptünk a házba, ahol elkiáltottam magam.
- Sziasztok! Megjöttünk!
- Lorenzo is itt eszik? - pislogott ki jó anyám a konyhából majd mikor meglátta a mellettem álló vendéget, elvigyorodott.
- Á, ciao, Stephan! Rég láttunk erre? Hogy megy a sorod Rómában? - ölelte meg a kissé elveszetten nézelődő barátomat.
- Ciao, Bia! Köszönöm, jól. Sikerült beilleszkednem és a játék is megyeget - szerénykedett.
- Az jó - bólogatott megértően anya. - Gondolom maradsz vacsorára?
- Ha nem zavarok?
- Mikor zavartál? Amúgy is, mostanában nem is láttunk. Lexynek már nagyon hiányoztál...
- Anya! - forgattam meg a szemeimet méltatlankodva. Nem hittem el, hogy képes leégetni Stephan előtt, aki csak vigyorogva figyelte a reakciómat.
- Nekem is ő - húzott közelebb a derekamnál fogva és egy puszit nyomott a hajamba.
A vacsora szokásos módon zajlott. Apa és anya megbeszélték a napi történéseket miközben nevetve tűrték, hogy az öcséim letámadják a barátomat. Stephan mosolyogva válaszolgatott nekik még a leghajmeresztőbb kérdésekre is. Én pedig csak élveztem az együttlétet. Jó volt így körbe ülni az asztalt és nézni a szeretteim csillogó szemét. Tekintetem néha találkozott a barátoméval és ettől melegség öntötte el a testemet. Evés után magamra vállaltam a mosogatást és Stephan segített benne. A fiúk végre felhúztak a szobájukba, míg a szüleim a nappalit foglalták be, hogy megnézzenek egy filmet.
- Kész - néztem körül a rendbe tett konyhán. - Köszi a segítséget!
- Nincs mit. A finom vacsora ára - vigyorgott rám.
- Anya főzte - vontam meg a vállamat miközben felsétáltunk a szobámba.
- Hát itt nem változott semmi - vigyorodott el mikor meglátta a Milanos ágyneműmet. - Azt hiszem ideje lesz, hogy küldjek neked egy Romásat.
- Inkább ne - konyult le a szám széle.
- Miért is? - ölelte át két kezével a derekamat és közel húzott magához. Belenéztem a szemeibe és szinte elvesztem a csokiörvényben.
- Mert az arra emlékeztetne, hogy nem vagy itt - vallottam be végül, szemlesütve.
- Szeretlek - emelte meg az államat és nézett farkasszemet velem néhány pillanatig majd ajkait finoman rásimította az enyémekre. A vágy elementáris erővel söpört végig rajtam. Kezeimet a nyaka köré fontam és olyan közel vontam magamhoz, hogy egy hajszál sem fért volna közénk. Egyre hevesebbek lettünk, míg végül végig dőltünk az ágyon. Az elkövetkezendő időben megpróbáltuk bepótolni az eddig külön töltött időt.
(...)
- Jó reggelt! - simított végig a hátamon valaki hajnalok hajnalán azaz tizenegy órakor.
- Ümph - nyögtem a párnámba.
- Na mi az? Megártott egy kis mozgás? - hallottam a hangján, hogy vigyorog.
- Majom - emeltem volna fel a kezemet, hogy a mellkasára üssek, de még arra sem volt erőm.
- Olyan édes vagy ilyenkor - cukkolt tovább.
- Gondolom - morogtam magamban és megpróbáltam összeszedni a szétszóródott gondolataimat. Bevallom elég nehezen ment, főleg mert a barátom közben egy percre sem hagyta abba a simogatásomat. Sőt ujjai után már a szájával járta be a gerincem melletti útvonalat. - Stephan - szóltam rá elfúló hangon.
- Hmmm? - szuszogott kérdőn a nyakamba.
