2017. június 21., szerda

119. fejezet

Lexy

Egy áthánykolódott, rémálmokkal teli éjszaka után hangos szóváltásra ébredtem. Elkerekedett, könnyes szemekkel ismertem fel a hangot ami felszűrődött hozzám. 
 - Mi a..? - nyögött fel mellettem Lorenzo 
- Cssh! - tettem a szájára a kezem. - Csak Stephan az - suttogtam megtörten.
 - Ide mert jönni? - dünnyögte a szöszi az ujjaim közé mérgesen majd ki akart ugrani az ágyból, de nem engedtem.
 - Kérlek - pislogtam rá könyörögve. - Anya azt mondta neki, hogy nem vagyok itthon. Nincs most erőm találkozni vele. Ugye megérted?
 - Persze - fonta körém a karjait és én úgy bújtam hozzá, mint kiscica a meleg kemencéhez. Nem tudom meddig voltunk így, csak arra eszméltem, hogy nyílt a szobám ajtaja és elakadó lélegzettel vártam, ki lép be rajta. A megkönnyebbülés óriási sóhajjal tört fel a mellkasomból, mikor anyát láttam bejönni. Arca vörös volt a haragtól viszont a szemei szomorúan csillantak meg.
 - Elment? - kérdezte Lolo.
 - Igen, de nem volt egyszerű menet - csapta csípőre a kezeit anya. - Nem is értem, hogy volt mersze idepofátlankodni azok után amit tett - fújtatott, mint egy felbőszült bika.
 - Mit mondott? - suttogtam repedt fazék hangon.
 - Hogy ő nem akarta, szeret téged, sokat ivott blablablabla.... - legyintett szülőanyám. 
 - És te mit válaszoltál neki? - tört ki belőlem a kíváncsi énem.
 - Csak a sablon szöveget - vonta meg vigyorogva a vállát.
 - Anya!? - meredtem rá rosszat sejtve. - Mégis mit?
 - Jól van na! - húzta el a száját. - Közöltem vele, hogy sajnos nem tud veled beszélni, mert nem vagy itthon. 
 - És mégis hol lennék? 
 - Ö.ö. talán megemlítettem neki, hogy elutazol a csapattal a következő meccsre?
 - Ami hol is van? - pislogtam értetlenkedve.
 - Uhm..ö..
 - ANYA!?? - kiáltottam fel amit azonnal meg is bántam, mert úgy éreztem, mintha millió apró tőr döfött volna egyszerre a torkomba. 
  -  Pesten, a Groupamában játszanak egy barátságos meccset a Fradival - pislogott bűntudatosan.
 - Miiii? 
 - Jól hallottad. Magyarországra mennek és te is mész velük - közölte most már teljes nyugalommal.
 - Stop! Idő! - érintettem össze a két kezemet, ahogy a kosárlabdában szokták. - Ismételd meg légyszi amit mondtál, mert szerintem félreértettem.
 - Azt mondtam, hogy ideje bepakolnod a cuccaidat, mert haza utazol.
 - De hogy? És miért? Mikor?
 - Nem mindegy neked - pattant fel Lorenzo mellőlem. - Szerintem ez egy tuti ötlet. Szépen lelépsz amíg itt lecseng ez a médiacirkusz. Rékáék pedig biztos örülni fognak neked...
 - És mi lesz a sulival? - akadékoskodtam továbbra is.
 - Már beszéltünk a dirivel - huppant le mellém anya és ölébe vette a kezemet. - Ő is egyetértett velünk, hogy most az a legfontosabb, hogy lenyugodjanak a kedélyek. A jegyeid megengedik, hogy egy pár napot kihagyj. Apáddal úgy gondoljuk, hogy most ez a lehetőség a legcélszerűbb a számodra. Tegnap este még beszéltünk Allegrivel is, aki megengedte, hogy velük utazz. 
 - Én... - próbáltam összeszedni a gondolataimat.
 - Nyugi - simított végig a hátamon Lorenzo. - Biának igaza van. A legjobb amit tehetsz, hogy kivonod magad egy pár napra a "játékból" - karmolt a levegőbe. 
 - Ezt értem, de miért pont a csapattal? - sóhajtottam fel. Valahogy nem fűlt a fogam a rengeteg lesajnáló tekintet kereszttüzében utazni.
 - Tudod, hogy nem vagyunk milliomosok és ez volt a legkézenfekvőbb ötlet - nézett rám kedvesen.
 - Oké - hunytam le a szemeimet, amik még mindig égtek a tegnapi sírástól. - Mikor indulok?
 - Gigio volt olyan kedves és felajánlotta, hogy beugrik érted és együtt mehettek a reptérre. 
 - Gigi itt volt? - kerekedtek el a szemeim. - Mégis mikor?
 - Még tegnap este átjött, hogy megkérdezze, hogy érzed magad és hogy miben tudna segíteni - mosolyodott el anya sejtelmesen. 
 - Ne! Ne kezdj kombinálni! - tettem fel a kezemet figyelmeztetően.
 - Én? - vigyorgott rám sunyin.
 - Igen, te. Gigio csak barát, egy nagyon jó barát! Ahogy Lolo is - mutattam a mellettem szintén somolyogva ülő szöszire. 
 - Jó, de Lorenzo a fiúkat szereti. Bocsi Lolo - nézett elnézést kérőn a fiúra.
 - Semmi baj - legyintett nagyvonalúan a fiú.
 - Mikorra kell elkészülnöm? - váltottam gyorsan témát, mielőtt mindketten belelovalják magukat valamibe, ami nem is létezik.
Anya az ágyam felett lévő órára nézett.
 - Még van háromnegyed órád, hogy elkészülj! - nevette el magát döbbent arcomat látva. 
Ezek után amilyen gyorsan csak tudtam, lezuhanyoztam, felöltöztem és próbáltam emberi külsőt varázsolni magamnak. Lolo segített bepakolni majd lecipelte a bőröndömet az előszobába. 
 - Ó, hogy az a! - csattant fel egyszer csak anya hangja.
 - Mi történt? - siettünk be hozzá a nappaliba a barátommal.
 - Azt hittük, hogy megússzuk a sáskajárást, de tévedtünk - mutatott ki az ablakon. Követtük a tekintetét és majdnem rosszul lettem, mikor megláttam a riporterek egyre szaporodó hadát. 
 - Most mi lesz? - nyögtem fel miközben leültem a kanapéra. 
 - Fogalmam sincs, de talán Gigionak van valami ötlete - mondta anya és mikor látta, hogy értetlenül nézek rá, hozzátett. - Most parkolt le az ajtó előtt.
 - Basszus! - ugrottam fel, mint akit a bolha csípett meg. Kisiettem a bejárati ajtóhoz és résnyire kinyitottam.  - Ciao! - susogtam a kapusnak, mikor az bepasszírozta magát rajta.
 - Lexy! - ölelt át hatalmas mancsaival. - Jól vagy? Nem is tudom, mit mondjak? 
 - Semmit - lepték el könnyek a szemeimet, ahogy kihallottam az aggódást a hangjából. 
 - Lolo meleg - jegyezte meg anya sunyi vigyorral mikor elsuhant mellettünk a konyha felé.
 - Anya! - nyögtem fel elképedve.
 - Most mi van? - nézett kérdőn jóanyám után a kapus. 
 - Semmi - legyintettem - csak drága szülőmnek túl élénk a fantáziája.
 - Okké - hagyta rám Donnarumma. - Kész vagy?
 - Ja - böktem a fejemmel a bőröndöm felé. - De hogy megyünk ki?
 - Ne aggódj amíg engem látsz - vigyorodott el. - Köszönj el és indulunk.
Nem túl lelkes mosollyal az arcomon öleltem meg anyát és Lorenzot. Tudtam, hogy a legjobbat akarják nekem, de akkor is fájt, hogy nekem kell elmennem Stephan hülyesége miatt.
 - Felkészültél? - nézett rám komoly szemekkel Gigio, mire bólintottam. - Akkor fogd meg erősen a kezem és ne engedd el. Ahogy kinyitom az autó ajtaját, ugorj be. Bármit kérdeznek, ne válaszolj nekik! Értve?
Rémülten pislogtam rá, de egy aprót biccentettem. Ujjaink összefonódtak és egy mély levegővétel után kiléptünk a szabadba. 

2017. június 16., péntek

118. fejezet

Stephan

Monoton heteken voltunk végre túl, de megérte mert második helyen álltunk a tabellán. A rengeteg edzés, fejtágítás beérni látszott. Ha így haladunk akár a címvédő Juvét is megcsíphetjük. Egyetlen szépséghibája volt csak az egésznek, mégpedig a Lexyvel való kapcsolattartás hiánya. A napjaim végére már nem maradt erőm telefonálni neki, így sajnos egyre jobban hiányzott. 

 - Nem akarsz egy kicsit lazítani végre? - huppant le mellém Radja és Diego vigyorogva az edzés végén.
 - Kösz fiúk, de nem hiszem....
 - Ne legyél már ennyire puhapöcs! - szakított félbe Perotti és erőteljesen a vállamba boxolt. - Nem ismerek rád Fáraó! Régen nem voltál ilyen papucs - húzta el a száját szinte undorodva.
 - Nem vagyok papucs, csak szeretnék végre egy nyugodt estét amikor beszélhetek a barátnőmmel - mentegetőztem. 
 - Ugyan már! - legyintett Nainggolan. - Ha nem telefonszexeltek, akkor tök fölösleges az egész, csak a szátokat tépitek. 
 - Nem hiszem, hogy sor kerülne rá - ráztam meg a fejemet szomorúan -, de higgyétek el, anélkül is jó lesz.
 - Na persze - röhögött a képembe a két csapattársam. - Ha meggondolod magad, a Pink Flamingóban megtalálsz minket - csapott a térdemre Radja, majd magamra hagytak végre. 

