121. fejezet

Lexy

 - Itt jó lesz! - mutattam két autó közt, egy üres helyre a taxisnak, a volt iskolámtól néhány méterre. - Köszönöm! - nyújtottam át neki a viteldíjat, miután a kezembe nyomta a bőröndömet. 

Diónyira zsugorodott gyomorral néztem fel a sárga épületre. Hát itt vagyok. Megmarkoltam a ruháimat rejtő kofferem és elindultam a bejárat felé. Széles vigyorba szaladt a szám mikor megláttam a kapusfülkében ülő férfit.

 - Jó napot Miklósbá'! - köszöntem rá hangosan, amitől összerezzent.

 - Na, téged is ide evett a fene? - nézett rám morcosan, de a szakálla alatt mosolyra húzódott a szája. 

 - Nekem is hiányozni tetszett - vigyorogtam egyre jobban. - Hogy s mint?

 - Szerinted? Mindig van valami. Leszakítják, letépik, kirúgják vagy csak szimplán elbasszák - morgolódott miközben kisétált hozzám. - Az a kis alacsony... Hogy is hívják?

 - Noncsi? - tippeltem és találtam is. 

 - Az-az! Szóval ő, valamelyik nap úgy bedühödött, hogy hozzávágott egy széket az egyik fiúhoz...

 - Mi vaaan? - kerekedtek el a szemeim majd hangos röhögésben törtem ki. 

 - Ja, kicsi a bors, de erős! Még jó, hogy senkinek és semminek nem esett baja. Beteszed a cókmókod? - bökött a fejével a még mindig szorongatott bőröndömre.

 - Ha lehet - pislogtam rá hatalmas szemekkel. - Köszönöm szépen!

Szótlanul figyeltem ahogy elpakolja a dolgaimat.

 - Na gyere! - zárta be maga mögött az ajtót. - Tudják, hogy jössz? - indult el a kopott lépcsősoron felfelé.

 - Nem - ráztam meg a fejemet, amit persze ő nem láthatott. - Úgyis mondhatnánk, hogy sokkolni fogom őket.

 - Az jó - morogta. - Akkor majd én segítek. 

Ahogy felértünk az első emeletre, az eddig megnyugodott szívverésem újra száguldani kezdett. Úristen, milyen régen voltam már itt. Lopva körülnéztem az aulában, de semmi nem változott. Középen összetolva állt néhány asztal, amik arra voltak hivatottak, hogy a szünetben is lustálkodni vágyó fiatalok fényesre koptassák a lapjukat, a fenekükkel. Az egyik sarokban néhány virág kornyadozott. 

Kopogás riasztott fel a szemlélődésből. Annyira elmerültem a gondolataimba, hogy meg is feledkeztem a kísérőmről. Már csak az ajtó nyitásra kaptam fel a fejemet.

 - Szép napot! Bocsánat a zavarásért, de hoztam valakit! - közölte a bent lévőkkel Miklós bácsi majd félre lépett az ajtóból. Annyi időm sem volt, hogy megkérdezzem tőle, egyáltalán milyen órára csöppentem, de nem is kellett sokáig törni a fejem, mert a kérdés azonnal egyértelművé tette.

 - Ciao Alessia! Come stai? - hallottam meg Marcsi néni hangját.

 - Bene grazie! E voi? - vigyorogtam most már, mint a tejbetök.

 - Mindig jól, ha látlak - váltott át magyarra. - Na gyere, ne ácsorogj kint! Csüccs le a helyedre! - mutatott az első padra, ahol Zsolti mellett még mindig üresen árválkodott a szék. Az a szék, ami nagyon sokáig az enyém volt.

 - Köszönöm! - pislogtam hálásan a gondnokra, aki csak intett egyet és becsukta mögöttem az ajtót. 

Számba harapva siettem a volt helyem felé, majd egy apró sóhajjal leültem végre. Olyan érzés volt, mintha hazaértem volna. Torkom elszorult az érzelmektől amik összecsaptak felettem, de sikerült uralkodnom magamon. 

Marcsi néni aki régebben az oszályfőnököm is volt, hamar napirendre tért az érkezésem felett. Lecsitította a srácokat és közölte, hogy olaszul bármit kérdezhetnek tőlem. Ettől a kijelentéstől kitört a röhögés az osztályban. Furcsa volt újra itt lenni köztük, de egyben nagyon jó is. Észre sem vettem és máris kicsöngettek.

 - Majd gyere be egy kicsit a tanáriba! - simított végig a karomon a tanárnő. - Persze csak akkor, ha ezek itt - intett a fejével a barátaim felé - nem szednek ízekre.

 - Rendben - bólintottam miközben már készítettem magam a lerohanásokra.

 - Csöcsiiiiiiiii! - ugrott is azonnal a nyakamba Roni. - Hogy a fészkes túróba kerülsz ide?

 - Szerinted? Hopp-porral - öleltem vissza lelkesen.

 - Naaa! Enyém is! Én is! - rontottak rám a többiek, akik eddig azt várták, hogy Veronika végre elengedjen. Ahogy ez megtörtént, Réka vette át a helyét.

 - Istenem, de jó hogy itt vagy! Lolo nincs veled?

 - Baszd meg Pepi! - forgatta meg a szemeit Noncsi puszi adás közben. - Nehogy már fontosabb legyen neked egy srác, mint Lexy!

 - Jól van na - biggyesztette le a száját Réka. - Én csak...

 - Tudjuk, neked csak hiányzott a meleg barátod - kacsintottam rá. - Sajnos ő most nem tudott jönni... - húztam el a számat és közben újabb gombóc szorította el a torkomat. Idegesen kaptam a pulóveremhez a kezemet.

 - Mi a fene? - meredtek a zúzódásokkal teli nyakamra és szemükből kiolvashattam a totális döbbenetet.

 - Veled meg mi a jó ég történt? - szaladt ki a kérdés Roni száján.

 - Uh - nyögtem fel. - Ez egy hosszú történet.

 - Gondolom az is, hogy ilyen hirtelen felbukkantál a küszöbön? - nézett rám áthatóan Zsolti.

 - Igen, de ez nem suliba való téma - bólintottam és ezzel hoztam a tudtukra, hogy később majd minden kérdésükre válaszolok. - De most inkább ti meséljetek! Mi újság veletek?

Néhány perces beszélgetés után eszembe jutott Marcsi néni kérése, így lerázva a többieket a tanárihoz siettem. Bekopogtam és egy jól ismert "Tessék!" után benyitottam.

 - Jó napot! - vigyorogtam a bent ülő nőre.

 - Ohohó! Jó napot! - nevette el magát ő is. - Akkor tényleg jól csiripelték a verebek, hogy újra köztünk.

 - Háát, ha Marcsi nénire gondol...

 - Hé! Ne hasonlítgassatok egy madárhoz! - jelent meg mellettünk hirtelen az említett. - Az inkább te vagy! - mutatott Ildi nénire, a volt angol tanárnőmre. Tisztára, mint az oviban.

 - Bagoly mondja verébnek!

 - Csak előkerült a veréb - motyogtam halkan, de nem eléggé, mert a két nő elkerekedett szemekkel rám nézett, majd kitört belőlük a nevetés.

