54. fejezet

Mattia

   A szívem majd kiugrott a helyéről miközben félpercenként az órámra néztem. A szökőkút bámulása sem tudta feledtetni velem, hogy kire várok. Hogy mennyire fontos nekem ez a találkozó, talán jelzi, hogy negyed órával a megbeszélt idő előtt már a helyszínen voltam. Én, aki mindig mindenhonnan elkésik.

 - Ciao! - hallottam meg a várva várt hangot a hátam mögül. Megpördültem és vigyorogva néztem végig a lányon.

 - Ciao Bella! - hajoltam hozzá, hogy két puszival köszöntsem, miközben magamba szívtam édes illatát. - Nagyon pontos vagy!

 - Igyekeztem - mosolyodott el amitől a gyomromban lévő pillangók őrült száguldásba kezdtek. - Hová megyünk?

 - Majd meglátod - fogtam meg a kezét és húzni kezdtem.

 - Mattia lassíts! - szólt rám és mikor ránéztem, zavartan kapta el a tekintetét. - Ne rohanj! - húzta ki a kezét az enyémből, amitől azonnal hiányérzetem támadt.

 - Ne haragudj, csak annyira örülök, hogy eljöttél.

 - Ugye nem felejtetted el amit mondtam? - nézett rám fürkészve.

 - Mit is? - pislogtam értetlenül.

 - Azt, hogy ez csak egy baráti találkozó. Nekem ott van Stephan...

 - Tudom - vágtam azonnal a szavába, mikor felfogtam, hogy mire akar kilyukadni. Eszembe jutott az edzés és a Fáraó meggyötört képe. Látszott rajta, hogy teljesen kivan. Kaká és Ricky próbálták felvidítani, de nem jártak sikerrel. Rossz kedve az egész edzésére kihatott, így Allegri egész idő alatt őt piszkálta. Ránéztem Lexy arcára és egy pillanatig elgondolkodtam rajta, hogy elmondom neki a mai történéseket, de aztán meggondoltam magam. Most az egyszer önző leszek - döntöttem el.

 - Már mondtam, hogy mint barát szeretnék veled lógni - füllentettem neki, hogy megnyugodjon, közben pedig azt az idiótát szidtam magamban. Ez a lány teljesen más, mint a többi. Eszébe sem jutna megcsalni a barátját. Nem is értem, Stephan miért nem bízik benne.

 - Akkor jó - hallottam meg nevető hangját ami visszatérített a valóságba. - Mutasd az utat kapitány!

 - Kapitány? Akkor te mi vagy? Matróz? - röhögtem fel miközben szemeim előtt felvillant egy kép. Lexy, testre feszülős, csíkos pólóban és forró nadrágban. A szám is kiszáradt a gondolattól, így nagyot nyeltem.

 - Inkább a papagáj - nevetett fel és színes hajára mutatott.

 - Nekem tetszik - fogtam ujjaim közé egy tincset ami meglepően puha volt.

 - Én már kezdem unni - sóhajtott fel.

 - Le akarod vágatni? - kérdeztem rémülten.

 - Dehogyis - rázta meg a fejét - csak megszabadulnék a rasztáktól.

 - Miért?

 - Nem tudom - vonta meg a vállát. - Talán ideje lenne beilleszkednem a normális emberek közé - sóhajtott fel.

 - Ez hülyeség! - keltem ki magamból. - Te így vagy önmagad. Ne hagyd, hogy mások befolyásoljanak!  - győzködtem.

 - Aranyos vagy - nézett rám a hatalmas zöldes szemeivel, amik teljesen elvarázsoltak.

 - Mondták már - vigyorodtam el így törve meg a beszélgetés komolyságát. - Megjöttünk - mutattam egy ajtóra és betessékeltem magam előtt a lányt.

 - Azta... - nézett körül csillogó szemekkel. - Ez lenyűgöző!

 - Én is így voltam vele, mikor először jártam itt.

  Olyan büszkén néztem körül a kis helységben, mintha az enyém lett volna az egész. A pult roskadásig volt pakolva mindenféle ízű, színű öntetekkel. A hűtőpultban harminc ízből lehetett választani és millió féle díszítési lehetőség sorakozott a polcokon. Az előre elkészített gyümölcsökről már nem is beszélve, amitől az embernek összefutott a nyál a szájában.

 - Most nagyon haragszom rád - nézett rám komolyan Lexy.

 - Miért?

 - Mert már így sem vagyok egy nádszál, és ennek lehetetlenség ellenállni. Baromi sok kalória van benne - sóhajtott fel fájdalmasan, de aztán elvigyorodott. - Mivel a te ötleted volt, így majd segítesz ledolgozni.

 Először döbbenten majd elvörösödve néztem a lányra, aki szerintem fel sem fogta, hogy milyen kétértelműen fogalmazott, mert figyelmét már rég visszafordította a fagyispultra. Az én fantáziám pedig szárnyra kapott a ledolgozás módszereivel kapcsolatban.

 - Te melyiket szereted? - bökött oldalba amitől újra leszálltam a földre és nem túl értelmesen pislogtam a mellettem állóra.

 - Az eper, a kókusz és a citrom a kedvencem, de a többit is szeretem - nyögtem ki nagy nehezen.

 - Az a baj, hogy én is - biggyesztette le a száját. Hatalmas önuralmamba került, hogy ne támadjam le ott helyben egy csókkal. Megbabonázva néztem ahogy nyelvével óvatosan benedvesítette kiszáradt ajkait. Úristen - nyögtem fel magamban - megőrjít ez a lány.

 - Én kelyhet kérek - nézett rám majd kezével legyezni kezdett a szemem előtt. - Mattia? Itt vagy?

 - Persze - pislogtam szaporábban és mélyen beszívtam a levegőt.

 - Azt mondtam, hogy kelyhet kérek és te?

 - Akkor én is - néztem az eladó lányra, aki kacér mosollyal az arcán figyelt engem. Látszott rajta, hogy felismert. Gyorsan elhadartam a kívánt ízeket, majd mosolyogva figyeltem ahogy Lexy felsorolja miket kér még a gombócokra.

 - Eper öntetet, olyan kis színes cukorkákat és három rolettit. Ja, és egy rózsaszín ernyőt! - lelkendezett, mint egy kisgyerek.

  A kasszánál kicsit összevesztünk, mert nem akarta engedni, hogy kifizessem a fagyiját.

 - Én hívtalak el, így nekem illik fizetni - fogtam le a pénztárcát tartó kezét.

 - De...

 - Nincs de, majd legközelebb te fizetsz - ajánlottam fel.

 - Rendben - sóhajtott fel lemondóan és nekem majd kiugrott a szívem. Tehát lesz legközelebb.

