89. fejezet

Stephan

   - Istenem - forgattam meg a szemeimet mikor megláttam a pálya előtt felsorakozott újságírókat. - Mond, hogy nem miattam vannak itt - kanyarodtam be a parkolóba és minél hamarabb beszerettem volna jutni az öltözőmig. Sajnos az imám nem talált meghallgatásra, mert ahogy kinyitottam az autóm ajtaját, már záporoztak is rám a kérdések.

 - Miért titkolják a kapcsolatukat?

 - Igaz, hogy a barátnője még kiskorú?

 - Hol találkoztak?

 - Miért nem nyilatkoztak eddig?

 - Mióta vannak együtt?

Nem válaszoltam a kíváncsiskodóknak, inkább sietős léptekkel magukra hagytam őket. Hatalmas megkönnyebbüléssel néztem a recepciónál álló férfira, akinek a szemei együtt érzőn villantak rám.

 - Jó reggelt Stephan! - biccentett felém Mexes, aki mintha rám várt volna, elindult velem az öltözőbe. - Látom jól indult a reggel - bökött a fejével a még mindig kint szobrozó tömegre.

 - Jó reggelt! - morogtam vissza. - Ennél jobb nem is lehetne - csöpögtek gúnytól a szavaim ami nem az előttem állónak szólt. Ő is érezte, mert azonnal elkomolyodott.

 - Lexy, hogy bírja?

 - Szarul - sóhajtottam fel. - Utálja az egészet, úgy ahogy van.

 - Sajnálom.

 - Előbb utóbb úgyis kiderült volna - vontam meg a vállamat. - Én fel voltam rá készülve, de ő nem. Félek, hogy mi lesz, ha besokall.

 - Szeret téged. Most megijedt, de erős lány, meg fogja szokni. Amúgy is, minden csoda három napig tart.

Felnevettem. A francia kérdő tekintettel nézett rám.

 - Ja semmi, csak pont ezt mondtam neki én is reggel, mire közölte, hogy ő nem egy csoda.

 - Na igen, fiatal és naiv. Nincs tisztában az értékeivel - bólogatott a védő. - Vagy már tettél róla, hogy ne legyen annyira naiv? - emelte fel a szemöldökét perverzül.

 - Arra akarsz kilyukadni, hogy megfektettem-e? - néztem rá dühösen. - Képzeld nem.

 - Bocs, én csak...

 - Te csak olyan dolgok után érdeklődsz, amihez semmi közöd - vágtam a fejéhez, majd be siettem az öltözőbe.

Egész edzés alatt rossz kedvem volt és ez akkor sem múlt el, mikor zuhanyzás után megszólalt a mobilom. A kijelzőn a testvérem és egyben a menedzserem neve villogott.

 - Szia!

 - Édes, kedves öcsikém - kezdte nyájasan, amiből semmi jóra nem számíthattam - nem akarsz nekem valamit mondani esetleg?

 - Miről? - zavarodtam össze.

 - Talán a barátnődről - csattant a válasz élesen. - Elfelejtetted közölni, hogy van valakid és most az összes újság engem próbál legyilkolni, mert nem tőlem tudták meg.

 - Ó!

 - Ó bizony. Baszd meg Kicsi! - szólított a becenevemen. - Mindenki azonnal ráugrott a sztorira és hiába próbálok bármit is tenni, már késő. Elő kell rukkolnotok egy kisebb riporttal, különben élni sem fognak hagyni titeket. Amúgy meg miért nem mondtad, hogy becsajoztál? - kérdezte testvéri hangot megütve.

 - Anya tudja, azt hittem elmondta neked.

 - Elfelejtette - nevette el magát. - És milyen a csaj, mert így a képeket nézve elég extrém.

 - Mit értesz az alatt, hogy extrém?

 - Rózsaszín raszta? Olyan ez a lány, mintha neked találták volna ki. 

 - Mert így is van - vágtam rá. - Lexy...ő...

 - Hűha, itt bajok vannak, ha te így dadogsz egy csaj miatt - röhögött a fülembe a bátyám.

 - Te ezt nem értheted. Ő nem csak egy csaj, ő az a bizonyos csaj aki miatt az ember mindent szépnek lát. Aki miatt kerek a világ - áradoztam és az eddigi rossz kedvem egy pillanat alatt eltűnt.

 - Na most már rohadt kíváncsi vagyok rá. Összehozok nektek egy riportot és aztán elmegyünk együtt vacsorázni - jelentette ki.