Egy gyors zuhany után bevágódtam az autómba és meg sem álltam hazáig. Alig vártam, hogy végre halljam a barátnőm hangját. Kivettem egy adag raviollit a hűtőből, betettem a mikróba, de közben már Lexy számát tárcsáztam. Kicsengett és csak csengett és csengett. Idegesen nyomtam ki a hívást. 
 - Hol a fenében vagy te lány? - motyogtam miközben villát kerestem a fiókban. 
Tíz percenként próbáltam kapcsolatba lépni a barátnőmmel, sikertelenül. A végére annyira felhúztam magam, hogy úgy éreztem, ha nem mozdulok ki a lakásból, bedilizek. 

 - Csoda történt! - kurjantotta el magát Salah mikor megálltam az asztaluknál. 
 - Na mi az Fáraó, kimenőt adott az asszony? - röhögtek ki hangosan. 
 - Kuss! - nevettem el magam idegesen én is, majd leültem hozzájuk. - Úgy döntöttem, ma veletek bulizok.
 - Nagyon helyes! - bólogatott Florenzi.
 - Erre inni kell! - intett magához egy jócskán alul öltözött felszolgáló csajt Radja. - Hozz nekünk még egy kört cica, de told meg egy dupla whiskyvel - adta ki az ukázt. Hiába próbáltam tiltakozni, lehurrogtak. Egész este figyeltek rá, hogy soha ne legyen üres a poharam, így a buli végéről már csak homályos emlékeim maradtak. 

 Az ablakon beszűrődő fények irritáló módon birizgálták a szemeimet, így ébresztve fel álmomból. Vajon miért nem húztam be este a sötétítőt? - agyaltam magamban, majd megdermedtem, mert a közelemben valami vagy valaki motoszkálni kezdett. 
- Auhhh - nyögtem fel miközben próbáltam engedelmességre bírni a szemhéjaimat. 
 - Végre magadhoz tértél Stephan Kareem El Shaarawy! - csattant fel egy feltűnően ismerős hang. 
 - Manu? - fókuszáltam rá a testvérem baromi mérges arcára. - Mit keresel itt?
 - Próbálom lecsillapítani a közvéleményt és közben uralkodom magamon, hogy ne essek neked és ne öljelek meg! 
 - Mi? Miről beszélsz? Milyen közvéleményt és miért akarsz megölni? - értetlenkedtem a másnaposság ködén keresztül. 
 - Ezért édes drága bátyókám! - tolt egy újságot az orrom elé. Első pillanatban fel sem fogtam, hogy mit látok, de mikor végre eljutott az agyamig, káromkodva pattantam ki az ágyból. Azaz csak pattantam volna, ha valaki suttyomban nem ültetett volna bele egy körhintába és pörgette volna meg velem a szobát. 
 - Rosszul vagyok - hanyatlottam vissza a párnámra.
 - Meg is érdemled! - vágta hozzám Manuel. - Hogy a picsába lehettél ilyen felelőtlen?
 - Én... fogalmam sincs - temettem az arcomat a kezeim közé. 
 - Tessék, ezt vedd be! - nyomott a kezembe két szem advilt és egy pohár vizet. 
 - Kösz - hálálkodtam, miközben eltüntettem az egész folyadékot. - Most mi lesz? - kérdeztem a csendet megtörve.
 - Fogalmam sincs. Én mindent megpróbáltam - állt meg az ablakom előtt hátra tett kézzel és kifelé figyelt. - Néhány lappal vagyok olyan jóban, hogy letiltattam a cikket és a képeket, de sajnos így is maradt egy pár aki lehozta. 
 - Értem - sóhajtottam fel - és szerinted ez mennyiben befolyásolja majd a játék időmet?
 - Te hülye vagy? - fordult felém hirtelen, arcán óriási döbbenettel. - Neked ez a legfontosabb? A játékod? És Lexy, vele mi lesz? Szerinted mennyire fogják szétszedni a piócák a hülyeséged miatt?
A név hallatán a szívem kihagyott egy ütemet, a gyomrom diónyira zsugorodott és a fejemben lévő fájdalom megtízszereződött. 
 - Bassza meg! Bassza meg! Bassza meg! - tört fel a torkomból önkéntelenül. Azonnal a telefonomat kezdtem keresni. Fel kell hívnom, nekem kell vele először beszélnem. Nem szabad, hogy az újságokból tudja meg a történteket. 
 - Vedd fel! Kérlek vedd fel! - mantráztam miközben vártam, hogy végre meghalljam a hangját. - Nem érem el! - pislogtam szinte hisztérikusan Manuelre. - Már este sem tudtam vele beszélni. Berágtam rá,  ezért is mentem el a többiekkel.
 - Idióta! - csóválta meg a fejét idegesen az előttem álló. - Várj, én is megpróbálom. Hátha nekem felveszi - ütötte be a számokat az ő készülékébe. - Ciao Le... bocsi, Lorenzo - helyesbített. - Lexyvel szeretnék beszélni... Micsoda? - kiáltott fel hirtelen majd lehalkította a hangját. - Mikor?... Értem... Sajnálom... Oké..., de.... Rendben.... - sóhajtott fel leverten. - Mond meg neki, hogy Stephan... Ne! Ne tedd le! Letette - nézett hitetlenkedve a kezében tartott készülékre. 
 - Mi van? Mi történt? Miért Lorenzoval beszéltél? - támadtam le azonnal.
 - Nyugi tesó! - tette a vállamra a kezét. 
 - Te ne nyugtass engem, mert attól csak idegesebb leszek. Ki vele, mi a fene van Lexyvel?
 - Oké, te akartad - sóhajtott fel elkeseredve.- A barátnődet tegnap megtámadták....
 - MI VAN????? - ugrottam ki az ágyból, hogy elé állva a vállánál fogva megrángassam. - Mi az, hogy megtámadták? 
 - Úgy ahogy mondom, tegnap este koncerten volt Lorenzoval és az a Hiro nevű fazon majdnem megölte, legalábbis Lorenzo szerint. Nem vette fel a telefont, mert csak ma délelőtt kapta vissza, de nem hiszem, hogy beszélni akarna veled...
 - Édes Istenem - csordultak ki a könnyeim. - Az a féreg megtámadta, én meg....én.... - dermedtem le hirtelen. - Oda kell mennem! Látnom kell! - engedtem el Manu pólóját amibe eddig kapaszkodtam. Kapkodva dobáltam le magamról a tegnapi ruháimat amiben aludtam és idegesen csörtettem be a zuhanyzóba, ahol hideg vizet folyattam magamra, hogy észhez térjek. 
 - Ezt nem hiszem el - döntöttem a homlokomat a csempének. - Akkor egy marha vagyok - csaptam ököllel a falba miközben a zuhanyrózsából alá zúduló vízpermet lemosta az arcomon végig guruló könnycseppjeimet. 



