2016. november 27., vasárnap

116. fejezet

Lexy    

  A boldogságtól végig vigyorogtam az utat hazáig és közben Stephan kezét szorongattam. Hihetetlen volt, hogy képes volt ennyit vezetni miattam.
 - Tényleg nem lesz belőle bajod? - kérdeztem immár ezredszerre tőle.
 - Ne aggódj! - nevette el magát. - Mondtam már, beszéltem az edzővel és ő elengedett.
 - De a meccs...?
 - Lex! - kapta rám a tekintetét vezetés közben. - Most olyan, mintha nem is örülnél nekem és azt várnád, hogy mikor megyek vissza.
 - Tudod jól, hogy ez nem igaz - lábadtak könnybe a szemeim. - Egyszerűen csak nem szeretném, ha miattam büntetnének meg és nem játszhatnál.
  - Édes vagy! - simított végig fél kézzel az arcomon. - De amint már mondtam, Garcia elengedett. Azt mondta, az elmúlt időszakban annyit melóztam, hogy rám fér a pihenés.
 - Akkor jó - fújtam ki a bennem rekedt levegőt.
 - Azt hinné az ember, hogy te jobban izgulsz a játszatásom miatt, mint én - nevetett fel.
 - Jól van na! - vágtam be a durcát. - Bocsánat, hogy aggódom érted.
 - Nem erről van szó - szólt hozzám békülékenyen. - Egyszerűen csak nehéz felfognom, hogy megértesz.
 - Miért ne tenném? Tudom, hogy a foci az életed és ezt tiszteletben tartom.
 - Na látod, ez az ami hihetetlen. Egy csajszi, akit nem zavar, ha nem ő van a középpontban. El sem hiszed, milyen ritka az ilyen.
 - Valóban? - néztem rá kérdőn.
 - Aha, szinte az összes csapattársam arról panaszkodik, hogy a barátnőjük nem érti meg őket. Egyszerűen nem akarják elfogadni, hogy nekünk az edzés olyan, mint másnak a munka, csinálni kell, hogy jussunk valamire. Persze az ezzel járó kiváltságokat, mint lóvé, hírnév, szívesen veszik - húzta el a száját. - Én pedig boldogan hangoztatom nekik, hogy milyen szerencsém van veled - mosolygott végül rám amitől rendesen elpirultam. Jólesett amit mondott, még ha nem is értettem egyet mindennel. Igaz, hogy megpróbáltam toleráns lenni vele, hiszen neki tényleg a futball volt az élete, de mostanában nekem sem ment ez könnyen. Hiányzott, hogy nem volt mellettem. Gondolataimból az autó lassulása majd megállása térített vissza a valóságba.
 - Megérkeztünk - nézett rám hatalmas barna szemeivel amiktől újabb pirulási láz kapott el.
Beléptünk a házba, ahol elkiáltottam magam.
 - Sziasztok! Megjöttünk!
 - Lorenzo is itt eszik? - pislogott ki jó anyám a konyhából majd mikor meglátta a mellettem álló vendéget, elvigyorodott.
 - Á, ciao, Stephan! Rég láttunk erre? Hogy megy a sorod Rómában? - ölelte meg a kissé elveszetten nézelődő barátomat.
 - Ciao, Bia! Köszönöm, jól. Sikerült beilleszkednem és a játék is megyeget - szerénykedett.
 - Az jó - bólogatott megértően anya. - Gondolom maradsz vacsorára?
 - Ha nem zavarok?
 - Mikor zavartál? Amúgy is, mostanában nem is láttunk. Lexynek már nagyon hiányoztál...
 - Anya! - forgattam meg a szemeimet méltatlankodva. Nem hittem el, hogy képes leégetni Stephan előtt, aki csak vigyorogva figyelte a reakciómat.
 - Nekem is ő - húzott közelebb a derekamnál fogva és egy puszit nyomott a hajamba.
A vacsora szokásos módon zajlott. Apa és anya megbeszélték a napi történéseket miközben nevetve tűrték, hogy az öcséim letámadják a barátomat. Stephan mosolyogva válaszolgatott nekik még a leghajmeresztőbb kérdésekre is. Én pedig csak élveztem az együttlétet. Jó volt így körbe ülni az asztalt és nézni a szeretteim csillogó szemét. Tekintetem néha találkozott a barátoméval és ettől melegség öntötte el a testemet. Evés után magamra vállaltam a mosogatást és Stephan segített benne. A fiúk végre felhúztak a szobájukba, míg a szüleim a nappalit foglalták be, hogy megnézzenek egy filmet. 
 - Kész - néztem körül a rendbe tett konyhán. - Köszi a segítséget!
 - Nincs mit. A finom vacsora ára - vigyorgott rám.
 - Anya főzte - vontam meg a vállamat miközben felsétáltunk a szobámba.
 - Hát itt nem változott semmi - vigyorodott el mikor meglátta a Milanos ágyneműmet. - Azt hiszem ideje lesz, hogy küldjek neked egy Romásat. 
 - Inkább ne - konyult le a szám széle.
 - Miért is? - ölelte át két kezével a derekamat és közel húzott magához. Belenéztem a szemeibe és szinte elvesztem a csokiörvényben. 
 - Mert az arra emlékeztetne, hogy nem vagy itt - vallottam be végül, szemlesütve.
 - Szeretlek - emelte meg az államat és nézett farkasszemet velem néhány pillanatig majd ajkait finoman rásimította az enyémekre. A vágy elementáris erővel söpört végig rajtam. Kezeimet a nyaka köré fontam és olyan közel vontam magamhoz, hogy egy hajszál sem fért volna közénk. Egyre hevesebbek lettünk, míg végül végig dőltünk az ágyon. Az elkövetkezendő időben megpróbáltuk bepótolni az eddig külön töltött időt. 

(...)

 - Jó reggelt! - simított végig a hátamon valaki hajnalok hajnalán azaz tizenegy órakor. 
 - Ümph - nyögtem a párnámba. 
 - Na mi az? Megártott egy kis mozgás? - hallottam a hangján, hogy vigyorog.
 - Majom - emeltem volna fel a kezemet, hogy a mellkasára üssek, de még arra sem volt erőm. 
 - Olyan édes vagy ilyenkor - cukkolt tovább.
 - Gondolom - morogtam magamban és megpróbáltam összeszedni a szétszóródott gondolataimat. Bevallom elég nehezen ment, főleg mert a barátom közben egy percre sem hagyta abba a simogatásomat. Sőt ujjai után már a szájával járta be a gerincem melletti útvonalat. - Stephan - szóltam rá elfúló hangon.
 - Hmmm? - szuszogott kérdőn a nyakamba.
 - Meghallhatják - sóhajtottam fel mikor megtalálta a fülem mögötti érzékeny részt. 
 - Kik és mit? - morogta egyre szenvedélyesebben.
 - Anyáék és ezt - túrtam a hajába.
 - Kicsim, már rég elmentek - kacsintott rám.
 - Mii?
 - Ja és anyud üzeni, hogy nem gond, ha ma nem alszol itthon - vigyorodott el sokat sejtetően.
 - És ezt ti mikor beszéltétek meg? - ültem fel miközben igyekeztem lerázni magamról.
 - Amíg te aludtál és ők elmentek valahova az öcséiddel. Kopogott, de nem hallottad. Valami miatt biztos nagyon fáradt voltál - röhögött fel.
 - Ó, te...! - boxoltam a vállába elvörösödve.
 - Nyugi életem! - szegezett a karjaimnál fogva a párnámhoz. - Tudja, hogy nem esti mesét olvastam neked tegnap.
 - Tudom, de ez akkor is olyan gáz - hunytam le a szemeimet.
 - Mi? Az, hogy van egy gyönyörű... kívánatos...szexi... - csókolt meg minden egyes szó után.
 - Ne mondj hazugságokat - sóhajtottam fel jólesően.
 - Én az igazat és csakis az igazat mondom - támaszkodott meg felettem. - Te vagy a legcsodálatosabb lány akivel valaha találkoztam - komolyodott el. - Sajnálom, hogy nem tudok gyakrabban jönni és azt is, hogy féltékeny voltam... - kezdte, de nem hagytam, hogy befejezze. Egy csókkal belé fojtottam a szavakat.

