105. fejezet

Lexy

  Végül sikerült összehozni a banzájt. Mondjuk csak az utolsó itt töltött estémre, de én ennek is örültem, mert így az összes barátomat egyszerre láthattam.

 - Zsír a buli! - kiáltott a fülembe Jocó, majd vigyorogva elvágtatott a fiúk után akik az udvarra igyekeztek, hogy elszívjanak egy cigit.

 - Ez se lesz szomjasabb - forgatta meg a szemeit Roni.

 - Az tuti - vigyorogtam miközben bekevertem egy újabb hubi-kólát magamnak.

 - El sem hiszem, hogy mindenki eltudott jönni - nézett körül büszkén a lakásban Réka.

 - Én is meglepődtem, hogy ennyi idő alatt összetudtátok kapni a bagázst - kortyoltam bele a poharamba -, de nagyon állat lett.

 - Ó, kellett neked emlegetned - sóhajtott fel lemondóan Réka és ujjával a bejárat felé mutatott.

 - Heló csajszi - ölelt át hirtelen az újonnan érkező, aki az Állat becenévre hallgatott. - A becsület azt diktálta, hogy én is itt legyek - kacsintott rám, majd elvegyült a többiek közt.

 - Van még valaki, aki hiányzik a csapatból? - kérdeztem jókedvűen miközben a szobában tomboló embereket figyeltem. Jó érzés volt együtt látni őket. Tekintetemmel Lolót kerestem, aki éppen Zsoltival és az egyik érdi haverral beszélgetett elmélyülten. Apró mosolyra húzódott a szám ahogy figyeltem őket. Zsolti folyékony angol és olasz nyelvtudása rengeteg segítséget jelentett az elmúlt napokban, hogy mindenki megértse a barátom mondandóját. Ahogy néztem őket, arra lettem figyelmes, hogy Lorenzo elsápad, majd hirtelen elvörösödik. Poharamat az asztalra téve, idegesen vágtam át a táncoló tömegen, hogy megtudjam mi történt.

Lorenzo

  Azt nem mondhattam, hogy nem éreztem jól magam Lexy barátaival, mert akkor hazudnék, de azért örültem, hogy holnap már a saját ágyamban hajtom álomra a fejem. Ahogy jobban megismertem az itteni bagázst, rájöttem, hogy nekik nem hiányzik az alvás. Egész éjjel képesek voltak dumálni, röhögni vagy éppen enni. Furcsa volt, de egy idő után megszoktam. Mind közül Réka volt az aki a legjobban a szívemhez nőt, hiszen annyira tudott örülni nekem és imádtam ahogy hatalmas, tágra nyílt szemekkel hallgatta mindig a mondandómat. A legapróbb részletekre is kíváncsi volt az Ádival való viszonyommal kapcsolatban. Roni is jó fej volt a maga szarkasztikus módján. Sokat nevettünk a beszólásain. Zsoltit egy nagyon okos fiúnak ismertem meg. Mindenhez hozzá tudott szólni és a nyelvtudása lenyűgözött. Sajnos a többiekkel nem tudtam annyit beszélgetni, mint szerettem volna, mert az ő szüleik kicsit keményebben fogták őket, így nem aludhattak velünk Réka házában.

 - A te barátod is érdi, nem? - nézett rám hirtelen Zsolti, amitől kénytelen voltam rájönni, hogy az elmúlt néhány perc kiesett az életemből. Hitetlenkedve emeltem fel a poharamat, mert a vodka-narancsot okoltam a történtekért.

 - Bocsi nem figyeltem - vallottam be pironkodva. - Mit is kérdeztél?

 - Krisztián azt mondja - mutatott a mellettünk álló fiúra -, hogy az ő volt barátja is kint él Milánóban.

 - Tényleg? - lepődtem meg. - Mármint hogy barát? - emeltem fel a szemöldökömet a magasba.

 - Hát úgy - vörösödött el a barna hajú fiú. - Én is ... szóval én is meleg vagyok - nyögte ki végre az infót, amit én már a belépése óta tudtam.

 - Egészségedre - emeltem meg felé a poharamat, majd a számhoz emeltem, hogy leplezzem a vigyorgásomat.  - Legalább jó srác volt? - érdeklődtem kedvesen.

