113. fejezet

Lexy

   - Utálom a kémiát - sóhajtottam fel miközben a tankönyvemet lapozgattam, hátha megmarad valami a fejemben a leckéből, de hiába. A biokémia sosem tartozott a kedvenceim közé.

Mintha az égiek is segíteni szerettek volna, úgy szólalt meg a telefonom abban a pillanatban ahogy kinyitottam a jegyzeteimet. Döbbenten olvastam el a nevet a kijelzőn majd megnyomtam a fogadás gombot.

 - Szükségem van rád! - jutott el a fülemhez a fiú fájdalmas hangja.

 Miután nagy nehezen kiszedtem belőle, hogy hol van, letettem a telefont és kisiettem a szobámból. Zavartan néztem körül a házban és csüggedten olvastam el a cetlit amit a szüleim írtak ki, hogy vásárolni mentek.

 - Most mi a fenét csináljak? - álltam meg a küszöbön miközben szememmel végig pásztáztam a környéket. Tekintetem megakadt a szomszéd ház előtt parkoló bazi nagy fekete terepjárón. Egy percig sem tétováztam, ahogy odaértem az ajtóhoz, becsöngettem. Toporogva vártam, hogy valaki ajtót nyisson.

 - Lexy? - kérdezte csodálkozva a srác miután meglátott a küszöbön. - Mi szél hozott erre?

 - Figyelj! Tudom, hogy nem ismerjük túl jól egymást, de egy szívességet szeretnék kérni - támadtam le azonnal. - Az egyik barátom bajban van és nem tudom, hogyan tudnék eljutni hozzá...

 - Ne is folytasd! - tette fel a kezét Gianluigi. - Hozom a kulcsot! - mondta és visszafordult a házba.

Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőmet. Fogalmam nem volt, ha ő nem segít, kit kértem volna meg.

 - Mehetünk - zárta be maga után a bejárati ajtót és hatalmas léptekkel megindult az autója felé. Futva követtem, majd felmásztam az anyósülésre. Miután bemondtam a címet, ő beállította a GPS-t és elindultunk. Egy darabig csöndben ültünk egymás mellett, de aztán úgy éreztem, hogy magyarázattal tartozom neki, ha már így rátörtem.

 - Tudod Lorenzo, akiért most megyünk, a legjobb barátom. Bár mostanában nem nagyon beszéltünk, mert egy kicsit megkattant, de attól én még mindig nagyon szeretem őt.

 - Ó - pislogott rám Donnarumma fürkésző tekintettel.

 - Jaj, nem úgy! - forgattam meg a szemeimet. - Lolo meleg. Stephan pedig ismeri - magyaráztam tovább.

 - Oké, oké! Semmi közöm hozzá! - szabadkozott.

 - De igen, most már van, mert belerángattalak - sóhajtottam fel. - Néha meggondolatlan dolgokat tesz, de attól függetlenül egy nagyon rendes srác.

Az út hátralévő részét a gondolatainkba merülve tettük meg.

 - Itt vagyunk! - szólalt meg nem sokkal később Gigio.

Zavarodottan néztem körül a lepukkant helyen. Hogy fogom itt megtalálni Lorenzot? De nem is kellett ezzel tovább foglalkoznom, mert megpillantottam az egyik ház falának dőlt fiút. Kiugrottam a leparkolt autóból és hozzá siettem.

 - Lolo - szólítottam meg.

Meglepetésemre sírva borult a nyakamba, amiből azonnal tudtam, hogy valami komoly dolog történt, de hiába faggattam, nem válaszolt. Mikor valamelyest megnyugodott, odakísértem az autóhoz, besegítettem majd beültem mellé.

 - Hova menjünk? - kérdezte a sofőrünk a visszapillantó tükörbe pillantva.

 Végig néztem a kimerült szöszin és csak aztán válaszoltam.

 - Ha megkérhetlek, vigyél minket hozzánk.