Később, túl egy zuhanyzáson és egy kiadós, kései reggelin azon vitatkoztunk, hogy mit csináljunk a nap fent maradó részében.
 - Én csak veled akarok lenni - bújtam hozzá, mint egy kiscica.
 - Én is, de mit szólnál hozzá, ha elugranánk megnézni a csapatot? - tette fel lelkesen a kérdést. 
 - Milan meccsre akarsz menni? - pislogtam rá értetlenül. 
 - Miért ne? - vonta meg a vállát. - Úgyse drukkoltam még veled a lelátóról. 
Az ötlet, hogy együtt nézzünk meg egy Milan összecsapást elgondolkodtatott. Vajon mennyire játszik szerepet ebben a döntésben az, hogy így találkozhat Gianluigival? Hiába mondta, hogy megbízik bennem, a kisördög még mindig ott ült a vállán. Úgy éreztem, itt az alkalom, hogy bebizonyítsam neki, feleslegesen aggódik a kapus miatt.
 - Szuper ötlet! - néztem fel rá lelkesen. 
Fél óra sem telt el és már a San Siro bejáratánál ácsorogtunk. A biztonságiak boldogan fogtak kezet a régen látott barátommal és fel is tartották néhány mondat erejéig. Jó volt látni az arcára kiülő boldogságot. Tudtam, hogy bárhová is megy, az ő otthona itt van a piros-feketéknél. 
Kézen fogva sétáltunk le az öltözőkhöz, ahol már nagy volt a nyüzsgés. Stábtagok, játékosok és az ilyenkor szokásos személyzet fel-le rohangált, hogy minél tökéletesebb legyen minden a meccs előtt. 
Ahogy így nézelődtünk, kinyílt az itthoni öltöző ajtaja és kilépett rajta  a kapitány. Monty szája azonnal széles mosolyra húzódott mikor meglátta a barátját. 
 - Nocsak, egy Fáraó! - ölelte magához Stephant.
 - Ciao, Monty! - vigyorgott az is, mint a tejbetök. - Mizu?
 - Csak a szokásos! Megyünk szarrá verünk valami kis csapatot aztán meg ünneplünk. 
 - Kis csapatot? - nevettem el magam. - Azért az Inter nem kis csapat.
 - Ó, bocsánat főnökasszony! Nem is láttam, hogy te is itt vagy! - nyomott egy gyors puszit az arcomra Ricky. 
 - Akkor bekaphatod! - játszottam a sértődöttet, de nem sokáig, mert az ajtóban megjelent a majd két méter magas barátom.
 - Lexy bébi! Már kezdtem hiányolni a szerencsepuszimat! - vigyorgott rám hatalmas jókedvvel.
 - Azt hitted kiengedlek anélkül a pályára? - ütöttem vissza a labdát. - Nélkülem esélyed sem lenne - nyújtottam ki a nyelvemet rá.
 - Ne is foglalkozz velük! Mindig ezt csinálják - sóhajtott fel színpadiasan Monty. Ekkor esett le, hogy nem egyedül vagyok és hogy az utóbbi pár perc cseppet sem segített meggyőzni Stephant arról, hogy semmi sincs köztem és Donnarumma közt. 
 - Ciao! - kapott észbe Gigio először és kezét nyújtotta a barátomnak. - Sajnos mi már nem találkoztunk, de hidd el rengeteg mindent tudok rólad - kacsintott felém amitől én csak a szememet forgattam. - Lexy másról sem beszél csak az ő Fáraójáról. 
Félve néztem a mellettem álló arcára, ahonnan megkönnyebbülésemre csak jókedvet olvastam le.
 - Igazán? - ölelte át a vállamat. - És miket szokott mesélni?
 - Biztos, hogy ezt itt és most akarod tudni? - röhögött újfent a kapus.
 - Na jó, lehet leszállni rólam! - néztem rájuk összehúzott szemekkel. - Te - mutattam az égimeszelőre. - Indíts védeni! Te meg - bújtam Stephanhoz - fejezd be!
A két srác felnevetett és velük nevetett Monty is. Lassan kiszállingózott az egész csapat a folyosóra. Mindenki lelkesen üdvözölte a barátomat, akin látszott, hogy fáj a szíve, hogy nem lehet köztük. 
 - Ciao Fáraó! Téged is látni erre?
Összeszorult gyomorral figyeltem ahogy Stephan szemei elkomolyodtak a kérdésre.
 - Hello Mattia! - köszönt vissza. - Igen, hiszen itt a barátnőm - szorított erősebben magához. 
Farkasszemet néztek egymással, amit csak az edző kiáltása tudott megtörni. Zavartan köszöntem el a fiúktól és kívántam nekik sok szerencsét.
 - És a puszim? - kiáltott rám Gigio mikor épp indulni akartunk. Félve pislogtam Stephanra, hogy vajon mit szól hozzá, de csak mosolygott.
 - Ne várakoztasd meg! - lökött egy kicsit a kapus felé. - Nehogy már rajtad múljon, ha gólt kap.
Elképedve néztem rá, de nem sokáig volt időm csodálkozni, mert Gianluigi felkapott és megpörgetett. Elnevettem magam és egy cuppanós puszit nyomtam az arcára.
 - Sok szerencsét!
 - Neked már az van kislány - kacsintott rám perverzül amitől késztetést éreztem rá, hogy nyakon csapjam. 
Végül elengedett és így visszatértem Stephan mellé. Mosolyogva néztem ahogy eltűnnek a játékoskijáróban. 
Szótlanul tettük meg az utat a helyünkig, ahová leülve kérdőn pislogtam a barátomra.
 - Na? 
 - Mit na? - húzta az agyamat.
 - Mit szólsz Gianluigihoz?
 - Rendes srácnak tűnik így elsőre.
 - Mert az is - bizonygattam. - Nagyon sokat köszönhetek neki, mert Lolo...Áh, mindegy - legyintettem. 
 - Mi van a Szöszivel?
 - Majd elmesélem. Most nem akarom elrontani a kedvünket - bújtam közelebb hozzá. - Féltékeny vagy még Gigiora?
 - Nem - rázta meg a fejét. - Rá már nem - motyogta maga elé, de nem engedtem, hogy újra kezdje a hülyeségeit, így inkább magamhoz húztam a fejét és megcsókoltam. 

2016. október 28., péntek

115.fejezet

Stephan

 - Ne legyél már ilyen puhapöcs! - boxolt a vállamba Iturbe aki folyamatosan megpróbált magával csábítani egy esti buliba a megnyert meccsünk után.
 - Nem vagyok az, csak nincs kedvem elmenni. Inkább felhívom a barátnőmet - hárítottam el a meghívást a csapattársamtól. 
 - Ja, a drágalátós Lexyke, aki Donnarummával kavar - húzta el a száját.

 - Nem kavar vele! - csattantam fel. - Elmondta mi volt és én hiszek neki.
 - Persze, áltasd csak magad - legyintett. - Vésd jól az eszedbe Fáraó, minden nő egyforma - veregette meg a vállamat lenézően majd felállt mellőlem és magamra hagyott.

