Lexy
Miután Stephan nagy könyörgések árán haza hozott, idegesen nyitottam ki a kocsiajtót a házunk előtt.
- Biztos ne menjek be veled? - kérdezte aggódva.
- Édes vagy - nyomtam egy puszit a szájára -, de ezt egyedül szeretném intézni.
- Oké, te tudod, de ha kellek akkor azonnal hívjál - simogatta meg az arcomat.
- Nem lesz semmi baj - nyugtattam meg.
- Neked elhiszem - sóhajtott fel, majd témát váltott. - Mikor találkozunk legközelebb?
- Fogalmam sincs - vontam meg a vállamat. - Rengeteg dolgozatot írunk a héten.
- Nekem is megnövelt óraszámú edzésem lesz - nyögött fel fájdalmasan.
- Hé - böktem oldalba - ne csinálj úgy, mintha nem élveznéd!
- A focit igen, de azt nem, hogy egész héten nem látlak majd - biggyesztette le az ajkait.
- Viszont hétvégén megint ott alhatok, ha akarod - kacsintottam rá, hiszen tudtam a válaszát.
- Basszus Lex, hogy a viharba ne akarnám. Már most hiányzol, pedig még itt ülsz mellettem - húzott magához közelebb és egy heves csókban részesített.
Mikor elváltunk egymástól, végre kimásztam az autóból majd addig integettem neki, míg el nem tűnt a szemem elől. Mély levegőt vettem és beléptem a házba.
- Sziasztok! - köszöntem hangosan.
- Na jó napot! - lépett ki a konyhából anya, röntgen szemeivel végig pásztázva engem. - Azt hittem már oda is költözöl - vigyorodott el.
- Többiek? - néztem körül zavartan, kikerülve a burkolt kérdést, de nem is az én anyám lett volna, ha a válasz után nem kérdez rá azonnal.
- Elmentek vásárolni. Na és jó volt?
- Miii? - szakadt ki belőlem egy cincogó hang.
- Szerinted? - somolygott miközben mindentudóan nézett rám.
Lemondó sóhajt hallattam, majd követtem őt a konyhába, ahol lerogytam az egyik székre. Anya a mosogatónak támaszkodott és úgy várta a vallomásomat. Éreztem, ahogy az arcom vérvörössé változott majd végül kinyögtem.
- Nagyon...
- Oké, csak ezt akartam tudni - vágott a szavamba majd megvonta a vállát és visszafordult a vacsora készítéshez.
- Ennyi? - kerekedtek ki döbbenten a szemeim. - Semmi faggatózás, tényleg csak ennyit akartál tudni?
- Lex - mosolygott rám kedvesen - úgy gondolom elég nagy lány vagy már, hogy el tudd dönteni, hogy le akarsz-e feküdni vele vagy sem. Ha megtörtént, ami amúgy az arcodra van írva - kacsintott rám - akkor engem csak az érdekelt, hogy nem bántad-e meg. Megbántad?
- Nem - ráztam meg hevesen a fejemet.
- Akkor ennyi. Ne ragozzuk túl, de remélem védekeztetek? - villantott rám egy kicsit szigorúbb pillantást.
- I-igen, persze - jöttem újra zavarba.
- Arra mindig figyeljetek oda - közölte majd kezembe nyomott egy kést - és most segíts zöldséget pucolni - vigyorodott el.
Egy órával később a szobámban azon gondolkodtam, hogy mi a túrónak paráztam annyira ettől az egésztől. Anya egész jól fogadta, hogy Stephannal magasabb fokra emeltük a kapcsolatunkat. Ahogy eszembe jutott a barátom, a szám széles mosolyra húzódott. Ábrándozva feküdtem a párnáim közt és a tegnapi nap eseményein töprengtem amikor megszólalt a telefonom. Meg sem néztem a hívót, csak felvettem.
- Igen, tessék?
- Ciao bella! - hallottam meg kedvenc barátom hangját. - Azt verebelték a csiripek, hogy valami fontos közölni valód van nekem - mondta és még a telefonon keresztül is éreztem, hogy vigyorog.
- Üzenem annak a madárkának, hogy le fogom lőni - sóhajtottam fel.
- Majd átadom, de most mesélj! - szólított fel lelkesen.
- Lolo, ez nem telefon téma!
- Akkor bejöhetek? - kérdezte és én értetlenkedve néztem a telefonomat.
- Mi van? - tört ki belőlem, de azonnal értelmet nyert a dolog, ahogy megláttam, hogy kinyílik a szobám ajtaja és egy szőke fej bukkan fel benne.
- Szia! - vigyorgott rám. - Beengedsz?
- Jaj te! - nevettem fel. - Mikor nem jöhettél be?
Lorenzo belépett, becsukta maga után az ajtót és leheveredett mellém az ágyra. Percekig csak feküdtünk egymás mellett és bámultunk ki a fejünkből.
- Hát megtetted - jelentette ki.
- Igen - vigyorodtam el.
- És? - könyökölt fel a szöszi, hogy kíváncsi tekintettel meredhessen rám. - Nagyon fájt?
- Kicsit - vallottam be -, de csak az első - pirultam el újra.
- Első? Te Jézusúristen! Hányszor csináltátok?
- Lolo! - csaptam felháborodottan a vállára. - Ennyit és nem többet vagyok hajlandó elárulni - zártam le a témát.
- Ne csináld! Csak egy aprócska morzsát vess oda szegény barátodnak, aki majd megveszik, hogy megtudja milyen egy focistával az ágyban - pislogott rám könyörögve.
Szavait hallva a nevetés azonnal kitört belőlem. Olyan szinten kezdtem kacagni, hogy a könnyeim is kicsordultak. Lolo értetlenkedve nézte az arcomat.
- Ne haragudj - kapkodtam levegőért mikor kicsit lehiggadtam -, de annyira mókás fejet vágtál - töröltem meg a szemeimet.
- Naa? - remegtette meg alattunk az ágyat a szőke fiú, ahogy pattogni kezdett rajta.
- Mit na? - húztam az agyát.
- Kérlek Lexy - tette össze a kezeit - csak egy apróságot!
- Oké - egyeztem bele. - Maradjunk annyiban, hogy Stephannak csak a fején van szőr - mondtam halkan majd belefúrtam a vöröslő arcomat a párnámba.
- Hű, óh... - nyögött fel mellettem Lolo.
- Ennyi elég? - dünnyögtem morcosan.
- De még mennyire - vigyorodott el. - Akkor ez azt jelenti, hogy alul olyan, mint a Kojak nyalóka?
- Hagyd már abba! - sikítottam fel és a hátára csaptam.
- Jól van na, csak szívattalak - röhögött egyre hangosabban, de úgy, hogy a jókedve átragadt rám is és a végén már együtt vihorásztunk.
Miután kinevettük magunkat, neki álltunk tanulni. Ahogy Lorenzo ígérte, nem hozta fel többet a történteket. Mivel rengeteg leckénk volt, késő estig bújtuk a tankönyveket, ezért nálunk maradt és együtt tértünk nyugovóra, hogy aztán reggel Ádámmal kiegészülve közösen sétáljunk be az iskola kapuján.