  Leültünk egy eldugott asztalhoz és neki láttunk eltüntetni a fagyi halmokat.

 - Hmmm - hunyta le a szemeit Lexy. - Ez valami fenomenális.

 - Én mondtam, hogy jó hely - vigyorogtam, miközben élvezettel kanalaztam én is a gombócokat.

 - Ide el kell hoznom Lolót is - nyögött fel egy újabb kanál fagyi eltüntetése után. - Ú, ez a vanília mennyei! - csettintett a nyelvével.

 - Te kértél azt is? - pislogtam rá kiskutya szemekkel.

 - Aha! Miért te nem?

 - Nem. Maradtam a megszokottnál - mutattam a kelyhemre.

 - Kóstold meg, mit hagytál ki - tolta elém a kiskanalát, én pedig szófogadóan tüntettem el róla az édességet, megpróbálva nem gondolni rá, hogy az a kanál az előbb még Lexy ajkai közt volt. Hiába, mert a testem azonnal reagált a gondolatra. Kényelmetlenül fészkelődni kezdtem.

 - Na? - nézett rám kíváncsian, észre sem véve szorult helyzetemet.

 - Tényleg nagyon finom - dadogtam zavartan.

  A maradék fagyit már szótlanul fogyasztottuk el.

 - Azt hiszem, tényleg segítened kell majd, hogy ne hízzak el - simított végig a hasán miután letette a kanalát.

 - Mire gondoltál? Hogyan?

 - Eljöhetnél velem futni - pislogott rám kedvesen.

  Meglepődve néztem rá. A lehetőség, hogy még több időt tölthetek vele, felvillanyozott.

 - Benne vagyok - vigyorodtam el, majd felálltunk és elindultunk hazafelé.

  Egészen a házukig kísértem a lányt, míg útközben jókat beszélgettünk, nevetgéltünk.

 - Köszönöm - lépett hozzám és nyomott puszit az arcomra. - Nagyon jól éreztem magam.

 - Én is. Holnap jövök és ledolgozzuk a mai kalóriákat - fenyegettem meg játékosan.

 - Rendben. Mikorra várjalak?

 - Vagy délelőtt, vagy edzés után lenne jó - vakartam meg a tarkómat.

 - Délelőtt nekem nem jó. Maradjunk inkább a délutánban - nézett rám várakozva.

 - Oké, akkor ahogy ma. Ötkor találkozunk. Én jöjjek ide vagy te jössz hozzám?

 - Gyere te - mondta egy kis hezitálás után. - Csak nem piszkálnak majd veled - forgatta meg a szemeit, mire felnevettem.

 - Akkor holnap jövök - simítottam végig az arcán, majd mielőtt valami baromságot csinálhattam volna, leléptem. Magam mögött hagyva a lefagyott lányt. Vigyorogva indultam hazafelé, mikor a sarkon beleütköztem valakibe.

 - Elnézést... - kezdtem volna bele, de aztán a szavam is elakadt amikor megláttam, ki az. - Te mit csinálsz itt? - pislogtam rá értetlenül.

 - Jól figyelj, mert csak egyszer mondom el - szórtak szikrákat a szemei. - Szállj le a barátnőmről!

53.fejezet

Lorenzo

   Miután befejeztem a mesélést, lehunytam a szemeimet, mert nem volt merszem Lexyre nézni, de ő nem hagyta, hogy elbújjak előle. Kezei közé vette az arcomat és maga felé fordított.

 - Nézz rám - kérte kedvesen, de csak megráztam a fejemet. - Lolo, ne csináld - simított végig az arcomon.

 - Nem megy - nyögtem fel rekedten a sírástól.

 - Miért?

 - Rohadtul szégyellem magam - vallottam be.

 - Nincs miért - hajolt le hozzám és puszit nyomott a homlokomra.

 - Megmondtad, hogy ne bízzak benne - szorult össze a torkom és vártam a lecseszést.

 - De te makacs voltál és nem hallgattál rám - hallottam a hangján, hogy elmosolyodott. Résnyire nyitottam a szemeimet, hogy lássam igazam van-e.

 - Kukucs! - vigyorgott be a réseken és akaratlanul is mosolyra húztam a szám. - Na látod, így már sokkal jobb.

 - Baromira hiányoztál - húztam le a fejét magamhoz és jó erősen megszorongattam.

 - Lolo - nyögött fel fájdalmasan - megfojtasz!

 - Bocsi - eresztettem el gyorsan és bűnbánó képpel pislogtam rá.

 - Én is szeretlek - nevetett rám, de feltűnt, hogy a szemei szomorúak maradtak.

 - Most, hogy elmeséltem az én nyomorúságos napjaimat, te jössz! Mi van veled?

 - Velem? Semmi - fordította el a fejét és a mosolya lehervadt az arcáról.

 - Na persze - ültem fel és most én kezdtem noszogatni. - Mesélj csak, mit csinált már megint az az ütődött?

 - Miből gondolod, hogy ő csinált valamit?

 - Csak rád kell néznem. Most nem ragyogsz úgy, mint szoktál. Mi történt?

 - Utálom, hogy ennyire ismersz - sóhajtott fel, de aztán lassan belekezdett a történetbe. Érdeklődve hallgattam és a végére már nagyon mérges voltam a focistákra.

 - Minden férfi idióta - vontam le a konzekvenciát.

 - Te is az vagy - kuncogott fel Lexy.

 - Külsőleg lehet, de itt belül egy érzékeny női lélek lapul - tettem a kezemet színpadiasan a mellkasomra.

 - Bolond vagy - ütött a vállamra -, de én így szeretlek. Kár, hogy nem vagyunk egymásra hatással - sóhajtott fel. - Jó páros lennénk - kacsintott rám játékosan.

 - Nálad jobb nőm úgysem lenne - simítottam meg az arcát és egy fura ötlettől fogva az ajkára hajoltam. Éreztem ahogy az érintésemre megmerevedett, majd viszonozta a kíváncsi csókot. Semmiféle érzést nem váltott ki belőlem ez az intim érintés. Zavartan pislogva váltunk el egymástól.

 - Na jó, ez fura volt - nyögte ki.

 - Az...

 - Olyan volt, mintha a tesómmal csinálnám, nem mintha lett volna ilyen, csak tudod, hogy értem... - magyarázkodott.

 - Nyugi, én is ezt éreztem. Csak ki kellett próbálnom, hogy amit érzek irántad, az nem szerelem, hanem mérhetetlen szeretet.

 - Elbaszott lelki nyomoroncok vagyunk, ugye tudod? - vigyorodott el.