 - Mi ez a hangzavar? Gondolhattam volna - csattant fel egy másik ismerős hang. - Ahol Alexa megjelenik, kitör a káosz.

 - Nem is! - sértődtem meg. - Amúgy meg jó napot tanár úr! - köszöntem azért illedelmesen.

 - Szia! Mikor akarsz visszatérni közénk? Mióta elmentél, nincs egy épkézláb ember sem az iskolában, mármint aki annyira szeretne SAÚH-ra menni Rákóczi táborba, mint te - meredt rám kérdőn.

 - Én.. - álltam ott tanácstalanul mikor hirtelen mázsás súllyal nehezedett rám az elmúlt napok történése és a tudat, hogy mennyire hiányzik a régi életem. - Bocsánat - motyogtam és gyors léptekkel a mosdóba siettem. Megengedtem a hideg vizet és próbáltam lehűteni a könnyektől égő szemeimet. 

 - Jól vagy? - állt meg a semmiből mögöttem Réka.

 - Nem túl jól - vallottam be. - Ugye alhatok megint nálad?

 - Meg is sértődtem volna, ha nem  - mosolygott rám kedvesen. - Nagy a gáz?

 - Ja - sóhajtottam fel. - De jobb szeretném majd akkor elmondani, ha együtt leszünk. Nincs erőm a többszöri ismétléshez.

 - Oké, megértem - bólintott. 

Beszélgetésünket a csengő szakította félbe majd meghallottuk Marcsi néni szállóigévé vált mondatát is: "Menjetek be, mert becsöngettek!"

 - Hallottad? - vihogott fel Pepi.

 - Hát, ha ő mondja akkor induljunk! - fogtam kézen a barátnőmet és besiettem vele a terembe. - Amúgy milyen órátok jön most?

 - Irodalom - húzta el a száját Zoli. 

 - Nyugi van - kapcsolódott be a beszélgetésbe Regi is. - Most, hogy Lexy itt van, tuti nem velünk fog foglalkozni.

 - Igaz - pacsiztak le vele többen is amit én elkerekedett szemekkel figyeltem. 

 - Most komolyan? Erre apelláltok?- csóváltam meg a fejemet vigyorogva.

 - Mit gondoltál? - lökött vállba Zsolti. - Megjött a kiskedvenc.

 - Kiskedvenc a nénikéd térgyekalácsa..

 - Nono! Azért a lófasznak is van vége! - figyelmeztetett a barátom amitől hangosan felnevettem. 

Tényleg nagyon hiányoztak. 

Ahogy Regina megjósolta, kedvenc tanárnőm tényleg kihasználta a helyzetemet és egész órán verseket elemeztünk.

 - Haj, ha nem mentél volna el, úgy megbuktatnálak - sóhajtott fel a kicsengetés után.

 - De Marcsi néni! - hűltem el egy pillanat alatt.

 - Pedig így van. Kivel fogok ilyen jókat vitatkozni? Ki fog nekünk verseket mondani? 

 - Huh, akkor talán jobb is, hogy leléptem - húzódott mosolyra a szám. Örültem, hogy maradandó nyomot hagytam magam után. 

Miután elbúcsúztam a tanárikartól, elindultam a barátaimmal hazafelé. Előtte viszont megálltunk a  portásfülkénél a bőröndömért.

 - Zsolti! Hoztál szőlőt? - nézett merően a mellettem állóra.

 - Sajnálom Miklósbá', de nem.

 - Kiben bízzak, ha már benned sem lehet? - legyintett, majd hirtelen elkiáltotta magát. - Add csak ide azt a labdát! 

Összerezzentünk, de aztán vigyorogva néztük ahogy elkobozza az egyik kilencedikes játékát. 

 - Hányszor megmondtam már, hogy az udvaron focizzanak, ne az épületben - morogta. - Pá lányok! - intett egy csoport fiúnak, akik éppen köszönés nélkül próbáltak kisurranni mellettünk. 

 - Viszlát Miklós bácsi és köszönöm a csomagmegőrzést! - búcsúztam tőle nehéz szívvel. 

 - Daszvidányia - intett a maga szokásos flegma stílusában. 

Megmarkoltam a bőröndömet és elindultam a többiekkel. Nevetgélve, beszélgetve sétáltunk el a buszmegállóig miközben magamon éreztem a kíváncsi pillantásaikat. 

120. fejezet

Lexy

Megkönnyebbülve dőltem hátra a repülőgépen lévő ülésemben. Gondolataim visszatértek az elmúlt órák történéseihez. 

Gigi tényleg olyan volt, mint egy mentsvár, szinte bevehetetlen. Testével takart a piócák elől akik hírből sem ismerték a magánélet szentségét. Kérdéseikkel olyan dolgokat feszegettek, hogy a szavam is elakadt, ami nem is volt baj, mert így nem válaszoltam egyetlen sértésre sem. Ahogy a kapus besegített az autójába, összehúztam magam és a szemeimet összeszorítva próbáltam túlélni a perceket. 

 - Jól vagy kislány? - nézett rám aggódva Kaká, akivel egymás mellé kerültünk az ültetésnél. 

 - Persze - húzódott hamis mosolyra a szám. - Minden oké.

 - Bocs Lexy, de nem veszem be - rázta meg a fejét. - Túl régóta és túl jól ismerlek már. 

 - Nem is.. - lepték el a könnyek újból a szememet.

 - Hé - vonta a mellkasához. - Ne sírj! Vagy tudod mit! Inkább sírd csak ki magad, attól megkönnyebbülsz - szorított magához miközben valami ismeretlen nyelven morgott. 

Néhány percig hagytam, hogy az érzelmeim maguk alá gyűrjenek, de aztán vettem egy nagy lélegzetet és nyugalmat erőszakoltam magamra. 

 - Kösz - eresztettem meg egy halvány vigyort a brazil felé. - Azt hiszem most már jobb lesz - töröltem le a kézfejemmel az arcomat, majd hálásan nyúltam az ülés felett átnyújtott zsepi után. - És neked is - mondtam, bár fogalmam sem volt róla, hogy ki ül mögöttem. 

 - Nem szívesen - hallottam meg Mattia hangját. - Illetve persze, hogy szívesen, csak utálom, hogy az a nyomorult...

 - Mat! - mordult fel Kaká. - Azt hiszem nem ez a legmegfelelőbb pillanat.

 - Bocsi - mordult fel újra DeSciglio és hallottam ahogy káromkodva visszadől az ülésébe.

A kezemben lévő papírzsepivel letöröltem a könnyeimet és kifújtam az orromat. 

 - Jobb? - kacsintott rám a mellettem ülő.

 - Sokkal - sóhajtottam fel és tényleg így is éreztem. Oldalra fordultam és kibámultam az ablakon. Jóval a felhők felett jártunk és nekem mosolyra húzódott a szám a gondolattól, hogy néhány óra múlva viszontláthatom a barátaimat, akik semmit sem sejtenek az én érkezésemről.

 - Így sokkal jobban tetszel - közölte Kaká. - Akarsz róla beszélni? - kérdezte hirtelen majd felkapta a kezét és a nyakamra mutatott - Erről?