 - Előtte azért még beszélnék vele, ha nem baj, mert nem biztos, hogy repesni fog a gyönyörtől, ha elmondom neki, hogy riport alany lesz belőle. Utálja a felhajtást és nagyon rosszul fogadta, hogy kiderült a kis titkunk. 

 - Na de ő se gondolhatta, hogy örökre el tudjátok titkolni, hogy együtt vagytok? - lepődött meg Manuel.

 - Azt nem is, de egy kicsit még jó lett volna, ha békén hagyják. Legalább addig amíg megszokja, hogy mellettem nem tud visszahúzódni a csigaházába.

 - Egyre kíváncsibb vagyok rá. Beszélj a lánnyal és értesd meg vele, hogy sokkal jobb, ha a ti szavaitokat olvassátok vissza az újságban, mintha valami idióta baromságot nyomnak le az olvasók torkán, aminek semmi köze az igazsághoz. 

 - Oké, igazad van. Megpróbálom meggyőzni - sóhajtottam fel.

 - Szuper. Hívj majd vissza, hogy miben maradtatok, mert akkor én is úgy tervezem meg a holnapi napomat.

 - Rendben. Szia - köszöntem el tőle. 

Néhány percig forgattam a mobilomat a kezemben, majd megkerestem Lexy számát és pár perces totojázás után felhívtam. Sokadik csengésre vette csak fel és mikor vázoltam neki a testvérem ötletét, leblokkolt. Elsőre nem értette meg, hogy miért lenne jó, ha holnap megint velünk lenne tele a sajtó, de aztán meggyőztem és beadta a derekát. Valamelyest megnyugodva indultam haza, hogy aztán a lakásban körülnézve rájöjjek, hogy mennyire hiányzik mellőlem és ez csak még rosszabb lett, mikor lefeküdtem és a párnámon megéreztem az illatát. Elgyötörten sóhajtottam fel, majd a szemeimet lehunyva kényszerítettem magam, hogy aludjak. Nehezen ment, mert az utóbbi napokban hozzászoktam, hogy Lexy mellettem van, és mint tudjuk, a jót könnyű megszokni. 

88. fejezet

Figyelem! +18-as enyhe slash! Pepiinek szeretettel. <3

Lorenzo

  Suli után haza kísértük Lexyt, aki teljesen maga alatt volt a lelepleződésük miatt. 

 - Szegény - sóhajtott fel Ádi - nem elég neki az a mocsok Damiano, még a média is rájuk szállt. 

 - Tényleg, mi volt a dirinél? - fordultam felé kíváncsian.

 - Semmi - vonta meg a vállát. - Kaptunk egy-egy figyelmeztetést. Bonucconak pedig megjegyezte, hogy ez már a második, a következőnél kicsapják. 

 - Ez komoly? - kerekedtek el a szemeim.

 - Ja.

 - Istenem, de szép is lenne - meredtem magam elé.

A további utat csendben, elmerülve a gondolataink közt tettük meg. 

 - Nem jössz át hozzánk? - kérdezte hirtelen az eddig szintén némán sétáló barátom.

 - Nem is tudom - bizonytalanodtam el.

 - Naa, nincs otthon senki - vigyorgott rám azzal a csibészes, perverz mosolyával, amit úgy imádtam.

 - Akkor miért is hívsz át? - rebegtettem meg a szempilláimat felé.

 - Meg akarom mutatni a bélyeg gyűjteményemet - súgta a fülembe miközben a falnak szorított. A szívem olyan kalimpálásba kezdett, hogy azt hittem menten elájulok a hirtelen jött adrenalin lökettől.

 - Nem lehetne, hogy ezt a gusztustalankodást máshol intézzétek? Felfordul tőle a gyomrom - jelent meg a hátunk mögött a bátyám akinek az arcáról még a vak is le tudta olvasni az undort.

 - Féltékeny vagy? - kérdezte tőle Ádi, de a szemét egy pillanatra sem vette le az arcomról.

 - Ugyan mire? - horkant fel gúnyosan Franchesco. - A saját öcsémre vagy a buzi barátjára?

 - Az érzésre, hogy ő tartozik valakihez, te meg nem - nézett végre rá Ádám. - Vannak barátai, szerelme és ettől boldog. Neked is annak kéne lenned, mert ő a testvéred, de te annyira szűklátókörű vagy, hogy még erre sem vagy képes. Nem tudod neki megbocsátani, hogy nem a lányokat szereti. És akkor mi van? Attól még ugyanúgy az öcséd.