Fejemet a szekrényemnek támasztottam, lehunytam a szemeimet és megpróbáltam kizárni az idegesítő gondolataimat amik őrült gyorsasággal kezdtek kavarogni a fejemben.
 - Ne is foglalkozz vele - szólalt meg Totti, aki eddig szótlanul hallgatta végig a beszélgetésünket.
 - Szerinted igaza van? - fordultam felé kérdő tekintettel.
 - Szerintem ezt neked kell eldöntened, de ha rám hallgatsz, nem ítélkezel elsőre. Nem kell bemutatni neked a médiát, hogy milyen szinten ki tudják forgatni a dolgokat. 
 - Tudom, de fogalmam sincs, hogy mit csináljak - sóhajtottam fel bánatosan.
 - Mikor láttad őt utoljára?
 - Szilveszterkor - nyögtem fel hangosan miközben arcomat a kezeim közé rejtettem. 
 - Te hülye vagy? - kiáltott fel Francesco döbbenten. - Lassan két hónapja nem voltál Milánóban? 
 - Ja - vontam meg a vállamat.
 - Akkor most kurva gyorsan kapd össze magad és indulj! Gondolod, hogy csak neked hiányzik a kiscsaj? Egy kapcsolatért tenni is kell barátom. Nem lehet csak úgy állni és várni, hogy majd csak lesz valahogy - oktatott ki.
Elképedve néztem a férfira, aki már lassan tizenegy éve elkötelezte magát a felesége mellet és aki alig várta, hogy végre megszülessen a harmadik közös gyerekük is. 
Mikor felfogtam a szavai jelentőségét, kapkodva kezdtem bedobálni a ruháimat a táskámba. Egyetlen mondat zakatolt az agyamba: Látnom kell Lexyt!
 - Köszönöm! - nyújtottam a kezem búcsúzásképp Tottinak, aki széles mosollyal az arcán fogadta a gesztust. 
 - Nincs mit, de azért vigyázz magadra. Milánó nem itt van - utalt a majd hatszáz kilométeres távolságra.  

Biccentettem aztán elhagytam az öltözőt. 
Sietős léptekkel közelítettem meg az autómat. Úgy éreztem magam, mint akinek egy mázsás követ gördítettek volna le a válláról. Jókedvűen kanyarodtam be a szállásom elé, hogy aztán egy gyors pakolás után végre útnak induljak. Kezem önkéntelenül nyúlt a rádió gombjához, hogy a magányos és hosszú ideig tartó utamat szebbé varázsoljam egy kis zenével.



Lexy

  Alig vártam, hogy végre vége legyen az utolsó órámnak is. Ahogy megszólalt a csengő, azonnal felpattantam és eltüntettem a füzeteimet a táskámban.
 - Jössz? - néztem kérdőn Lolora, aki bár valamelyest összeszedte magát az utóbbi napokban, de arca még mindig beesett volt, szemei alatt, halványuló karikák hirdették, hogy még nem régi önmaga. Ezt az állapotát csak tetézte a közte és Ádám közt húzódó szakadék ami egyre jobban mélyült. 
 - Mindjárt - mozdultak ujjai remegve, nehézkesen, hogy elpakolja a dolgait. Együttérzőn pislogtam rá, mivel tudtam, hogy ezek az elvonási tünetek egy ideig még keseríteni fogják az életét. Az első pár nap maga volt a pokol, de túljutottunk rajta valahogy. Most már csak arra kellett figyelnem, hogy még véletlenül se fussunk bele Hirotóba, aki azóta folyamatos zaklatásnak tette ki Lorenzót. Még mindig nem tudtam, hogy mi történt azon a bizonyos napon, de bíztam benne, hogy lassan túl leszünk rajta mindannyian. 
 - Nálunk alszol? - karoltam bele a barátomba miközben a kapu felé irányítottam a lépteinket. 
 - Nem - rázta meg a fejét, szomorú mosollyal az arcán. - Ma nem lehet. Anyáéknak ma van a házassági évfordulójuk és szeretnék, ha egyben lenne a család. 
 - Megértem - bólintottam.
 - Bocs - szólalt meg egy ismerős hang miután ellépve mellettünk meglökött a vállával.
 - Semmi baj - vágtam rá automatikusan és rámosolyogtam Ádámra, aki szomorú, vágyakozó pillantást vetett a mellettem sétálóra, majd elkapta róla a tekintetét és elsietett. Annyira szerettem volna, hogy újra együtt legyenek, de erre jelen pillanatban nagyon kevés esélyt láttam. Lorenzo mostanában úgy működött, mint egy zombi. Megcsinálta a kötelező dolgait, de aztán csak ült és nézett ki a fejéből. Mindenkit kizárt a világából. 
 - Úgy látom nem is baj, ha ma nem leszek veled - húzta el halvány mosolyra az ajkait. - Sokkal jobb programod lesz mára.
Értetlenül néztem rá majd követtem a pillantását ami egy nagyon ismerős terepjárón állapodott meg. A szívem őrült zakatolásba kezdett ahogy kinyílt az autó ajtaja.  
 - Nem, ez nem lehet igaz, csak a szemem káprázik - suttogtam magam elé miközben lecövekeltem az iskola előtt. Szemeim könnybe lábadtak, kezemet a számhoz szorítottam. 
 - Szia Kicsim! - villantott rám egy csibészes mosolyt a barátom.
 - Stephan? - ejtettem ki hitetlenkedve nevét a számon. - Stephan! - kiáltottam fel majd mindent ledobva a kitárt karjai közé futottam. Ajkaink szorosan simultak össze, hogy aztán egyre vadabbul követeljenek maguknak figyelmet. Mikor levegő után kapkodva végre elváltunk egymástól, tekintetem beleveszett a rég nem látott íriszekbe. 
 - Hogy? Mikor? Miért? - dadogtam remegő hangon.
 - Mert rohadtul hiányoztál - simított ki egy tincset az arcomból.
 - Te is nekem - bújtam az ölelésébe és nem is akartam onnan elmozdulni többet. 

