83.fejezet

Lexy

   - Baszottul hiányozni fogtok - töröltem ki a könnyeimet a szememből miközben a barátaimat ölelgettem. Túl gyorsan eljött a búcsúzás ideje. A buszuk már csak rájuk várt. - Csókolom Marcsi néni - köszöntem el a volt osztályfőnökömtől, aki szintén megkönnyezte az elválást. Szomorúan bámultam a lépcsőn felfelé baktató barátaimra és csak az tudott az arcomra egy halvány mosolyt csalni, mikor meghallottam a tesi tanárunk élcelődő mondatát.

 - Nyugi Porcelán, ne törjél össze - simított végig a könnyeitől alig látó Roni hátán kedvesen, aki erre csak megszívta az orrát, felszegte a fejét és villámló szemekkel nézett a férfira.

Elkomorulva öleltem magamhoz Zsoltit, majd Noncsit.

 - Hiányozni fogsz Lex - nézett rám az apró termetű lány. - Nem lesz akivel veszekedjek.

 - Nyugi, Réka szívesen átveszi tőlem ezt a posztot, meg ott lesz neked Vivi is, úgyhogy nem féltelek. Lesz akinek eljátszhatod az agresszív kismalacot - kacsintottam rá, mire a vállamba ütött. - Aú - kaptam a fájó ponthoz. - Látod, erről beszéltem? Ez most be fog zöldülni - néztem szemrehányóan rá, de ő csak megvonta a vállát.

 - Legalább még napok múlva is emlékezni fogsz rám.

 - Hülye vagy - csóváltam meg a fejemet bánatosan. - Titeket nem lehet kitörölni az emlékezetemből, bármennyire is igyekszem - húztam el a számat vigyorogva, majd hagytam, hogy ő is felszálljon a buszra.

 - Addio amico mio! La forza sia con noi! - búcsúzott tőlem stílusosan az egyetlen fiú a brancsból. Megpusziltam az arcát és elengedtem. Kérdőn fordultam a még mindig hadaró Réka felé, akinek láthatólag nagyon nem akaródzott itt hagyni kedvenc párosát. Lolo szemei szintén vörösek voltak a sírástól.  

 - Réka! Indulunk! - kiáltott ki Marcsi néni a buszból mérgesen. - Szeretnék már otthon lenni - morogta. - Túl sok volt ez a pár nap veletek.

 - Megyek már - indult el a jármű felé a lány. - Akkor ne felejtsd el, facebookon beszélünk - kiáltott vissza a fiúnak.

 - Hey! - ordítottam rá. - Nem felejtettél el valamit, vagy inkább valakit? - néztem rá csúnyán.

 - Ne haragudj - pislogott rám bűnbánóan, és gyorsan hozzám szaladt. - Csak tudod, hogy a husik... - ölelt meg szertelenül.

 - Nyugi, tudom, hogy én csak második lehetek mögöttük - nevettem el magam. 

A gyomrom apróra zsugorodott, ahogy figyeltem a busz bezáródó ajtaját. Vad integetésbe kezdtünk. A barátaim a jármű  ablakából, én az utcán állva. Tekintetemmel végig követtem őket, míg az egyik sarkon el nem tűntek a szemem elől és percekig néztem a hűlt helyüket.

 - Kicsim - érintette meg a vállamat Stephan. - Gyere menjünk - kulcsolta össze az ujjainkat és magával húzott az autóhoz. Szótlanul követtem és beszálltam a kocsiba. - Tessék - nyújtott oda nekem egy zsebkendőt.

 - Köszi - eresztettem meg felé egy halvány mosolyt. Megtöröltem a szemeimet, majd kifújtam az orromat.

 - Jobban vagy? 

 - Már most hiányoznak - könnyeztem be újra. - Olyan jó volt ez a pár nap - sóhajtottam fel reszketegen. - Úgy éreztem magam, mintha otthon lennék.

 - Neked most már itt van az otthonod - ölelt magához - és szerintem nemsokára megint találkoztok - kacsintott rám sejtelmesen.

 - Mi van? Miről maradtam le? - kaptam fel meglepetten a fejemet.

 - Semmiről - fordult az ablak felé, hogy elrejtse előlem a somolygását.

 - Stephan - kérleltem szépen, de ő csak megrázta a fejét. 

 - Majd időben megtudod.

 - Hát jó - fontam össze a mellkasom előtt a karjaimat és sértődötten elhúzódtam tőle.