Lexy

 - Nem értem, miért nem maradtál inkább otthon? - zsörtölődött mellettem Lolo. - Ne! Ne is válaszolj! - tette fel a kezét parancsolóan mikor meglátta, hogy kinyitom a számat. - A doki azt mondta, hogy kíméld a hangszálaidat.
Szemeimet forgatva jeleztem neki, hogy mit gondolok erről az egészről. A tegnap esti ramazuri után Gigio hazafuvarozott minket. Otthon már mindenki aludt, így nem ébresztettem fel anyáékat, hogy mi történt. Reggel viszont kénytelen voltam színt vallani, hiszen a nyakamon éktelenkedő óriási lilás fekete foltokat nem tudtam eltüntetni. Arról nem beszélve, hogy egy hang nem sok, annyi sem jött ki belőlem. Úgy éreztem, mintha egyben lenyeltem volna egy kacsatojást és az megakadt volna a torkomon. 
 - Te ne csinálj semmit, majd én beszélek helyetted - paskolta meg a karomat szöszi barátom, aki már reggel óta az őrületbe kergetett a babusgatásával. Mivel tudtam, hogy ha nem ellenkezem előbb szabadulok, ráhagytam. Óvatosan megigazítottam a sálat a nyakam körül, ami arra volt hivatott, hogy takarja az ott éktelenkedő foltokat. 
Az iskola utcájának sarkára érve elkerekedett szemekkel pislogtam a nagykapu előtt ácsorgó újságírókra.
 - Mi a fene? - bukott ki Lorenzo száján a kérdés ami bennem is megfogalmazódott. - Ezek meg mit akarnak? Nem arról volt szó, hogy J-AX elsimítja a dolgokat és senki nem tud meg semmit? - vágta mérgesen csípőre a kezét. 
Tanácstalanul tártam szét a karjaimat. 
 - Sziasztok! - köszönt ránk egy ismerős hang, mire mind ketten megugrottunk. Mérgesen fordultam a hátunk mögött álló, vigyorgó fiú felé. - Mi az? Rossz a lelkiismeretetek? 
 - Nyugodtan bekaphatod! - nézett rá dühösen Lolo, mire megfogtam a karját és megráztam a fejemet.
 - Lexy, veled meg mi történt? - váltott aggódóra Ádám hangja. - Úristen! - húzta arrébb a sálat a nyakamról. - Ki volt az a szemét? Megölöm! - szórtak gyilkos szikrákat a szemei.
 - Nyugi DonJuan! - csitította a szöszi. - Már elkapták. 
 - Ki volt az? Step... - kérdezte Ádi, de kezeimmel befogtam a száját és megráztam a fejem. Nem is értettem, hogy gondolhatott éppen rá.
 - Hiroto - formáltam a nevet hang nélkül. 
 - Az a rohadék! Te jól vagy? - nézett végig aggódva Lorenzon, aki azonnal elpirult.
 - Én igen. Engem nem talált meg, de Lexyt majdnem megölte - szegte le a fejét a barátom. - Ha De Sciglio és Donnarumma nincsenek ott, nem tudom mi történt volna - nyögött fel a szöszi. 
 - Hála Istennek, hogy ott voltak - morgott a magyar srác még mindig mérgesen. - És ezek? - bökött a fejével az iskola előtt várakozó újságírókra - Ennyire kíváncsiak a történetedre?
 - Fogalmam sincs - tátogtam.
 - Ne beszélj! - hurrogott le Lorenzo azonnal. - Tudod, hogy nem szabad! Amúgy nem tudjuk, hogy miért vannak itt, mert J-AX megígérte, hogy nem verik nagydobra.
 - Értem - bólogatott Ádám. - Szóval akkor vagy mégis kiszivárgott, va-agy valami egészen más miatt vannak itt - gondolkodott hangosan. 
 - Idáig mi is eljutottunk észkombájn - forgatta meg a szemeit az olasz srác. 
 - Látod? - kacsintott rá az exe - Tudtam én, hogy az eszemet szereted bennem a legjobban.
 - Azt is.. - kapta be a horgot Lolo, mire elvigyorodtam. Ádám ügyesen keverte a kártyáját ezért felmutattam a hüvelykujjamat, de csakis szigorúan a szöszi háta mögött. - Vagyis... - jött zavarba Lorenzo. - Ááá, hagyjuk - fordult el elvörösödve. - Inkább azt találjuk ki, hogy miként jutunk be ma a suliba? - húzta fel kérdőn a szemöldökét. 
Na ez volt az a kérdés amire egyikünk sem tudta a választ. Tanácstalanul álldogáltunk a sarkon és vártuk, hátha csoda történik, de semmi. Sajnos a csodák valahol máshol váltak valóra. Végül én döntöttem el a kérdést.
 - Ti menjetek be! - mutogattam az iskolára. - Én ma inkább haza megyek. Hátha holnapra lecseng ez az egész.
 - Biztos jó így neked? - néztek rám aggódó tekintettel.
 - Persze - bólintottam majd hessegetni kezdtem a kezeimmel őket. Megvártam, míg eltűntek a kapuban. Nagyot sóhajtva fordultam meg, hogy elinduljak haza, de beleütköztem valakibe. Ijedten néztem fel az előttem állóra.
 - Helló Cica! - vigyorgott rám Damiano. 
Ilyen nincs - dohogtam magamban. Ez a nap már nem lehet elcseszettebb! Úgy tettem, mintha nem venném észre és kikerülve őt, elléptem mellette. Hiba volt. Kezem után nyúlt és magához rántott.
 - Hova ilyen sietve? Most, hogy szingli lettél épp itt az ideje, hogy esélyt adj nekem - tolt neki a falnak keményen. 
Értetlenül pislogtam rá.
 - Miről beszélsz? - suttogtam idegesen.
 - Ó, jaj lehet, hogy te még nem is tudsz róla? Annál jobb - villantott rám egy ördögi vigyort és közben arcomat a kezei közé szorította. - Mit gondoltál, miért van itt az a sok ember -biccentett a tömeg felé az iskola előtt. - A drága barátocskád, az este kirúgott a hámból és összejött egy pincér csajjal - közölte röhögve - és mielőtt azt mondanád, hogy hazudok, képek is készültek róla. Az összes újság ezekkel van tele - mondta önelégülten, majd mielőtt bármit is válaszolhattam volna, száját az enyémre nyomta. Kihasználta a hír okozta bénultságomat, nyelvével erőszakosan utat tört a számba és birtokba vette azt. Hiába kapálóztam, erősebb volt nálam. Szemeim megteltek könnyekkel amik végül utat törve maguknak, eláztatták az arcomat. Testem elernyedt, hagytam, hogy Damiano azt tegyen velem amit csak akar. Mikor érezte, hogy megtört az ellenállásom, elengedett. 
 - Nem lett volna szabad elutasítanod, de már nem haragszom, most már az enyém vagy és senki nem véd meg tőlem - simította le a könnyeimet durván a hüvelyujjával. - Akkor és annyiszor fogom ezt kihasználni, ahányszor csak tudom - ígérte, majd újabb csókot nyomva a számra ott hagyott a falnak dőlve. 
Az idő megállt számomra és minden elmosódott. Fogalmam sincs, hogyan kerültem haza, csak arra eszméltem, hogy fekszem az ágyamon és hangtalan zokogás rázza a testemet. Egy percig sem kételkedtem Damiano szavában. Magától nem talált volna ki egy ilyen történetet. Éreztem ahogy a szívem fájdalmasan összeszorul. Olyan volt, mintha egy seb keletkezett volna rajta és ez minden egyes dobbanással egyre nagyobbra és nagyobbra nőne.
 - Lexy! Istenem, Lex - ölelt át hirtelen a semmiből Lorenzo. -Ugye már tudod? - kérdezte szomorúan mire bólintottam. -  Én annyira sajnálom. Sose hittem volna... - harapott az ajkába és ő is elsírta magát. 


Összebújva feküdtünk az ágyamon. Lolo simogatta az arcomat, én pedig vártam, hogy végre elapadjanak a könnycsatornáim. Hirtelen meghallottam a telefonom csörgését. Letöröltem az arcomat és kíváncsian néztem a szöszire. 

 - Gigio adta oda mielőtt bejöttem. Azt mondta, hogy tegnap a backstageben hagytad. Gondolom kiesett a zsebedből - magyarázta idegesen és megpróbálta minél hamarabb előkotorni a táskájából a telefonomat, de mikor meglátta a hívót, elkomorodott az arca és mielőtt elvehettem volna tőle, felvette.
 - Lorenzo vagyok! - közölte a hívóval. - Nem, nem tudsz vele most beszélni... Azért, mert meg sem tud szólalni. Tegnap este koncerten voltunk és Hiro megtámadta és majdnem megölte... Hát még mi... Nem érdekel. Mond meg neki, hogy vagy tudod mit, ne is mondj neki semmit. Ciao! - nyomta ki a hívást miközben a telefonom a szoba másik sarkába szánkázott. - Bocsi, de annyira felidegesített - nyögte.
 - Ki? Ö volt az? - nyekeregtem.
 - Nem - rázta meg a fejét. - Még erre is gyáva. A tesója volt.
 - Tehát tényleg igaz - suttogtam csak úgy magamnak. 
 - Igen, sajnos én is láttam a képeket - kotyogta el Lorenzo mire kérdőn fordultam felé. - Az egész suli erről beszélt. Fent van a neten is...
Egy ütemnyit kihagyott a szívem. Tehát már mindenki tudja. Felültem az ágyon és a laptopomért nyúltam. 
 - Lex, talán nem kellene... - állította meg a kezemet a barátom kedvesen.
 - Muszáj - suttogtam, miközben életet leheltem a gépembe. 
 - Fájni fog - jósolta a szöszi, de ez a szó nem írja le azt az érzést, amit akkor éreztem mikor megpillantottam a képeket. Ott volt előttem feketén-fehéren, jobban mondva kicsit sötét színekben ahogy a barátom egy másik nővel csókolózik és kezei a nő pólója alatt járnak. 
 - Miért? - szakadt ki belőlem. - Miért csinálta ezt velem? 

2017. április 28., péntek

117. fejezet

Lexy


Stephan látogatása után a napok baromi lassan teltek. Rossz volt elengedni őt, főleg úgy, hogy fogalmunk se volt róla, hogy mikor találkozhatunk megint. Életem újra az iskola és a San Siro köré épült.
 - Van valami terved mára? - kérdezte hirtelen a mellettem eddig szótlanul sétáló szőkeség. 

 - Nincs - sóhajtottam fel unottan. - Neked?
 - Mit szólnál hozzá, ha elmennénk egy koncertre?
 Úgy nézhettem rá, mint aki őrültet lát, mert megkérdezte.
 - Most mi van?
 - Te-el-akarsz-menni-bulizni? - tagoltam a szavakat erőteljesen. 
 - És? - forgatta meg a szemeit látványosan.
 - Lolo! - tettem a kezemet a mellkasára, hogy megállítsam. - Azóta a nap óta nem voltál sehol - emlékeztettem halkan. 
 - Tudom - sütötte le a szemét miközben arcát halvány pír öntötte el -, de már épp itt az ideje, hogy megszabaduljak a láncaimtól. Újra a régi akarok lenni! - pislogott rám könyörgő tekintettel. Nem tudtam megállni, így magamhoz öleltem.
 - Nagyon örülnék neki - nyomtam puszit az arcára mosolyogva. - Milyen koncertre menjünk? - lelkesedtem fel azonnal. Nem csak annak örültem, hogy végre valami történik velem, hanem annak is, hogy láttam a barátom kezdi visszanyerni önmagát.
 - Arra gondoltam - vigyorodott el, amitől tényleg a régi Lorenzot láttam magam előtt -, hogy egy jó kis J-Ax és Fedez konci talán nem lenne ellenedre.
 - Ááááá! - pördültem meg a járdán. - Ez most komoly? J-Ax?! Tudod, hogy mennyire imádom - tapsikoltam, mint egy kislány.
 - Tudom, azért hoztam fel. Ma este lépnek fel az Alcatrazban...
 - De basszus! Akkor már tuti nem kapunk jegyet - húztam el a számat sajnálkozva.
 - Ezért vagyok én! - nyúlt a táskájába, ahonnan elővarázsolt két belépőt.
 - Ezt hogy?
 - Már múlt héten megvettem - nevette el magát. - Tudtam, hogy ennek nem tudsz majd ellenállni. Mivel te sem jársz nagyon sehova, meg én is antiszoc lettem az utóbbi időben, így arra gondoltam, hogy itt az ideje, hogy kicsit kiengedjük a fáradt gőzt.
 - Nagyon jól gondoltad! - nyomtam hatalmas puszit az arcára. - Meglátod ez lesz életünk egyik legjobb estéje - dörzsöltem össze a kezeimet jókedvűen. 

(...)