 - Igenis kisasszony! - mosolygott rám a kapus kedvesen, majd indított és besorolt a forgalomba.

  - Köszönöm szépen! - pislogtam hálásan a kapusra miután haza fuvarozott minket.

 - Nincs mit - vonta meg a vállát. - Ne segítsek? - nézett jelentőségteljesen az ajtóban várakozó srácra aki majd összeesett a fáradtságtól.

 - Megoldom - válaszoltam hősiesen és visszahajolva egy puszit nyomtam az arcára majd elköszöntem tőle. Nehezen, de sikerült felvonszolnom Lorenzot a szobámba. Segítettem neki lefeküdni az ágyamba majd betakargattam. Pillanatok alatt elaludt a kimerültségtől. Elgondolkodva néztem, hogy a homlokán lévő ráncok még alvás közben sem simultak ki teljesen. Mi a fene történhetett vele?

Másnap reggel a telefonom hangos zenélésére keltem.

 - Igen? - szóltam a készülékbe még csukott szemmel. Az éjszaka nem telt eseménymentesen. Lolo többször is felzokogott, a frászt hozva rám. Alig tudtam megnyugtatni, hogy csak rosszat álmodott.

 - Megmagyaráznád? - ütötte meg a fülemet egy dühös hang. A szemeim kipattantak és szóhoz sem jutottam a meglepetéstől.

 - Mégis mit? - nyögtem ki mikor végre ráébredtem, hogy nem álmodok és tényleg a nagyon dühös barátommal beszélek.

 - Hogy mi a fenét csináltál te egy terepjáróban tegnap? És ki volt az a pasi akivel lefotóztak?

Felültem az ágyban és zsibbadt aggyal néztem magam elé.

 - Mi van?

 - Ne játszd a hülyét! - mordult fel Stephan egyre idegesebb hangon.

 - Bocs, nem játszom, de tényleg nem tudom miről beszélsz...

 - Akkor elküldöm - mondta, majd néhány pillanat múlva jelezte a telefonom, hogy üzenetem érkezett. Ahogy megnyitottam, azonnal kitisztult minden. Egy fénykép volt, amin én és Gigio volt látható amint tegnap elbúcsúzunk egymástól. Tényleg elég félreérthető fotó volt. Főleg miután elolvastam a hozzácsatolt cikket is.

          Vége a nagy szerelemnek? Eddig tartott a nagy románc?

       Úgy néz ki, hogy az év elején a Romához igazolt Stephan El Shaarawy és rózsaszínhajú barátnője Alexa Silver szerelme nem bírta ki a távolságot. Szemfüles fotósunk rajta kapta a lányt, amint tegnap egy ismeretlen autóból szállt ki majd meghitten visszafordulva egy csókot váltott a bent ülő személlyel. Vajon mit szól ehhez a Fáraó? Talán ő is máshol keresi már a boldogságot? Lapzártánkig az érintetteket még nem sikerült elérni.

 - Na, erre mit lépsz? - kérdezte türelmetlenül a barátom.

 - Ez egy hülyeség! - nevettem el magam mire a mellettem fekvő mocorogni kezdett.

 - Nekem nem tűnik annak. A kép magáért beszél.

 - Oké, figyelj! - csusszantam ki az ágy szélére. - Lorenzo tegnap felhívott és a segítségemet kérte. Mivel nem volt senki akit megkérhettem volna, hogy vigyen el hozzá, becsöngettem a szomszédhoz...

 - Aki történetesen az új pasid!

 - Jaj, hallgass már végig! - csattantam fel mert már kezdtem kijönni a sodromból. - Tudod ki költözött mellénk?

 - Honnan a fenéből tudnám? Ha nem tűnt volna fel, én már Rómában lakom - mondta gúnyosan.

 - Az a név, hogy Gianluigi Donnarumma mond neked valamit? - kérdeztem és megpróbáltam nem felvenni a kesztyűt.