 - De együtt vagyunk azok és ez a lényeg - öleltem magamhoz. Percekig ültünk így szótlanul.

 - Mihez kezdesz most? - kérdezte aztán megtörve a csendet.

 - Nem tudom - ráztam meg a fejemet és a mellkasomba újra belenyilallt a fájdalom. - Amikor elment, összetört bennem valami. Annyira üresnek érzem magam, mintha minden érzést magával vitt volna. Ezek után nem hiszem, hogy bízni tudnék bárkiben is.

 - Ezt most gyorsan felejtsd el! - csattant fel a lány mellettem. - Egy érzelmi analfabéta miatt nem fogod elcseszni az életedet. Összeszedjük a romjaidat és palotát építünk belőle. Pasizni fogunk ezerrel - szaladt ki a száján, majd szépített. - Mármint te, mert nekem ugye van.

 - Ha már itt tartunk, te mit fogsz csinálni a "pasiddal" ? - tettem macskakörömbe a szót és kíváncsian néztem a barátnőmre.

 - Nem tudom - vonta meg a vállát -, de azt hiszem, most pár napig hagyom főni a saját levében.

 - Ezt hogy érted?

 - Délután találkozóm van - vörösödött el.

  Döbbenten pislogtam rá.

 - Kivel?

 - Mattiával - ejtette ki halkan a nevet.

 - Te De Sciglioval randizol?

 - Szigorúan barátilag - vágta rá rögtön.

 - Aha! És ezt ő is tudja? - kérdeztem vigyorogva.

 - Mattia? Igen, csak így mentem bele a találkozóba.

 - Nem semmi vagy kislány - néztem rá jókedvűen.

 - Tudom, hogy Mattia úgyis Stephan orra alá dörgöli majd, így megmutatom neki, milyen az ha okot adok a féltékenységre.

 - Ördögi nőszemély - röhögtem el magam. - Nem is vagy te olyan kis szende, mint amilyennek látszol - pusziltam arcon.

 - Ó, az csak az álcám - legyintett nevetve.

 - Taníts mester! - térdeltem elé már fuldokolva a nevetéstől.

 - Hát jó - bólogatott komolyságot színlelve. - Figyelj és tanulj ifjú padavanom - tett egy jedis mozdulatot, majd ő sem bírta tovább és röhögve az ágyra borult.

  Az egész napot ökörködéssel töltöttük és csak akkor hagytuk abba, mikor Lexynek le kellett lépnie a Mattiával való találkozóra. Mikor a szüleim hazajöttek, elégedetten látták, hogy újra visszatért belém az élet, amit a bolond, de imádnivaló barátnőmnek köszönhettem.

52.fejezet

Lexy

  Reggel borús hangulatban ébredtem. Néhány percig eltartott míg rájöttem az okára, de aztán eszembe jutott a tegnapi nap. Keserű szájízzel dobtam le magamról a takarót. A tükörhöz vánszorogtam és visszahőköltem a látványtól. A szemeim alatt hatalmas karikák éktelenkedtek a tegnapi sírástól. Hogy felfrissítsem magam, lezuhanyoztam és felöltöztem majd leballagtam a konyhába.

 - Sziasztok - intettem a családomnak, akik éppen befejezték a reggelit.

 - Helló - nézett rám anya és lenyomott egy üres székre majd elém tett egy szendvicset. - Egyél és máris minden jobb lesz - mondta mindentudóan.

 - Kösz - pislogtam rá hálásan. Apa nem kérdezett semmit, mert gondolom drága jó anyám már felvilágosította mindenről. A fiúk elrohantak készülődni, apa pedig kiállt addig az autóval.

 - Tegnap hívott Lorenzo anyukája és azt kérte, hogy látogasd meg a fiát, mert valami nem stimmel vele - simított végig a hátamon anya.

 - Basszus! - kaptam a fejemhez, mert megint teljesen elfelejtkeztem a barátomról. Betömtem az utolsó falatokat és felugrottam az asztaltól. A tányérom gyorsan ellötyköltem és felszaladtam a szobámba készülődni.

 - Elmentünk! - kiabált fel anya.

 - Sziasztok!

  Szélvész gyorsasággal készültem el. Hajamat felkötöttem és már a cipőmet húztam mikor megszólalt a telefonom. Félve néztem  a kijelzőre és megnyugodva fújtam ki a levegőt mikor Mattia nevét jelezte ki.

 - Ciao! - vettem mosolyogva a fülemhez.

 - Ciao bella! - nevetett a készülékbe a srác is. - Jól vagy? - komorult el hirtelen a hangja.

 - Persze. Miért? - tettettem a hülyét.

 - Úgy hallottam, hogy tegnap... szóval, hogy összevesztél Stephannal - nyögte ki nehezen.

 - Ez egy kicsit túlzás - húztam el a számat. - Mondjuk inkább úgy, hogy most nagyon mérges vagyok rá és ezért sarokba állítottam, mint ahogy a rossz gyerekeket szokták.

  Mattia felröhögött és csak pillanatok múlva tudott újra megszólalni.

 - Ez jó! Bocsi, csak elképzeltem - nevetett tovább.

  A gond az volt, hogy én is, és így ketten szakadtunk a nevetéstől a vonal két oldalán. Ez a fiú igazán értett hozzá, hogyan derítsen jobb kedvre. Mikor végre lecsillapodtunk, Mattia érdekes kérdéssel állt elő.

 - Nincs kedved edzés előtt találkozni?

 - Bocsi - utasítottam finoman vissza -, de éppen Lolohoz indultam.

 - És utána?

 - Nézd Mattia - kezdtem bele a kínos magyarázatba - attól, hogy most megharagszom Stephanra, ez nem jelenti, hogy... - nem engedte befejezni, közbevágott.

 - Félreértesz. Tudom, hogy attól még együtt vagytok, csak jó lett volna valakivel beszélgetni - szomorodott el a hangja és én megsajnáltam. Lehet, hogy túl reagáltam a meghívását.

 - Ha így van, akkor szívesen találkozom veled délután - köszörültem ki a csorbát. - Hány órára szedjem össze magamat?

  Nem láttam De Sciglio arcát, de a hangján hallottam, hogy örül a válaszomnak.

 - Akkor ötre érted megyek és aztán elviszlek egy szuper helyre - mondta lelkesen.

 - Öhm... - kezdtem zavartan - az öt óra tökéletes, de ne hozzánk gyere, mert akkor a családom kombinálni kezd. Inkább találkozzunk valahol a városban.

 - Benne vagyok. Nekem mindegy, hogy összeboronálnak-e vagy sem - vigyorgott.

 - De nekem nem - emeltem meg figyelmeztetőlen a hangomat. - Gondolnom kell Stephanra.