  - Mi a fenét néznek rajtam annyira? - puffogtam a szöszi fülébe. - Elkenődött a sminkem?
 - Lex, te soha nem fested magad - röhögött fel Lorenzo, mire oldalba böktem. - Na! Nem ez az igazság? Amúgy meg szerinted mennyi rózsaszín raszta hajú lány rohangál Milánóban rajtad kívül? 
 - Basszus, erre nem gondoltam - nyögtem fel. - Akkor most mindenki azt hiszi, hogy megcsalom veled Stephant?
 - Nem tudom - vonta meg a vállait vigyorogva. - De ha úgy is lenne, ki nem szarja le?
 - Igazad van - bólogattam egyetértőn. - Bulizni jöttünk és nem hülyeségeken gondolkodni.
 - Ez a beszéd! - fogta meg a kezemet és húzott maga után a tömegbe. 
A műsort számomra ismeretlen együttes kezdte, de a zenéjük egészen jó volt. Loloval együtt tombolva énekeltük a refréneket, mikor hirtelen neki ütköztem valakinek.
 - Bocsi.. - néztem fel a srácra, aki hatalmas vigyorral a képén ölelt magához. 
 - Lexy Bébi! Nem is tudtam, hogy szereted ezt a fajta zenét.
 - Szeretném, ha egy idióta yeti nem nyomná ki belőlem a szuszt is - vigyorogtam Gigiora miközben szabadulni próbáltam a karjai közül. 
 - Ez fájt - kapta a kezét a szívéhez röhögve. - De tényleg - komolyodott el - nem hittem volna, hogy pont itt találkozunk.
 - Én se - ráztam meg a fejemet mosolyogva, de az azonnal lehervadt az arcomról mikor megláttam a mellette állót
 - Ciao Lexy! - kacsintott rám Mattia.
 - Hello - vörösödtem el és hálát adtam az égnek, hogy a félhomályban nem láthatja a bőröm reakcióját. 
 A kínos szitut hatalmas, fényes robbanások törték meg. Kitágult szemekkel kaptam a fejem a színpad felé, ahol a felszálló füst mögül megjelent kedvenc kopasz rapperem aki azonnal a leggyorsabb fokozatra kapcsolta a nyelve pörgését. Lorenzoval szinte extázisban üvöltöttük végig a számait és könnyes szemekkel hallgattuk meg az INTRO-t. 
 - Ki kell mennem a mosdóba - súgtam Lolonak majd megindultam a keresett hely felé. A tömegen átfurakodva végre elértem a végcélomat. Dolgom végeztével hideg vizet folyattam a csuklómra, hogy a táncolástól, ugrálástól felhevült testemet lehűtsem. Alig léptem ki az ajtón, mikor valaki durván a falnak lökött és könyökét a torkomra szorította. A hirtelen levegő hiánytól fekete pöttyök ugráltak a szemem előtt. 
 - Megvagy te ribanc! - sziszegte az arcomba.
 - En-engedj el, te állat! - préseltem ki magamból a szavakat.
 - Még mit nem! - röhögött fel rosszindulatúan. - Most te és én kicsit elbeszélgetünk egymással. 
 - Szállj le rólam! - hörögtem miközben megpróbáltam ellökni magamtól, de olyan erővel szorított a falnak, hogy nem sikerült.
 - Soha! Ismétlem soha többé ne avatkozz a dolgomba! Lorenzo az enyém! Megértetted? - villantak rám a szemei amikben őrült fény csillogott.
 - Nem! Te csak tönkre teszed őt! - ellenkeztem vele az utolsó erőmet is felélve. - Hiro.... - halt el a hangom miközben a sötétség egyre jobban a hatalmába kerített.
 - Vedd le róla kezed, te mocsok! - hallottam még egy nagyon is ismerős hangot a távolból, majd végül minden elfeketedett. 

Egy kanapén tértem magamhoz. Szemeimet óvatos duhajként próbáltam működésre bírni. 
 - Magához tért! - hallottam meg Lolo aggódó hangját.
 - Hála az égnek! - ismertem fel kedvenc kapusom mély baritonját. 
 Végül sikerült fókuszálnom az előttem állókra. 
 - Mi... - próbáltam feltenni egy egyszerű kérdést, de csak valami recsegésre hasonló hang jött ki a torkomból. 
 - Cssh! - tette az ujját a számra a szöszi. - Ne erőltesd a beszédet.
 - De...
 - Lexy Bébi - csóválta meg a fejét Gigio - hallgass a barátodra.
Szememet forgatva adtam a tudtukra, hogy nem tetszik az ötlet. Végül a számmal artikulálva, hang nélkül kérdeztem meg, hogy mi történt.
 - Odáig még meg van, hogy elmentél a mosdóba? - pislogott rám könnyes szemekkel a barátom. 
Bólintottam majd akaratlanul is egy név tört elő belőlem.
 - Hiroto!
 - Igen, az a szemét elkapott - nézett rám dühösen Gigio. - Ha Mattia nem megy utánad, ki tudja mit tesz veled.
Szemeim tányér nagyságúra kerekedtek a döbbenettől. 
 - Mattia? - formáztam a nevét hang nélkül, mire Lolo a szoba másik felébe mutatott. 
Tekintetem találkozott az ott ülő focistáéval, aki szája körül egy halvány mosollyal tűrte, hogy egy férfi a kezét kötözze. Rémülten próbáltam felülni, hogy segítsek neki.
 - Hé-hé-hé-hé! - nyomott vissza fekvő helyzetbe a kapuspalánta. - Senki nem mondta, hogy felkelhetsz.
 - De...
 - Lex, az az őrült majdnem megölt téged miattam! - kiáltott fel Lorenzo, majd zokogni kezdett. Magamhoz húztam a fejét és a haja simogatásával próbáltam megnyugtatni. 
  Kérdőn pislogtam fel Gianluigira, aki elértette a mozdulatot.
 - Már nem kell tartanotok tőle,  Mattia  tett róla, hogy elkapják és ha minden igaz akkor egy darabig egy szép kis hűvös cella magányát fogja élvezni. 
Megnyugodva fújtam ki a levegőt miközben hálás tekintetem a középpályás szemeibe fúrtam. 
 - Na végre, hogy felébredtél Csipkerózsika! - tárult ki hirtelen az ajtó ahonnan legnagyobb megdöbbenésemre J-Ax masírozott be közénk. - Már azt hittem, hogy köszönés nélkül kell tovább állnom - hajolt le hozzám és nyomott hatalmas puszit a homlokomra. 
  - Ciao! - mosolyogtam rá. 
 - Hű, téged aztán jól elintézett az a szemét - csóválta meg a fejét. - Kíváncsi leszek, hogy a Fáraó mit szól hozzá.
 - Ne! - kiáltottam fel rémülten. - Nem akarom, hogy megtudja! - mondtam. Testemet erőteljes köhögés rázta meg és hálásan fogadtam a felém nyújtott ásványvizes üveget. Úgy éreztem, mintha ezernyi tüske kaparta volna a torkomat.
 - Lexy, te sem gondolod komolyan, hogy eltitkolhatod előle? - nevetett fel zavartan Donnarumma.
 - Nem titkolom el, csak majd akkor mondom el, ha már... 
 - Azt hiszed nem fogja látni a nyomát? 
Értetlenül meredtem rájuk.
 - Az egész nyakad kékes-feketés-zöldes - sütötte le a szemeit Lolo, aki már csak hüppögött. 
Riadtan kaptam az említett testrészemhez, de azonnal felszisszentem, mert fájdalmas volt megérinteni.
 - Jó darabig meg fog látszani - állt meg felettem Mattia. - Sajnálom, hogy ilyen későn értem oda.
 - De legalább odaértél. Ki tudja mi történt volna, ha nem teszed? - komorodott el mindenki a szobában.
 - Oké - tettem fel a kezemet, mert kezdett nagyon zavarni ez a gyászos hangulat. - Túléltem. Most már minden oké - magyaráztam elkeseredve. - Köszönöm - emeltem fel a tekintetemet De Scigliora. 
 - Nincs mit - vigyorodott el. - Majd egy vacsival meghálálod.
 - Ö... - jöttem zavarba azonnal. - Nem hiszem, hogy ez jó ötlet...
 - De Lex! - szorította meg a kezemet Lorenzo. - Ennyivel igazán tartozol Mattiának amiért megmentette az életedet.
Elképedve néztem a barátomra. Ezzel vajon most mit akar elérni? 