 - Nem tudsz te semmit - csattant fel Cesc.

 - Akkor magyarázd el - tárta szét a karjait Ádi.

 - Majd pont egy homokossal fogom megvitatni a dolgaimat - köpött a földre mellettünk és beviharzott a házba.

Szemeimet ellepték a könnyek és akárhogy próbáltam visszafogni őket, nem ment, végig csorogtak az arcomon.

 - Hé - nyúlt az állam alá az előttem álló - ne sírj - törölte le a hüvelykujjával a sós cseppeket. -  Gyere, azt hiszem most jobb lesz, ha átmegyünk hozzánk - kulcsolta össze az ujjainkat majd lassan húzni kezdett. Olyan jó érzés volt tudni, hogy velem van, hogy kiáll mellettem és ettől a szívem még jobban megtelt szerelemmel iránta. A könnyeim felszáradtak és csak a fene nagy boldogság maradt, ami széles vigyort varázsolt az arcomra.

 - Most mi van? - torpant meg hirtelen, mikor egy pillanatra rám nézett és döbbenten látta a változást.

 - Szeretlek - közöltem vele majd ajkaimmal letámadtam az övét. Hosszú, forró csókban forrtunk össze az utca kellős közepén, de nem érdekelt minket. Mint aki lefutotta a maratont, úgy lihegtünk amikor elváltunk egymástól. - Azért szép kis firma vagy - nevettem el magam boldogan.

 - Mert?

 - Csak sikerült elérned, hogy megnézzem azt a gyűjteményt - haraptam be az alsó ajkamat kacéran.

 - És ha tudnád, hogy mi mindent akarok még mutatni - súgta a fülembe olyan bársonyos hangon, hogy a gyomromban lévő pillangók már ettől násztáncot kezdtek járni. 

Vigyorogva húzódott el tőlem, kiélvezve a szavaival keltett zavaromat. Újra megfogta a kezem és elnavigált a házukig, ami már nem volt messze tőlünk. Kinyitotta az ajtót és a kezemet el nem engedve felsétált velem a lépcsőn. Az én agyam és a benne lévő gondolatok éppen vakációzni készültek, mikor becsukódott mögöttünk a szoba ajtó és én egy pillanat alatt felkenődtem rá. Nem volt időm tiltakozni, mert Ádám ajkai lecsaptak rám és birtokba vettek. Na nem mintha nem engedtem volna a szelíd erőszaknak. Jóleső sóhajokkal fogadtam a testemet bejáró ujjai érintését, a forró csókokat a nyakamon, az arcomon. 

 - Gyere - vezetett az ágyához, ami szinte az egész szobát elfoglalta. A fekete selyem ágynemű csalogatóan köszönt vissza rám. Meglepetten húztam rajta végig az ujjaimat. Hűvös volt és kellemesen lágy. - Tetszik? - búgta a hátam mögött a barátom. 

 - Olyan, mintha a Drakula gróf hálószobájában lennék - csúszott ki a számon, mire Ádi felnevetett. 

 - Ha gondolod, kiszívhatom a nyakad - harapott egy aprót az említett testrészbe, amitől a testemen áramütés szerű bizsergés futott végig. Nem tudom, hány fiúval volt már dolga, de éreztem, hogy tudja mit kell tennie ahhoz, hogy az őrületbe kergessen. Ellazulva dőltem a mellkasának. 

 - És akkor örökre veled maradhatokok? - hallottam meg a saját vágytól rekedt hangomat.

 - Nem is engednélek át másnak - fordított maga felé. - Lolo - emelte fel a fejemet, hogy tüzetesen szemügyre vehesse a már vörösen izzó arcomat. Íriszeit az enyémekbe fúrta és én elvesztem a benne lévő forgatagban. Most tényleg olyan volt, mint egy kicseszett vámpír, aki megbabonázza az áldozatát annyi különbséggel, hogy én nem éreztem magam áldozatnak. - Ha még nem szeretnéd, akkor...

 - Cssh - tettem az ujjamat a szája elé, hogy elhallgattassam - semmire nem vágyom jobban - mondtam ki, amitől egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkait. 

Kezével a pólóm aljához nyúlt és átsegítette a fejemen, majd ő is levette az övét. Óvatosan elfektetett az ágyon, majd felém mászott. Ajkai immár szabadon járhatták be a testemet, amit ő ki is használt. Nem tudom melyik érintés, csók vagy éppen nyögés volt az amelyiktől teljesen elvesztettem a kontrollt magam felett, de szinte extázisban éltem meg életem egyik legfontosabb és legszebb pillanatát. Ádám olyan magasságokba repített, amiről nekem eddig fogalmam sem volt. 