- Meghallhatják - sóhajtottam fel mikor megtalálta a fülem mögötti érzékeny részt.
- Kik és mit? - morogta egyre szenvedélyesebben.
- Anyáék és ezt - túrtam a hajába.
- Kicsim, már rég elmentek - kacsintott rám.
- Mii?
- Ja és anyud üzeni, hogy nem gond, ha ma nem alszol itthon - vigyorodott el sokat sejtetően.
- És ezt ti mikor beszéltétek meg? - ültem fel miközben igyekeztem lerázni magamról.
- Amíg te aludtál és ők elmentek valahova az öcséiddel. Kopogott, de nem hallottad. Valami miatt biztos nagyon fáradt voltál - röhögött fel.
- Ó, te...! - boxoltam a vállába elvörösödve.
- Nyugi életem! - szegezett a karjaimnál fogva a párnámhoz. - Tudja, hogy nem esti mesét olvastam neked tegnap.
- Tudom, de ez akkor is olyan gáz - hunytam le a szemeimet.
- Mi? Az, hogy van egy gyönyörű... kívánatos...szexi... - csókolt meg minden egyes szó után.
- Ne mondj hazugságokat - sóhajtottam fel jólesően.
- Én az igazat és csakis az igazat mondom - támaszkodott meg felettem. - Te vagy a legcsodálatosabb lány akivel valaha találkoztam - komolyodott el. - Sajnálom, hogy nem tudok gyakrabban jönni és azt is, hogy féltékeny voltam... - kezdte, de nem hagytam, hogy befejezze. Egy csókkal belé fojtottam a szavakat.
Később, túl egy zuhanyzáson és egy kiadós, kései reggelin azon vitatkoztunk, hogy mit csináljunk a nap fent maradó részében.
- Én csak veled akarok lenni - bújtam hozzá, mint egy kiscica.
- Én is, de mit szólnál hozzá, ha elugranánk megnézni a csapatot? - tette fel lelkesen a kérdést.
- Milan meccsre akarsz menni? - pislogtam rá értetlenül.
- Miért ne? - vonta meg a vállát. - Úgyse drukkoltam még veled a lelátóról.
Az ötlet, hogy együtt nézzünk meg egy Milan összecsapást elgondolkodtatott. Vajon mennyire játszik szerepet ebben a döntésben az, hogy így találkozhat Gianluigival? Hiába mondta, hogy megbízik bennem, a kisördög még mindig ott ült a vállán. Úgy éreztem, itt az alkalom, hogy bebizonyítsam neki, feleslegesen aggódik a kapus miatt.
- Szuper ötlet! - néztem fel rá lelkesen.
Fél óra sem telt el és már a San Siro bejáratánál ácsorogtunk. A biztonságiak boldogan fogtak kezet a régen látott barátommal és fel is tartották néhány mondat erejéig. Jó volt látni az arcára kiülő boldogságot. Tudtam, hogy bárhová is megy, az ő otthona itt van a piros-feketéknél.
Kézen fogva sétáltunk le az öltözőkhöz, ahol már nagy volt a nyüzsgés. Stábtagok, játékosok és az ilyenkor szokásos személyzet fel-le rohangált, hogy minél tökéletesebb legyen minden a meccs előtt.
Ahogy így nézelődtünk, kinyílt az itthoni öltöző ajtaja és kilépett rajta a kapitány. Monty szája azonnal széles mosolyra húzódott mikor meglátta a barátját.
- Nocsak, egy Fáraó! - ölelte magához Stephant.
- Ciao, Monty! - vigyorgott az is, mint a tejbetök. - Mizu?
- Csak a szokásos! Megyünk szarrá verünk valami kis csapatot aztán meg ünneplünk.
- Kis csapatot? - nevettem el magam. - Azért az Inter nem kis csapat.
- Ó, bocsánat főnökasszony! Nem is láttam, hogy te is itt vagy! - nyomott egy gyors puszit az arcomra Ricky.