2016. november 27., vasárnap

116. fejezet

Lexy    

  A boldogságtól végig vigyorogtam az utat hazáig és közben Stephan kezét szorongattam. Hihetetlen volt, hogy képes volt ennyit vezetni miattam.
 - Tényleg nem lesz belőle bajod? - kérdeztem immár ezredszerre tőle.
 - Ne aggódj! - nevette el magát. - Mondtam már, beszéltem az edzővel és ő elengedett.
 - De a meccs...?
 - Lex! - kapta rám a tekintetét vezetés közben. - Most olyan, mintha nem is örülnél nekem és azt várnád, hogy mikor megyek vissza.
 - Tudod jól, hogy ez nem igaz - lábadtak könnybe a szemeim. - Egyszerűen csak nem szeretném, ha miattam büntetnének meg és nem játszhatnál.
  - Édes vagy! - simított végig fél kézzel az arcomon. - De amint már mondtam, Garcia elengedett. Azt mondta, az elmúlt időszakban annyit melóztam, hogy rám fér a pihenés.
 - Akkor jó - fújtam ki a bennem rekedt levegőt.
 - Azt hinné az ember, hogy te jobban izgulsz a játszatásom miatt, mint én - nevetett fel.
 - Jól van na! - vágtam be a durcát. - Bocsánat, hogy aggódom érted.
 - Nem erről van szó - szólt hozzám békülékenyen. - Egyszerűen csak nehéz felfognom, hogy megértesz.
 - Miért ne tenném? Tudom, hogy a foci az életed és ezt tiszteletben tartom.
 - Na látod, ez az ami hihetetlen. Egy csajszi, akit nem zavar, ha nem ő van a középpontban. El sem hiszed, milyen ritka az ilyen.
 - Valóban? - néztem rá kérdőn.
 - Aha, szinte az összes csapattársam arról panaszkodik, hogy a barátnőjük nem érti meg őket. Egyszerűen nem akarják elfogadni, hogy nekünk az edzés olyan, mint másnak a munka, csinálni kell, hogy jussunk valamire. Persze az ezzel járó kiváltságokat, mint lóvé, hírnév, szívesen veszik - húzta el a száját. - Én pedig boldogan hangoztatom nekik, hogy milyen szerencsém van veled - mosolygott végül rám amitől rendesen elpirultam. Jólesett amit mondott, még ha nem is értettem egyet mindennel. Igaz, hogy megpróbáltam toleráns lenni vele, hiszen neki tényleg a futball volt az élete, de mostanában nekem sem ment ez könnyen. Hiányzott, hogy nem volt mellettem. Gondolataimból az autó lassulása majd megállása térített vissza a valóságba.
 - Megérkeztünk - nézett rám hatalmas barna szemeivel amiktől újabb pirulási láz kapott el.
Beléptünk a házba, ahol elkiáltottam magam.
 - Sziasztok! Megjöttünk!
 - Lorenzo is itt eszik? - pislogott ki jó anyám a konyhából majd mikor meglátta a mellettem álló vendéget, elvigyorodott.
 - Á, ciao, Stephan! Rég láttunk erre? Hogy megy a sorod Rómában? - ölelte meg a kissé elveszetten nézelődő barátomat.
 - Ciao, Bia! Köszönöm, jól. Sikerült beilleszkednem és a játék is megyeget - szerénykedett.
 - Az jó - bólogatott megértően anya. - Gondolom maradsz vacsorára?
 - Ha nem zavarok?
 - Mikor zavartál? Amúgy is, mostanában nem is láttunk. Lexynek már nagyon hiányoztál...
 - Anya! - forgattam meg a szemeimet méltatlankodva. Nem hittem el, hogy képes leégetni Stephan előtt, aki csak vigyorogva figyelte a reakciómat.
 - Nekem is ő - húzott közelebb a derekamnál fogva és egy puszit nyomott a hajamba.
A vacsora szokásos módon zajlott. Apa és anya megbeszélték a napi történéseket miközben nevetve tűrték, hogy az öcséim letámadják a barátomat. Stephan mosolyogva válaszolgatott nekik még a leghajmeresztőbb kérdésekre is. Én pedig csak élveztem az együttlétet. Jó volt így körbe ülni az asztalt és nézni a szeretteim csillogó szemét. Tekintetem néha találkozott a barátoméval és ettől melegség öntötte el a testemet. Evés után magamra vállaltam a mosogatást és Stephan segített benne. A fiúk végre felhúztak a szobájukba, míg a szüleim a nappalit foglalták be, hogy megnézzenek egy filmet. 
 - Kész - néztem körül a rendbe tett konyhán. - Köszi a segítséget!
 - Nincs mit. A finom vacsora ára - vigyorgott rám.
 - Anya főzte - vontam meg a vállamat miközben felsétáltunk a szobámba.
 - Hát itt nem változott semmi - vigyorodott el mikor meglátta a Milanos ágyneműmet. - Azt hiszem ideje lesz, hogy küldjek neked egy Romásat. 
 - Inkább ne - konyult le a szám széle.
 - Miért is? - ölelte át két kezével a derekamat és közel húzott magához. Belenéztem a szemeibe és szinte elvesztem a csokiörvényben. 
 - Mert az arra emlékeztetne, hogy nem vagy itt - vallottam be végül, szemlesütve.
 - Szeretlek - emelte meg az államat és nézett farkasszemet velem néhány pillanatig majd ajkait finoman rásimította az enyémekre. A vágy elementáris erővel söpört végig rajtam. Kezeimet a nyaka köré fontam és olyan közel vontam magamhoz, hogy egy hajszál sem fért volna közénk. Egyre hevesebbek lettünk, míg végül végig dőltünk az ágyon. Az elkövetkezendő időben megpróbáltuk bepótolni az eddig külön töltött időt. 

(...)

 - Jó reggelt! - simított végig a hátamon valaki hajnalok hajnalán azaz tizenegy órakor. 
 - Ümph - nyögtem a párnámba. 
 - Na mi az? Megártott egy kis mozgás? - hallottam a hangján, hogy vigyorog.
 - Majom - emeltem volna fel a kezemet, hogy a mellkasára üssek, de még arra sem volt erőm. 
 - Olyan édes vagy ilyenkor - cukkolt tovább.
 - Gondolom - morogtam magamban és megpróbáltam összeszedni a szétszóródott gondolataimat. Bevallom elég nehezen ment, főleg mert a barátom közben egy percre sem hagyta abba a simogatásomat. Sőt ujjai után már a szájával járta be a gerincem melletti útvonalat. - Stephan - szóltam rá elfúló hangon.
 - Hmmm? - szuszogott kérdőn a nyakamba.
 - Meghallhatják - sóhajtottam fel mikor megtalálta a fülem mögötti érzékeny részt. 
 - Kik és mit? - morogta egyre szenvedélyesebben.
 - Anyáék és ezt - túrtam a hajába.
 - Kicsim, már rég elmentek - kacsintott rám.
 - Mii?
 - Ja és anyud üzeni, hogy nem gond, ha ma nem alszol itthon - vigyorodott el sokat sejtetően.
 - És ezt ti mikor beszéltétek meg? - ültem fel miközben igyekeztem lerázni magamról.
 - Amíg te aludtál és ők elmentek valahova az öcséiddel. Kopogott, de nem hallottad. Valami miatt biztos nagyon fáradt voltál - röhögött fel.
 - Ó, te...! - boxoltam a vállába elvörösödve.
 - Nyugi életem! - szegezett a karjaimnál fogva a párnámhoz. - Tudja, hogy nem esti mesét olvastam neked tegnap.
 - Tudom, de ez akkor is olyan gáz - hunytam le a szemeimet.
 - Mi? Az, hogy van egy gyönyörű... kívánatos...szexi... - csókolt meg minden egyes szó után.
 - Ne mondj hazugságokat - sóhajtottam fel jólesően.
 - Én az igazat és csakis az igazat mondom - támaszkodott meg felettem. - Te vagy a legcsodálatosabb lány akivel valaha találkoztam - komolyodott el. - Sajnálom, hogy nem tudok gyakrabban jönni és azt is, hogy féltékeny voltam... - kezdte, de nem hagytam, hogy befejezze. Egy csókkal belé fojtottam a szavakat.

Később, túl egy zuhanyzáson és egy kiadós, kései reggelin azon vitatkoztunk, hogy mit csináljunk a nap fent maradó részében.
 - Én csak veled akarok lenni - bújtam hozzá, mint egy kiscica.
 - Én is, de mit szólnál hozzá, ha elugranánk megnézni a csapatot? - tette fel lelkesen a kérdést. 
 - Milan meccsre akarsz menni? - pislogtam rá értetlenül. 
 - Miért ne? - vonta meg a vállát. - Úgyse drukkoltam még veled a lelátóról. 
Az ötlet, hogy együtt nézzünk meg egy Milan összecsapást elgondolkodtatott. Vajon mennyire játszik szerepet ebben a döntésben az, hogy így találkozhat Gianluigival? Hiába mondta, hogy megbízik bennem, a kisördög még mindig ott ült a vállán. Úgy éreztem, itt az alkalom, hogy bebizonyítsam neki, feleslegesen aggódik a kapus miatt.
 - Szuper ötlet! - néztem fel rá lelkesen. 
Fél óra sem telt el és már a San Siro bejáratánál ácsorogtunk. A biztonságiak boldogan fogtak kezet a régen látott barátommal és fel is tartották néhány mondat erejéig. Jó volt látni az arcára kiülő boldogságot. Tudtam, hogy bárhová is megy, az ő otthona itt van a piros-feketéknél. 
Kézen fogva sétáltunk le az öltözőkhöz, ahol már nagy volt a nyüzsgés. Stábtagok, játékosok és az ilyenkor szokásos személyzet fel-le rohangált, hogy minél tökéletesebb legyen minden a meccs előtt. 
Ahogy így nézelődtünk, kinyílt az itthoni öltöző ajtaja és kilépett rajta  a kapitány. Monty szája azonnal széles mosolyra húzódott mikor meglátta a barátját. 
 - Nocsak, egy Fáraó! - ölelte magához Stephant.
 - Ciao, Monty! - vigyorgott az is, mint a tejbetök. - Mizu?
 - Csak a szokásos! Megyünk szarrá verünk valami kis csapatot aztán meg ünneplünk. 
 - Kis csapatot? - nevettem el magam. - Azért az Inter nem kis csapat.
 - Ó, bocsánat főnökasszony! Nem is láttam, hogy te is itt vagy! - nyomott egy gyors puszit az arcomra Ricky. 
 - Akkor bekaphatod! - játszottam a sértődöttet, de nem sokáig, mert az ajtóban megjelent a majd két méter magas barátom.
 - Lexy bébi! Már kezdtem hiányolni a szerencsepuszimat! - vigyorgott rám hatalmas jókedvvel.
 - Azt hitted kiengedlek anélkül a pályára? - ütöttem vissza a labdát. - Nélkülem esélyed sem lenne - nyújtottam ki a nyelvemet rá.
 - Ne is foglalkozz velük! Mindig ezt csinálják - sóhajtott fel színpadiasan Monty. Ekkor esett le, hogy nem egyedül vagyok és hogy az utóbbi pár perc cseppet sem segített meggyőzni Stephant arról, hogy semmi sincs köztem és Donnarumma közt. 
 - Ciao! - kapott észbe Gigio először és kezét nyújtotta a barátomnak. - Sajnos mi már nem találkoztunk, de hidd el rengeteg mindent tudok rólad - kacsintott felém amitől én csak a szememet forgattam. - Lexy másról sem beszél csak az ő Fáraójáról. 
Félve néztem a mellettem álló arcára, ahonnan megkönnyebbülésemre csak jókedvet olvastam le.
 - Igazán? - ölelte át a vállamat. - És miket szokott mesélni?
 - Biztos, hogy ezt itt és most akarod tudni? - röhögött újfent a kapus.
 - Na jó, lehet leszállni rólam! - néztem rájuk összehúzott szemekkel. - Te - mutattam az égimeszelőre. - Indíts védeni! Te meg - bújtam Stephanhoz - fejezd be!
A két srác felnevetett és velük nevetett Monty is. Lassan kiszállingózott az egész csapat a folyosóra. Mindenki lelkesen üdvözölte a barátomat, akin látszott, hogy fáj a szíve, hogy nem lehet köztük. 
 - Ciao Fáraó! Téged is látni erre?
Összeszorult gyomorral figyeltem ahogy Stephan szemei elkomolyodtak a kérdésre.
 - Hello Mattia! - köszönt vissza. - Igen, hiszen itt a barátnőm - szorított erősebben magához. 
Farkasszemet néztek egymással, amit csak az edző kiáltása tudott megtörni. Zavartan köszöntem el a fiúktól és kívántam nekik sok szerencsét.
 - És a puszim? - kiáltott rám Gigio mikor épp indulni akartunk. Félve pislogtam Stephanra, hogy vajon mit szól hozzá, de csak mosolygott.
 - Ne várakoztasd meg! - lökött egy kicsit a kapus felé. - Nehogy már rajtad múljon, ha gólt kap.
Elképedve néztem rá, de nem sokáig volt időm csodálkozni, mert Gianluigi felkapott és megpörgetett. Elnevettem magam és egy cuppanós puszit nyomtam az arcára.
 - Sok szerencsét!
 - Neked már az van kislány - kacsintott rám perverzül amitől késztetést éreztem rá, hogy nyakon csapjam. 
Végül elengedett és így visszatértem Stephan mellé. Mosolyogva néztem ahogy eltűnnek a játékoskijáróban. 
Szótlanul tettük meg az utat a helyünkig, ahová leülve kérdőn pislogtam a barátomra.
 - Na? 
 - Mit na? - húzta az agyamat.
 - Mit szólsz Gianluigihoz?
 - Rendes srácnak tűnik így elsőre.
 - Mert az is - bizonygattam. - Nagyon sokat köszönhetek neki, mert Lolo...Áh, mindegy - legyintettem. 
 - Mi van a Szöszivel?
 - Majd elmesélem. Most nem akarom elrontani a kedvünket - bújtam közelebb hozzá. - Féltékeny vagy még Gigiora?
 - Nem - rázta meg a fejét. - Rá már nem - motyogta maga elé, de nem engedtem, hogy újra kezdje a hülyeségeit, így inkább magamhoz húztam a fejét és megcsókoltam. 