 - Oké, igazad van. Akkor találkozzunk a Colore szökőkútnál. Tudod hol van?

 - Az az amelyik egy sárga-zöld-piros csomót ábrázol?

 Igen, igen. Látom nyitott szemmel jársz-kelsz.

 - Még jó! Nemsokára kezdődik a suli és nem szeretnék eltévedni, de Mattia most már mennem kell - jutott eszembe az iskoláról, hogy hova indultam.

 - Kár, de délután találkozunk.

 - Ciao Mattia!

 - Ciao bella!

  Mosolyogva tettem le a telefont, majd bezártam a házat és elindultam a barátomhoz. Útközben zenét hallgattam, így nem vettem észre az emberek fürkésző tekintetét. A célomhoz érve megnyomtam a csengőt és vártam. Már körülbelül ötödször tenyereltem a csöngőre, mikor végre mozgást hallottam bentről. Az ajtó kinyílt és én elhűlve néztem az előttem álló barátomra. Szőke haja kócosan meredezett szanaszét, az én karikás szemeim halvány füst karikák voltak az ő fekete csíkjaihoz képest és ahogy elnéztem, az elmúlt napok alatt néhány kilótól is megszabadult.

 - Mi a fene történt? - kérdeztem köszönés helyett.

  Lolo nem szólt, csak rám emelte megtört tekintetét és fájdalmasan felnyögött. Beléptem az ajtón és magamhoz öleltem az ekkorra már zokogó srácot. Percekig simogattam a hátát és próbáltam megnyugtatni. Nagy nehezen sikerült a zokogást csendes hüppögéssé szelídítenem. Kisimítottam a homlokára tapadt tincseit és kezembe vettem az arcát.

 - Most pedig leülünk és mindent elmondasz - közöltem vele ellentmondást nem tűrően.

  Fáradtan, megadóan bólintott. Felmentünk a szobájába, ahol leültünk az ágyra. Hátamat a falnak döntöttem, míg ő elfeküdt és fejét az ölembe hajtotta majd halkan elmesélte, mi történt vele az elmúlt napokban. Elfacsarodott szívvel hallgattam végig.

Megszállás!

Nagyon sajnálom, de ma nem tudok új fejezetet hozni, mert a házat megszállták Lexy magyarországi barátai. :D Egész nap lángost sütöttem nekik és hallgattam a sületlenségeiket. :D Roni, Réka, Regi, Lexy, Zsolti és Zoli, imádlak titeket. Köszönöm a mai napot. Puszi: Dolores

51. fejezet

Lexy

  - Ezt nem hiszem el - törölgettem a könnyeimet amik kérés nélkül záporoztak a szememből. - Miért csinálta ezt? Annyira gyerekesen viselkedett, pedig megmondtam, hogy nekem csak ő létezik mégis megalázott mindenki előtt. Úgy tüntetett fel, mintha féltenie kéne a másik idiótától. Haragudtam mindkettőre, mert egyik is, másik is benne volt a pályán kialakult helyzetben. Megszólalt a telefonom és mielőtt meggondolhattam volna, már fel is vettem.

 - Szia Kicsim! Merre vagy? - hallottam meg Stephan aggódó hangját.

 - Már itthon - nyitottam be az ajtónkon és a szobám felé vettem az irányt.

 - Miért? - jött az újabb kérdés, mintha nem tudná.

 - Mert elegem lett - csuklott el a hangom a sírástól.

 - Én sajnálom... - kezdett magyarázkodni, de most nem voltam rá kíváncsi.

 - Stephan most nem akarok erről beszélni. Kell egy kis idő míg letisztázom a dolgokat, addig ne keress. Szia - nyomtam ki a hívást és végig dőlve az ágyamon álomba sírtam magam. Azt sem vettem észre, hogy hazaért a családom, csak Medox simogatására ébredtem.

 - Lexy, anya üzeni, hogy gyere le enni.

 - Nem vagyok éhes - dünnyögtem neki miközben próbáltam az arcomat a párnámba rejteni.

 - Te sírtál? - fedezte fel mégis meglepődve.

 - Csak belement valami a szemembe - öleltem magamhoz a kis ördögfiókát.

 - Tudom, hogy sírtál - jelentette ki nagyfiúsan. - Mond meg, hogy kibántott és én megverem - mondta komoly képpel.

 - Édes vagy - nyomtam egy puszit az arcára -, de nem kell. Majd megoldom egyedül.

 - Te tudod - vonta meg a vállát majd kibontakozott az ölelésemből és leszaladt a többiekhez. Hatalmas sóhajjal a számon követtem.

 - Jó, hogy jössz - sürgött anya a konyhában, míg a család hímnemű tagjai a tévét bámulták. - Meg kéne teríteni - nézett rám, majd összecsapta a kezeit. - Jesszusom, veled mi történt? Úgy nézel ki, mint...

 - Ne mond ki - vágtam a szavába. - Tudom, hogy úgy nézek ki, mint egy madárijesztő.

 - Nos, én nem ezt akartam mondani - húzta kaján mosolyra a száját. - Sokkal inkább azt, hogy úgy nézel ki, mint akin végig ment egy egész focicsapat.

 - Kösz - húztam el a számat. - Ha az embernek ilyen anyja van, minek neki ellenség. Amúgy meg a focistás poénjaidat hanyagold, ha kérhetem.

 - Ó-ó! Értem már! Vihar van a paradicsomban - ült le egy székre és csendben nézte ahogy megterítek. Nem szólt, csak a szemeivel vizslatott. Tudta, hogy úgysem bírom sokáig és pár percen belül kitálalok. Így is lett. Idegesen, fel-alá járkálva meséltem el neki a történteket, amit ő hol vigyorogva, hol fejét rosszallóan csóválva hallgatott.

 - Érted már? - roskadtam le mellé. - Annyira szar érzés, hogy nem bízik bennem. Az egész szitu tökre úgy jött le, mintha én kezdtem volna ki Neymarral.

 - Nyugi - simított végig a hátamon. - Alszol rá egyet aztán kitalálod mi legyen. Amúgy - nézett rám kíváncsian - milyen a kis brazil? Olyan, mint a képeken? - halkította le a hangját, hogy apa meg ne hallja.

 - Sokkal jobb - mosolyodtam el. - A hasa olyan, mint a táblacsoki, tele van kockákkal, és a mosolya...- vigyorodtam el, mikor megláttam anya tágra nyílt szemeit.

 - Te honnan tudod, hogy milyen a hasa? - értetlenkedett.

 - Ja, elfelejtettem mondani, hogy félmeztelenül szaladgált a folyosón.