Fáradtan, de baromi elégedetten tettem le a fejemet a mellkasára. Próbáltam csillapítani a szívem vad dobogását és normalizálni a légzésemet, hogy ne kapkodjak levegőért, mint egy partra vetett hal. 

 - Basszuskulcs - csúszott ki a számon.

 - Szerintem is - nevetett fel Ádi felszabadultan. - Életemben nem szeretkeztem még ilyen jót.

 - Ó, én azt hittem, hogy veled, miattad ilyen jó - néztem fel a mellkasáról egyenesen a szemébe.

 - Nem - simított ki egy idegesítő tincset az arcomból. - Ehhez ketten kellenek és a feltétlen szerelem - csókolt homlokon.

 - Szóval azt mondod, hogy nem csak most volt ilyen jó, hanem akármikor csináljuk, mindig ilyen lesz? - könyököltem fel.

 - Mire gondolsz? - csillantak meg a szemei pajkosan.

 - Háát - csúsztattam be a kezemet a fekete, selyem alá - csak szeretném tesztelni ezt az állítást - vigyorodtam el, mikor megéreztem, hogy a kezem egy már újból harcra kész férfiasságba ütközik. 

 - Te kis telhetetlen - fordított maga alá, hogy bebizonyíthassa, hogy a teóriája tökéletesen működik, én pedig sűrű sóhajok mellett, hagytam magam meggyőzni. 

87.fejezet

Lexy

  - Ezt nem tudom elhinni - nyögtem fel már sokadjára az autóban, miközben az iskolám felé közeledtünk. 

 - Nyugi Kicsim - simította a tenyerét a combomra Stephan. - Minden csoda három napig tart.

 - De én nem vagyok csoda! - csattantam fel idegesen. Mikor reggel Lorenzo felébresztett, percekig fel sem akartam fogni, hogy mi történt, de mikor már anya is hívott, hogy nézzek fel netre, szembesülnöm kellett az újságok címoldalával.

 - Dehogy nem, az én csodám - emelte fel összefűzött ujjainkat és csókolta meg a kezemet. - Ne aggódj már ennyire - mosolyodott el. - Előbb vagy utóbb úgyis kiderült volna.

 - Tudom - nyafogtam a kedvemhez passzoló hangon. - De én még szerettem volna egy kicsit kiélvezni a nyugalmat magunk körül.

 - Én is - bólintott a sofőröm. - Viszont nézd a jó oldalát - húzta el csibészes mosolyra a száját - most már bármikor, bárhová elvihetlek randizni. Nem kell attól rettegnünk, hogy kiderül a titkunk.

 - Okés, meggyőztél - sóhajtottam fel lelkesedést szimulálva, ami nem lehetett túl meggyőző, mert Stephan érdeklődve kezdte fürkészni az arcomat, miközben leállította az autót a sulim előtt.

 - Szerintem kell még egy kis győzködés - hajolt hozzám vigyorogva és ajkait az enyémek ellen nyomta. Tiltakozni sem maradt időm - nem mintha megtettem volna - máris az ölébe húzott, átemelve a sebességváltó felett és beleültetett az ölébe. Ujjai a rasztáimmal játszottak miközben a nyelve az enyémmel csatázott. Lihegve, csillogó szemekkel szakadtunk el egymástól. 

 - Mennem kell - nyögtem ki az első értelmes mondatot a számon, ami eszembe jutott.

 - Hiányozni fogsz - döntötte a homlokát az enyémnek.

 - Te is.

 - Ma is nálam alszol? - kérdezte reménykedve, de csak megcsóváltam a fejem.

 - Néha otthon is kell lennem. Kezdenek hiányozni a tesóim, meg a szüleim is- simítottam végig az arcán, ahol már végig karistolták az ujjamat az apró borosta szálak, mert reggel a nagy rohanásban nem volt ideje borotválkozni. 

 - Rendben, akkor majd hívlak - biggyesztette le az ajkát szomorúan. - Nem akarlak elengedni, de ha nem teszem meg, akkor szerintem az a dühös szőke - emelte az ablakra az ujját nevetve - képes lesz betörni a kocsimba.

Odakaptam a tekintetemet a mutatott helyre és én is elnevettem magam Lolo morcos arckifejezése láttán.