2016. október 28., péntek

115.fejezet

Stephan

 - Ne legyél már ilyen puhapöcs! - boxolt a vállamba Iturbe aki folyamatosan megpróbált magával csábítani egy esti buliba a megnyert meccsünk után.
 - Nem vagyok az, csak nincs kedvem elmenni. Inkább felhívom a barátnőmet - hárítottam el a meghívást a csapattársamtól. 
 - Ja, a drágalátós Lexyke, aki Donnarummával kavar - húzta el a száját.

 - Nem kavar vele! - csattantam fel. - Elmondta mi volt és én hiszek neki.
 - Persze, áltasd csak magad - legyintett. - Vésd jól az eszedbe Fáraó, minden nő egyforma - veregette meg a vállamat lenézően majd felállt mellőlem és magamra hagyott.

Fejemet a szekrényemnek támasztottam, lehunytam a szemeimet és megpróbáltam kizárni az idegesítő gondolataimat amik őrült gyorsasággal kezdtek kavarogni a fejemben.
 - Ne is foglalkozz vele - szólalt meg Totti, aki eddig szótlanul hallgatta végig a beszélgetésünket.
 - Szerinted igaza van? - fordultam felé kérdő tekintettel.
 - Szerintem ezt neked kell eldöntened, de ha rám hallgatsz, nem ítélkezel elsőre. Nem kell bemutatni neked a médiát, hogy milyen szinten ki tudják forgatni a dolgokat. 
 - Tudom, de fogalmam sincs, hogy mit csináljak - sóhajtottam fel bánatosan.
 - Mikor láttad őt utoljára?
 - Szilveszterkor - nyögtem fel hangosan miközben arcomat a kezeim közé rejtettem. 
 - Te hülye vagy? - kiáltott fel Francesco döbbenten. - Lassan két hónapja nem voltál Milánóban? 
 - Ja - vontam meg a vállamat.
 - Akkor most kurva gyorsan kapd össze magad és indulj! Gondolod, hogy csak neked hiányzik a kiscsaj? Egy kapcsolatért tenni is kell barátom. Nem lehet csak úgy állni és várni, hogy majd csak lesz valahogy - oktatott ki.
Elképedve néztem a férfira, aki már lassan tizenegy éve elkötelezte magát a felesége mellet és aki alig várta, hogy végre megszülessen a harmadik közös gyerekük is. 
Mikor felfogtam a szavai jelentőségét, kapkodva kezdtem bedobálni a ruháimat a táskámba. Egyetlen mondat zakatolt az agyamba: Látnom kell Lexyt!
 - Köszönöm! - nyújtottam a kezem búcsúzásképp Tottinak, aki széles mosollyal az arcán fogadta a gesztust. 
 - Nincs mit, de azért vigyázz magadra. Milánó nem itt van - utalt a majd hatszáz kilométeres távolságra.  

Biccentettem aztán elhagytam az öltözőt. 
Sietős léptekkel közelítettem meg az autómat. Úgy éreztem magam, mint akinek egy mázsás követ gördítettek volna le a válláról. Jókedvűen kanyarodtam be a szállásom elé, hogy aztán egy gyors pakolás után végre útnak induljak. Kezem önkéntelenül nyúlt a rádió gombjához, hogy a magányos és hosszú ideig tartó utamat szebbé varázsoljam egy kis zenével.



Lexy

  Alig vártam, hogy végre vége legyen az utolsó órámnak is. Ahogy megszólalt a csengő, azonnal felpattantam és eltüntettem a füzeteimet a táskámban.
 - Jössz? - néztem kérdőn Lolora, aki bár valamelyest összeszedte magát az utóbbi napokban, de arca még mindig beesett volt, szemei alatt, halványuló karikák hirdették, hogy még nem régi önmaga. Ezt az állapotát csak tetézte a közte és Ádám közt húzódó szakadék ami egyre jobban mélyült. 
 - Mindjárt - mozdultak ujjai remegve, nehézkesen, hogy elpakolja a dolgait. Együttérzőn pislogtam rá, mivel tudtam, hogy ezek az elvonási tünetek egy ideig még keseríteni fogják az életét. Az első pár nap maga volt a pokol, de túljutottunk rajta valahogy. Most már csak arra kellett figyelnem, hogy még véletlenül se fussunk bele Hirotóba, aki azóta folyamatos zaklatásnak tette ki Lorenzót. Még mindig nem tudtam, hogy mi történt azon a bizonyos napon, de bíztam benne, hogy lassan túl leszünk rajta mindannyian. 
 - Nálunk alszol? - karoltam bele a barátomba miközben a kapu felé irányítottam a lépteinket. 
 - Nem - rázta meg a fejét, szomorú mosollyal az arcán. - Ma nem lehet. Anyáéknak ma van a házassági évfordulójuk és szeretnék, ha egyben lenne a család. 
 - Megértem - bólintottam.
 - Bocs - szólalt meg egy ismerős hang miután ellépve mellettünk meglökött a vállával.
 - Semmi baj - vágtam rá automatikusan és rámosolyogtam Ádámra, aki szomorú, vágyakozó pillantást vetett a mellettem sétálóra, majd elkapta róla a tekintetét és elsietett. Annyira szerettem volna, hogy újra együtt legyenek, de erre jelen pillanatban nagyon kevés esélyt láttam. Lorenzo mostanában úgy működött, mint egy zombi. Megcsinálta a kötelező dolgait, de aztán csak ült és nézett ki a fejéből. Mindenkit kizárt a világából. 
 - Úgy látom nem is baj, ha ma nem leszek veled - húzta el halvány mosolyra az ajkait. - Sokkal jobb programod lesz mára.
Értetlenül néztem rá majd követtem a pillantását ami egy nagyon ismerős terepjárón állapodott meg. A szívem őrült zakatolásba kezdett ahogy kinyílt az autó ajtaja.  
 - Nem, ez nem lehet igaz, csak a szemem káprázik - suttogtam magam elé miközben lecövekeltem az iskola előtt. Szemeim könnybe lábadtak, kezemet a számhoz szorítottam. 
 - Szia Kicsim! - villantott rám egy csibészes mosolyt a barátom.
 - Stephan? - ejtettem ki hitetlenkedve nevét a számon. - Stephan! - kiáltottam fel majd mindent ledobva a kitárt karjai közé futottam. Ajkaink szorosan simultak össze, hogy aztán egyre vadabbul követeljenek maguknak figyelmet. Mikor levegő után kapkodva végre elváltunk egymástól, tekintetem beleveszett a rég nem látott íriszekbe. 
 - Hogy? Mikor? Miért? - dadogtam remegő hangon.
 - Mert rohadtul hiányoztál - simított ki egy tincset az arcomból.
 - Te is nekem - bújtam az ölelésébe és nem is akartam onnan elmozdulni többet. 