 - Ő a Milán új üdvöskéje nem? Mi van vele és hogy jön ő most ide? - értetlenkedett továbbra is.

 - Úgy, hogy Gigio az új szomszédunk és ő van a képeken is...

 - Te összejöttél egy másik focistával?

 - Istenem! - sóhajtottam fel miközben megforgattam a szemeimet. - Nem, nem jöttem össze vele.

 - De megcsókoltad?

 - Csak egy puszi volt. Megköszöntem neki, hogy segített hazahozni Lorenzot, aki történetesen most is itt van velem - magyaráztam egyre nyűgösebben.

 - De akkor miért írják azt, hogy megcsókoltad?

 - Fogalmam sincs, de ne nekem kelljen már bemutatni neked a médiát! Nagyon jól tudod, hogy mi mindenre képesek csakhogy növeljék az eladást!

 - Akkor azt mondod, hogy nincs köztetek semmi? - tudakolta türelmetlenül.

 - Barátok vagyunk - vallottam be az igazságoz hűen.

 - Ennyi?

 - Ennyi. Miért mit vártál? - akadtam most már ki. - Gondolod, hogy ahogy kiteszed a lábad én azonnal beugrom egy másik pasi nyakába? Azt hittem ismersz már annyira, hogy tudd, ez nem fog megtörténni - vágtam hozzá ingerülten.

Néma csend lett a vonal végén. Éreztem, hogy Stephan a szavaimon töpreng. Megértettem, hogy a volt barátnője után nem bízik meg senkiben, de azt hittem ez rám nem vonatkozik.

 - Sajnálom - nyögte ki néhány perc múlva. - Én.. Nem tudom, mi ütött belém - sóhajtott fel. - Hiányzol és mikor megláttam a képeket, eldurrant az agyam.

 - Megértem, de máskor légyszíves előbb velem beszélj és csak aztán kezdj el kombinálni. Te is hiányzol mégsem találom ki, hogy azért nem hívsz mert éppen csajozol - mutattam rá a hívásai elmaradozására.

 - Tudod, hogy rengeteget kell güriznem, hogy bent maradhassak a kezdőben - magyarázkodott.

 - Tudom - mosolyodtam el mikor eszembe jutottak a legutóbbi meccsei ahol szinte mindegyiken betalált. - Már akartam is mondani, hogy nagyon ügyi vagy.

 - Te nézel? - kérdezte döbbent hangon. - Na jó, azt hiszem ez hülye kérdés volt egy olyan lánytól aki szereti a focit - folytatta immár nevetve.

 - Most meg is sértődhetnék - húztam az agyát egy kicsit, mert megérdemelte. - Nem nézed ki belőlem, hogy nyomon követem a pályafutásodat? 

 - De igen és pont ezért szeretlek.

 - Csak ezért? - kacérkodtam vele a készüléken keresztül.

 - Nem, még nagyon sok minden másért is, de azt most inkább nem sorolom fel, mert akkor itt ülünk még holnapután is és ráadásul akkor még elviselhetetlenebb lesz a hiányod.

 - Én is szeretlek - hatódtam meg a szavaitól.

 - Én jobban - mosolygott a telefonba. - Viszont most mennem kell, mert kezdődik a reggeli eligazítás - sóhajtott fel bánatosan. 

 - Oké - hervadt le a vigyor az arcomról. - Majd hívj, ha megint ráérsz.

 - Megpróbállak sűrűbben eléri - ígérte.

 - Rendben - remegett meg a hangom.

 - Akkor jó legyél és vigyázz magadra! - búcsúzott. - Szeretlek!

 - Én is téged - töröltem ki az áruló könnycseppeket a szememből miközben bontottam a vonalat. Némán, fájó szívvel meredtem a kezemben lévő telefonra. Nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz távkapcsolatban élni.

 - Jól vagy? - szólalt meg Lorenzo a hátam mögött.