2016. október 18., kedd

114. fejezet

Lexy

  -Sajnálom - néztem hatalmas szemekkel az előttem állóra. - A fene se gondolta, hogy ekkora feneket kerítenek egy puszinak - utaltam a mostanában körülöttünk folyó médiacirkuszra. Az összes sajtóorgánum a mi fényképünkkel volt tele és a találgatásokkal, hogy most akkor mi lehet köztünk, de egyiknek sem volt köze az igazsághoz.
 - Nyugi - vigyorgott rám a magasból Gigio majd átkarolta a vállamat, hogy magához húzzon. Mostanában megint sokat lógtam a csapattal, főleg a lökött égimeszelővel. 
 - Bolond vagy! - kiáltottam fel ijedten és amilyen gyorsan csak tudtam kibújtam a karjai alól.Gyorsan körül néztem a folyosón és megnyugodva konstatáltam, hogy rajtunk és a focistákon kívül nincs ott senki. - Más se hiányzik, csak még több kép - dohogtam idegesen.
 - Hát ez jó! - röhögött a kapuspalánta. - Most már azt is elmondhatom, hogy félnek tőlem a nők, mert akkora kísértést jelentek nekik, hogy nem tudják magukat türtőztetni. 
 - Idióta! - könyököltem a gyomrába amitől látványosan összegörnyedt. - El ne hidd már! Én csak nem szeretnék megint olyan telefont kapni, mint a múltkor - sóhajtottam fel.
 - Nagyon dühös volt a Fáraó? - komolyodott el Gigio arca. - Mondtam, ha kell felhívom és elmagyarázom neki a helyzetet...
 - Köszi, de már megtettem. Ha az nem volt neki elég - vontam meg a vállam arra gondolva, hogy azóta a reggel óta nem beszéltünk Stephannal. Nem hívott, én pedig nem tudtam, mikor lehet őt keresni. 
 - Jó, de...
 - Nem - torkoltam le a srácot, ami elég viccesen nézhetett ki, mert majd két fejjel magasabb volt nálam és a szavaimra összehúzta magát. A látványra elmosolyodtam. - Annyira imádom, hogy én meg ilyen hatással vagyok a pasikra - legyintettem röhögve.
 - Te kis... - nézett rám összehúzott szemekkel az újdonsült barátom, majd gonosz fény csillant meg a szemében, ami rám nézve semmi jót nem jelentett.
 - Mire készülsz? - kérdeztem óvatosan miközben fél szemmel már a menekülő útvonalat kerestem.
 - Azt hiszem tudom, mivel fogom letörni az egódat - rántott a mellkasához és karjai, mint a satu úgy fogtak közre. - Szerintem, ha megcsikizlek...
 - Ne! - kiáltottam fel és vergődve próbáltam lerázni magamról, de semmit nem értem el vele, legfeljebb annyit, hogy a többi focista is érdeklődve figyelte a fejleményeket. 
Gianluigi ujjai még el sem érték az oldalamat, már visítottam, mint egy kismalac. Hiába könyörögtem kegyelemért, Monty, Kaká és a többiek is csak nevetve nézték a szenvedésemet.
 - Ké-hé-r-le-hek! - kapkodtam a levegőt. - Be-he-pi-hi-si-hi-lek!
Ahogy ezt kimondtam, végre megszűnt a csikizés és én majdnem összerogytam a megkönnyebbüléstől.
 - Ezt még visszakapod! - villantottam egy gyilkosnak szánt pillantást a kapusra, majd elstartoltam a mosdók felé. Ajtócsukódásig hallottam a nevetését a kis dögnek. Hangosan, pufogva vetítettem előre azokat a halálnemeket, amikkel el fogom tenni láb alól a colost. 
 - Nem is tudtam, hogy ilyen kreatív vagy - szólított meg egy hang, ahogy kiléptem az egyik fülkéből. Ijedtemben ugrottam egyet, de a szívem nem ettől kezdett gyorsabban verni. 
 - Te mit keresel itt? Tudtommal ez a női mosdó - nyitottam meg a csapot, hogy megmossam a kezeimet.
 - Tudod, gondolkodtam - húzta kaján vigyorra a száját, amiről én sajnos nem tudtam levenni a szememet.
 - I-igen? Mégis miről? - ráztam meg zavartan a fejemet, hogy kitisztuljanak a gondolataim.
 - Erről az egész elbaszott helyzetről - lépett közelebb, mire én automatikusan hátráltam. Ezt egészen addig tudtam megtenni, míg a hátam a hideg falhoz nem nyomódott. Rémült tekintettel figyeltem ahogy karjait a fejem mellé helyezve csapdába zárt. A helyzeten az sem segített, hogy a tekintete szinte megbabonázott. 
 - Nem-nem tudom miről beszélsz? - dadogtam, hogy megtörjem az idegesítő csendet ami a csempékkel körbe vett helységben még nyomasztóbbnak tűnt. 
 - Akkor megmutatom - hajolt egyre közelebb hozzám és én, mint a fényszórótól megriadt vad, csak álltam tehetetlenül, míg ajka le nem csapott az enyémre. Mézédes csók volt. Először csak óvatos, puhatolódzó, majd átváltott egyre követelődzőbbé, szenvedélyesebbé. 
 - Mattia, ezt nem... - súgtam lehunyt szemekkel, mikor egy pillanatra megszakította köztünk a kapcsolatot. 
 - Cssssh - simított végig hüvelykujjával az ajkamon. - Most nem akarok gondolkodni - motyogta, majd újra birtokba vette a számat. Én pedig hagytam, mert az érzések felülkerekedtek rajtam. Ujjaimmal a barna fürtök közé túrtam és erősebben szorítottam magamhoz. A testem önálló életre kelve simult az előttem állóéhoz. 
 - Lex - suttogta a fülembe forró lehelettel, ezzel az egész testemet megborzongatva. - Istenem, tudod mióta várok erre? - hintette be apró puszikkal a nyakamat, a vállgödrömet és ezzel megszakította az összeköttetést az agyam és köztem. Már nem láttam mást, csak rózsaszín felhőket. Éreztem ahogy kezeivel a combom alá nyúlt és felültetett a mosdó szélérre, így teste teljesen beékelődött a lábaim közé. Hozzásimultam. Ennél már csak akkor lehettem volna közelebb hozzá, ha meztelenül vagyunk és....
 - Lexy, minden oké? - tört át egy nagyon ismerős hang az agyamat ellepő ködön, majd meghallottam a kopogást is. Villámgyors mozdulattal téptem ki magam Mattia karjai közül és ugrottam le a mosdóról. Remegő ujjaimat a számra szorítottam. 
 - Bassza meg! - káromkodtam feldúltan.
 - Lexy - nyúlt felém De Sciglio, de a fejemet rázva elhátráltam tőle. 
 - Ne! - nyöszörögtem miután felfogtam, hogy mi történt itt az elmúlt pár percben. - Menj el! - mutattam az ajtóra.
 - De... - nyújtotta felém a kezét.
 - Menj már! - lábadtak könnybe a szemeim és mivel nem akartam megadni neki az élvezetet, hogy sírni lásson megint rákiáltottam. - Húzzál innen!
Remegő testtel figyeltem ahogy az ajtóhoz lép, de ott még visszafordult. 
 - Ennek még nincs vége - nézett a szemembe. - Tudom, hogy te is érzed amit én. Ez nem csak egy egyszerű fellángolás. Szeretlek! - mondta, majd kinyitotta az ajtót, amitől majdnem beleütközött az ott várakozó Donnarummába. 
A kapus értetlen arccal járatta köztünk a tekintetét. 
 - Jól vagy? - sietett hozzám, miután Mattia lelépett.
 - Nem - ráztam meg a fejem és ettől a mozdulattól kitört belőlem a zokogás. 
 - Hé, Kicsi - szorított a mellkasához. - Ne csináld ezt! - simogatta a hátam, hogy megvigasztaljon, de tudtam, hogy ez most édes kevés számomra. A tudat, hogy megcsaltam Stephant mázsás súlyként nehezedett a szívemre és a legrosszabb az volt, hogy élveztem. 

2016. szeptember 30., péntek

113. fejezet

Lexy

   - Utálom a kémiát - sóhajtottam fel miközben a tankönyvemet lapozgattam, hátha megmarad valami a fejemben a leckéből, de hiába. A biokémia sosem tartozott a kedvenceim közé.
Mintha az égiek is segíteni szerettek volna, úgy szólalt meg a telefonom abban a pillanatban ahogy kinyitottam a jegyzeteimet. Döbbenten olvastam el a nevet a kijelzőn majd megnyomtam a fogadás gombot.
 - Szükségem van rád! - jutott el a fülemhez a fiú fájdalmas hangja.
 Miután nagy nehezen kiszedtem belőle, hogy hol van, letettem a telefont és kisiettem a szobámból. Zavartan néztem körül a házban és csüggedten olvastam el a cetlit amit a szüleim írtak ki, hogy vásárolni mentek.
 - Most mi a fenét csináljak? - álltam meg a küszöbön miközben szememmel végig pásztáztam a környéket. Tekintetem megakadt a szomszéd ház előtt parkoló bazi nagy fekete terepjárón. Egy percig sem tétováztam, ahogy odaértem az ajtóhoz, becsöngettem. Toporogva vártam, hogy valaki ajtót nyisson.
 - Lexy? - kérdezte csodálkozva a srác miután meglátott a küszöbön. - Mi szél hozott erre?
 - Figyelj! Tudom, hogy nem ismerjük túl jól egymást, de egy szívességet szeretnék kérni - támadtam le azonnal. - Az egyik barátom bajban van és nem tudom, hogyan tudnék eljutni hozzá...
 - Ne is folytasd! - tette fel a kezét Gianluigi. - Hozom a kulcsot! - mondta és visszafordult a házba.
Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőmet. Fogalmam nem volt, ha ő nem segít, kit kértem volna meg.
 - Mehetünk - zárta be maga után a bejárati ajtót és hatalmas léptekkel megindult az autója felé. Futva követtem, majd felmásztam az anyósülésre. Miután bemondtam a címet, ő beállította a GPS-t és elindultunk. Egy darabig csöndben ültünk egymás mellett, de aztán úgy éreztem, hogy magyarázattal tartozom neki, ha már így rátörtem.
 - Tudod Lorenzo, akiért most megyünk, a legjobb barátom. Bár mostanában nem nagyon beszéltünk, mert egy kicsit megkattant, de attól én még mindig nagyon szeretem őt.
 - Ó - pislogott rám Donnarumma fürkésző tekintettel.
 - Jaj, nem úgy! - forgattam meg a szemeimet. - Lolo meleg. Stephan pedig ismeri - magyaráztam tovább.
 - Oké, oké! Semmi közöm hozzá! - szabadkozott.
 - De igen, most már van, mert belerángattalak - sóhajtottam fel. - Néha meggondolatlan dolgokat tesz, de attól függetlenül egy nagyon rendes srác.
Az út hátralévő részét a gondolatainkba merülve tettük meg.
 - Itt vagyunk! - szólalt meg nem sokkal később Gigio.
Zavarodottan néztem körül a lepukkant helyen. Hogy fogom itt megtalálni Lorenzot? De nem is kellett ezzel tovább foglalkoznom, mert megpillantottam az egyik ház falának dőlt fiút. Kiugrottam a leparkolt autóból és hozzá siettem.
 - Lolo - szólítottam meg.
Meglepetésemre sírva borult a nyakamba, amiből azonnal tudtam, hogy valami komoly dolog történt, de hiába faggattam, nem válaszolt. Mikor valamelyest megnyugodott, odakísértem az autóhoz, besegítettem majd beültem mellé.
 - Hova menjünk? - kérdezte a sofőrünk a visszapillantó tükörbe pillantva.
 Végig néztem a kimerült szöszin és csak aztán válaszoltam.
 - Ha megkérhetlek, vigyél minket hozzánk.
 - Igenis kisasszony! - mosolygott rám a kapus kedvesen, majd indított és besorolt a forgalomba.