 - Basszus - sóhajtott fel anya. - Miért nem tudtam arra takarítani éppen? Te rohadt mázlista - csóválta röhögve a fejét.

 - Képzeld, aláírta a pólómat - indultam el az előszobába, ahová érkezésemkor ledobtam az anyagot. Felemeltem és magam elé tartva mutattam neki. - Olyan aranyos volt, hogy mindenkivel aláíratta.

 - Azt látom - nevetett fel anya és most én néztem rá hülyén. - Szép hosszú neve van - mutatott a feliratra ami pont a melleimnél volt látható, egy hosszú számsorral együtt. Jobban megnéztem a számokat és döbbenten pislogtam, mikor rájöttem, Neymar da Silva Santos Júnior telefonszámával szemezek.

50. fejezet

Kaká

   Nagyon hajtós meccs volt. A katalánok nem adták könnyen magukat és mi sem szerettünk volna kikapni. Ezért aztán nem volt meglepő, hogy a félidőben 0-0-ra álltunk. Az öltözőbe érve viszont muszáj volt észhez térítenem a két jómadarat, akik Neymarral kakaskodtak a pályán. Mivel Ricky lesérült, hozzám került a kapitányi karszalag és ez feljogosított arra, hogy intézkedjek.

 - Stephan, Mattia beszédem van veletek! - néztem szigorúan a csapattársaimra, akik a szájukat elhúzva lépkedtek hozzám. - Mi a szent szar van veletek?

 - Semmi, miért? - pislogott rám De Sciglio ártatlan képpel és ugyanígy tett a Fáraó is.

 - Persze, én meg a Mikulás vagyok - hördültem fel.

 - De jó! Hozol nekünk ajándékot? - vette viccesre a figurát Mattia.

 - Befejeztétek? - váltottam most már szigorúra. - Nagyon nem kéne a magánéleteteket felhozni a pályára.

 - Miről beszélsz? - csattant fel Stephan.

 - Talán arról, hogy szerencsétlen Neymar többet van a földön, mint játékban - mutattam rá a problémámra.

 - Tehetünk mi róla, hogy mindig útban van? - vonták meg a vállukat majd vigyorogva összepacsiztak.

 - Nem, de arról igen, hogy Lexy miatt estek úgy neki. Ez egy focimeccs és nem kakasviadal! - pirítottam rájuk. Magamban hálát adtam az égnek, hogy egyikük sem tud portugálul, mert akkor a honfitársam már régen halott lenne. Az öltöző előtt történtek még élénken éltek az emlékezetemben, amikor is Neymar mindenre kiterjedő érdeklődéssel kérdezgetett a lányról. Arról már nem is szólva, hogy megjegyezte, ha több ideje lenne szívesen lecsapná Stephan kezéről. Nem tudom, mi van ebben a lányban, de egyszerűen vonza a pasikat és teszi ezt úgy, hogy észre sem veszi.

  Megkezdődött a második félidő és én örömmel láttam, hogy Mattia és Stephan lehiggadtak. Egészen addig nem is volt gond, míg Neymar meg nem szerezte a vezetést a Barcelonának és a kispadunk előtt megállva Lexyre mutatott, hogy neki ajánlja. Stephan magából kikelve indult meg a csatár felé. Mexes és Matri segítsége kellett hozzá, hogy lefogjuk.

 - Húzzál vissza a helyedre - ordítottam az elborult agyú csapattársamra, aki válogatott szidalmakat ordítozott Neymar felé. Na azért őt se kellett félteni. Tört angolsággal ecsetelte neki, miként fogja a barátnőjét elvenni tőle.

 - Elég legyen! - kiabáltam rá a Barcásra. - Állítsd le magad! Te meg csinálj már valamit! - néztem mérgesen Messire, a katalánok kapitányára, aki végre elhúzta onnan a forró fejű srácot.

  A bíró megelégelve a cirkuszt mindkettőjüknek felmutatta a sárgalapot és ettől egy kicsit lehiggadtak az indulatok. A kispad felé néztem ahol a rózsaszínhajú lánynak kellett volna ülnie, de eltűnt. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, hogy a rizikó tényező vette a lapot és elment. De aztán rájöttem, hogy Lexy ezt a napot nagyon várta, és így hiába kapta a jegyet a szülinapjára. Sajnáltam a lányt és rohadt mérges voltam a fiúkra. Hogy lehettek ennyire meggondolatlanok?

  Végül az az egy gól döntötte el a találkozót. Csalódottan mentünk az öltözőnkbe ahol mindenki fáradtan dőlt hátra. Senki nem mondta ki, de tudtuk, hogy Stephan vastagon benne van a vereségben. Egyedül Ballo volt az aki megállt a fáraó előtt és mérgesen kiosztotta.

 - Idióta vadbarom! Nem tudom mi van veled, de gyorsan szedd össze magad! Amit ma csináltál az megengedhetetlen  pályán! Akármilyen jó nő is a barátnőd, nem ér annyit, hogy szétcseszd a meccsünket.

  Stephan felugrott és izzó szemekkel nézett Mariora.

 - Ne merd a szádra venni őt! Amúgy meg a kisköcsög kezdte az egészet - háborgott mérgesen. - Úgy nyomult Lexyre, mintha nem tudná, hogy pasija van.

 - Direkt csinálta te idióta - csóválta meg a fejét Abbiati is. - Ráérzett, hogy mi a gyenge pontod és ezt ki is használta. Vigyázz Stephan, mert a túlzott féltékenység semmi jót nem szül - fordult vissza a szekrényéhez és mindenki utánozta őt.

  Én gyorsan elkészültem és otthagytam az öltözőt, hogy beszélhessek pár szót a másik idiótával. Szerencsém volt, mert már kint állt Dani Alvessel és Pedroval a folyosón.

 - Beszélhetnénk? - kérdeztem idegesen, mire a másik két focista lelépett, magunkra hagyva minket.

 - Mondjad - pislogott rám, mint ma született bárány.

 - Miért csináltad?

 - Mit? - kérdezett vissza vigyorogva.

 - Tudod te azt! - csattantam fel. - Addig húztad Stephan agyát, míg majdnem kiállították. Ez nem egy profi focistához méltó viselkedés.

  A vigyor azonnal leolvadt az arcáról, helyét a bűntudat vette át.

 - Tudom, de annyira felidegesítettek. Ők sem viselkedtek valami sportszerűen.

 - Ne aggódj, már megkapták a fejmosást és nem csak tőlem.

 - Tényleg sajnálom, de azt, hogy a srác ennyire féltékeny, egyszerűen nem lehetett kihagyni - villantott rám egy csibészes mosolyt.