 - Most olyan vagy, mint egy kislány akinek elvették a kedvenc játékát.

 - Mert talán az is vagyok? - öltöttem ki rá a nyelvem, mire hangosan nevetni kezdett.

 - Ne nyújtogasd, mert leharapom - villantotta rám vidáman csillogó barna íriszeit és közelebb hajolt hozzám. Tekintete a szemeim és az ajkam közt ugrált. Szám kiszáradt amit nyelvemmel nedvesítettem be. - Megőrjítesz te kis boszorka - suttogta Stephan, majd mohón utánam kapott. Nyelve azonnal utat tört magának és heves táncba kezdett az enyémmel. Kezemet a nyaka köré fontam és még közelebb húztam magamhoz. Percekre elfelejtetett velem mindent. Zihálva szakadtunk el egymástól, mikor az autó megállt alattunk.

 - Megérkeztünk uram - szólt hátra a sofőr.

 - Köszönöm - nyitotta ki az ajtót a csatár, majd kisegített.

 Megilletődve néztem körül. 

 - Miért ide jöttünk? - kérdeztem halkan és idegességemben megremegtem.

 - Ne aggódj, anyuddal megbeszéltem - csúsztatta a kezét a derekamra. - Ti jóval messzebb laktok, ezért úgy gondoltuk, hogy ha itt alszol, reggel nem kell fáradtan suliba menned - nyomta le a kilincset és terelt be a házba. - Reggel majd elugrunk a cuccaidért.

 - Szóval csak azért alszom itt, mert messzebb lakom, mint te? - néztem áthatóan a focistára, aki zavartan sütötte le a szemeit. - Miért érzem úgy, hogy ennek köze van ahhoz, hogy Damiano zaklat?

 - Talán mert kezdesz kiismerni? - vigyorodott el Stephan. - Na gyere, megmutatom, hol fogsz aludni - húzott maga után az emeletre. Elhűlve néztem körbe a hatalmas házban. Minek vajon egy embernek egy ekkora hodály? - Ez lesz a te szobád - nyitott be az egyik ajtón. - Az enyém mellette van, ha esetleg keresnél - mutatott a másik helységre.

 - Oké, de nem hiszem, hogy szükség lenne rá - vörösödtem el már csak a gondolatától is, hogy itt fog feküdni a közelemben.

 - Pedig annyira szeretném, ha éjszaka félnél és bekopognál hozzám - tolt neki a falnak és ajkait leheletnyi távolságra állította meg tőlem. - A szekrényben találsz váltóruhát - suttogta és egy aprócska csókot nyomott a számra, amit hamar elmélyítettünk. Testünk összefonódva nyomódott a falnak. Az érzések amik bennem kavarogtak szinte szétfeszítették a belsőmet. A pillangóim a legvadabb násztáncukat produkálták a hasamban. A vágy ködként telepedett az agyamra, de abban a pillanatban oszlani kezdett, mikor megéreztem Stephan kezét a ruhám alá kúszni.

 - Ne - szakítottam meg a csókunkat és a fejemet elfordítva levegőért kapkodtam.

 - Bocs - lélegzett ő is mélyeket majd ellépett tőlem. - Egyszerűen nem tudok neked ellenállni - túrt, nagyot sóhajtva a hajába.

 - Jó éjszakát - nyögtem ki még mindig zavarodottan és besiettem a szobába, magára hagyva a csatárt. Ahogy becsuktam az ajtót, homlokomat neki döntöttem a fának. Lehunytam a szemeimet és megpróbáltam lenyugtatni a szívemet, ami most úgy zakatolt, mint egy gőzmozdony. Mikor úgy éreztem, hogy kellőképpen lehiggadtam, körbe néztem a szobában. A közepén egy kényelmesnek tűnő franciaágy állt, vele szemben egy szekrény és mellette egy ajtó, amit mikor kinyitottam, egy pici fürdőszobába jutottam. A focista utasítását követve kivettem egy pólót a szekrényből és belibbentem a zuhanyzóba. Gyorsan levetkőztem és egy rövid tusolás után végre bebújtam az ágyba, ami tényleg olyan kényelmes volt, mint amilyennek látszott. Azt hittem, nehezebb lesz majd elaludnom az idegen helyen, de ahogy lehunytam a szemeimet, máris elnyomott az álom.

Addio amico mio!  =  Viszlát barátnőm!
La forza sia con noi!  =  Az erő legyen veled!