 - Muszáj mennem - nyitottam ki sóhajtva az ajtót és csúsztam ki az öléből, hogy aztán visszaforduljak és rajta keresztül vegyem ki a táskámat az ülésemről amihez igencsak át kellett hajolnom rajta.

 - Lex - hallottam meg rekedt hangját, mire kíváncsian fordultam felé. - Öhm... - mutatott az ölére, ami vészesen közel volt az arcomhoz. Ijedten ugrottam hátrébb miközben a bőröm színe azonnal a paradicsoméval kezdett vetekedni. 

 - Bocsi - leheltem alig hallhatóan.

 - Semmi baj, szokd a ...

 - Stephan! - állítottam meg a mondandójában, mielőtt jobban zavarba hozott volna. Felkaptam a táskámat és egy gyors csókot nyomva a kívánatos ajkaira, elbúcsúztam tőle. Dudálására csak megforgattam a szemeimet és tovább lépkedtem a barátom felé, de azért örültem, hogy erre a néhány pillanatra sikerült velem elfelejtetnie, hogy ma mi várhat rám.

 - Szia Lolo! - köszöntöttem a szőke srácot kedvesen.

 - Szia Lexy, de jó hogy jössz! Képzeld, Ádi és Damiano az ofőnél vannak.

 - Mi történt? - ugrott görcsbe a gyomrom. Valahogy éreztem, hogy ennek köze van hozzám.

 - Ádám bemosott egyet a köcsögnek - húzta ki magát Lorenzo büszkén.

 - Mi? - emelkedett meg a hangom. 

 - Bonucco nem bírta megállni, hogy ne szóljon be nekünk - vonta meg a vállát a srác.

 - Miattam, ugye? - Lorenzo nem válaszolt, csak lesütötte a szemeit, de ez a mozdulat azonnal elárulta. - A büdös picsába! - csúszott ki egy szép magyar káromkodás a számon. Lolo rám kapta a tekintetét és értetlenül pislogott rám. - Semmi, csak ideges lettem - legyintettem. Nem akartam elhinni, hogy egy idióta cikk miatt a barátaim is célkeresztbe kerülhetnek, pedig ahogy az ábra mutatta, ez történt. 

Időközben becsengettek és mi megszaporáztuk a lépteinket, hogy még a tanár előtt beérjünk az órára és a legnagyobb megkönnyebbülésünkre ez sikerült is. Gyorsan levágtam magam a helyemre és próbáltam nem tudomást venni az engem vizslató tekintetekről. Ahogy óvatosan körülnéztem, feltűnt, hogy Ádi és a padtársam még nincsenek a teremben, de aztán nyílt az ajtó és belépett rajta a hiányzó két fiú és a tanárunk is. Ádi egy megnyugtató mosolyt küldött felém, amitől egy kicsit jobban éreztem magam. Viszont ahogy Damiano leült mellém, a testem megmerevedett a közelségétől, hiszen beugrott, hogy tegnap milyen szinten erőszakos volt velem és ha Stephan nem jön, talán valami olyan történik aminek nem biztos, hogy örültem volna.

 Minden idegszálammal megpróbáltam az órára figyelni, ami egy darabig ment is, egészen addig, míg meg nem éreztem egy kezet a combomon felfelé kúszni. El akartam tolni a kezét magamtól, de erősebbnek bizonyult nálam, így inkább belecsíptem. Hangos szisszenésére az osztályban mindenki felénk fordult.

 - Valami baj van Alexa? - kérdezte a történelem tanárunk szemeit összeszűkítve.

 - Semmi baj, csak véletlenül bevágtam a könyököm - előzött meg a válaszadással Damiano.

 - Nem hiszem, hogy magát kérdeztem volna Bonucco - nézett rá a férfi mérgesen, majd újra rám fordította a figyelmét. Néhány pillanatig mérlegeltem magamban, hogy mivel ártok többet, ha ráhagyom amit mondott, vagy ha nem engedem, hogy továbbra is játszon velem. Végül az utóbbira szavaztam.

 - Signore Costello, szeretnék elülni innen - emeltem fel a fejemet dacosan és a szemem sarkából láttam, hogy a mellettem ülő arcán egy gúnyos mosoly jelenik meg.

 - Rendben van - bólintott a tanárom. - Nézzük csak - járatta körbe a tekintetét az osztályon, majd megállapodott az előttem ülő barátaimon. - Adam legyen szíves helyet cserélni Alexával - mondta a fiúnak, aki egy gonosz mosollyal az arcán állt fel és pakolta össze a táskáját majd mikor én is kész lettem, leültünk az új helyünkre.