 - Jó, de most elcsesztétek Lexy szülinapi ajándékát. Annyira várta már ezt a napot - sóhajtottam fel és ahogy körül néztem, feltűnt, hogy sehol nem látom a színes rasztáit. - Csúcs, biztosan haza ment.

 - Tényleg sajnálom - horgasztotta le a fejét Neymar. - Ha tudtam volna, hogy ez ennyit jelent neki nem veszem fel a kesztyűt. Valamit kitalálok, hogy kárpótoljam. Ugye segítesz? - kérlelt és én nem tudtam neki nemet mondani.

 - Rendben - fogtunk kezet. Stephan ezt a pillanatot választotta, hogy kilépjen az ajtón és körbe nézzen. Csalódottan emelte ránk a tekintetét.

 - Lexy? - intézte hozzám a kérdését.

 - Nem volt itt - ingattam meg a fejemet. - Szerintem elege lett belőletek és hazament.

 A Fáraó sietve vette elő a telefonját és már tárcsázta is a lányt.

 - Szia Kicsim! Merre vagy?...Miért? ... Sajnálom.... Ne, kérlek ne tedd le! - könyörgött a vonal túloldalán lévő lánynak, de úgy látszik nem hatotta meg. - Figlio di una cagna! - csapott tenyerével a falra.

 - Mi történt?

 - Sír - válaszolta megtörten - és most látni sem akar.

 - Bocs haver - tette Neymar a kezét Stephan vállára. - Ezt nem akartam.

 - Én basztam el - sóhajtott fel a csatár, majd a kezét nyújtotta a brazilnak. - Szent a béke?

 - Persze - vigyorodott el a srác. - Ha valamit tehetek értetek... - utalt az előző telefonra.

 - Köszi, de majd valahogy megoldom - eresztett meg egy vérszegény mosolyt Shaarawy és ebből tudtam, hogy lövése sincs mit csináljon.

 - Nekem mennem kell - mutatott Neymar a csapata felé akik már a buszukhoz igyekeztek. - Megmondanád Lexynek, hogy rettenetesen sajnálom - pislogott rám.

 - Naná - búcsúztam el tőle. - Vigyázz magadra! A visszavágón találkozunk!

  Megöleltük egymást, majd a szememmel végig követtem ahogy eltűnt az épületből. Visszafordultam Stephan felé, aki magába roskadva ült egy fotelben és úgy nézett ki, mint egy rakás szerencsétlenség.

Figlio di una casna! = A kurva életbe!

49. fejezet

Lexy

   Elindultam az öltözőkhöz és a nyakamban lógó kártyának köszönhetően pillanatok alatt a szokott helyemen ácsorogtam. Mindkét öltözőből hatalmas zsivaj szűrődött ki, majd a vendég öltöző ajtaja kivágódott és két férfi futott ki rajta, félmeztelenül. A magasabb kergette a kisebbet. A szemeim tágra nyíltak, mikor Neymart és Piquet ismertem fel bennük. Előttem futottak el, miközben röhögve üldözte a védő a csatárt. Spanyolul karattyoltak, de néhány szót még így is sikerült megértenem. Mosolyogva néztem ahogy egymásra esve fetrengenek a földön és Pique, Neymar hátát üti. Nem tudom, hogy mit csinálhatott a brazil, de nem lettem volna a helyében. Vagy mégis? Ahogy elnéztem a Barcelona 11-esét boxerben, nagyot kellett nyelnem. Szálkás, kidolgozott teste aranybarnán csillogott és az arcán szétterülő hatalmas vigyor csak még jóképűbbé tette. Ő is észrevette, hogy figyelem, mert egy bugyiolvasztó mosolyt küldött felém, amitől teljesen zavarba jöttem és elpirulva fordultam el tőle. Hangos nevetéssel jutalmazta a tettemet. Mielőtt azonban hozzám léphetett volna, kinyílt a hazai öltöző is és megkönnyebbülésemre Kaká lépett ki rajta.

 - De csini vagy Lexy - vigyorodott el, mikor meglátta az új mezemet. - Mutasd a számod - fordított meg, majd értetlenül pislogni kezdett. - Miért pont kettes?

 - Ezt Mattiától kérdezd - nevettem fel és lenyomtam a szokásos puszi adagját. - Tőle kaptam ugyanis ezzel együtt, hogy döntsem el, kinek szurkolok - húztam elő a másik mezt is. Kaká hangosan felnevetett, mire a két Barcás érdeklődve lépett mellénk. Kezet fogtak, majd beszélgetni kezdtek. Úgy gondolom a csatár bemutatott nekik, mert az idegen szövegelésből csak a nevemet tudtam kivenni. A két brazil hamar megtalálta a közös hangot, így egy idő után Pique le is lépett. Én pedig ott maradtam a brazil barátommal és az élő kísértéssel.

 - Neymar azt kérdezi, hogy miért nem a Barcának szurkolsz? - fordult felém vigyorogva Kaká.

 - " Il sangue rosso en nero" - idéztem az egyik Milanos szlogent, mire a barátom szorosan megölelt. A másik brazil fürkészve nézte kettősünket, majd valamit kérdezett Kakától, aki nevetve rázta meg a fejét. Válaszolt valamit a másik csatárnak aztán lefordította nekem is, hogy miről volt szó.

 - Azt hitte, hogy a szeretőm vagy - vigyorodott el és hangosan röhögni kezdett, mikor meglátta a döbbent arcomat.

  Ekkor lépett ki Mattia is az öltözőből és mikor meglátott, vigyorogva felkapott.

 - Tudtam, hogy jól fog állni neked a mezem - húzogatta a szemöldökét perverzül, miközben megkapta a puszijait. Neymar megint kérdezett valamit Kakától, aki somolyogva megrázta a fejét és a kezemért nyúlt. Rámutatott a Shaarawy feliratú karkötőmre és mondott valamit. Neymar is megfogta és próbálta elolvasni a feliratokat. Rettenetesen idegesített, hogy nem értem mit mondanak, ezért durcásan néztem a két brazilra, amin Mattia jókat kuncogott.

 - Nem lehetne angolul? - kérdeztem meg az említett nyelven, mert ha nem is tökéletesen, de valamennyit úgy is gagyogtam.

 - Nem nagyon megy - válaszolt Neymar kedvesen.

 - Nekem se, de jobb, mint ez a pantomim - mutattam a kezére, ami még mindig a karkötőimet babrálta. Mosolyogva nézett át a másik karomra, majd azt is elkapta.

 - Ez én vagyok? - mutatott a nevével ellátott ékszerre.

 - Ismersz másik Neymart? - kérdeztem szemforgatva és a kezdeti félénkségem kezdett elmúlni, mikor láttam, hogy ő is csak olyan srác, mint a többiek.