- Akkor bekaphatod! - játszottam a sértődöttet, de nem sokáig, mert az ajtóban megjelent a majd két méter magas barátom.
- Lexy bébi! Már kezdtem hiányolni a szerencsepuszimat! - vigyorgott rám hatalmas jókedvvel.
- Azt hitted kiengedlek anélkül a pályára? - ütöttem vissza a labdát. - Nélkülem esélyed sem lenne - nyújtottam ki a nyelvemet rá.
- Ne is foglalkozz velük! Mindig ezt csinálják - sóhajtott fel színpadiasan Monty. Ekkor esett le, hogy nem egyedül vagyok és hogy az utóbbi pár perc cseppet sem segített meggyőzni Stephant arról, hogy semmi sincs köztem és Donnarumma közt.
- Ciao! - kapott észbe Gigio először és kezét nyújtotta a barátomnak. - Sajnos mi már nem találkoztunk, de hidd el rengeteg mindent tudok rólad - kacsintott felém amitől én csak a szememet forgattam. - Lexy másról sem beszél csak az ő Fáraójáról.
Félve néztem a mellettem álló arcára, ahonnan megkönnyebbülésemre csak jókedvet olvastam le.
- Igazán? - ölelte át a vállamat. - És miket szokott mesélni?
- Biztos, hogy ezt itt és most akarod tudni? - röhögött újfent a kapus.
- Na jó, lehet leszállni rólam! - néztem rájuk összehúzott szemekkel. - Te - mutattam az égimeszelőre. - Indíts védeni! Te meg - bújtam Stephanhoz - fejezd be!
A két srác felnevetett és velük nevetett Monty is. Lassan kiszállingózott az egész csapat a folyosóra. Mindenki lelkesen üdvözölte a barátomat, akin látszott, hogy fáj a szíve, hogy nem lehet köztük.
- Ciao Fáraó! Téged is látni erre?
Összeszorult gyomorral figyeltem ahogy Stephan szemei elkomolyodtak a kérdésre.
- Hello Mattia! - köszönt vissza. - Igen, hiszen itt a barátnőm - szorított erősebben magához.
Farkasszemet néztek egymással, amit csak az edző kiáltása tudott megtörni. Zavartan köszöntem el a fiúktól és kívántam nekik sok szerencsét.
- És a puszim? - kiáltott rám Gigio mikor épp indulni akartunk. Félve pislogtam Stephanra, hogy vajon mit szól hozzá, de csak mosolygott.
- Ne várakoztasd meg! - lökött egy kicsit a kapus felé. - Nehogy már rajtad múljon, ha gólt kap.
Elképedve néztem rá, de nem sokáig volt időm csodálkozni, mert Gianluigi felkapott és megpörgetett. Elnevettem magam és egy cuppanós puszit nyomtam az arcára.
- Sok szerencsét!
- Neked már az van kislány - kacsintott rám perverzül amitől késztetést éreztem rá, hogy nyakon csapjam.
Végül elengedett és így visszatértem Stephan mellé. Mosolyogva néztem ahogy eltűnnek a játékoskijáróban.
Szótlanul tettük meg az utat a helyünkig, ahová leülve kérdőn pislogtam a barátomra.
- Na?
- Mit na? - húzta az agyamat.
- Mit szólsz Gianluigihoz?
- Rendes srácnak tűnik így elsőre.
- Mert az is - bizonygattam. - Nagyon sokat köszönhetek neki, mert Lolo...Áh, mindegy - legyintettem.
- Mi van a Szöszivel?
- Majd elmesélem. Most nem akarom elrontani a kedvünket - bújtam közelebb hozzá. - Féltékeny vagy még Gigiora?
- Nem - rázta meg a fejét. - Rá már nem - motyogta maga elé, de nem engedtem, hogy újra kezdje a hülyeségeit, így inkább magamhoz húztam a fejét és megcsókoltam.
