121. fejezet

Lexy

 - Itt jó lesz! - mutattam két autó közt, egy üres helyre a taxisnak, a volt iskolámtól néhány méterre. - Köszönöm! - nyújtottam át neki a viteldíjat, miután a kezembe nyomta a bőröndömet. 

Diónyira zsugorodott gyomorral néztem fel a sárga épületre. Hát itt vagyok. Megmarkoltam a ruháimat rejtő kofferem és elindultam a bejárat felé. Széles vigyorba szaladt a szám mikor megláttam a kapusfülkében ülő férfit.

 - Jó napot Miklósbá'! - köszöntem rá hangosan, amitől összerezzent.

 - Na, téged is ide evett a fene? - nézett rám morcosan, de a szakálla alatt mosolyra húzódott a szája. 

 - Nekem is hiányozni tetszett - vigyorogtam egyre jobban. - Hogy s mint?

 - Szerinted? Mindig van valami. Leszakítják, letépik, kirúgják vagy csak szimplán elbasszák - morgolódott miközben kisétált hozzám. - Az a kis alacsony... Hogy is hívják?

 - Noncsi? - tippeltem és találtam is. 

 - Az-az! Szóval ő, valamelyik nap úgy bedühödött, hogy hozzávágott egy széket az egyik fiúhoz...

 - Mi vaaan? - kerekedtek el a szemeim majd hangos röhögésben törtem ki. 

 - Ja, kicsi a bors, de erős! Még jó, hogy senkinek és semminek nem esett baja. Beteszed a cókmókod? - bökött a fejével a még mindig szorongatott bőröndömre.

 - Ha lehet - pislogtam rá hatalmas szemekkel. - Köszönöm szépen!

Szótlanul figyeltem ahogy elpakolja a dolgaimat.

 - Na gyere! - zárta be maga mögött az ajtót. - Tudják, hogy jössz? - indult el a kopott lépcsősoron felfelé.

 - Nem - ráztam meg a fejemet, amit persze ő nem láthatott. - Úgyis mondhatnánk, hogy sokkolni fogom őket.

 - Az jó - morogta. - Akkor majd én segítek. 

Ahogy felértünk az első emeletre, az eddig megnyugodott szívverésem újra száguldani kezdett. Úristen, milyen régen voltam már itt. Lopva körülnéztem az aulában, de semmi nem változott. Középen összetolva állt néhány asztal, amik arra voltak hivatottak, hogy a szünetben is lustálkodni vágyó fiatalok fényesre koptassák a lapjukat, a fenekükkel. Az egyik sarokban néhány virág kornyadozott. 

Kopogás riasztott fel a szemlélődésből. Annyira elmerültem a gondolataimba, hogy meg is feledkeztem a kísérőmről. Már csak az ajtó nyitásra kaptam fel a fejemet.

 - Szép napot! Bocsánat a zavarásért, de hoztam valakit! - közölte a bent lévőkkel Miklós bácsi majd félre lépett az ajtóból. Annyi időm sem volt, hogy megkérdezzem tőle, egyáltalán milyen órára csöppentem, de nem is kellett sokáig törni a fejem, mert a kérdés azonnal egyértelművé tette.

 - Ciao Alessia! Come stai? - hallottam meg Marcsi néni hangját.

 - Bene grazie! E voi? - vigyorogtam most már, mint a tejbetök.

 - Mindig jól, ha látlak - váltott át magyarra. - Na gyere, ne ácsorogj kint! Csüccs le a helyedre! - mutatott az első padra, ahol Zsolti mellett még mindig üresen árválkodott a szék. Az a szék, ami nagyon sokáig az enyém volt.

 - Köszönöm! - pislogtam hálásan a gondnokra, aki csak intett egyet és becsukta mögöttem az ajtót. 