 - Persze - húztam végig a kezeimet a nedves arcomon. - Amúgy ezt nem nekem kéne tőled kérdeznem? - fordultam felé az arcát fürkészve - Hogy érzed magad?

 - Mint akin átment egy úthenger - dőlt vissza az ágyba fájdalmas képpel.

 - Elmondod? 

 - Még nem - szorította össze a szemét. - Majd később...talán....

112. fejezet

Lorenzo

 Kábán és kissé másnaposan ásítottam egy hatalmasat. Hátamról az oldalamra fordulva próbáltam beazonosítani a helyet ahol álomra hajtottam a fejemet. A tegnapi buli eldurvult egy pöttyet ezért nem sok mindenre emlékeztem belőle. 

 - Jó reggelt álomszuszék! - jelent meg Hiroto vigyorgó feje az ajtóban. - Már azt hittem meghaltál - dobta le magát mellém, nem túl óvatosan.

 - Aúcs - kaptam a fejemhez ahol milliónyi légkalapács adott koncertet az engedélyem nélkül. 

 - Na mi van? - röhögött fel a barátom. - Sok volt a fű meg a pia együtt?

 - Soha többet - nyögtem fel fájdalmasan majd arcomat a párnába fúrtam. 

 - Ezt mintha már hallottam volna tőled egy párszor - somolygott gúnyosan Hiroto.

 - De most ezer százalék - dünnyögtem az orrom alá. Pedig ez a káros kombináció volt az egyetlen ami segített elfelejteni egy időre Ádámot és amit tett. Mióta elküldtem, nem beszéltünk. Napokig próbált hívni, de nem vettem fel neki a telefont, sőt inkább kinyomtam, hogy vegye már észre magát. Azt hittem, ha összejövök az exemmel jobb lesz minden és az Ádi okozta sebek is begyógyulnak. Óriásit tévedtem. Még mindig fájt.

 - Ezt is mondtad.

 - Kuss - hunytam le a szemeimet fáradtan és megpróbáltam minden zavaró tényezőt kizárni körülöttem. Nem vágytam másra, csak egy forró fürdőre, egy fájdalomcsillapítóra és Lexyre. A raszta lány úgy hiányzott az életemből, mint a levegő, mégsem tettem ellene semmit. Mióta felhívtam Hirotót, azzal együtt tudatosan elkezdtem leépíteni a barátaimat, hogy ne kelljen a szemükbe néznem a döntésem miatt. 

 - Kérsz valami kaját? - meredt feje alá csúsztatott kezekkel a mennyezetre a mellettem fekvő. 

 - Nem - borzongtam meg az étel gondolatától is. - Egy cigi viszont jól esne - sóhajtottam fel hangosan.

 - Az előbb fogadkoztál, hogy többet nem csinálsz ilyet - hajolt hirtelen fölém vigyorogva Hiro. 

 - Az az előbb volt - vontam meg a vállam. 

 - Te aztán határozott vagy - csókolt a nyakamba miközben kezével végig simított rajtam. Szarul éreztem magam, mert a testem nem reagált rá. Utoljára Ádámmal értem el a beteljesülést. 

 - Hagyj! - mordultam fel és a takarót magam köré csavarva, felültem az ágyon. 

 - Már megint? Most éppen mi a kifogás? - csapott az ágyra dühösen Hiroto. - A fejed fáj, mint egy kurvának vagy éppen menstruálsz? - gúnyolódott.

 - Baszódj meg! - ordítottam rá.

 - Szeretnék, de nem állsz kötélnek - csóválta meg még mindig mérgesen a fejét. - Ha nem akarsz dugni, akkor mi a fenének vagyunk együtt?

 - Én... - haraptam be a szám szélét, mert semmi kifogás nem jutott eszembe. Tényleg, mi a fenének vagyok vele mikor a szívem máshova húz?