  - Köszönöm szépen! - pislogtam hálásan a kapusra miután haza fuvarozott minket.
 - Nincs mit - vonta meg a vállát. - Ne segítsek? - nézett jelentőségteljesen az ajtóban várakozó srácra aki majd összeesett a fáradtságtól.
 - Megoldom - válaszoltam hősiesen és visszahajolva egy puszit nyomtam az arcára majd elköszöntem tőle. Nehezen, de sikerült felvonszolnom Lorenzot a szobámba. Segítettem neki lefeküdni az ágyamba majd betakargattam. Pillanatok alatt elaludt a kimerültségtől. Elgondolkodva néztem, hogy a homlokán lévő ráncok még alvás közben sem simultak ki teljesen. Mi a fene történhetett vele?

Másnap reggel a telefonom hangos zenélésére keltem.
 - Igen? - szóltam a készülékbe még csukott szemmel. Az éjszaka nem telt eseménymentesen. Lolo többször is felzokogott, a frászt hozva rám. Alig tudtam megnyugtatni, hogy csak rosszat álmodott.
 - Megmagyaráznád? - ütötte meg a fülemet egy dühös hang. A szemeim kipattantak és szóhoz sem jutottam a meglepetéstől.
 - Mégis mit? - nyögtem ki mikor végre ráébredtem, hogy nem álmodok és tényleg a nagyon dühös barátommal beszélek.
 - Hogy mi a fenét csináltál te egy terepjáróban tegnap? És ki volt az a pasi akivel lefotóztak?
Felültem az ágyban és zsibbadt aggyal néztem magam elé.
 - Mi van?
 - Ne játszd a hülyét! - mordult fel Stephan egyre idegesebb hangon.
 - Bocs, nem játszom, de tényleg nem tudom miről beszélsz...
 - Akkor elküldöm - mondta, majd néhány pillanat múlva jelezte a telefonom, hogy üzenetem érkezett. Ahogy megnyitottam, azonnal kitisztult minden. Egy fénykép volt, amin én és Gigio volt látható amint tegnap elbúcsúzunk egymástól. Tényleg elég félreérthető fotó volt. Főleg miután elolvastam a hozzácsatolt cikket is.

          Vége a nagy szerelemnek? Eddig tartott a nagy románc?

       Úgy néz ki, hogy az év elején a Romához igazolt Stephan El Shaarawy és rózsaszínhajú barátnője Alexa Silver szerelme nem bírta ki a távolságot. Szemfüles fotósunk rajta kapta a lányt, amint tegnap egy ismeretlen autóból szállt ki majd meghitten visszafordulva egy csókot váltott a bent ülő személlyel. Vajon mit szól ehhez a Fáraó? Talán ő is máshol keresi már a boldogságot? Lapzártánkig az érintetteket még nem sikerült elérni.

 - Na, erre mit lépsz? - kérdezte türelmetlenül a barátom.
 - Ez egy hülyeség! - nevettem el magam mire a mellettem fekvő mocorogni kezdett.
 - Nekem nem tűnik annak. A kép magáért beszél.
 - Oké, figyelj! - csusszantam ki az ágy szélére. - Lorenzo tegnap felhívott és a segítségemet kérte. Mivel nem volt senki akit megkérhettem volna, hogy vigyen el hozzá, becsöngettem a szomszédhoz...
 - Aki történetesen az új pasid!
 - Jaj, hallgass már végig! - csattantam fel mert már kezdtem kijönni a sodromból. - Tudod ki költözött mellénk?
 - Honnan a fenéből tudnám? Ha nem tűnt volna fel, én már Rómában lakom - mondta gúnyosan.
 - Az a név, hogy Gianluigi Donnarumma mond neked valamit? - kérdeztem és megpróbáltam nem felvenni a kesztyűt.
 - Ő a Milán új üdvöskéje nem? Mi van vele és hogy jön ő most ide? - értetlenkedett továbbra is.
 - Úgy, hogy Gigio az új szomszédunk és ő van a képeken is...
 - Te összejöttél egy másik focistával?
 - Istenem! - sóhajtottam fel miközben megforgattam a szemeimet. - Nem, nem jöttem össze vele.
 - De megcsókoltad?
 - Csak egy puszi volt. Megköszöntem neki, hogy segített hazahozni Lorenzot, aki történetesen most is itt van velem - magyaráztam egyre nyűgösebben.
 - De akkor miért írják azt, hogy megcsókoltad?
 - Fogalmam sincs, de ne nekem kelljen már bemutatni neked a médiát! Nagyon jól tudod, hogy mi mindenre képesek csakhogy növeljék az eladást!
 - Akkor azt mondod, hogy nincs köztetek semmi? - tudakolta türelmetlenül.
 - Barátok vagyunk - vallottam be az igazságoz hűen.
 - Ennyi?
 - Ennyi. Miért mit vártál? - akadtam most már ki. - Gondolod, hogy ahogy kiteszed a lábad én azonnal beugrom egy másik pasi nyakába? Azt hittem ismersz már annyira, hogy tudd, ez nem fog megtörténni - vágtam hozzá ingerülten.
Néma csend lett a vonal végén. Éreztem, hogy Stephan a szavaimon töpreng. Megértettem, hogy a volt barátnője után nem bízik meg senkiben, de azt hittem ez rám nem vonatkozik.
 - Sajnálom - nyögte ki néhány perc múlva. - Én.. Nem tudom, mi ütött belém - sóhajtott fel. - Hiányzol és mikor megláttam a képeket, eldurrant az agyam.
 - Megértem, de máskor légyszíves előbb velem beszélj és csak aztán kezdj el kombinálni. Te is hiányzol mégsem találom ki, hogy azért nem hívsz mert éppen csajozol - mutattam rá a hívásai elmaradozására.
 - Tudod, hogy rengeteget kell güriznem, hogy bent maradhassak a kezdőben - magyarázkodott.
 - Tudom - mosolyodtam el mikor eszembe jutottak a legutóbbi meccsei ahol szinte mindegyiken betalált. - Már akartam is mondani, hogy nagyon ügyi vagy.
 - Te nézel? - kérdezte döbbent hangon. - Na jó, azt hiszem ez hülye kérdés volt egy olyan lánytól aki szereti a focit - folytatta immár nevetve.
 - Most meg is sértődhetnék - húztam az agyát egy kicsit, mert megérdemelte. - Nem nézed ki belőlem, hogy nyomon követem a pályafutásodat? 
 - De igen és pont ezért szeretlek.
 - Csak ezért? - kacérkodtam vele a készüléken keresztül.
 - Nem, még nagyon sok minden másért is, de azt most inkább nem sorolom fel, mert akkor itt ülünk még holnapután is és ráadásul akkor még elviselhetetlenebb lesz a hiányod.
 - Én is szeretlek - hatódtam meg a szavaitól.
 - Én jobban - mosolygott a telefonba. - Viszont most mennem kell, mert kezdődik a reggeli eligazítás - sóhajtott fel bánatosan. 
 - Oké - hervadt le a vigyor az arcomról. - Majd hívj, ha megint ráérsz.
 - Megpróbállak sűrűbben eléri - ígérte.
 - Rendben - remegett meg a hangom.
 - Akkor jó legyél és vigyázz magadra! - búcsúzott. - Szeretlek!
 - Én is téged - töröltem ki az áruló könnycseppeket a szememből miközben bontottam a vonalat. Némán, fájó szívvel meredtem a kezemben lévő telefonra. Nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz távkapcsolatban élni.
 - Jól vagy? - szólalt meg Lorenzo a hátam mögött.
 - Persze - húztam végig a kezeimet a nedves arcomon. - Amúgy ezt nem nekem kéne tőled kérdeznem? - fordultam felé az arcát fürkészve - Hogy érzed magad?
 - Mint akin átment egy úthenger - dőlt vissza az ágyba fájdalmas képpel.
 - Elmondod? 
 - Még nem - szorította össze a szemét. - Majd később...talán....

