10. fejezet

Stephan

   Bőrdzsekimet megigazítva csengettem be a csapattársam ajtaján. Nem kellett sokat várnom, míg kinyitotta.

 - Ciao Stephan! Hát te? - köszönt csodálkozva Kaká.

 - Caroline meghívott vacsorára - léptem be az ismerős házba.

 - Szia, Fáraó! - ugrott a nyakamba Luca, majd őt követően Isabella is.

 - Gyerekek, hagyjátok már élni Stephant - lépett ki a ház úrnője a konyhából és két puszi kíséretében lefejtette rólam a kicsiket. - Sipirc a szobátokba! Szólok, ha kész a vacsi.

 - Hagyd csak - legyintettem. - Tudod, hogy nem zavarnak.

 - De engem igen, mivel minden idegent azonnal letámadnak - mondta, mire összehúzott szemekkel néztem rá. Mióta számítok idegennek?

 - Jaj, ne haragudj - kezdett szabadkozni. - Nem úgy értettem, mármint nem rád... - vörösödött el és nekem elég volt ránéznem Kakára, hogy tudjam, mire gondol.

 - Mi bajod van Alexával? - csattant fel a csatár. - Te nem értél rá, nekem edzésem volt, így kellett valaki, aki figyel rájuk. Ráadásul a gyerekek odáig vannak érte.

 - De ő egy vadidegen! Te mégis rábíztad a kicsiket. És ha elrabolta volna őket?

  Itt volt az a pont, ahol elnevettem magam. A rózsaszín hajú, mint gyerekrabló?

 - Most kinevetsz? - nézett rám szigorúan Caro.

 - Bocs, de te nem ismered őt - vettem a védelmembe a lányt. - Ő egy nagyon aranyos és kedves kiscsaj. Az öccseivel kint szokott lenni a pályán. A szülei meg a San Siroban dolgoznak.

 - Ezt az aprócska momentumot elfelejtetted közölni velem - nézett mérgesen a férjére.

 - Mert rögtön a torkomnak ugrottál, ahogy elkezdtem mondani a dolgokat és nem hagytad, hogy befejezzem - morgott a brazil.

  -  Mennyire kiscsaj? - érdeklődött tettetett nemtörődümséggel Caro. Szóval innen fúj a szél? Elgondolkodtam rajta, hogy húzom az agyát és beadom neki, hogy egy 22 éves szőke bombázó, de aztán győzött a józan eszem és inkább az igazságot mondtam.

 - 17 éves, rózsaszín, rasztahajú lány. Most költöztek ide Magyarországról. És tényleg nagyon ért a gyerekek nyelvén.

  Láttam Caroline arcán a megkönnyebbülést, míg Kaká arcán az érdeklődést, aminek hangot is adott.

 - Honnan vagy te ilyen jól értesült? - vonta össze a szemöldökét.

 - Mattia - nyögtem be az informátorom nevét, mire a brazil vigyorogni kezdett.

 - Már nem csak Balo hajt a "kiscicára" ? - mutatott macskakörmöket.

 - Marionak bejön? - nézett ránk rémülten Caro. - Szegény kislány, de hát még kiskorú - vette védelmébe, annak ellenére, hogy eddig ellenségesen beszélt róla.

 - Szerinted ez hol érdekli a fekete ördögöt? Mindig megszerzi, amit akar - vigyorgott Kaká és nekem összeszorult a szívem.

 - Baj van?  - nézett rám Caroline. - Úgy elsápadtál.

 - Semmi gond, csak már éhes vagyok - vágtam rá kapásból.

 - Ú, a vacsora! - kiáltott fel, és eltűnt a konyhában.

 - Na jó - nézett rám a brazil -, Caro nő, ő bevette a süket dumádat, de én jobban ismerlek. Mi ez a heves érdeklődés Alexa iránt? - nézett mereven rám, mintha a gondolataimban akarna olvasni.

  Megvontam a vállam, majd közöltem vele azt, amivel Sandro szembesített ma.

 - Tetszik.

 - Ennyi? - lepődött meg. - Nem a "dejóvolnamegdugni" vagy a "kipróbálnámmilyenazágyban" szöveg?

  Értetlenül néztem rá. Nagy sóhaj után magyarázni kezdett.