 - Te? - pattant fel az ágyról a srác és egy pillanat múlva már felettem tornyosult. - Folytasd! Meddig akarsz még szopatni? Meddig játszod még nekem a szüzet? Tudod mit? Rohadtul elfogyott a türelmem! - ragadta meg a karomat majd hanyatt lökött az ágyon. 

Ijedten pislogtam fel rá, de nem hagyott sok időt a gondolkodásra, mert kitépte a kezemből az addig pajzsként használt takarót, így egy szál alsóban feküdtem alatta. 

 - Kérlek - nyöszörögtem a félelemtől elhaló hangon.

 - Ó, nem nem édesem - harapott keményen a nyakamba - most nem fogsz elmenekülni.

 - Hiro - sírtam fel miközben a keze már a legintimebb részeimen járt és mire észbe kaphattam volna, eltávolította rólam a védelmemül szolgáló utolsó ruhadarabot is.

 - Ez az - nyalt bele a fülembe. - Imádom ahogy a nevemet mondod. Ó, cicám most aztán megmutatom milyen egy igazi férfi. Addig duglak, míg el nem felejted azt a magyar köcsögöt. Könyörögni fogsz a folytatásért - nevetett fel vágytól rekedt hangon majd belém temetkezett. 

(...)

Miután Hiroto befejezte amit elkezdett, mint aki jól végezte dolgát, legördült rólam és néhány perc múlva már aludt is. Reszketve vártam a megfelelő pillanatra, hogy halkan kisurranva mellőle, felöltözzek és lelépjek. Ahogy ez megtörtént, kezemet a szám elé szorítva próbáltam elfojtani a zokogásomat. Nem tudtam mitévő legyek. Végső elkeseredésembe kezembe vettem a telefonomat és annak a számát tárcsáztam akire most a legnagyobb szükségem volt. 

 - Szükségem van rád! - nyüszítettem fájdalmasan a készülékbe.

 - Lolo? Merre vagy? Mi történt? - rohant le a kérdéseivel és én megkönnyebbülten hallottam, hogy semmi harag nem csendült ki a hangjából csak színtiszta féltés. 

 - Bocsáss meg! Bocsáss meg! - hajtogattam zokogva.

 - Nem haragszom - bizonygatta -, de fogok, ha nem mondod meg azonnal, hogy hol vagy?

 Nagy nehezen elmotyogtam neki a címet és ő megígérte, hogy nemsokára itt lesz. Mivel elég messze voltam tőle, így azt gondoltam jóval később ér ide, ezért is ért meglepetésként mikor néhány perc múlva egy számomra idegen autóból kipattanva megállt előttem.

 - Lolo - nézett rám hatalmas szemekkel én pedig újra elbőgtem magam, mint egy szaros gyerek.

 - Na, jól van! Nem lesz semmi baj - ölelt magához és ringatni kezdett, ahogy egy kisbabát szokás.

 - Annyira sajnálom - néztem rá könnyben úszó szemekkel. - Nem tudtam, hogy ez lesz...

 - Mi? - méregetett értetlenül, de csak megrázta a fejem. Nem akartam beszélni róla. Most nem. Talán később vagy inkább soha. Önkéntelenül szorosabbra fontam köré a karjaimat és arcomat a jól ismert rózsaszín raszták közé fúrtam. Bár a testem fájdalmasan lüktetett, a lelkem ettől a mozdulattól megnyugodott. Tudtam, hogy most már csak idő kérdése és minden rendbe jön. Erre az előttem álló Lexy volt a garancia. 

111. fejezet

Lexy

  Tétován bolyongtam a folyosókon miközben a fülemben J-AX legújabb száma az Intro szólt. Annyira belemerültem a kopasz énekes hallgatásába, hogy nem vettem észre egy, az öltözőből kilépő alakot és teljes gőzzel neki rongyoltam, de azzal az erővel, mint egy gumilabda le is pattantam róla. Azt, hogy nem estem hanyatt, a fiú gyors reflexeinek köszönhettem, mert abban a pillanatban felém nyúlt és a kezeimnél megtartott.