2016. szeptember 16., péntek

112. fejezet

Lorenzo

 Kábán és kissé másnaposan ásítottam egy hatalmasat. Hátamról az oldalamra fordulva próbáltam beazonosítani a helyet ahol álomra hajtottam a fejemet. A tegnapi buli eldurvult egy pöttyet ezért nem sok mindenre emlékeztem belőle. 
 - Jó reggelt álomszuszék! - jelent meg Hiroto vigyorgó feje az ajtóban. - Már azt hittem meghaltál - dobta le magát mellém, nem túl óvatosan.
 - Aúcs - kaptam a fejemhez ahol milliónyi légkalapács adott koncertet az engedélyem nélkül. 
 - Na mi van? - röhögött fel a barátom. - Sok volt a fű meg a pia együtt?
 - Soha többet - nyögtem fel fájdalmasan majd arcomat a párnába fúrtam. 
 - Ezt mintha már hallottam volna tőled egy párszor - somolygott gúnyosan Hiroto.
 - De most ezer százalék - dünnyögtem az orrom alá. Pedig ez a káros kombináció volt az egyetlen ami segített elfelejteni egy időre Ádámot és amit tett. Mióta elküldtem, nem beszéltünk. Napokig próbált hívni, de nem vettem fel neki a telefont, sőt inkább kinyomtam, hogy vegye már észre magát. Azt hittem, ha összejövök az exemmel jobb lesz minden és az Ádi okozta sebek is begyógyulnak. Óriásit tévedtem. Még mindig fájt.
 - Ezt is mondtad.
 - Kuss - hunytam le a szemeimet fáradtan és megpróbáltam minden zavaró tényezőt kizárni körülöttem. Nem vágytam másra, csak egy forró fürdőre, egy fájdalomcsillapítóra és Lexyre. A raszta lány úgy hiányzott az életemből, mint a levegő, mégsem tettem ellene semmit. Mióta felhívtam Hirotót, azzal együtt tudatosan elkezdtem leépíteni a barátaimat, hogy ne kelljen a szemükbe néznem a döntésem miatt. 
 - Kérsz valami kaját? - meredt feje alá csúsztatott kezekkel a mennyezetre a mellettem fekvő. 
 - Nem - borzongtam meg az étel gondolatától is. - Egy cigi viszont jól esne - sóhajtottam fel hangosan.
 - Az előbb fogadkoztál, hogy többet nem csinálsz ilyet - hajolt hirtelen fölém vigyorogva Hiro. 
 - Az az előbb volt - vontam meg a vállam. 
 - Te aztán határozott vagy - csókolt a nyakamba miközben kezével végig simított rajtam. Szarul éreztem magam, mert a testem nem reagált rá. Utoljára Ádámmal értem el a beteljesülést. 
 - Hagyj! - mordultam fel és a takarót magam köré csavarva, felültem az ágyon. 
 - Már megint? Most éppen mi a kifogás? - csapott az ágyra dühösen Hiroto. - A fejed fáj, mint egy kurvának vagy éppen menstruálsz? - gúnyolódott.
 - Baszódj meg! - ordítottam rá.
 - Szeretnék, de nem állsz kötélnek - csóválta meg még mindig mérgesen a fejét. - Ha nem akarsz dugni, akkor mi a fenének vagyunk együtt?
 - Én... - haraptam be a szám szélét, mert semmi kifogás nem jutott eszembe. Tényleg, mi a fenének vagyok vele mikor a szívem máshova húz?
 - Te? - pattant fel az ágyról a srác és egy pillanat múlva már felettem tornyosult. - Folytasd! Meddig akarsz még szopatni? Meddig játszod még nekem a szüzet? Tudod mit? Rohadtul elfogyott a türelmem! - ragadta meg a karomat majd hanyatt lökött az ágyon. 
Ijedten pislogtam fel rá, de nem hagyott sok időt a gondolkodásra, mert kitépte a kezemből az addig pajzsként használt takarót, így egy szál alsóban feküdtem alatta. 
 - Kérlek - nyöszörögtem a félelemtől elhaló hangon.
 - Ó, nem nem édesem - harapott keményen a nyakamba - most nem fogsz elmenekülni.
 - Hiro - sírtam fel miközben a keze már a legintimebb részeimen járt és mire észbe kaphattam volna, eltávolította rólam a védelmemül szolgáló utolsó ruhadarabot is.
 - Ez az - nyalt bele a fülembe. - Imádom ahogy a nevemet mondod. Ó, cicám most aztán megmutatom milyen egy igazi férfi. Addig duglak, míg el nem felejted azt a magyar köcsögöt. Könyörögni fogsz a folytatásért - nevetett fel vágytól rekedt hangon majd belém temetkezett. 

(...)

Miután Hiroto befejezte amit elkezdett, mint aki jól végezte dolgát, legördült rólam és néhány perc múlva már aludt is. Reszketve vártam a megfelelő pillanatra, hogy halkan kisurranva mellőle, felöltözzek és lelépjek. Ahogy ez megtörtént, kezemet a szám elé szorítva próbáltam elfojtani a zokogásomat. Nem tudtam mitévő legyek. Végső elkeseredésembe kezembe vettem a telefonomat és annak a számát tárcsáztam akire most a legnagyobb szükségem volt. 
 - Szükségem van rád! - nyüszítettem fájdalmasan a készülékbe.
 - Lolo? Merre vagy? Mi történt? - rohant le a kérdéseivel és én megkönnyebbülten hallottam, hogy semmi harag nem csendült ki a hangjából csak színtiszta féltés. 
 - Bocsáss meg! Bocsáss meg! - hajtogattam zokogva.
 - Nem haragszom - bizonygatta -, de fogok, ha nem mondod meg azonnal, hogy hol vagy?
 Nagy nehezen elmotyogtam neki a címet és ő megígérte, hogy nemsokára itt lesz. Mivel elég messze voltam tőle, így azt gondoltam jóval később ér ide, ezért is ért meglepetésként mikor néhány perc múlva egy számomra idegen autóból kipattanva megállt előttem.
 - Lolo - nézett rám hatalmas szemekkel én pedig újra elbőgtem magam, mint egy szaros gyerek.
 - Na, jól van! Nem lesz semmi baj - ölelt magához és ringatni kezdett, ahogy egy kisbabát szokás.
 - Annyira sajnálom - néztem rá könnyben úszó szemekkel. - Nem tudtam, hogy ez lesz...
 - Mi? - méregetett értetlenül, de csak megrázta a fejem. Nem akartam beszélni róla. Most nem. Talán később vagy inkább soha. Önkéntelenül szorosabbra fontam köré a karjaimat és arcomat a jól ismert rózsaszín raszták közé fúrtam. Bár a testem fájdalmasan lüktetett, a lelkem ettől a mozdulattól megnyugodott. Tudtam, hogy most már csak idő kérdése és minden rendbe jön. Erre az előttem álló Lexy volt a garancia. 