  Lefagyva figyeltem ahogy a brazil a szájához emeli a kezemet és megcsókolja a Santos feliratú karkötőm. Arcom azonnal bíbor színt öltött.

 - Hű, de nyálas - nyögte be Mattia és elhúzta a száját.

 - Neked meg mi bajod? - fordultam felé rosszallóan, hogy eltereljem a figyelmem, az előttem álló félmeztelen pasiról, aki édesen mosolyogva simított végig már századszorra az ékszereimen. - Bocs, de ez az enyém. Visszakaphatom? - húztam el tőle a kezem mikor már kezdett kínossá válni a helyzet.

 Hangosan felnevetett, majd a szatyorra nézett, ami ott hevert az egyik asztalon, benne az ő mezével és gondolom látta, mikor Kakának mutattam.

 - Aláírhatom? - kérdezte kedvesen és én köpni-nyelni nem tudtam a meglepetéstől. Ezt nem nekem kellett volna kérnem? Bólintottam, mire mondott valamit Kakának és eltűnt az öltözőjükben, kezében a vadonatúj pólómmal.

 - Te aztán tudod, hogy bűvölj el egy pasit - vigyorgott rám az ott maradt brazil.

 - Mert? - értetlenkedtem.

 - Pillanatok alatt levetted a lábáról a fiút - mutatott az öltöző felé.

 - De én nem is csináltam semmit - néztem rá nagyokat pislogva.

 - Tudjuk - nevetett fel Mattia, de a hangja nem volt túl vidám. - Van egy olyan kisugárzásod, aminek egyszerűen nem lehet ellenállni.

  Ezt a pillanatot választotta Stephan, hogy csatlakozzon hozzánk. Mosolyogva lépett mellém, átölelt majd megcsókolt. Nyelve azonnali bejutást követelt és mikor behódoltam, heves csatába kezdett az enyémmel. Kifulladva váltunk el egymástól.

 - Szia - simítottam végig az arcán.

 - Szia neked is - csókolt a tenyerembe. - Úgy hiányoztál. Azt hittem megőrülök nélküled, de Allegri bekeményített.

 - Semmi baj - mosolyogtam rá és hozzá bújtam.

 - Ez mi? - tolt el magától és megfordított.- Mattia? - nézett szúrós szemmel a középpályásra, aki csak komoran figyelte kettősünket.

 - Lexy a múltkor említette, hogy még nincs csapat meze. Úgy gondoltam, inkább nekünk drukkoljon, mint az ellenfélnek - vonta meg a vállát majd elvigyorodott. - Bár a választás jogát rá bíztam, de jól döntött - karolta át a vállamat. Stephan érdekes hangot adott ki magából, mire rákaptam a tekintetemet. Kivágódott az öltöző ajtaja és Montolivo lépett ki rajta.

 - Kicsilány - emelt fel és pörgetett meg, mint Mattia. - Hiányoztál ám. Voltam az öcséid edzésén és azt kell mondjam, nagyon tehetségesek.

 - Tudom - pusziltam meg.

 - Itt vagyok - szólalt meg mögöttem rossz angolsággal valaki. Mikor megfordultam Neymar nevető szemei néztek rám. Kezében tartotta a dedikált mezemet. - Ha nem gond, mindenkivel aláírattam - pislogott rám kedvesen.

  A meglepetéstől szóhoz sem tudtam jutni, így első felindultságból a nyakába ugrottam és megpusziltam.

 - Bocsi - engedtem el aztán zavartan, mire ő még szélesebb mosolyra húzta a száját.

 - Nem gond.

 - Ciao - lépett Stephan hozzánk miközben egyik kezét a brazilnak nyújtotta, míg a másik birtoklón kúszott a derekamra és magához vont vele. Neymar Kakára nézett és vigyorogva mondott neki valamit, amire az csak röhögve bólogatott.

 - Mit mondott? - kérdeztem kíváncsian, mert éreztem, hogy rólam volt szó.

 - Csak megjegyezte, hogy mázlista Stephan, hogy nem Spanyolországban vagyunk, mert akkor lecsapna a kezéről.

 - Kössz! - mordult fel a Fáraó és csúnyán nézett a Barcásra míg ujjait a csípőmbe vájta.

 - Aú - szisszentem fel és kérdőn fordultam a barátom felé, aki kiskutyaszemekkel pislogott vissza és engedett a szorításán.

 - Ne haragudj Kicsim - simított végig az arcomon bűnbánóan.

 - Nincs semmi baj - válaszoltam, hogy megnyugtassam, de tudtam, hogy erről még beszélnünk kell.

 - Fiúk indulunk - állt meg mellettünk Abbiati és rám mosolygott. - Gondolhattam volna, hogy Lexy miatt tömörültök ennyire.

 - Na! - ráncoltam össze a szemöldökömet, de aztán elnevettem magam.

 - Nekem is mennem kell - mutatott Neymar az öltözőjük felé, ahonnan sorra bukkantak fel a katalán klub focistái. Angol kiejtése mosolyogtató volt, de tetszett, hogy miattam próbálja megértetni magát. - Örülök, hogy megismertelek - nézett rám, majd hozzám hajolt és mindkét arcomat megpuszilta. - Ha Barcelonában jársz, keress meg - súgta a fülembe, majd mosolyogva búcsúzott el mindenkitől.

 - Visca el Barca! - szóltam utána, mire visszafordult és rám kacsintott.

 - Te kész főnyeremény vagy! - karolta át a vállamat az időközben hozzánk csatlakozó Mexes. - Nem lehetne, hogy a pálya szélére ülj és akárhányszor meglátod a kisgyereket, rámosolyogj?

 - Miért? - kérdeztem tudatlanul.

 - Mert ha rád figyel és nem a labdára, könnyebben nyerünk - röhögött fel, amire a többiek is nevetni kezdtek, kivétel Stephan és Mattia. Ők mindketten elhúzták a szájukat.

 - Na Fáraó - szólalt meg Monti is, aki felhúzta magára a csapatkapitányi karszalagot - vegyél érzékeny búcsút Lexytől és indulás!

  Mindenkit elterelt a játékoskijáró felé és már csak ketten maradtunk Stephannal.

 - Ügyes legyél - néztem rá kedvesen.

 - Megpróbálok - morogta és a hangjából leszűrtem, hogy rosszkedvű.

 - Mi a baj? - öleltem magamhoz.

 - Semmi - sóhajtott egy hatalmasat.

 - Látom - néztem fel a szemeibe. - Valami gond van és úgy érzem, hogy miattam vagy rosszkedvű.

 - Nem miattad - nyomott egy csókot a homlokomra - csak nem esik jól, hogy ez a két hülyegyerek itt csorgatja érted a nyálát - bökte ki végre.