 - Mattia nem mesélte? - döbbentem le.

 - Valamit morgott, de jobb szeretném tőled hallani. Mégis mi a fene történt veled, hogy napok alatt fenekestül felfordult veled a világ?

 Keserűen felnevettem, mert igaza volt. Annyira fején találta a szöget. Tényleg kifordult a világom magából, de ez nem most kezdődött, hanem akkor mikor megismertem egy egyiptomi uralkodóra hajazó srácot. 

 - Nem tudom - vontam meg a vállamat végül. - Egyszerűen csak így jött össze mostanában. 

 - Akkor épp itt az ideje, hogy kezedbe vedd a gyeplőt és megszelídítsd a megbokrosodott lovaidat.

 - Benned egy író veszett el - pislogtam csodálkozva a brazilra.

 - Ja, annyira, hogy még most se találom - nevetett fel ami magával vonta, hogy én is így tegyek. 

 - Örülök, hogy jobb kedved van - komolyodott el. - Be kell vallanom kicsit megijedtem mikor megláttalak Gigio hóna alatt. Olyan voltál, mint egy apró, riadt őzike. 

 - Nem is vagyok kicsi! - háborodtam fel. - 176 centi vagyok - húztam ki magam önérzetesen.

 - Tudom, de a mi kapusunk mellett még maga Góliát is eltörpülne - röhögött fel és ebben a pillanatban beszélgetésünk tárgya bukkant fel mellettünk. 

 - Emlegetett szamár - mosolyogtam kedvesen a fiúra, aki viszonozta a gesztust. 

 - Rólam beszéltetek? Ennyire hiányoztam? - legyezgette magát hatalmasakat pislogva. - Tudtam én, hogy felejthetetlen vagyok - játszotta az eszét, mire Kaká vállba lökte. 

 - Elhitted?

Innentől kezdve a fennmaradó út hülyéskedéssel és egymás froclizásával telt. Mire észbe kaptam, már landoltunk is a Liszt Ferenc reptéren. A csapattal simán átjutottunk a kapukon majd megkaptuk a poggyászunkat. 

 - Alexa! - szólított meg a mester.

 - Igen? - rándult görcsbe a gyomrom, mint mindig ahányszor beszélnem kellett vele. Tudom, hogy ő is csak ember, de akkor is van egy olyan stílusa ami tekintélyt parancsol. 

 - Mi most a kijelölt szállodába megyünk - magyarázta -, tudunk intézni szabad szobát, ha...

 - Nem, köszönöm! - vágtam a szavába nem túl udvariasan. - Már eddig is rengeteg mindent tett értem. Majd fogok egy taxit és ... Tudja nem messze laktunk innen - sóhajtottam fel végül. - A barátaim is itt vannak, sőt a nagyszüleim is. Szóval ne aggódjon, van hol aludnom - mosolyogtam rá. 

 - Rendben, de ha valami mégsem kerek akkor itt a számom - nyújtott felém egy névjegyet. - Figyelsz rám? Ha bármi gond adódik, azonnal hívjál! 

 - Köszönöm - zártam az ujjaimat a kis papír darabra. - Mindenképp jelzek, ha bajba jutok. -  Remélem nem lesz rá szükség - gondoltam magamban, vagyis csak azt hittem, mert ahogy felnéztem az előttem magasodó férfira, a szája kaján vigyorra húzódott. - Ó ne! Ezt hangosan mondtam?

 - Igen - bólogatott vidáman. - Akkor nincs más hátra - indult volna el, de hirtelen megtorpant. - Jaj, ezt majdnem elfelejtettem - nyújtott felém egy borítékot.

 - Mi ez? - forgattam értetlenkedve a kezembe.

 - Majd akkor nézd meg, ha már leléptünk - kacsintott rám és otthagyott a peronon. 

Míg mi beszélgettünk, a csapat felszállt egy külön buszra, ami már várta őket. Dobogó szívvel integettem utánuk amíg el nem tűntek a szemem elől. Hatalmas sóhaj hagyta el a számat és megmarkoltam a bőröndöm fogóját. Taxi után néztem. A hátsó ülésre telepedve a kíváncsiság erőt vett rajtam és kinyitottam a borítékot. Elkerekedett szemekkel néztem az ölembe potyogó meccs jegyeket. 

 - Ezt nem hiszem el - nyögtem fel akaratlanul.

 - Valami baj van? - kérdezte a sofőr, mire megráztam a fejemet.

 - Nem, semmi gond - dőltem hátra az ülésen és figyelmemet a mellettünk elsuhanó ismerős tájakra koncentráltam. Ajkamra halvány mosoly ült ki ahogy eszembe jutott, mennyire meg lesznek lepődve a barátaim. 

Vigyázzatok Réka, Roni, Zsolti, Noncsi és a többiek! Igaz, hogy darabokra tört, fájó szívvel, de újra itthon vagyok! 

119. fejezet

Lexy

Egy áthánykolódott, rémálmokkal teli éjszaka után hangos szóváltásra ébredtem. Elkerekedett, könnyes szemekkel ismertem fel a hangot ami felszűrődött hozzám. 

 - Mi a..? - nyögött fel mellettem Lorenzo 

- Cssh! - tettem a szájára a kezem. - Csak Stephan az - suttogtam megtörten.

 - Ide mert jönni? - dünnyögte a szöszi az ujjaim közé mérgesen majd ki akart ugrani az ágyból, de nem engedtem.

 - Kérlek - pislogtam rá könyörögve. - Anya azt mondta neki, hogy nem vagyok itthon. Nincs most erőm találkozni vele. Ugye megérted?

 - Persze - fonta körém a karjait és én úgy bújtam hozzá, mint kiscica a meleg kemencéhez. Nem tudom meddig voltunk így, csak arra eszméltem, hogy nyílt a szobám ajtaja és elakadó lélegzettel vártam, ki lép be rajta. A megkönnyebbülés óriási sóhajjal tört fel a mellkasomból, mikor anyát láttam bejönni. Arca vörös volt a haragtól viszont a szemei szomorúan csillantak meg.

 - Elment? - kérdezte Lolo.

 - Igen, de nem volt egyszerű menet - csapta csípőre a kezeit anya. - Nem is értem, hogy volt mersze idepofátlankodni azok után amit tett - fújtatott, mint egy felbőszült bika.

 - Mit mondott? - suttogtam repedt fazék hangon.

 - Hogy ő nem akarta, szeret téged, sokat ivott blablablabla.... - legyintett szülőanyám. 

 - És te mit válaszoltál neki? - tört ki belőlem a kíváncsi énem.

 - Csak a sablon szöveget - vonta meg vigyorogva a vállát.

 - Anya!? - meredtem rá rosszat sejtve. - Mégis mit?

 - Jól van na! - húzta el a száját. - Közöltem vele, hogy sajnos nem tud veled beszélni, mert nem vagy itthon. 

 - És mégis hol lennék? 

 - Ö.ö. talán megemlítettem neki, hogy elutazol a csapattal a következő meccsre?

 - Ami hol is van? - pislogtam értetlenkedve.

 - Uhm..ö..