Számba harapva siettem a volt helyem felé, majd egy apró sóhajjal leültem végre. Olyan érzés volt, mintha hazaértem volna. Torkom elszorult az érzelmektől amik összecsaptak felettem, de sikerült uralkodnom magamon. 

Marcsi néni aki régebben az oszályfőnököm is volt, hamar napirendre tért az érkezésem felett. Lecsitította a srácokat és közölte, hogy olaszul bármit kérdezhetnek tőlem. Ettől a kijelentéstől kitört a röhögés az osztályban. Furcsa volt újra itt lenni köztük, de egyben nagyon jó is. Észre sem vettem és máris kicsöngettek.

 - Majd gyere be egy kicsit a tanáriba! - simított végig a karomon a tanárnő. - Persze csak akkor, ha ezek itt - intett a fejével a barátaim felé - nem szednek ízekre.

 - Rendben - bólintottam miközben már készítettem magam a lerohanásokra.

 - Csöcsiiiiiiiii! - ugrott is azonnal a nyakamba Roni. - Hogy a fészkes túróba kerülsz ide?

 - Szerinted? Hopp-porral - öleltem vissza lelkesen.

 - Naaa! Enyém is! Én is! - rontottak rám a többiek, akik eddig azt várták, hogy Veronika végre elengedjen. Ahogy ez megtörtént, Réka vette át a helyét.

 - Istenem, de jó hogy itt vagy! Lolo nincs veled?

 - Baszd meg Pepi! - forgatta meg a szemeit Noncsi puszi adás közben. - Nehogy már fontosabb legyen neked egy srác, mint Lexy!

 - Jól van na - biggyesztette le a száját Réka. - Én csak...

 - Tudjuk, neked csak hiányzott a meleg barátod - kacsintottam rá. - Sajnos ő most nem tudott jönni... - húztam el a számat és közben újabb gombóc szorította el a torkomat. Idegesen kaptam a pulóveremhez a kezemet.

 - Mi a fene? - meredtek a zúzódásokkal teli nyakamra és szemükből kiolvashattam a totális döbbenetet.

 - Veled meg mi a jó ég történt? - szaladt ki a kérdés Roni száján.

 - Uh - nyögtem fel. - Ez egy hosszú történet.

 - Gondolom az is, hogy ilyen hirtelen felbukkantál a küszöbön? - nézett rám áthatóan Zsolti.

 - Igen, de ez nem suliba való téma - bólintottam és ezzel hoztam a tudtukra, hogy később majd minden kérdésükre válaszolok. - De most inkább ti meséljetek! Mi újság veletek?

Néhány perces beszélgetés után eszembe jutott Marcsi néni kérése, így lerázva a többieket a tanárihoz siettem. Bekopogtam és egy jól ismert "Tessék!" után benyitottam.

 - Jó napot! - vigyorogtam a bent ülő nőre.

 - Ohohó! Jó napot! - nevette el magát ő is. - Akkor tényleg jól csiripelték a verebek, hogy újra köztünk.

 - Háát, ha Marcsi nénire gondol...

 - Hé! Ne hasonlítgassatok egy madárhoz! - jelent meg mellettünk hirtelen az említett. - Az inkább te vagy! - mutatott Ildi nénire, a volt angol tanárnőmre. Tisztára, mint az oviban.

 - Bagoly mondja verébnek!

 - Csak előkerült a veréb - motyogtam halkan, de nem eléggé, mert a két nő elkerekedett szemekkel rám nézett, majd kitört belőlük a nevetés.

 - Mi ez a hangzavar? Gondolhattam volna - csattant fel egy másik ismerős hang. - Ahol Alexa megjelenik, kitör a káosz.

 - Nem is! - sértődtem meg. - Amúgy meg jó napot tanár úr! - köszöntem azért illedelmesen.

 - Szia! Mikor akarsz visszatérni közénk? Mióta elmentél, nincs egy épkézláb ember sem az iskolában, mármint aki annyira szeretne SAÚH-ra menni Rákóczi táborba, mint te - meredt rám kérdőn.