 - Mattia és Neymar? - kérdeztem rá, hogy betudjam azonosítani a hülyegyereknek titulált fiúkat.

 - Igen. A brazil úgy nézett rád, hogy azt hittem mindjárt megütöm, míg Mattia a pólójával próbál levenni a lábadról.

 - Te féltékeny vagy rájuk? - esett le a tantusz és összezavarodva néztem rá.

 - Hallottad, még Neymar is azt mondta, hogy lecsapna a kezemről - ölelt magához.

 - Annyira buta vagy. Nekem nem kell más - fogtam a kezeim közé az arcát és belenéztem a szemeibe, hogy aztán elvesszek bennük.

 - Biztos? - kérdezte, mint egy kisfiú, aki nem tudja mi tévő legyen.

 - Ennél biztosabb nem is lehetne - leheltem az ajkaira majd megcsókoltam. Hevesen viszonozta és úgy ölelt magához, mintha félne, hogy valaki elszakít tőle.

 - Fáraó! - csattant fel az edzője hangja, mire mindketten összerezzentünk és bűntudatos képpel néztünk a nem túl szimpatikus férfi felé. - Indulás!

 - Megyek Mester! - engedett el kelletlenül. - Meccs után ugyanitt - mondta, miközben már a többiek felé távolodott.

 - Várlak, és Stephan...! - kiáltottam utána. - Forza Milan!

  Vigyorogva nézett vissza rám én pedig dobtam neki egy csókot. Még mindig mosollyal az arcomon indultam el a lelátóra, hogy megkeressem a helyemet. Örömmel vettem észre, hogy az a hazai kispad fölé szól. Elfoglaltam a székemet és várakozva tekintettem a pályára, ahol három pár barna szempár kereszttüzébe kerültem.

48.fejezet

Lexy

   Lorenzo nem jelentkezett se másnap, se harmadnap. Többször is próbáltam hívni, de ki volt kapcsolva. Elmenni hozzá nem tudtam, mert Medox megbetegedett és amíg Dárius edzésen volt, ő az ágyat nyomta. Hétvégére végre jobban lett, így anya betudta vinni magával dolgozni, míg apa Dáriust istápolta, hogy eltudjak menni a Milan-Barcelona meccsre. Boldogan készülődtem otthon, életem talán egyik legnagyobb élményére. A barátommal lassan egy hete nem találkoztunk, mert az edzőjük minden percet kihasznált, hogy felkészítse őket a spanyol csapat ellen. Esténként fáradtan dőlt be az ágyba, de előtte mindig felhívott, hogy megnyugtasson, még él és nem felejtett el.

  A szekrényem előtt álltam, mikor megcsörrent a mobilom.

 - Szia Kicsim! - hallottam meg Stephan suttogását, mikor felvettem a készüléket.

 - Szia! - nevettem fel. - Miért vagy ilyen halk?

 - Mert nem szabadna telefonálnom - mondta és hallottam a hangján, hogy mosolyog. - Allegri nem szereti, ha ilyenkor mással foglalkozunk, de nem tudtam megállni, hogy ne hívjalak fel. Ugye jössz?

 - Ki nem hagynám - kuncogtam fel.

 - A portán letettem neked egy meglepit. Juan tudni fogja melyik az. Kérd majd el tőle.

 - Mi az? - kíváncsiskodtam, de ő csak nevetett.

 - Majd megtudod, de most mennem kell. Találkozunk a meccs előtt. Nagyon hiányzol már.

 - Te is nekem.

 - Megyek már! - hallottam meg, hogy kiabál valakinek. - Tényleg le kell tennem, mert képesek kihagyni a kezdőből.

 - Ügyes legyél, rúgjál sok gólt - bátorítottam.

 - Mindenképp megpróbálom miattad, neked. Most viszont már tényleg leteszem, mert Kaká barátod csúnyán néz rám. Ciao, Bella.

 - Szia! - nyomtam ki nevetve a telefont, mert elképzeltem a jelenetet. Zsebembe csúsztattam a készüléket és újra a ruhákra néztem. Egy egyszerű zöld hosszú pólóra és egy fekete leggingsre esett a választásom. Halványan kisminkeltem magam majd copfba fogtam a rasztáimat. Egy utolsó pillantás a tükörbe és elindultam a stadionhoz, hogy megnézzem a két kedvenc csapatom összecsapását. Mosolyogva néztem a szurkolók színes kavalkádját. Voltak olyanok, akik már most nem voltak szomjasak. Szegények nem tudták, hogy így esélyük sincs bejutni a San Siroba és így lemaradnak a rangadóról.

  Beléptem a csarnokba és az információs pulthoz mentem.

 - Buon giorno Juan! - mosolyogtam az idős férfira, aki az asztal túloldalán állt.

 - Buon giorno Lexyke!

 - Stephan azt mondta... - kezdtem a magyarázkodást, de leintett.

 - Igen, igen. Itt is van a meglepetés - húzott elő egy VIP kártyát a fiókból. - Tudja kislány - hajolt közelebb suttogva - ezekre a spanyolokra nagyon vigyáznak ám, így most nem mehetne be az öltözőkhöz, de a Fáraó elintézte magácskának - akasztotta a nyakamba a kis plasztiklapot.

 - Köszönöm - fogtam az ujjaim közé a kártyát és már indulni akartam, mikor utánam szólt.

 - Ne siessen úgy Lexyke! Van itt még valami - hajolt le a pult alá, majd egy szatyrot tett elém. - Ez is a magácskáé.

 - Ezt is Stephan küldi? - néztem érdeklődve a csomagra.

 - Nem , nem - ingatta meg a fejét. - Mattia De Sciglio hagyta itt és azt üzeni, hogy jó szurkolást - kacsintott rám az öreg.

  Kíváncsian nyitottam ki a csomagot és elkerekedett szemekkel húztam ki belőle a meglepetést. Két mez volt benne. Az egyik egy Neymar feliratú Barcás, míg a másik egy Milanos, De Sciglio névvel. Hangosan nevetni kezdtem.

 - Na Lexyke, fel van adva a lecke! - mosolygott rám Juan. - Kinek fog drukkolni?

  Elgondolkodva néztem a két ruhadarabra, majd vigyorogva válaszoltam.

 - Szeretem  Barcát, de az én vérem vörös és fekete - tettem el az ellenfél mezét és a kezemben maradt 2-es pólóval otthagytam az elégedetten bólogató idős embert, hogy egy mosdót keresve átcserélhessem a felsőm. Mikor végeztem mosolyogva gondoltam arra, hogy Mattia szerencsésen eltalálta a méretemet.