2016. október 18., kedd

114. fejezet

Lexy

  -Sajnálom - néztem hatalmas szemekkel az előttem állóra. - A fene se gondolta, hogy ekkora feneket kerítenek egy puszinak - utaltam a mostanában körülöttünk folyó médiacirkuszra. Az összes sajtóorgánum a mi fényképünkkel volt tele és a találgatásokkal, hogy most akkor mi lehet köztünk, de egyiknek sem volt köze az igazsághoz.
 - Nyugi - vigyorgott rám a magasból Gigio majd átkarolta a vállamat, hogy magához húzzon. Mostanában megint sokat lógtam a csapattal, főleg a lökött égimeszelővel. 
 - Bolond vagy! - kiáltottam fel ijedten és amilyen gyorsan csak tudtam kibújtam a karjai alól.Gyorsan körül néztem a folyosón és megnyugodva konstatáltam, hogy rajtunk és a focistákon kívül nincs ott senki. - Más se hiányzik, csak még több kép - dohogtam idegesen.
 - Hát ez jó! - röhögött a kapuspalánta. - Most már azt is elmondhatom, hogy félnek tőlem a nők, mert akkora kísértést jelentek nekik, hogy nem tudják magukat türtőztetni. 
 - Idióta! - könyököltem a gyomrába amitől látványosan összegörnyedt. - El ne hidd már! Én csak nem szeretnék megint olyan telefont kapni, mint a múltkor - sóhajtottam fel.
 - Nagyon dühös volt a Fáraó? - komolyodott el Gigio arca. - Mondtam, ha kell felhívom és elmagyarázom neki a helyzetet...
 - Köszi, de már megtettem. Ha az nem volt neki elég - vontam meg a vállam arra gondolva, hogy azóta a reggel óta nem beszéltünk Stephannal. Nem hívott, én pedig nem tudtam, mikor lehet őt keresni. 
 - Jó, de...
 - Nem - torkoltam le a srácot, ami elég viccesen nézhetett ki, mert majd két fejjel magasabb volt nálam és a szavaimra összehúzta magát. A látványra elmosolyodtam. - Annyira imádom, hogy én meg ilyen hatással vagyok a pasikra - legyintettem röhögve.
 - Te kis... - nézett rám összehúzott szemekkel az újdonsült barátom, majd gonosz fény csillant meg a szemében, ami rám nézve semmi jót nem jelentett.
 - Mire készülsz? - kérdeztem óvatosan miközben fél szemmel már a menekülő útvonalat kerestem.
 - Azt hiszem tudom, mivel fogom letörni az egódat - rántott a mellkasához és karjai, mint a satu úgy fogtak közre. - Szerintem, ha megcsikizlek...
 - Ne! - kiáltottam fel és vergődve próbáltam lerázni magamról, de semmit nem értem el vele, legfeljebb annyit, hogy a többi focista is érdeklődve figyelte a fejleményeket. 
Gianluigi ujjai még el sem érték az oldalamat, már visítottam, mint egy kismalac. Hiába könyörögtem kegyelemért, Monty, Kaká és a többiek is csak nevetve nézték a szenvedésemet.
 - Ké-hé-r-le-hek! - kapkodtam a levegőt. - Be-he-pi-hi-si-hi-lek!
Ahogy ezt kimondtam, végre megszűnt a csikizés és én majdnem összerogytam a megkönnyebbüléstől.
 - Ezt még visszakapod! - villantottam egy gyilkosnak szánt pillantást a kapusra, majd elstartoltam a mosdók felé. Ajtócsukódásig hallottam a nevetését a kis dögnek. Hangosan, pufogva vetítettem előre azokat a halálnemeket, amikkel el fogom tenni láb alól a colost. 
 - Nem is tudtam, hogy ilyen kreatív vagy - szólított meg egy hang, ahogy kiléptem az egyik fülkéből. Ijedtemben ugrottam egyet, de a szívem nem ettől kezdett gyorsabban verni. 
 - Te mit keresel itt? Tudtommal ez a női mosdó - nyitottam meg a csapot, hogy megmossam a kezeimet.
 - Tudod, gondolkodtam - húzta kaján vigyorra a száját, amiről én sajnos nem tudtam levenni a szememet.
 - I-igen? Mégis miről? - ráztam meg zavartan a fejemet, hogy kitisztuljanak a gondolataim.
 - Erről az egész elbaszott helyzetről - lépett közelebb, mire én automatikusan hátráltam. Ezt egészen addig tudtam megtenni, míg a hátam a hideg falhoz nem nyomódott. Rémült tekintettel figyeltem ahogy karjait a fejem mellé helyezve csapdába zárt. A helyzeten az sem segített, hogy a tekintete szinte megbabonázott. 
 - Nem-nem tudom miről beszélsz? - dadogtam, hogy megtörjem az idegesítő csendet ami a csempékkel körbe vett helységben még nyomasztóbbnak tűnt. 
 - Akkor megmutatom - hajolt egyre közelebb hozzám és én, mint a fényszórótól megriadt vad, csak álltam tehetetlenül, míg ajka le nem csapott az enyémre. Mézédes csók volt. Először csak óvatos, puhatolódzó, majd átváltott egyre követelődzőbbé, szenvedélyesebbé. 
 - Mattia, ezt nem... - súgtam lehunyt szemekkel, mikor egy pillanatra megszakította köztünk a kapcsolatot. 
 - Cssssh - simított végig hüvelykujjával az ajkamon. - Most nem akarok gondolkodni - motyogta, majd újra birtokba vette a számat. Én pedig hagytam, mert az érzések felülkerekedtek rajtam. Ujjaimmal a barna fürtök közé túrtam és erősebben szorítottam magamhoz. A testem önálló életre kelve simult az előttem állóéhoz. 
 - Lex - suttogta a fülembe forró lehelettel, ezzel az egész testemet megborzongatva. - Istenem, tudod mióta várok erre? - hintette be apró puszikkal a nyakamat, a vállgödrömet és ezzel megszakította az összeköttetést az agyam és köztem. Már nem láttam mást, csak rózsaszín felhőket. Éreztem ahogy kezeivel a combom alá nyúlt és felültetett a mosdó szélérre, így teste teljesen beékelődött a lábaim közé. Hozzásimultam. Ennél már csak akkor lehettem volna közelebb hozzá, ha meztelenül vagyunk és....
 - Lexy, minden oké? - tört át egy nagyon ismerős hang az agyamat ellepő ködön, majd meghallottam a kopogást is. Villámgyors mozdulattal téptem ki magam Mattia karjai közül és ugrottam le a mosdóról. Remegő ujjaimat a számra szorítottam. 
 - Bassza meg! - káromkodtam feldúltan.
 - Lexy - nyúlt felém De Sciglio, de a fejemet rázva elhátráltam tőle. 
 - Ne! - nyöszörögtem miután felfogtam, hogy mi történt itt az elmúlt pár percben. - Menj el! - mutattam az ajtóra.
 - De... - nyújtotta felém a kezét.
 - Menj már! - lábadtak könnybe a szemeim és mivel nem akartam megadni neki az élvezetet, hogy sírni lásson megint rákiáltottam. - Húzzál innen!
Remegő testtel figyeltem ahogy az ajtóhoz lép, de ott még visszafordult. 
 - Ennek még nincs vége - nézett a szemembe. - Tudom, hogy te is érzed amit én. Ez nem csak egy egyszerű fellángolás. Szeretlek! - mondta, majd kinyitotta az ajtót, amitől majdnem beleütközött az ott várakozó Donnarummába. 
A kapus értetlen arccal járatta köztünk a tekintetét. 
 - Jól vagy? - sietett hozzám, miután Mattia lelépett.
 - Nem - ráztam meg a fejem és ettől a mozdulattól kitört belőlem a zokogás. 
 - Hé, Kicsi - szorított a mellkasához. - Ne csináld ezt! - simogatta a hátam, hogy megvigasztaljon, de tudtam, hogy ez most édes kevés számomra. A tudat, hogy megcsaltam Stephant mázsás súlyként nehezedett a szívemre és a legrosszabb az volt, hogy élveztem. 