 - ANYA!?? - kiáltottam fel amit azonnal meg is bántam, mert úgy éreztem, mintha millió apró tőr döfött volna egyszerre a torkomba. 

  -  Pesten, a Groupamában játszanak egy barátságos meccset a Fradival - pislogott bűntudatosan.

 - Miiii? 

 - Jól hallottad. Magyarországra mennek és te is mész velük - közölte most már teljes nyugalommal.

 - Stop! Idő! - érintettem össze a két kezemet, ahogy a kosárlabdában szokták. - Ismételd meg légyszi amit mondtál, mert szerintem félreértettem.

 - Azt mondtam, hogy ideje bepakolnod a cuccaidat, mert haza utazol.

 - De hogy? És miért? Mikor?

 - Nem mindegy neked - pattant fel Lorenzo mellőlem. - Szerintem ez egy tuti ötlet. Szépen lelépsz amíg itt lecseng ez a médiacirkusz. Rékáék pedig biztos örülni fognak neked...

 - És mi lesz a sulival? - akadékoskodtam továbbra is.

 - Már beszéltünk a dirivel - huppant le mellém anya és ölébe vette a kezemet. - Ő is egyetértett velünk, hogy most az a legfontosabb, hogy lenyugodjanak a kedélyek. A jegyeid megengedik, hogy egy pár napot kihagyj. Apáddal úgy gondoljuk, hogy most ez a lehetőség a legcélszerűbb a számodra. Tegnap este még beszéltünk Allegrivel is, aki megengedte, hogy velük utazz. 

 - Én... - próbáltam összeszedni a gondolataimat.

 - Nyugi - simított végig a hátamon Lorenzo. - Biának igaza van. A legjobb amit tehetsz, hogy kivonod magad egy pár napra a "játékból" - karmolt a levegőbe. 

 - Ezt értem, de miért pont a csapattal? - sóhajtottam fel. Valahogy nem fűlt a fogam a rengeteg lesajnáló tekintet kereszttüzében utazni.

 - Tudod, hogy nem vagyunk milliomosok és ez volt a legkézenfekvőbb ötlet - nézett rám kedvesen.

 - Oké - hunytam le a szemeimet, amik még mindig égtek a tegnapi sírástól. - Mikor indulok?

 - Gigio volt olyan kedves és felajánlotta, hogy beugrik érted és együtt mehettek a reptérre. 

 - Gigi itt volt? - kerekedtek el a szemeim. - Mégis mikor?

 - Még tegnap este átjött, hogy megkérdezze, hogy érzed magad és hogy miben tudna segíteni - mosolyodott el anya sejtelmesen. 

 - Ne! Ne kezdj kombinálni! - tettem fel a kezemet figyelmeztetően.

 - Én? - vigyorgott rám sunyin.

 - Igen, te. Gigio csak barát, egy nagyon jó barát! Ahogy Lolo is - mutattam a mellettem szintén somolyogva ülő szöszire. 

 - Jó, de Lorenzo a fiúkat szereti. Bocsi Lolo - nézett elnézést kérőn a fiúra.

 - Semmi baj - legyintett nagyvonalúan a fiú.

 - Mikorra kell elkészülnöm? - váltottam gyorsan témát, mielőtt mindketten belelovalják magukat valamibe, ami nem is létezik.

Anya az ágyam felett lévő órára nézett.

 - Még van háromnegyed órád, hogy elkészülj! - nevette el magát döbbent arcomat látva. 

Ezek után amilyen gyorsan csak tudtam, lezuhanyoztam, felöltöztem és próbáltam emberi külsőt varázsolni magamnak. Lolo segített bepakolni majd lecipelte a bőröndömet az előszobába. 

 - Ó, hogy az a! - csattant fel egyszer csak anya hangja.

 - Mi történt? - siettünk be hozzá a nappaliba a barátommal.

 - Azt hittük, hogy megússzuk a sáskajárást, de tévedtünk - mutatott ki az ablakon. Követtük a tekintetét és majdnem rosszul lettem, mikor megláttam a riporterek egyre szaporodó hadát. 

 - Most mi lesz? - nyögtem fel miközben leültem a kanapéra. 

 - Fogalmam sincs, de talán Gigionak van valami ötlete - mondta anya és mikor látta, hogy értetlenül nézek rá, hozzátett. - Most parkolt le az ajtó előtt.

 - Basszus! - ugrottam fel, mint akit a bolha csípett meg. Kisiettem a bejárati ajtóhoz és résnyire kinyitottam.  - Ciao! - susogtam a kapusnak, mikor az bepasszírozta magát rajta.

 - Lexy! - ölelt át hatalmas mancsaival. - Jól vagy? Nem is tudom, mit mondjak? 

 - Semmit - lepték el könnyek a szemeimet, ahogy kihallottam az aggódást a hangjából. 

 - Lolo meleg - jegyezte meg anya sunyi vigyorral mikor elsuhant mellettünk a konyha felé.

 - Anya! - nyögtem fel elképedve.

 - Most mi van? - nézett kérdőn jóanyám után a kapus. 

 - Semmi - legyintettem - csak drága szülőmnek túl élénk a fantáziája.

 - Okké - hagyta rám Donnarumma. - Kész vagy?

 - Ja - böktem a fejemmel a bőröndöm felé. - De hogy megyünk ki?

 - Ne aggódj amíg engem látsz - vigyorodott el. - Köszönj el és indulunk.

Nem túl lelkes mosollyal az arcomon öleltem meg anyát és Lorenzot. Tudtam, hogy a legjobbat akarják nekem, de akkor is fájt, hogy nekem kell elmennem Stephan hülyesége miatt.

 - Felkészültél? - nézett rám komoly szemekkel Gigio, mire bólintottam. - Akkor fogd meg erősen a kezem és ne engedd el. Ahogy kinyitom az autó ajtaját, ugorj be. Bármit kérdeznek, ne válaszolj nekik! Értve?

Rémülten pislogtam rá, de egy aprót biccentettem. Ujjaink összefonódtak és egy mély levegővétel után kiléptünk a szabadba. 

118. fejezet

Stephan

Monoton heteken voltunk végre túl, de megérte mert második helyen álltunk a tabellán. A rengeteg edzés, fejtágítás beérni látszott. Ha így haladunk akár a címvédő Juvét is megcsíphetjük. Egyetlen szépséghibája volt csak az egésznek, mégpedig a Lexyvel való kapcsolattartás hiánya. A napjaim végére már nem maradt erőm telefonálni neki, így sajnos egyre jobban hiányzott. 

 - Nem akarsz egy kicsit lazítani végre? - huppant le mellém Radja és Diego vigyorogva az edzés végén.

 - Kösz fiúk, de nem hiszem....

 - Ne legyél már ennyire puhapöcs! - szakított félbe Perotti és erőteljesen a vállamba boxolt. - Nem ismerek rád Fáraó! Régen nem voltál ilyen papucs - húzta el a száját szinte undorodva.

 - Nem vagyok papucs, csak szeretnék végre egy nyugodt estét amikor beszélhetek a barátnőmmel - mentegetőztem. 

 - Ugyan már! - legyintett Nainggolan. - Ha nem telefonszexeltek, akkor tök fölösleges az egész, csak a szátokat tépitek. 