 - Bocsi - nyögtem ki nagy nehezen, miután az ijedtséget legyűrve végre levegőt juttattam a tüdőmbe. - Elbambultam.

 - Semmi gond - mosolyodott el a srác, aki már az első pillanattól fogva szimpi volt. - Nem mindig vetődnek ilyen csinos lányok a lábam elé - bókolt, amitől elpirultam. - Te is új vagy?

 - Ahogy vesszük - vontam meg a vállamat, de nem tudtam befejezni a mondatomat, mert az ismeretlen mögött megjelent egy nagyon is ismerős alak.

 - Lexy! - ölelt át szorosan Monty. - Hol a fenében voltál mostanában? Nélküled nem ugyanazok a meccsek - biggyesztette le a száját amit én halvány mosollyal fogadtam.

 - Ne haragudj, de nem sok kedvem volt itt lenni - vallottam be az igazat.

 - Megértem - szomorodott el a kapitány. - Jól érzi ott magát? - utalt Stephanra.

 - Eddig igen, bár keveset beszéltünk - sóhajtottam fel. - Tudod, most kell bizonyítania, hogy ne csak a kispad jusson neki.

Ricky megértően bólintott, majd szeme megakadt a mellettem álló fiún.

 - Ismeritek már egymást?

 - Nem - válaszoltuk egyszerre.

 - Ó, akkor az én kötelességem, hogy változtassak ezen. Lexy ő itt Gianluigi Donnarumma az új kapusunk, Gigio ő pedig Lexy, a Fáraó barátnője.

 - Ciao - intettünk egymásnak.

 - Szerintem ti egyidősek vagytok - morfondírozott hangosan Monty.

 - Az kizárt - pislogtam elhűlve a nálam majd egy fejjel magasabb srácra, akinek az arcát szakáll keretezte. - Mennyi idős vagy?

 - Tizenhét - jött a válasz, mire eltátottam a számat.

 - Ne már! - hitetlenkedtem. - Én is, de ne sértődj meg, téged többnek néztelek.

 - A szakáll teszi - simított végig az arcán megjátszott nagyképűséggel, amitől kitört belőlem a nevetés.

 - Mi ez a jókedv? - szállingóztak ki a többiek is lassan az öltözőből és ahogy megláttak, mindenki örömmel fogadott. Hatalmas kő esett le a szívemről. Hiányoztak, még ha nem is vallottam be magamnak. Végül Mattia is megjelent mellettünk és halvány mosollyal az arcán köszönt oda nekem. Zavartan kaptam el róla a tekintetem miután biccentettem egyet felé. Ha más nem is, de az új kapus észre vette a feszültséget kettőnk közt, mert szemöldökét kérdőn felfelé húzta. Egy váll vonással jeleztem, hogy semmiség az egész.

Mivel vége volt az edzésnek, elkísértem a fiúkat a parkolóba, az autójukhoz ahol mindenki megígértette velem, hogy ezentúl sűrűbben jövök el hozzájuk. Nevetve mondtam igent a felkérésnek. A végére már csak Kaká és az új fiú maradtak velem.

 - Isa és Luca is szeretne már látni - ölelt magához búcsúzóul a brazil középpályás.

 - Mond meg nekik, hogy nemsokára meglátogatom őket - ígértem, majd bőszen integettem mikor végre kitolatott az autójával és elhajtott.

 - Merre mész? - szólalt meg Donnarumma mellettem, amitől megugrottam, mert teljesen elfelejtkeztem a jelenlétéről.

 - Ó, hogy bassza meg egy taliga majom! - tettem a hevesen dobogó szívemre a kezem.

 - Bocsi - vigyorodott el a srác. - Mit mondtál?