 - Bocsi - súgtam oda bűnbánóan Lolonak. - Ha tudom, hogy szétszed titeket, meg sem szólalok.

 - Nyugi - simított végig a karomon a szőkeség. - Teljesen megértjük, hogy miért tetted és nincs semmi gond. Még mindig jobb így, hogy mellém kerültél, mint valamelyik bandatagjához - intett a fejével Damiano felé. Szomorúan bólintottam, majd a továbbiakban már csak az órára figyeltem. 

Ahogy kicsöngettek, szabadulni szerettem volna, de ahogy kiléptem a folyosóra, azonnal tudtam, hogy ez nem volt túl jó ötlet. Mindenki engem bámult ahogy végig sétáltam a büféig és összesúgtak a hátam mögött. Voltak akik lenézően legeltették rajtam a szemüket és voltak olyanok akikről sütött az irigység. Ádi és Lolo, mint két testőr, úgy vonultak végig mögöttem.

 - Ez annyira gáz - temettem a kezeim közé az arcomat az udvaron, ahol elfoglaltuk az egyik padot. - Nem gondoltam volna, hogy ilyen szar lesz. Miért jó az nekik, ha folyton bámulnak? - tettem fel a kérdést a barátaimnak.

 - Mert egy híres emberrel jársz? - bohóckodott Lolo.

 - Ajh már - nyögtem fel. - Ő is csak ember.

 - Persze, csak focista. Ez nekik pont elég ahhoz, hogy irigykedjenek - vonta meg a vállát Ádi. - Amúgy meg ne törődj velük. Pár nap és megszokják.

 - Stephan is ezt mondta - sóhajtottam fel lemondóan. 

 - Apropó - csillantak meg Lorenzo szemei. - Mesélj csak! Mi ez az ottalvós dolog?

 - Semmi - pirultam el zavaromban.

 - Ja, persze és a semmitől nézel úgy ki, mint a stop tábla - röhögtek fel hangosan, mire vállon csaptam őket.

 - Nem történt semmi, csak aludtunk - forgattam meg a szemeimet.

 - Hát persze - szenyózott velem tovább Lolo vigyorogva.

 - De tényleg - bizonygattam, de láttam, hogy nem hisz nekem. - Na jó - vallottam be kelletlenül - ha anya nem csörög rám tegnap, akkor valószínű, hogy eljutottunk volna ahhoz a részhez is - haraptam be az ajkamat.

 - Úh - kerekedtek el a szemei. - És...

 - Mit és? - értetlenkedtem.

 - Milyen a Fáraó meztelenül? - csillogtak a szemei a kíváncsiságtól. - Tényleg annyira jól néz ki, mint a képeken?

 - Lorenzo Cassano! - csattant fel Ádi hangja dühösen és farkas szemet nézett a barátjával.

 - Jaj, édes - bújt hozzá a szőke fiú, hogy kiengesztelje. - Tudod, hogy csak téged szeretlek, de nekem ne mond, hogy téged nem érdekel, hogy milyen egy ilyen félisten teste?

 - Képzeld, engem nem érdekel - húzta el a száját Ádám. - Nekem bőven elég a tiéd, de úgy hallom neked az enyém nem.

 - Hé, ha figyeltél volna, félistent mondtam - nyomott apró csókot durcás barátja ajkaira a szöszi -, mert te nem fél, hanem egy egész vagy, ráadásul az enyém - mélyítette el a csókját és ahogy láttam, ezzel ki is engesztelte Ádit. 

Kuncogva fordultam el tőlük. Szemem végig szaladt az udvaron lévőkön és szinte azonnal megakadt az engem figyelő Bonuccon. A srác ajkát megnyalva, félreérthetetlen csípő mozdulatokkal imitálta, hogy mit szándékozik tenni velem. A félelem a torkomig kúszott és sietve sütöttem le a szemeimet.

 - Jól vagy? - hallottam meg a fiúk kérdését, akik úgy látszik befejezték a rögtönzött mandula műtétet.

 - Persze - kaptam fel a fejemet majd leugrottam a padról és elindultam befelé. - Már csak egy óra és mehetünk haza - nevettem fel erőltetetten, amit ők összeráncolt szemöldökkel figyeltek, de nem kérdeztek semmit csak követtek a terembe. Alig vártam, hogy végre vége legyen a mai napnak és otthon lehessek és elbújhassak a sok figyelő tekintet elől.