 - Nem hiszem, hogy sor kerülne rá - ráztam meg a fejemet szomorúan -, de higgyétek el, anélkül is jó lesz.

 - Na persze - röhögött a képembe a két csapattársam. - Ha meggondolod magad, a Pink Flamingóban megtalálsz minket - csapott a térdemre Radja, majd magamra hagytak végre. 

Egy gyors zuhany után bevágódtam az autómba és meg sem álltam hazáig. Alig vártam, hogy végre halljam a barátnőm hangját. Kivettem egy adag raviollit a hűtőből, betettem a mikróba, de közben már Lexy számát tárcsáztam. Kicsengett és csak csengett és csengett. Idegesen nyomtam ki a hívást. 

 - Hol a fenében vagy te lány? - motyogtam miközben villát kerestem a fiókban. 

Tíz percenként próbáltam kapcsolatba lépni a barátnőmmel, sikertelenül. A végére annyira felhúztam magam, hogy úgy éreztem, ha nem mozdulok ki a lakásból, bedilizek. 

 - Csoda történt! - kurjantotta el magát Salah mikor megálltam az asztaluknál. 

 - Na mi az Fáraó, kimenőt adott az asszony? - röhögtek ki hangosan. 

 - Kuss! - nevettem el magam idegesen én is, majd leültem hozzájuk. - Úgy döntöttem, ma veletek bulizok.

 - Nagyon helyes! - bólogatott Florenzi.

 - Erre inni kell! - intett magához egy jócskán alul öltözött felszolgáló csajt Radja. - Hozz nekünk még egy kört cica, de told meg egy dupla whiskyvel - adta ki az ukázt. Hiába próbáltam tiltakozni, lehurrogtak. Egész este figyeltek rá, hogy soha ne legyen üres a poharam, így a buli végéről már csak homályos emlékeim maradtak. 

 Az ablakon beszűrődő fények irritáló módon birizgálták a szemeimet, így ébresztve fel álmomból. Vajon miért nem húztam be este a sötétítőt? - agyaltam magamban, majd megdermedtem, mert a közelemben valami vagy valaki motoszkálni kezdett. 

- Auhhh - nyögtem fel miközben próbáltam engedelmességre bírni a szemhéjaimat. 

 - Végre magadhoz tértél Stephan Kareem El Shaarawy! - csattant fel egy feltűnően ismerős hang. 

 - Manu? - fókuszáltam rá a testvérem baromi mérges arcára. - Mit keresel itt?

 - Próbálom lecsillapítani a közvéleményt és közben uralkodom magamon, hogy ne essek neked és ne öljelek meg! 

 - Mi? Miről beszélsz? Milyen közvéleményt és miért akarsz megölni? - értetlenkedtem a másnaposság ködén keresztül. 

 - Ezért édes drága bátyókám! - tolt egy újságot az orrom elé. Első pillanatban fel sem fogtam, hogy mit látok, de mikor végre eljutott az agyamig, káromkodva pattantam ki az ágyból. Azaz csak pattantam volna, ha valaki suttyomban nem ültetett volna bele egy körhintába és pörgette volna meg velem a szobát. 

 - Rosszul vagyok - hanyatlottam vissza a párnámra.

 - Meg is érdemled! - vágta hozzám Manuel. - Hogy a picsába lehettél ilyen felelőtlen?

 - Én... fogalmam sincs - temettem az arcomat a kezeim közé. 

 - Tessék, ezt vedd be! - nyomott a kezembe két szem advilt és egy pohár vizet. 

 - Kösz - hálálkodtam, miközben eltüntettem az egész folyadékot. - Most mi lesz? - kérdeztem a csendet megtörve.

 - Fogalmam sincs. Én mindent megpróbáltam - állt meg az ablakom előtt hátra tett kézzel és kifelé figyelt. - Néhány lappal vagyok olyan jóban, hogy letiltattam a cikket és a képeket, de sajnos így is maradt egy pár aki lehozta. 

 - Értem - sóhajtottam fel - és szerinted ez mennyiben befolyásolja majd a játék időmet?

 - Te hülye vagy? - fordult felém hirtelen, arcán óriási döbbenettel. - Neked ez a legfontosabb? A játékod? És Lexy, vele mi lesz? Szerinted mennyire fogják szétszedni a piócák a hülyeséged miatt?

A név hallatán a szívem kihagyott egy ütemet, a gyomrom diónyira zsugorodott és a fejemben lévő fájdalom megtízszereződött. 

 - Bassza meg! Bassza meg! Bassza meg! - tört fel a torkomból önkéntelenül. Azonnal a telefonomat kezdtem keresni. Fel kell hívnom, nekem kell vele először beszélnem. Nem szabad, hogy az újságokból tudja meg a történteket. 

 - Vedd fel! Kérlek vedd fel! - mantráztam miközben vártam, hogy végre meghalljam a hangját. - Nem érem el! - pislogtam szinte hisztérikusan Manuelre. - Már este sem tudtam vele beszélni. Berágtam rá,  ezért is mentem el a többiekkel.

 - Idióta! - csóválta meg a fejét idegesen az előttem álló. - Várj, én is megpróbálom. Hátha nekem felveszi - ütötte be a számokat az ő készülékébe. - Ciao Le... bocsi, Lorenzo - helyesbített. - Lexyvel szeretnék beszélni... Micsoda? - kiáltott fel hirtelen majd lehalkította a hangját. - Mikor?... Értem... Sajnálom... Oké..., de.... Rendben.... - sóhajtott fel leverten. - Mond meg neki, hogy Stephan... Ne! Ne tedd le! Letette - nézett hitetlenkedve a kezében tartott készülékre. 

 - Mi van? Mi történt? Miért Lorenzoval beszéltél? - támadtam le azonnal.

 - Nyugi tesó! - tette a vállamra a kezét. 

 - Te ne nyugtass engem, mert attól csak idegesebb leszek. Ki vele, mi a fene van Lexyvel?

 - Oké, te akartad - sóhajtott fel elkeseredve.- A barátnődet tegnap megtámadták....

 - MI VAN????? - ugrottam ki az ágyból, hogy elé állva a vállánál fogva megrángassam. - Mi az, hogy megtámadták? 

 - Úgy ahogy mondom, tegnap este koncerten volt Lorenzoval és az a Hiro nevű fazon majdnem megölte, legalábbis Lorenzo szerint. Nem vette fel a telefont, mert csak ma délelőtt kapta vissza, de nem hiszem, hogy beszélni akarna veled...

 - Édes Istenem - csordultak ki a könnyeim. - Az a féreg megtámadta, én meg....én.... - dermedtem le hirtelen. - Oda kell mennem! Látnom kell! - engedtem el Manu pólóját amibe eddig kapaszkodtam. Kapkodva dobáltam le magamról a tegnapi ruháimat amiben aludtam és idegesen csörtettem be a zuhanyzóba, ahol hideg vizet folyattam magamra, hogy észhez térjek. 

 - Ezt nem hiszem el - döntöttem a homlokomat a csempének. - Akkor egy marha vagyok - csaptam ököllel a falba miközben a zuhanyrózsából alá zúduló vízpermet lemosta az arcomon végig guruló könnycseppjeimet. 