 - Én.. - álltam ott tanácstalanul mikor hirtelen mázsás súllyal nehezedett rám az elmúlt napok történése és a tudat, hogy mennyire hiányzik a régi életem. - Bocsánat - motyogtam és gyors léptekkel a mosdóba siettem. Megengedtem a hideg vizet és próbáltam lehűteni a könnyektől égő szemeimet. 

 - Jól vagy? - állt meg a semmiből mögöttem Réka.

 - Nem túl jól - vallottam be. - Ugye alhatok megint nálad?

 - Meg is sértődtem volna, ha nem  - mosolygott rám kedvesen. - Nagy a gáz?

 - Ja - sóhajtottam fel. - De jobb szeretném majd akkor elmondani, ha együtt leszünk. Nincs erőm a többszöri ismétléshez.

 - Oké, megértem - bólintott. 

Beszélgetésünket a csengő szakította félbe majd meghallottuk Marcsi néni szállóigévé vált mondatát is: "Menjetek be, mert becsöngettek!"

 - Hallottad? - vihogott fel Pepi.

 - Hát, ha ő mondja akkor induljunk! - fogtam kézen a barátnőmet és besiettem vele a terembe. - Amúgy milyen órátok jön most?

 - Irodalom - húzta el a száját Zoli. 

 - Nyugi van - kapcsolódott be a beszélgetésbe Regi is. - Most, hogy Lexy itt van, tuti nem velünk fog foglalkozni.

 - Igaz - pacsiztak le vele többen is amit én elkerekedett szemekkel figyeltem. 

 - Most komolyan? Erre apelláltok?- csóváltam meg a fejemet vigyorogva.

 - Mit gondoltál? - lökött vállba Zsolti. - Megjött a kiskedvenc.

 - Kiskedvenc a nénikéd térgyekalácsa..

 - Nono! Azért a lófasznak is van vége! - figyelmeztetett a barátom amitől hangosan felnevettem. 

Tényleg nagyon hiányoztak. 

Ahogy Regina megjósolta, kedvenc tanárnőm tényleg kihasználta a helyzetemet és egész órán verseket elemeztünk.

 - Haj, ha nem mentél volna el, úgy megbuktatnálak - sóhajtott fel a kicsengetés után.

 - De Marcsi néni! - hűltem el egy pillanat alatt.

 - Pedig így van. Kivel fogok ilyen jókat vitatkozni? Ki fog nekünk verseket mondani? 

 - Huh, akkor talán jobb is, hogy leléptem - húzódott mosolyra a szám. Örültem, hogy maradandó nyomot hagytam magam után. 

Miután elbúcsúztam a tanárikartól, elindultam a barátaimmal hazafelé. Előtte viszont megálltunk a  portásfülkénél a bőröndömért.

 - Zsolti! Hoztál szőlőt? - nézett merően a mellettem állóra.

 - Sajnálom Miklósbá', de nem.

 - Kiben bízzak, ha már benned sem lehet? - legyintett, majd hirtelen elkiáltotta magát. - Add csak ide azt a labdát! 

Összerezzentünk, de aztán vigyorogva néztük ahogy elkobozza az egyik kilencedikes játékát. 

 - Hányszor megmondtam már, hogy az udvaron focizzanak, ne az épületben - morogta. - Pá lányok! - intett egy csoport fiúnak, akik éppen köszönés nélkül próbáltak kisurranni mellettünk. 

 - Viszlát Miklós bácsi és köszönöm a csomagmegőrzést! - búcsúztam tőle nehéz szívvel. 

 - Daszvidányia - intett a maga szokásos flegma stílusában. 

Megmarkoltam a bőröndömet és elindultam a többiekkel. Nevetgélve, beszélgetve sétáltunk el a buszmegállóig miközben magamon éreztem a kíváncsi pillantásaikat.