 - Eddig ha bárkit mutattunk neked, vagy a többieknek, ez volt az első mondat, ami elhagyta a szátokat. Most meg csak szimplán tetszik. Kezdhetek félni, hogy egy csaj miatt megy tönkre a Milán csapata?

  Felkaptam a fejemet, mert ez az opció meg sem fordult bennem.

 - Látom, erre nem gondoltál - veregette meg a vállam. - De hogy tudd, én neked szurkolok. Régen láttam így csillogni a szemed egy lány miatt. Ne aggódj, Lexinek pedig több esze van annál, minthogy Marioval kezdjen.

  Jól estek a megnyugtató szavai.

 - Vacsora! - kiabált ki Caro a konyhából.

  Leültünk az asztalhoz. A gyerekek is megérkeztek, így öten ültük körbe az asztalt. Tetszett ez a családias hangulat, de valahol irigy is voltam, hiszen én is szerettem volna már megállapodni. Mégha nem is rögtön nősülni és gyereket csinálni, de egy tartós kapcsolat mindenképp a terveim között szerepelt.

 - És Lexynek is Neymar a kedvenc focistája - hallottam meg Luca hangját, amire elhúztam a számat. Jó srác a brazil, de nem tudom, hogy miért vannak úgy oda érte.

 - Olyan furcsán beszélt az anyukájával - csacsogott Isabella, nehogy lemaradjon a bátyja mögött. - Azt mondta, hogy ő egy másik országból jött. Anya, mit jelent az, hogy másik ország?

 - Kicsim, vacsora után felmegyünk és megmutatom neked az atlaszban, hogy honnan jött Alexa. Jó?

 - Jó - bólintott komolyan a kicsi és rohamtempóban kezdte belapátolni az ételt.

 - Nem semmi lehet az a lány, ha ilyen hatást gyakorol a környezetére - nevetett fel Caroline. - Ha legközelebb bemegyek, igazán bemutathatnátok nekem is.

 - Rendben - mondta Kaká. - Tetszeni fog neked, mert ő olyan... Nem is tudom, messziről lerí róla, hogy egy szeretni való valaki.

 - Nana - fenyegette meg játékosan a férjét Caro. - Még a végén féltékeny leszek.

 - Fölösleges, mert tudod, hogy csak téged szeretlek - hajolt közel a nőhöz és megcsókolta.

 - Fúj - hallottuk meg a gyerekek hangját, mire mi felnőttek felnevettünk.

 - Majd akkor is ezt mond öcskös, ha barátnőd lesz - vigyorogtam rá.

 - Nekem nem lesz barátnőm - jelentette ki komolyan.

 - Nocsak és miért?

 - Mert ma megmondtam Lexynek, hogyha felnövök feleségül veszem - húzta ki magát.

  Muszáj volt röhögnöm rajta, olyan aranyos volt.

 - Ne nevess! - szólt rám mérgesen. - Ő nem nevetett ki - vágta be a durcát, majd felpattanva az asztaltól, a szobájába szaladt.

 - Majd megnyugszik - nézett rám Caroline jelentőségteljesen, és Isabellát magával húzva, otthagyott minket az asztalnál.

 - Hát ennél átlátszóbb már nem is lehetett volna - sóhajtott Kaká. - Kezdheted a vallatást. Mit akarsz tudni?

  Döbbenten néztem a brazilra, aki ilyen egyszerűen rájött, hogy miért vacsorázok náluk.

 - Oké, akkor nem körítek. Mi nyomaszt?

 - Ennyire látszik?

 - Eléggé, de kérdésre ne kérdéssel válaszolj! Szóval, mi a baj?

 - Nem tudom - dőlt hátra a széken. - Mióta eljöttem a Madridtól, nem találom a helyem. Oda már nem, ide meg MÉG nem tartozom.

 - Ez hülyeség! - csesztem le azonnal. - Te itt vagy itthon. Ez a te csapatod, ahogyan régen is, csak hagyj magadnak egy kis időt, hogy vissszaszokj.

 - Gondolod?

 - Tudom.

  Csendben meredt maga elé, majd pár perc múlva elmosolyodott.

 - Igazad lehet. Adok még egy kis időt magamnak, hátha jobb lesz.

 - Biztosan jobb lesz. A fiúk, ahogy én is, felnézünk rád. Hiszünk benned, de neked is azt kell tenned. Hinned kell magadban.