Lexy

 - Nem értem, miért nem maradtál inkább otthon? - zsörtölődött mellettem Lolo. - Ne! Ne is válaszolj! - tette fel a kezét parancsolóan mikor meglátta, hogy kinyitom a számat. - A doki azt mondta, hogy kíméld a hangszálaidat.

Szemeimet forgatva jeleztem neki, hogy mit gondolok erről az egészről. A tegnap esti ramazuri után Gigio hazafuvarozott minket. Otthon már mindenki aludt, így nem ébresztettem fel anyáékat, hogy mi történt. Reggel viszont kénytelen voltam színt vallani, hiszen a nyakamon éktelenkedő óriási lilás fekete foltokat nem tudtam eltüntetni. Arról nem beszélve, hogy egy hang nem sok, annyi sem jött ki belőlem. Úgy éreztem, mintha egyben lenyeltem volna egy kacsatojást és az megakadt volna a torkomon. 

 - Te ne csinálj semmit, majd én beszélek helyetted - paskolta meg a karomat szöszi barátom, aki már reggel óta az őrületbe kergetett a babusgatásával. Mivel tudtam, hogy ha nem ellenkezem előbb szabadulok, ráhagytam. Óvatosan megigazítottam a sálat a nyakam körül, ami arra volt hivatott, hogy takarja az ott éktelenkedő foltokat. 

Az iskola utcájának sarkára érve elkerekedett szemekkel pislogtam a nagykapu előtt ácsorgó újságírókra.

 - Mi a fene? - bukott ki Lorenzo száján a kérdés ami bennem is megfogalmazódott. - Ezek meg mit akarnak? Nem arról volt szó, hogy J-AX elsimítja a dolgokat és senki nem tud meg semmit? - vágta mérgesen csípőre a kezét. 

Tanácstalanul tártam szét a karjaimat. 

 - Sziasztok! - köszönt ránk egy ismerős hang, mire mind ketten megugrottunk. Mérgesen fordultam a hátunk mögött álló, vigyorgó fiú felé. - Mi az? Rossz a lelkiismeretetek? 

 - Nyugodtan bekaphatod! - nézett rá dühösen Lolo, mire megfogtam a karját és megráztam a fejemet.

 - Lexy, veled meg mi történt? - váltott aggódóra Ádám hangja. - Úristen! - húzta arrébb a sálat a nyakamról. - Ki volt az a szemét? Megölöm! - szórtak gyilkos szikrákat a szemei.

 - Nyugi DonJuan! - csitította a szöszi. - Már elkapták. 

 - Ki volt az? Step... - kérdezte Ádi, de kezeimmel befogtam a száját és megráztam a fejem. Nem is értettem, hogy gondolhatott éppen rá.

 - Hiroto - formáltam a nevet hang nélkül. 

 - Az a rohadék! Te jól vagy? - nézett végig aggódva Lorenzon, aki azonnal elpirult.

 - Én igen. Engem nem talált meg, de Lexyt majdnem megölte - szegte le a fejét a barátom. - Ha De Sciglio és Donnarumma nincsenek ott, nem tudom mi történt volna - nyögött fel a szöszi. 

 - Hála Istennek, hogy ott voltak - morgott a magyar srác még mindig mérgesen. - És ezek? - bökött a fejével az iskola előtt várakozó újságírókra - Ennyire kíváncsiak a történetedre?

 - Fogalmam sincs - tátogtam.

 - Ne beszélj! - hurrogott le Lorenzo azonnal. - Tudod, hogy nem szabad! Amúgy nem tudjuk, hogy miért vannak itt, mert J-AX megígérte, hogy nem verik nagydobra.

 - Értem - bólogatott Ádám. - Szóval akkor vagy mégis kiszivárgott, va-agy valami egészen más miatt vannak itt - gondolkodott hangosan. 

 - Idáig mi is eljutottunk észkombájn - forgatta meg a szemeit az olasz srác. 

 - Látod? - kacsintott rá az exe - Tudtam én, hogy az eszemet szereted bennem a legjobban.

 - Azt is.. - kapta be a horgot Lolo, mire elvigyorodtam. Ádám ügyesen keverte a kártyáját ezért felmutattam a hüvelykujjamat, de csakis szigorúan a szöszi háta mögött. - Vagyis... - jött zavarba Lorenzo. - Ááá, hagyjuk - fordult el elvörösödve. - Inkább azt találjuk ki, hogy miként jutunk be ma a suliba? - húzta fel kérdőn a szemöldökét. 

Na ez volt az a kérdés amire egyikünk sem tudta a választ. Tanácstalanul álldogáltunk a sarkon és vártuk, hátha csoda történik, de semmi. Sajnos a csodák valahol máshol váltak valóra. Végül én döntöttem el a kérdést.

 - Ti menjetek be! - mutogattam az iskolára. - Én ma inkább haza megyek. Hátha holnapra lecseng ez az egész.

 - Biztos jó így neked? - néztek rám aggódó tekintettel.

 - Persze - bólintottam majd hessegetni kezdtem a kezeimmel őket. Megvártam, míg eltűntek a kapuban. Nagyot sóhajtva fordultam meg, hogy elinduljak haza, de beleütköztem valakibe. Ijedten néztem fel az előttem állóra.

 - Helló Cica! - vigyorgott rám Damiano. 

Ilyen nincs - dohogtam magamban. Ez a nap már nem lehet elcseszettebb! Úgy tettem, mintha nem venném észre és kikerülve őt, elléptem mellette. Hiba volt. Kezem után nyúlt és magához rántott.

 - Hova ilyen sietve? Most, hogy szingli lettél épp itt az ideje, hogy esélyt adj nekem - tolt neki a falnak keményen. 

Értetlenül pislogtam rá.

 - Miről beszélsz? - suttogtam idegesen.

 - Ó, jaj lehet, hogy te még nem is tudsz róla? Annál jobb - villantott rám egy ördögi vigyort és közben arcomat a kezei közé szorította. - Mit gondoltál, miért van itt az a sok ember -biccentett a tömeg felé az iskola előtt. - A drága barátocskád, az este kirúgott a hámból és összejött egy pincér csajjal - közölte röhögve - és mielőtt azt mondanád, hogy hazudok, képek is készültek róla. Az összes újság ezekkel van tele - mondta önelégülten, majd mielőtt bármit is válaszolhattam volna, száját az enyémre nyomta. Kihasználta a hír okozta bénultságomat, nyelvével erőszakosan utat tört a számba és birtokba vette azt. Hiába kapálóztam, erősebb volt nálam. Szemeim megteltek könnyekkel amik végül utat törve maguknak, eláztatták az arcomat. Testem elernyedt, hagytam, hogy Damiano azt tegyen velem amit csak akar. Mikor érezte, hogy megtört az ellenállásom, elengedett. 

 - Nem lett volna szabad elutasítanod, de már nem haragszom, most már az enyém vagy és senki nem véd meg tőlem - simította le a könnyeimet durván a hüvelyujjával. - Akkor és annyiszor fogom ezt kihasználni, ahányszor csak tudom - ígérte, majd újabb csókot nyomva a számra ott hagyott a falnak dőlve. 