2016. szeptember 30., péntek

113. fejezet

Lexy

   - Utálom a kémiát - sóhajtottam fel miközben a tankönyvemet lapozgattam, hátha megmarad valami a fejemben a leckéből, de hiába. A biokémia sosem tartozott a kedvenceim közé.
Mintha az égiek is segíteni szerettek volna, úgy szólalt meg a telefonom abban a pillanatban ahogy kinyitottam a jegyzeteimet. Döbbenten olvastam el a nevet a kijelzőn majd megnyomtam a fogadás gombot.
 - Szükségem van rád! - jutott el a fülemhez a fiú fájdalmas hangja.
 Miután nagy nehezen kiszedtem belőle, hogy hol van, letettem a telefont és kisiettem a szobámból. Zavartan néztem körül a házban és csüggedten olvastam el a cetlit amit a szüleim írtak ki, hogy vásárolni mentek.
 - Most mi a fenét csináljak? - álltam meg a küszöbön miközben szememmel végig pásztáztam a környéket. Tekintetem megakadt a szomszéd ház előtt parkoló bazi nagy fekete terepjárón. Egy percig sem tétováztam, ahogy odaértem az ajtóhoz, becsöngettem. Toporogva vártam, hogy valaki ajtót nyisson.
 - Lexy? - kérdezte csodálkozva a srác miután meglátott a küszöbön. - Mi szél hozott erre?
 - Figyelj! Tudom, hogy nem ismerjük túl jól egymást, de egy szívességet szeretnék kérni - támadtam le azonnal. - Az egyik barátom bajban van és nem tudom, hogyan tudnék eljutni hozzá...
 - Ne is folytasd! - tette fel a kezét Gianluigi. - Hozom a kulcsot! - mondta és visszafordult a házba.
Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőmet. Fogalmam nem volt, ha ő nem segít, kit kértem volna meg.
 - Mehetünk - zárta be maga után a bejárati ajtót és hatalmas léptekkel megindult az autója felé. Futva követtem, majd felmásztam az anyósülésre. Miután bemondtam a címet, ő beállította a GPS-t és elindultunk. Egy darabig csöndben ültünk egymás mellett, de aztán úgy éreztem, hogy magyarázattal tartozom neki, ha már így rátörtem.
 - Tudod Lorenzo, akiért most megyünk, a legjobb barátom. Bár mostanában nem nagyon beszéltünk, mert egy kicsit megkattant, de attól én még mindig nagyon szeretem őt.
 - Ó - pislogott rám Donnarumma fürkésző tekintettel.
 - Jaj, nem úgy! - forgattam meg a szemeimet. - Lolo meleg. Stephan pedig ismeri - magyaráztam tovább.
 - Oké, oké! Semmi közöm hozzá! - szabadkozott.
 - De igen, most már van, mert belerángattalak - sóhajtottam fel. - Néha meggondolatlan dolgokat tesz, de attól függetlenül egy nagyon rendes srác.
Az út hátralévő részét a gondolatainkba merülve tettük meg.
 - Itt vagyunk! - szólalt meg nem sokkal később Gigio.
Zavarodottan néztem körül a lepukkant helyen. Hogy fogom itt megtalálni Lorenzot? De nem is kellett ezzel tovább foglalkoznom, mert megpillantottam az egyik ház falának dőlt fiút. Kiugrottam a leparkolt autóból és hozzá siettem.
 - Lolo - szólítottam meg.
Meglepetésemre sírva borult a nyakamba, amiből azonnal tudtam, hogy valami komoly dolog történt, de hiába faggattam, nem válaszolt. Mikor valamelyest megnyugodott, odakísértem az autóhoz, besegítettem majd beültem mellé.
 - Hova menjünk? - kérdezte a sofőrünk a visszapillantó tükörbe pillantva.
 Végig néztem a kimerült szöszin és csak aztán válaszoltam.
 - Ha megkérhetlek, vigyél minket hozzánk.
 - Igenis kisasszony! - mosolygott rám a kapus kedvesen, majd indított és besorolt a forgalomba.

  - Köszönöm szépen! - pislogtam hálásan a kapusra miután haza fuvarozott minket.
 - Nincs mit - vonta meg a vállát. - Ne segítsek? - nézett jelentőségteljesen az ajtóban várakozó srácra aki majd összeesett a fáradtságtól.
 - Megoldom - válaszoltam hősiesen és visszahajolva egy puszit nyomtam az arcára majd elköszöntem tőle. Nehezen, de sikerült felvonszolnom Lorenzot a szobámba. Segítettem neki lefeküdni az ágyamba majd betakargattam. Pillanatok alatt elaludt a kimerültségtől. Elgondolkodva néztem, hogy a homlokán lévő ráncok még alvás közben sem simultak ki teljesen. Mi a fene történhetett vele?

Másnap reggel a telefonom hangos zenélésére keltem.
 - Igen? - szóltam a készülékbe még csukott szemmel. Az éjszaka nem telt eseménymentesen. Lolo többször is felzokogott, a frászt hozva rám. Alig tudtam megnyugtatni, hogy csak rosszat álmodott.
 - Megmagyaráznád? - ütötte meg a fülemet egy dühös hang. A szemeim kipattantak és szóhoz sem jutottam a meglepetéstől.
 - Mégis mit? - nyögtem ki mikor végre ráébredtem, hogy nem álmodok és tényleg a nagyon dühös barátommal beszélek.
 - Hogy mi a fenét csináltál te egy terepjáróban tegnap? És ki volt az a pasi akivel lefotóztak?
Felültem az ágyban és zsibbadt aggyal néztem magam elé.
 - Mi van?
 - Ne játszd a hülyét! - mordult fel Stephan egyre idegesebb hangon.
 - Bocs, nem játszom, de tényleg nem tudom miről beszélsz...
 - Akkor elküldöm - mondta, majd néhány pillanat múlva jelezte a telefonom, hogy üzenetem érkezett. Ahogy megnyitottam, azonnal kitisztult minden. Egy fénykép volt, amin én és Gigio volt látható amint tegnap elbúcsúzunk egymástól. Tényleg elég félreérthető fotó volt. Főleg miután elolvastam a hozzácsatolt cikket is.

          Vége a nagy szerelemnek? Eddig tartott a nagy románc?

       Úgy néz ki, hogy az év elején a Romához igazolt Stephan El Shaarawy és rózsaszínhajú barátnője Alexa Silver szerelme nem bírta ki a távolságot. Szemfüles fotósunk rajta kapta a lányt, amint tegnap egy ismeretlen autóból szállt ki majd meghitten visszafordulva egy csókot váltott a bent ülő személlyel. Vajon mit szól ehhez a Fáraó? Talán ő is máshol keresi már a boldogságot? Lapzártánkig az érintetteket még nem sikerült elérni.

 - Na, erre mit lépsz? - kérdezte türelmetlenül a barátom.
 - Ez egy hülyeség! - nevettem el magam mire a mellettem fekvő mocorogni kezdett.
 - Nekem nem tűnik annak. A kép magáért beszél.
 - Oké, figyelj! - csusszantam ki az ágy szélére. - Lorenzo tegnap felhívott és a segítségemet kérte. Mivel nem volt senki akit megkérhettem volna, hogy vigyen el hozzá, becsöngettem a szomszédhoz...
 - Aki történetesen az új pasid!
 - Jaj, hallgass már végig! - csattantam fel mert már kezdtem kijönni a sodromból. - Tudod ki költözött mellénk?
 - Honnan a fenéből tudnám? Ha nem tűnt volna fel, én már Rómában lakom - mondta gúnyosan.
 - Az a név, hogy Gianluigi Donnarumma mond neked valamit? - kérdeztem és megpróbáltam nem felvenni a kesztyűt.
 - Ő a Milán új üdvöskéje nem? Mi van vele és hogy jön ő most ide? - értetlenkedett továbbra is.
 - Úgy, hogy Gigio az új szomszédunk és ő van a képeken is...
 - Te összejöttél egy másik focistával?
 - Istenem! - sóhajtottam fel miközben megforgattam a szemeimet. - Nem, nem jöttem össze vele.
 - De megcsókoltad?
 - Csak egy puszi volt. Megköszöntem neki, hogy segített hazahozni Lorenzot, aki történetesen most is itt van velem - magyaráztam egyre nyűgösebben.
 - De akkor miért írják azt, hogy megcsókoltad?
 - Fogalmam sincs, de ne nekem kelljen már bemutatni neked a médiát! Nagyon jól tudod, hogy mi mindenre képesek csakhogy növeljék az eladást!
 - Akkor azt mondod, hogy nincs köztetek semmi? - tudakolta türelmetlenül.
 - Barátok vagyunk - vallottam be az igazságoz hűen.
 - Ennyi?
 - Ennyi. Miért mit vártál? - akadtam most már ki. - Gondolod, hogy ahogy kiteszed a lábad én azonnal beugrom egy másik pasi nyakába? Azt hittem ismersz már annyira, hogy tudd, ez nem fog megtörténni - vágtam hozzá ingerülten.
Néma csend lett a vonal végén. Éreztem, hogy Stephan a szavaimon töpreng. Megértettem, hogy a volt barátnője után nem bízik meg senkiben, de azt hittem ez rám nem vonatkozik.
 - Sajnálom - nyögte ki néhány perc múlva. - Én.. Nem tudom, mi ütött belém - sóhajtott fel. - Hiányzol és mikor megláttam a képeket, eldurrant az agyam.
 - Megértem, de máskor légyszíves előbb velem beszélj és csak aztán kezdj el kombinálni. Te is hiányzol mégsem találom ki, hogy azért nem hívsz mert éppen csajozol - mutattam rá a hívásai elmaradozására.
 - Tudod, hogy rengeteget kell güriznem, hogy bent maradhassak a kezdőben - magyarázkodott.
 - Tudom - mosolyodtam el mikor eszembe jutottak a legutóbbi meccsei ahol szinte mindegyiken betalált. - Már akartam is mondani, hogy nagyon ügyi vagy.
 - Te nézel? - kérdezte döbbent hangon. - Na jó, azt hiszem ez hülye kérdés volt egy olyan lánytól aki szereti a focit - folytatta immár nevetve.
 - Most meg is sértődhetnék - húztam az agyát egy kicsit, mert megérdemelte. - Nem nézed ki belőlem, hogy nyomon követem a pályafutásodat? 
 - De igen és pont ezért szeretlek.
 - Csak ezért? - kacérkodtam vele a készüléken keresztül.
 - Nem, még nagyon sok minden másért is, de azt most inkább nem sorolom fel, mert akkor itt ülünk még holnapután is és ráadásul akkor még elviselhetetlenebb lesz a hiányod.
 - Én is szeretlek - hatódtam meg a szavaitól.
 - Én jobban - mosolygott a telefonba. - Viszont most mennem kell, mert kezdődik a reggeli eligazítás - sóhajtott fel bánatosan. 
 - Oké - hervadt le a vigyor az arcomról. - Majd hívj, ha megint ráérsz.
 - Megpróbállak sűrűbben eléri - ígérte.
 - Rendben - remegett meg a hangom.
 - Akkor jó legyél és vigyázz magadra! - búcsúzott. - Szeretlek!
 - Én is téged - töröltem ki az áruló könnycseppeket a szememből miközben bontottam a vonalat. Némán, fájó szívvel meredtem a kezemben lévő telefonra. Nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz távkapcsolatban élni.
 - Jól vagy? - szólalt meg Lorenzo a hátam mögött.
 - Persze - húztam végig a kezeimet a nedves arcomon. - Amúgy ezt nem nekem kéne tőled kérdeznem? - fordultam felé az arcát fürkészve - Hogy érzed magad?
 - Mint akin átment egy úthenger - dőlt vissza az ágyba fájdalmas képpel.
 - Elmondod? 
 - Még nem - szorította össze a szemét. - Majd később...talán....