2016. szeptember 2., péntek

111. fejezet

Lexy

  Tétován bolyongtam a folyosókon miközben a fülemben J-AX legújabb száma az Intro szólt. Annyira belemerültem a kopasz énekes hallgatásába, hogy nem vettem észre egy, az öltözőből kilépő alakot és teljes gőzzel neki rongyoltam, de azzal az erővel, mint egy gumilabda le is pattantam róla. Azt, hogy nem estem hanyatt, a fiú gyors reflexeinek köszönhettem, mert abban a pillanatban felém nyúlt és a kezeimnél megtartott.
 - Bocsi - nyögtem ki nagy nehezen, miután az ijedtséget legyűrve végre levegőt juttattam a tüdőmbe. - Elbambultam.
 - Semmi gond - mosolyodott el a srác, aki már az első pillanattól fogva szimpi volt. - Nem mindig vetődnek ilyen csinos lányok a lábam elé - bókolt, amitől elpirultam. - Te is új vagy?
 - Ahogy vesszük - vontam meg a vállamat, de nem tudtam befejezni a mondatomat, mert az ismeretlen mögött megjelent egy nagyon is ismerős alak.
 - Lexy! - ölelt át szorosan Monty. - Hol a fenében voltál mostanában? Nélküled nem ugyanazok a meccsek - biggyesztette le a száját amit én halvány mosollyal fogadtam.
 - Ne haragudj, de nem sok kedvem volt itt lenni - vallottam be az igazat.
 - Megértem - szomorodott el a kapitány. - Jól érzi ott magát? - utalt Stephanra.
 - Eddig igen, bár keveset beszéltünk - sóhajtottam fel. - Tudod, most kell bizonyítania, hogy ne csak a kispad jusson neki.
Ricky megértően bólintott, majd szeme megakadt a mellettem álló fiún.
 - Ismeritek már egymást?
 - Nem - válaszoltuk egyszerre.
 - Ó, akkor az én kötelességem, hogy változtassak ezen. Lexy ő itt Gianluigi Donnarumma az új kapusunk, Gigio ő pedig Lexy, a Fáraó barátnője.
 - Ciao - intettünk egymásnak.
 - Szerintem ti egyidősek vagytok - morfondírozott hangosan Monty.
 - Az kizárt - pislogtam elhűlve a nálam majd egy fejjel magasabb srácra, akinek az arcát szakáll keretezte. - Mennyi idős vagy?
 - Tizenhét - jött a válasz, mire eltátottam a számat.
 - Ne már! - hitetlenkedtem. - Én is, de ne sértődj meg, téged többnek néztelek.
 - A szakáll teszi - simított végig az arcán megjátszott nagyképűséggel, amitől kitört belőlem a nevetés.
 - Mi ez a jókedv? - szállingóztak ki a többiek is lassan az öltözőből és ahogy megláttak, mindenki örömmel fogadott. Hatalmas kő esett le a szívemről. Hiányoztak, még ha nem is vallottam be magamnak. Végül Mattia is megjelent mellettünk és halvány mosollyal az arcán köszönt oda nekem. Zavartan kaptam el róla a tekintetem miután biccentettem egyet felé. Ha más nem is, de az új kapus észre vette a feszültséget kettőnk közt, mert szemöldökét kérdőn felfelé húzta. Egy váll vonással jeleztem, hogy semmiség az egész.
Mivel vége volt az edzésnek, elkísértem a fiúkat a parkolóba, az autójukhoz ahol mindenki megígértette velem, hogy ezentúl sűrűbben jövök el hozzájuk. Nevetve mondtam igent a felkérésnek. A végére már csak Kaká és az új fiú maradtak velem.
 - Isa és Luca is szeretne már látni - ölelt magához búcsúzóul a brazil középpályás.
 - Mond meg nekik, hogy nemsokára meglátogatom őket - ígértem, majd bőszen integettem mikor végre kitolatott az autójával és elhajtott.
 - Merre mész? - szólalt meg Donnarumma mellettem, amitől megugrottam, mert teljesen elfelejtkeztem a jelenlétéről.
 - Ó, hogy bassza meg egy taliga majom! - tettem a hevesen dobogó szívemre a kezem.
 - Bocsi - vigyorodott el a srác. - Mit mondtál?
 Néhány pillanatig értetlenül néztem rá, majd leesett, hogy magyarul káromkodtam el magam. Gyorsan lefordítottam neki a mondatot, mire úgy el kezdett nevetni, hogy a könnyei is kicsordultak. Szemeimet forgatva hagytam magam mögött, de nem engedte magát lerázni.
 - Ne haragudj - nézett rám hatalmas boci szemekkel -, de még soha nem találkoztam ilyen szórakoztató csajjal, mint te.
 - Kösz - húztam el a számat, de már alig tudtam leplezni a vigyorom.
 - Valami rosszat mondtam? - nézett rám aggódva a fiú, belőlem meg kibújt a kisördög.
 - Figyelj, ha barátkozni akarsz, nem ártana, ha tudnád, hogy a szórakoztató, nem ugyanaz, mint a szép, csodálatos, okos, gyönyörű és szexi - soroltam az ujjaimon a jelzőket majd mikor felnéztem a kővé vált kapusra, kitört belőlem a röhögés.
 - Te most szívatsz engem?
 - Naná, láttad volna a fejedet - szorítottam a hasamra a kezemet és úgy nevettem tovább.
A fiú megcsóválta a fejét, de az ő arcán is hatalmas vigyor terült szét.
 - Szóval te vagy Shaarawy barátnője? - nézett végig rajtam, mintha először látna.
 - Ja - válaszoltam flegmán.
 - Bocsi, hogy ezt mondom, de teljesen másképp képzeltelek el.
 - Hogyan? - fordultam felé kérdőn, mert tényleg érdekelt.
 - Hááát........ - töprengett hangosan. - Először is, azt hittem valami hisztis, kikent-kifent pláza cica vagy - kezdte, amitől a szemeim kezdtek a csigáéra hasonlítani. - Másodszor idősebbnek gondoltalak. Nem hittem volna, hogy a Fáraó leáll egy ilyen kis csitrivel...
 - Te most szórakozol velem? - pislogtam rá elképedve.
 - Naná, láttad volna a fejedet - ismételte meg a szavaimat, majd éktelen röhögésbe kezdett.
 - Hogy te mekkora egy dög vagy - nevettem el magam én is, majd nem túl felnőttesen kinyújtottam rá a nyelvem.
 - Te meg tök aranyos csaj - karolta át a vállamat és nyomot puszit a fejemre a hatalmas termetű srác. - Örülök, hogy megismertelek.
 - Én is - néztem fel rá picsásan és megrebegtettem a pilláimat amitől újra nevetésben törtünk ki.
 - Ne bassz fel, hogy itt laksz - mutatott a házunkra Donnarumma, mikor lefékeztem a kapunk előtt.
 - Akkor nem mondom, csak bemegyek - vontam meg a vállam. - Miért?
 - Ez vicces - szélesedett ki a vigyor az arcán - mert én meg ott - mutatott a mellettünk lévő házra.
 - Most hülyítesz, igaz? - néztem rá elképedve.
 - Nem, nem - rázta meg a fejét. - Múlt héten cuccoltunk be.
Valahol az emlékeim mélyén felrémlett, hogy az öcséim említették miszerint a régóta üresen álló házba valakik beköltöztek, de annyira lekötött a saját kis világom, hogy nem vettem róla tudomást.
 - Akkor isten hozott szomszéd! Érezd jól magad itt minálunk - eresztettem meg felé egy kedves mosolyt.
 - Köszi. Most, hogy már tudom ki a szomszédom, tuti úgy lesz.
Elköszöntünk egymástól, én pedig az ajtót becsukva felsiettem a szobámba. Ledobtam a táskámat az asztalom mellé majd lehunyt szemekkel végig dőltem az ágyamon. Magamban végigpörgettem a mai nap történéseit. Önkéntelen mosolyra húzódott a szám ahogy eszembe jutott az új ismerősöm. Napok, sőt talán hetek óta újra jól éreztem magam a bőrömben.