Az idő megállt számomra és minden elmosódott. Fogalmam sincs, hogyan kerültem haza, csak arra eszméltem, hogy fekszem az ágyamon és hangtalan zokogás rázza a testemet. Egy percig sem kételkedtem Damiano szavában. Magától nem talált volna ki egy ilyen történetet. Éreztem ahogy a szívem fájdalmasan összeszorul. Olyan volt, mintha egy seb keletkezett volna rajta és ez minden egyes dobbanással egyre nagyobbra és nagyobbra nőne.

 - Lexy! Istenem, Lex - ölelt át hirtelen a semmiből Lorenzo. -Ugye már tudod? - kérdezte szomorúan mire bólintottam. -  Én annyira sajnálom. Sose hittem volna... - harapott az ajkába és ő is elsírta magát. 

Összebújva feküdtünk az ágyamon. Lolo simogatta az arcomat, én pedig vártam, hogy végre elapadjanak a könnycsatornáim. Hirtelen meghallottam a telefonom csörgését. Letöröltem az arcomat és kíváncsian néztem a szöszire. 

 - Gigio adta oda mielőtt bejöttem. Azt mondta, hogy tegnap a backstageben hagytad. Gondolom kiesett a zsebedből - magyarázta idegesen és megpróbálta minél hamarabb előkotorni a táskájából a telefonomat, de mikor meglátta a hívót, elkomorodott az arca és mielőtt elvehettem volna tőle, felvette.

 - Lorenzo vagyok! - közölte a hívóval. - Nem, nem tudsz vele most beszélni... Azért, mert meg sem tud szólalni. Tegnap este koncerten voltunk és Hiro megtámadta és majdnem megölte... Hát még mi... Nem érdekel. Mond meg neki, hogy vagy tudod mit, ne is mondj neki semmit. Ciao! - nyomta ki a hívást miközben a telefonom a szoba másik sarkába szánkázott. - Bocsi, de annyira felidegesített - nyögte.

 - Ki? Ö volt az? - nyekeregtem.

 - Nem - rázta meg a fejét. - Még erre is gyáva. A tesója volt.

 - Tehát tényleg igaz - suttogtam csak úgy magamnak. 

 - Igen, sajnos én is láttam a képeket - kotyogta el Lorenzo mire kérdőn fordultam felé. - Az egész suli erről beszélt. Fent van a neten is...

Egy ütemnyit kihagyott a szívem. Tehát már mindenki tudja. Felültem az ágyon és a laptopomért nyúltam. 

 - Lex, talán nem kellene... - állította meg a kezemet a barátom kedvesen.

 - Muszáj - suttogtam, miközben életet leheltem a gépembe. 

 - Fájni fog - jósolta a szöszi, de ez a szó nem írja le azt az érzést, amit akkor éreztem mikor megpillantottam a képeket. Ott volt előttem feketén-fehéren, jobban mondva kicsit sötét színekben ahogy a barátom egy másik nővel csókolózik és kezei a nő pólója alatt járnak. 

 - Miért? - szakadt ki belőlem. - Miért csinálta ezt velem? 

117. fejezet

Lexy

Stephan látogatása után a napok baromi lassan teltek. Rossz volt elengedni őt, főleg úgy, hogy fogalmunk se volt róla, hogy mikor találkozhatunk megint. Életem újra az iskola és a San Siro köré épült.

 - Van valami terved mára? - kérdezte hirtelen a mellettem eddig szótlanul sétáló szőkeség. 

 - Nincs - sóhajtottam fel unottan. - Neked?

 - Mit szólnál hozzá, ha elmennénk egy koncertre?

 Úgy nézhettem rá, mint aki őrültet lát, mert megkérdezte.

 - Most mi van?

 - Te-el-akarsz-menni-bulizni? - tagoltam a szavakat erőteljesen. 

 - És? - forgatta meg a szemeit látványosan.

 - Lolo! - tettem a kezemet a mellkasára, hogy megállítsam. - Azóta a nap óta nem voltál sehol - emlékeztettem halkan. 

 - Tudom - sütötte le a szemét miközben arcát halvány pír öntötte el -, de már épp itt az ideje, hogy megszabaduljak a láncaimtól. Újra a régi akarok lenni! - pislogott rám könyörgő tekintettel. Nem tudtam megállni, így magamhoz öleltem.

 - Nagyon örülnék neki - nyomtam puszit az arcára mosolyogva. - Milyen koncertre menjünk? - lelkesedtem fel azonnal. Nem csak annak örültem, hogy végre valami történik velem, hanem annak is, hogy láttam a barátom kezdi visszanyerni önmagát.

 - Arra gondoltam - vigyorodott el, amitől tényleg a régi Lorenzot láttam magam előtt -, hogy egy jó kis J-Ax és Fedez konci talán nem lenne ellenedre.

 - Ááááá! - pördültem meg a járdán. - Ez most komoly? J-Ax?! Tudod, hogy mennyire imádom - tapsikoltam, mint egy kislány.

 - Tudom, azért hoztam fel. Ma este lépnek fel az Alcatrazban...

 - De basszus! Akkor már tuti nem kapunk jegyet - húztam el a számat sajnálkozva.

 - Ezért vagyok én! - nyúlt a táskájába, ahonnan elővarázsolt két belépőt.

 - Ezt hogy?

 - Már múlt héten megvettem - nevette el magát. - Tudtam, hogy ennek nem tudsz majd ellenállni. Mivel te sem jársz nagyon sehova, meg én is antiszoc lettem az utóbbi időben, így arra gondoltam, hogy itt az ideje, hogy kicsit kiengedjük a fáradt gőzt.

 - Nagyon jól gondoltad! - nyomtam hatalmas puszit az arcára. - Meglátod ez lesz életünk egyik legjobb estéje - dörzsöltem össze a kezeimet jókedvűen. 

(...)

  - Mi a fenét néznek rajtam annyira? - puffogtam a szöszi fülébe. - Elkenődött a sminkem?

 - Lex, te soha nem fested magad - röhögött fel Lorenzo, mire oldalba böktem. - Na! Nem ez az igazság? Amúgy meg szerinted mennyi rózsaszín raszta hajú lány rohangál Milánóban rajtad kívül? 

 - Basszus, erre nem gondoltam - nyögtem fel. - Akkor most mindenki azt hiszi, hogy megcsalom veled Stephant?

 - Nem tudom - vonta meg a vállait vigyorogva. - De ha úgy is lenne, ki nem szarja le?

 - Igazad van - bólogattam egyetértőn. - Bulizni jöttünk és nem hülyeségeken gondolkodni.

 - Ez a beszéd! - fogta meg a kezemet és húzott maga után a tömegbe. 

A műsort számomra ismeretlen együttes kezdte, de a zenéjük egészen jó volt. Loloval együtt tombolva énekeltük a refréneket, mikor hirtelen neki ütköztem valakinek.

 - Bocsi.. - néztem fel a srácra, aki hatalmas vigyorral a képén ölelt magához. 

 - Lexy Bébi! Nem is tudtam, hogy szereted ezt a fajta zenét.