  Csodálkozó szemeket meresztett rám.

 - Köszi Stephan - szólalt meg. - Ez most nagyon jól esett és kellett is ahhoz, hogy másképp lássam ezt az egészet, mint eddig.

  Egy ideig még beszélgettünk, majd elköszöntem és hazaindultam. Otthon sóhajtva dobtam le a kocsikulcsomat az előszobaszekrényre. Nyomasztó volt az üres lakásba hazajönni.

9. fejezet

Stephan

 - Allegri kiteszi a szűröm a kezdőből - nyavajgott Kaká, miközben idegesen mászkált fel-alá az öltözőben.

 - Próbáld meg Carolinet mégegyszer - mutattam a telefonra.

  Megértettem a 22-es idegességét, mert az edzőnk nem volt túl elnéző és az, hogy az edzésre behozza a gyerekeit, teljességgel lehetetlen volt. Ebből Luca és Isabella semmit nem fogtak fel, mert az öltöző legtávolabbi felében, egy asztalnál rajzolgattak. Nem volt velük semmi gond, mert csendben elvoltak, de Allegrivel akkor sem jó ujjat húzni. Kaká kiment a folyosóra, gondolom nem akart előttünk veszekedni a feleségével.

 - Na látod, ezért mondtam neked, hogy ráérsz még a családalapítással, főleg a gyerek téma feszegetésével - ült le mellém De Sciglio.

 - Olyan hülye vagy - forgattam meg a szemeimet. - Attól, mert egyszer nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy kéne, még ott van a többi alkalom, amikor minden oké. Abból több van hidd el. Szerintem nincs annál jobb, mintha a felesége és a gyerekei várják haza az embert egy fárasztó nap után.

  Kinyílt az ajtó és Kaká viharzott be rajta, kézenfogva a rózsaszínhajú lánnyal. Döbbenten néztük a párosukat. A brazil elengedte a lány kezét és a gyerekeihez sietett. Megszólalni egyikünk sem tudott, mert még mindig csodálkozva néztük a lányt az öltözőnkben, akin látszott, zavarban van, de egy halk "Ciao"-t azért elmotyogott. Érdeklődve figyeltük az előttünk kibontakozó jelenetet, mikor is Kaká bemutatta őt a kicsiknek. Isabella valami babákról magyarázott, amire a rózsaszínhajú egy mosollyal válaszolt. De milyen mosollyal! Istenem. Életemben nem láttam ilyen szép mosolyt. Azt kívántam, bárcsak rám nevetne így. A kislány azonnal átkéretszkedett hozzá. Ő pedig természetes mozdulattal ültette a csípőjére úgy, ahogy az anyukák szokták a gyerekeiket. Látszott, hogy nem előszőr tesz ilyet. Luca már nehezebb eset volt a hugánál, ezért is figyeltük érdeklődve a továbbiakat. Először csak méregette a lányt, majd egy érdekes kérdést intézett felé, amire mi is feszülten vártuk a választ.

 - Cristiano Ronaldo vagy Messi?

 - Egyértelmű, hogy Neymar - mosolygott már megint úgy, hogy még a nap is kisütöt tőle.

  Neymar? Esett le, hogy mit mondott. Pff. Tudom, hogy most ő a brazil csodagyerek, de nem kéne mindenkinek odáig lennie érte. Bár még mindig jobb választás, mint CR7.

  A lány és Luca lepacsiztak, majd Kakával megegyezett, hogy elviszi a srácokat egy játszótérre. Ahogy lelépett a két gyerekkel, egyből letámadtuk a brazilt.

 - Ez mi volt? - nézett rá Robinho kérdőn.

 - Alexa felajánlotta, hogy vigyáz rájuk - mondta és röviden elmesélte, hogy futott össze a lánnyal.

 - Ennyire bízol benne, hogy elmerted engedni vele a gyerekeket? - kötözködött Mexes.

 - Többször láttam már a testvéreivel és mindig jól el voltak. Ráadásul valamiért megbízom benne.

  Tovább is szívták volna a vérét a többiek, de megjelent Allegri és indulnunk kellett az edzésre.

 - Egyre jobban tetszik a kiscica - jelentette ki futás közben Mario, olyan hangon, ami semmi jót nem ígért a lányra nézve. Ráadásul már megint azzal a hülye becenévvel illette őt.