2016. augusztus 21., vasárnap

110. fejezet

Lexy

  Csigalassúsággal teltek a napok, pedig a naptár már január végét mutatta. Szilveszter másnapján Stephan elrepült Rómába, hogy csatlakozzon az új csapatához. Sajnos azóta nem sokat tudtunk beszélni, hiszen a beilleszkedés és a felzárkózás rengeteg energiáját lekötötte. Én ezt felfogtam, de akkor is hiányzott a közelsége. Nem tudtam kihez odabújni és nem volt kivel megbeszélnem a dolgaimat. 

Igen, jól látjátok. Nem volt senki mellettem a családomon és a magyar barátaimon kívül, akik skypon keresztül tartották bennem a lelket. 
Hogy hova lett Lorenzo és Ádi? 

Nos... Ádám még mindig nem heverte ki, hogy Lolo szakított vele. Teljesen befordult és senkit nem engedett magához. A köszönésen kívül nem volt több kommunikáció köztünk.
 Lolo pedig......
Na igen, ő egy másik fájdalmas pont lett az életemben. Először el sem akartam hinni, hogy kibékült Hirotóval, de aztán be kellett látnom, hogy ez az igazság. Én tényleg megpróbáltam beszélni a fejével, de hajthatatlan volt és csak jobban elfordult tőlem, így kénytelen voltam végig nézni ahogy a kedves, aranyos és lelkiismeretes barátomból egy nagyképű bunkó lesz.

(...)
 - Ah, de jó ezt látni - vigyorgott a hátam mögött álló és még mindig rohadt idegesítő Damiano miközben kilépett utánam az iskola kapuján.
 - Nem tudom miről beszélsz - tetettem a hülyét, pedig én is pontosan láttam, hogy Lorenzo megint Hirotóval enyeleg a túloldalon, mintha direkt Ádámot akarnák idegesíteni. 
 - Imádom nézni, ahogy darabjaira hullik a rémálompáros és tudod mi lenne még jobb? - tette fel a kérdést, amit úgy látszik költőinek szánt, mert azon nyomban meg is válaszolta. - Ha te meg a drágalátós focistád is erre a sorsra jutnátok - húzta el gúnyosan a száját. - Alig várom, hogy lássam a kisírt szemeidet és a szomorú arcodat.
 - És az miért lenne jó neked? - értetlenkedtem.
 - Mert akkor jönnék én és megvigasztalnálak - nyalta meg sokat mondóan a száját. - Hidd el, nagyon jól tudok vigasztalni - suttogta immár a fülembe, amitől kirázott a hideg is. 
 - Menj a fenébe! - taszítottam el magamtól majd sietve haza indultam, de még a sarkon is hallottam a fiú kárörvendő röhögését. 
Alig léptem be az ajtón, megrezzent a telefon a zsebemben. Kérdő tekintettel húztam elő, hiszen senki nem szokott keresni ilyenkor, épp ezért hatalmas mosoly kúszott az arcomra mikor megláttam a hívó nevét. 
 - Ciao - szorult össze a torkom a boldogságtól.
 - Ciao Szerelmem! - válaszolt egy fáradt, de jókedvű hang a másik oldalról. - Mi jót csinálsz?
 - Perpillanat? Beszélgetek a világ legjobb pasijával - kuncogtam fel.
 - Akkor sajnálom, hogy megzavartalak - jött kapásból a válasz, de tudtam, hogy csak bohóckodik. - Hiányzol - súgta néhány pillanatnyi néma csönd után. 
 - Te is nekem - sóhajtottam fel. - El sem tudod képzelni, hogy mennyire.
 - Gondolom. De nekem ne mond, hogy szöszi barátoddal nem ütitek el nevetve az időt? -  mondta, mit sem sejtve a mostanában kialakult helyzetről. 
 - Az más - adtam kitérő választ. 
 - De tényleg, mit csinálsz most? - kíváncsiskodott, mire megkönnyebbülten hunytam le a szemeimet. Tudtam, ha újból rákérdezett volna Lolora, nem bírtam volna tovább és kiöntöm neki a szívem, de pont ezt nem akartam, hiszen volt neki is éppen elég baja az új csapatánál. 
 - Ebben a pillanatban értem haza a suliból - válaszoltam az igazsághoz hűen. - Beértem a szobámba és végre letettem a cuccom - meséltem, miközben szabad kezemmel a vállamat masszíroztam ahol elnyomta a táska pántja.
 - De szeretnék most ott lenni veled - nyögött fel fájdalmasan. 
 - Mikor tudsz hazajönni? - kívánkozott ki belőlem a kérdés.
- Még nem tudom. Megpróbálok minél hamarabb, de itt nem úgy mennek a dolgok, mint a Milánnál. Ha be akarok kerülni a kezdőcsapatba, akkor egyetlen edzést sem hagyhatok ki - magyarázta szomorúan.
 - Értem - sóhajtottam fel lemondóan miközben elfeküdtem az ágyamon. - Mindegy, jössz amikor tudsz - erőltettem boldogságot a hangomba, de nem hiszem, hogy bevette. 
 - Most mennem kell - nyögött fel hirtelen és ezzel egy időben egy férfi hangot hallottam meg a háttérben. - Azonnal kapitány! - válaszolt a számomra idegen embernek készségesen. 
Éreztem ahogy összeszorult a szívem és a torkomat sírás fojtogatta. Magamban folyamatosan mantráztam, hogy nem fakadok sírva, nem fakadok sírva, de mégis mikor fülembe kúszott a búcsúzása, az első könnycseppek végig szánkáztak az arcomon.
 - Viszlát Szerelmem! Ahogy tudlak, megint hívlak - ígérte.
Mondani akartam neki valami szépet, valami bölcset amitől jobban érzi magát, de nem sikerült. Épp csak egy halovány Ciao - ra futottam az erőmből. 
Amint kinyomtam a hívást, végig borultam az ágyamon és hangos zokogásba kezdtem. Nem tudom, meddig bőgtem, de az utóbbi hetek összes csalódása, frusztrációja egyszerre csapott le rám, így mikor felálltam, hogy a fürdőszobámba menjek rendbe tenni magam, szabályosan megijedtem a tükörképemtől. A hajam csapzottan omlott a vállamra, a szemeim vörösen, duzzadtan hirdették, hogy a gazdájuk nem viseli jól az élet megpróbáltatásait. Nagyot sóhajtva folyattam hideg vizet a kezembe és gyorsan megmostam az arcom. Visszabotorkáltam a szobámba, de nem találtam a helyemet. Úgy éreztem, hogy összenyomnak a falak ezért muszáj volt eljönnöm otthonról. A lábaim maguktól indultak el a jól ismert hely felé, amit lassan egy hónapja kerültem. Mikor megérkeztem a célomhoz, hunyorogva emeltem fel a fejemet, hogy el tudjam olvasni a homlokzatot ékesítő betűket: SAN SIRO...