 - Szeretném, ha egy idióta yeti nem nyomná ki belőlem a szuszt is - vigyorogtam Gigiora miközben szabadulni próbáltam a karjai közül. 

 - Ez fájt - kapta a kezét a szívéhez röhögve. - De tényleg - komolyodott el - nem hittem volna, hogy pont itt találkozunk.

 - Én se - ráztam meg a fejemet mosolyogva, de az azonnal lehervadt az arcomról mikor megláttam a mellette állót

 - Ciao Lexy! - kacsintott rám Mattia.

 - Hello - vörösödtem el és hálát adtam az égnek, hogy a félhomályban nem láthatja a bőröm reakcióját. 

 A kínos szitut hatalmas, fényes robbanások törték meg. Kitágult szemekkel kaptam a fejem a színpad felé, ahol a felszálló füst mögül megjelent kedvenc kopasz rapperem aki azonnal a leggyorsabb fokozatra kapcsolta a nyelve pörgését. Lorenzoval szinte extázisban üvöltöttük végig a számait és könnyes szemekkel hallgattuk meg az INTRO-t. 

 - Ki kell mennem a mosdóba - súgtam Lolonak majd megindultam a keresett hely felé. A tömegen átfurakodva végre elértem a végcélomat. Dolgom végeztével hideg vizet folyattam a csuklómra, hogy a táncolástól, ugrálástól felhevült testemet lehűtsem. Alig léptem ki az ajtón, mikor valaki durván a falnak lökött és könyökét a torkomra szorította. A hirtelen levegő hiánytól fekete pöttyök ugráltak a szemem előtt. 

 - Megvagy te ribanc! - sziszegte az arcomba.

 - En-engedj el, te állat! - préseltem ki magamból a szavakat.

 - Még mit nem! - röhögött fel rosszindulatúan. - Most te és én kicsit elbeszélgetünk egymással. 

 - Szállj le rólam! - hörögtem miközben megpróbáltam ellökni magamtól, de olyan erővel szorított a falnak, hogy nem sikerült.

 - Soha! Ismétlem soha többé ne avatkozz a dolgomba! Lorenzo az enyém! Megértetted? - villantak rám a szemei amikben őrült fény csillogott.

 - Nem! Te csak tönkre teszed őt! - ellenkeztem vele az utolsó erőmet is felélve. - Hiro.... - halt el a hangom miközben a sötétség egyre jobban a hatalmába kerített.

 - Vedd le róla kezed, te mocsok! - hallottam még egy nagyon is ismerős hangot a távolból, majd végül minden elfeketedett. 

Egy kanapén tértem magamhoz. Szemeimet óvatos duhajként próbáltam működésre bírni. 

 - Magához tért! - hallottam meg Lolo aggódó hangját.

 - Hála az égnek! - ismertem fel kedvenc kapusom mély baritonját. 

 Végül sikerült fókuszálnom az előttem állókra. 

 - Mi... - próbáltam feltenni egy egyszerű kérdést, de csak valami recsegésre hasonló hang jött ki a torkomból. 

 - Cssh! - tette az ujját a számra a szöszi. - Ne erőltesd a beszédet.

 - De...

 - Lexy Bébi - csóválta meg a fejét Gigio - hallgass a barátodra.

Szememet forgatva adtam a tudtukra, hogy nem tetszik az ötlet. Végül a számmal artikulálva, hang nélkül kérdeztem meg, hogy mi történt.

 - Odáig még meg van, hogy elmentél a mosdóba? - pislogott rám könnyes szemekkel a barátom. 

Bólintottam majd akaratlanul is egy név tört elő belőlem.

 - Hiroto!

 - Igen, az a szemét elkapott - nézett rám dühösen Gigio. - Ha Mattia nem megy utánad, ki tudja mit tesz veled.

Szemeim tányér nagyságúra kerekedtek a döbbenettől. 

 - Mattia? - formáztam a nevét hang nélkül, mire Lolo a szoba másik felébe mutatott. 

Tekintetem találkozott az ott ülő focistáéval, aki szája körül egy halvány mosollyal tűrte, hogy egy férfi a kezét kötözze. Rémülten próbáltam felülni, hogy segítsek neki.

 - Hé-hé-hé-hé! - nyomott vissza fekvő helyzetbe a kapuspalánta. - Senki nem mondta, hogy felkelhetsz.

 - De...

 - Lex, az az őrült majdnem megölt téged miattam! - kiáltott fel Lorenzo, majd zokogni kezdett. Magamhoz húztam a fejét és a haja simogatásával próbáltam megnyugtatni. 

  Kérdőn pislogtam fel Gianluigira, aki elértette a mozdulatot.

 - Már nem kell tartanotok tőle,  Mattia  tett róla, hogy elkapják és ha minden igaz akkor egy darabig egy szép kis hűvös cella magányát fogja élvezni. 

Megnyugodva fújtam ki a levegőt miközben hálás tekintetem a középpályás szemeibe fúrtam. 

 - Na végre, hogy felébredtél Csipkerózsika! - tárult ki hirtelen az ajtó ahonnan legnagyobb megdöbbenésemre J-Ax masírozott be közénk. - Már azt hittem, hogy köszönés nélkül kell tovább állnom - hajolt le hozzám és nyomott hatalmas puszit a homlokomra. 

  - Ciao! - mosolyogtam rá. 

 - Hű, téged aztán jól elintézett az a szemét - csóválta meg a fejét. - Kíváncsi leszek, hogy a Fáraó mit szól hozzá.

 - Ne! - kiáltottam fel rémülten. - Nem akarom, hogy megtudja! - mondtam. Testemet erőteljes köhögés rázta meg és hálásan fogadtam a felém nyújtott ásványvizes üveget. Úgy éreztem, mintha ezernyi tüske kaparta volna a torkomat.

 - Lexy, te sem gondolod komolyan, hogy eltitkolhatod előle? - nevetett fel zavartan Donnarumma.

 - Nem titkolom el, csak majd akkor mondom el, ha már... 

 - Azt hiszed nem fogja látni a nyomát? 

Értetlenül meredtem rájuk.

 - Az egész nyakad kékes-feketés-zöldes - sütötte le a szemeit Lolo, aki már csak hüppögött. 

Riadtan kaptam az említett testrészemhez, de azonnal felszisszentem, mert fájdalmas volt megérinteni.

 - Jó darabig meg fog látszani - állt meg felettem Mattia. - Sajnálom, hogy ilyen későn értem oda.

 - De legalább odaértél. Ki tudja mi történt volna, ha nem teszed? - komorodott el mindenki a szobában.

 - Oké - tettem fel a kezemet, mert kezdett nagyon zavarni ez a gyászos hangulat. - Túléltem. Most már minden oké - magyaráztam elkeseredve. - Köszönöm - emeltem fel a tekintetemet De Scigliora. 

 - Nincs mit - vigyorodott el. - Majd egy vacsival meghálálod.

 - Ö... - jöttem zavarba azonnal. - Nem hiszem, hogy ez jó ötlet...

 - De Lex! - szorította meg a kezemet Lorenzo. - Ennyivel igazán tartozol Mattiának amiért megmentette az életedet.

Elképedve néztem a barátomra. Ezzel vajon most mit akar elérni?