 - Ahw - nyögött fel látványosan. - Azóta se találtam nála jobbat - szomorodott el egy pillanatra. - Bár nem olyan régen itthon járt és igaz, hogy csak egy délutánra, de megint összejöttünk - somolyodott el. - Eszméletlen volt. Imádom, hogy egyszerre heves és mégis imádni való - áradozott. - Annyira szar volt, mikor kiköltöztek a szüleivel, de megértettem mikor elmagyarázta, hogy a távkapcsolat nem működne - magyarázta vehemensen.

 - Sajnálom - bólintottam komolyan. - Nehéz lehetett. Meddig voltatok együtt?

 - Hat hónapig - húzta el a száját Krisztián. - Tudom, hogy nem túl hosszú idő, de annyi minden történt ez alatt, hogy nekem éveknek tűnik - morfondírozott hangosan. - Pedig minden olyan szép volt, de aztán egyik nap Ádám közölte velem, hogy a szülei Milánóban kaptak munkát, így elköltöznek.

 A név hallatán nagyot dobbant a szívem. Az nem lehet vagy igen? Nem létezik, hogy ennyire kicsi legyen a világ.

 - Ne haragudj, mit mondtál, hogy hívták a barátodat? - kérdeztem kíváncsian miközben magamban szorítottam, hogy ne legyen igazam, de ahogy meghallottam a nevet, összetörtem.

 - Ádám, Seregi Ádám - válaszolt a fiú. - Talán ismered?

 - Nem - ráztam meg a választól kótyagos fejemet. - Sajnos nem ismerem...

 - Lolo - bukkant fel mellettem hirtelen Lexy. - Jól vagy?

 - Persze, minden oké - erőltettem egy mosolyt az arcomra, ami inkább vicsor volt.

 - Nem úgy nézel ki - karolt belém, majd elvezetett a fürdőszobához, ahol magunkra zárta az ajtót. Leültetett a kád szélére, míg ő elém állt. - És most ki vele, mi a baj?

 - Miből gondolod...

 - Lorenzo Casano! - csattant fel mérgesen. - Ismerlek, mint a tenyeremet. Látom, hogy valami baj történt. Mit mondott neked a srác?

 - Csak azt... csak... - próbáltam kinyögni, de elcsuklott a hangom és a potyogni kezdtek a könnyeim. Szégyelltem magam, hogy ilyen gyenge vagyok.

 - Na, cssssh - ölelt magához Lexy amitől végleg elvesztettem a kontrollt magam felett és hangosan zokogni kezdtem. Percekig tartott amíg lecsillapodtam. Úgy éreztem magam, mint egy csigaház, akit elhagyott a lakója. Magányos voltam és üres.

 - Jobb már? - nyújtott felém Lex egy köteg papír zsebkendőt.

 - Valamivel - vontam meg a vállamat miközben hangos trombitálással kifújtam az orromat.

 - Most már elmondod?

 - Nem is tudom - fordítottam el a fejemet csüggedten.

 - Lolo, kérlek - szorította meg a kezemet a barátnőm. - Tudni szeretném, hogy mi történt. Mi zaklatott fel ennyire?

 Némán meredtem magam elé, majd úgy éreztem muszáj elmondanom neki, hogy mit tudtam meg, mert ha nem osztom meg valakivel az infót, szétrobban a fejem.

 - Az a srác...

 - Krisztián?

 - Igen ő - nyeltem nagyot. - Ádám exe.

 - Miii? - meredt rám hatalmas szemekkel Lexy.

 - Jól hallottad, ő az exe vagy a fene tudja mije - húztam el a számat.

 - Ezt hogy érted? - pislogott értetlenül a lány.

 - Úgy, hogy amikor Ádi itthon járt, akkor egy igen heves délutánt töltött el a kedves Krisztiánnal .

 - Én ezt nem értem - rázta a fejét Lexy. - Biztos vagy benne? Nem lehet, hogy valamit félre értettél?

 - Mit lehet azon félreérteni, hogy volt egy pasija, aki kiköltözött a szüleivel Milánóba, Seregi Ádámnak hívták és amikor hazajött látogatóba, megmártotta a farkát a volt pasijában? - emeltem fel a hangom, bár dühöm nem az előttem állónak szólt. Inkább csak az elkeseredettség és az összetörtség szólt belőlem.

 - Ez durva - huppant le mellém a raszta hajú lány. - Kicsi a világ - suttogta maga elé.

 - De még mennyire - mormogtam én is az orrom alatt.