 Néhány pillanatig értetlenül néztem rá, majd leesett, hogy magyarul káromkodtam el magam. Gyorsan lefordítottam neki a mondatot, mire úgy el kezdett nevetni, hogy a könnyei is kicsordultak. Szemeimet forgatva hagytam magam mögött, de nem engedte magát lerázni.

 - Ne haragudj - nézett rám hatalmas boci szemekkel -, de még soha nem találkoztam ilyen szórakoztató csajjal, mint te.

 - Kösz - húztam el a számat, de már alig tudtam leplezni a vigyorom.

 - Valami rosszat mondtam? - nézett rám aggódva a fiú, belőlem meg kibújt a kisördög.

 - Figyelj, ha barátkozni akarsz, nem ártana, ha tudnád, hogy a szórakoztató, nem ugyanaz, mint a szép, csodálatos, okos, gyönyörű és szexi - soroltam az ujjaimon a jelzőket majd mikor felnéztem a kővé vált kapusra, kitört belőlem a röhögés.

 - Te most szívatsz engem?

 - Naná, láttad volna a fejedet - szorítottam a hasamra a kezemet és úgy nevettem tovább.

A fiú megcsóválta a fejét, de az ő arcán is hatalmas vigyor terült szét.

 - Szóval te vagy Shaarawy barátnője? - nézett végig rajtam, mintha először látna.

 - Ja - válaszoltam flegmán.

 - Bocsi, hogy ezt mondom, de teljesen másképp képzeltelek el.

 - Hogyan? - fordultam felé kérdőn, mert tényleg érdekelt.

 - Hááát........ - töprengett hangosan. - Először is, azt hittem valami hisztis, kikent-kifent pláza cica vagy - kezdte, amitől a szemeim kezdtek a csigáéra hasonlítani. - Másodszor idősebbnek gondoltalak. Nem hittem volna, hogy a Fáraó leáll egy ilyen kis csitrivel...

 - Te most szórakozol velem? - pislogtam rá elképedve.

 - Naná, láttad volna a fejedet - ismételte meg a szavaimat, majd éktelen röhögésbe kezdett.

 - Hogy te mekkora egy dög vagy - nevettem el magam én is, majd nem túl felnőttesen kinyújtottam rá a nyelvem.

 - Te meg tök aranyos csaj - karolta át a vállamat és nyomot puszit a fejemre a hatalmas termetű srác. - Örülök, hogy megismertelek.

 - Én is - néztem fel rá picsásan és megrebegtettem a pilláimat amitől újra nevetésben törtünk ki.

 - Ne bassz fel, hogy itt laksz - mutatott a házunkra Donnarumma, mikor lefékeztem a kapunk előtt.

 - Akkor nem mondom, csak bemegyek - vontam meg a vállam. - Miért?

 - Ez vicces - szélesedett ki a vigyor az arcán - mert én meg ott - mutatott a mellettünk lévő házra.

 - Most hülyítesz, igaz? - néztem rá elképedve.

 - Nem, nem - rázta meg a fejét. - Múlt héten cuccoltunk be.

Valahol az emlékeim mélyén felrémlett, hogy az öcséim említették miszerint a régóta üresen álló házba valakik beköltöztek, de annyira lekötött a saját kis világom, hogy nem vettem róla tudomást.

 - Akkor isten hozott szomszéd! Érezd jól magad itt minálunk - eresztettem meg felé egy kedves mosolyt.

 - Köszi. Most, hogy már tudom ki a szomszédom, tuti úgy lesz.

Elköszöntünk egymástól, én pedig az ajtót becsukva felsiettem a szobámba. Ledobtam a táskámat az asztalom mellé majd lehunyt szemekkel végig dőltem az ágyamon. Magamban végigpörgettem a mai nap történéseit. Önkéntelen mosolyra húzódott a szám ahogy eszembe jutott az új ismerősöm. Napok, sőt talán hetek óta újra jól éreztem magam a bőrömben.