 - Hülye vagy Balo? Túl fiatal hozzád - torkolta le Matri. - Mégis mit akarnál egy kislánytól? - nézett rá kérdőn.

 - Te láttad annak a "kislánynak" a testét? - vigyorgott a 45-ös - Vagy az arcánál tovább nem jutottál?

 - Fúj, nem tudtam, hogy már pedofil is vagy? - röhögött Zapata.

 - Nem traccspartin vagyunk, hanem edzésen! - dörrent közénk Allegri hangja.

  Gyorsan befogtuk és csendben végig csináltuk az edzést. Mostanában nagyon szadista kedvében volt a mester. Mióta megingott alatta a szék, rajtunk töltötte ki a mérgét. Ő is, és mi is egyre frusztráltabbak lettünk, ami a teljesítményünkön is meglátszott. Ilyen légkörben, ami mostanában uralkodott a San Siroban, nem tudtunk jó eredményeket elérni, csak szenvedtünk a pályán. Hatalmas sóhajjal mentünk az öltözőnkbe. Kakán látszott, hogy ideges.

 - Mi a baj Tesó? - tettem a kezem a vállára.

 - Á, csak az az idióta Philippe elültette a bogarat a fülembe. Tényleg ennyire hülye vagyok, hogy megbíztam egy idegenben? Nem is ismerem őt, mégis elengedtem vele a gyerekeimet - őrlődött kétségbeesetten.

 - Nyugi - csitítottam. - Hidd el, nem lesz semmi gond. Abból a lányból árad a kedvesség és te is láttad, hogy a kicsik azonnal megbíztak benne. Márpedig azt mondják, hogy a gyerekek jó emberismerők.

 - De véded! - szólalt meg mellettem De Sciglio - Csak nem bejön? - húzogatta a szemöldökét.

 - Nem, csak azt mondom, amit láttam - szabadkoztam rögtön. Nem akartam elárulni, hogy igenis megtetszett a rasztahajú lány. Fura volt, hisz még egy szót sem váltottam vele, mégis sokszor eszembe jutott a mosolya, a pillantása amit rajtam felejtett az első találkozásunkkor.

 - Megyek, megkeresem az anyját, aztán meg őt - hagyott ott minket Kaká sietve.

  Röhögve néztünk utána.

 - Idióta vagy Philippe - néztem vigyorogva a védőre. - Teljesen kikészítetted szerencsétlent.

 - Miért? Én csak megjegyeztem, hogy olyan valakire bízta a kicsiket, akit nem is ismer - vonta meg a vállát miközben összekötötte a haját.

  Szép lassan én is elkészültem. A zuhanyozás után felvettem a farmeromat, egy inget és a bakancsomat. Hajamat megigazítottam, bár elég erős fixálót használtam így edzésen nem ment szét, de azért fő a tökéletesség. Bedobáltam a sporttáskámba a cuccaimat és Sandroval együtt utolsónak léptünk ki az öltözőből.

 - Van valami terved mára? - kérdezte a barátom.

 - Caroline meghívott magukhoz mára vacsizni.

 - Kaká tud róla?

 - Nem, meglepi leszek - vigyorogtam. Sokszor csináltunk ilyet, hogy megleptük a csapattársakat a jelenlétünkkel, amiről mindenki tudott, csak az érintett nem. Erre főleg akkor került sor, ha valamelyikünket bántotta valami és nem tudtunk rájönni, hogy mi. Egy családi vacsora mellett viszont sok minden kiderülhet. Ezért hívott meg Caro engem is, hátha megtudom, hogy mi bántja mostanában a brazilt.

  Már majdnem kiléptünk a parkolóra nyíló ajtón, mikor meghallottam a semmivel nem összetéveszthető nevetést. Visszhangzott tőle a stadion. Megpördültem a tengelyem körül és a hangot kiadó lányt kezdtem keresni a szemeimmel. Sandro mindenttudó mosollyal nézett rám. Aztán megláttam őt, ahogy lehajolva puszit ad a kisöccse arcára, majd valami idegen nyelven énekelni kezdenek. Fülbemászó dallam volt, megspékelve egy lágy, simogató hanggal. Szememet végig rajta tartva néztem, ahogy eltűnnek az egyik ajtó mögött.

 - Mert neked egy cseppet sem tetszik? - lökött oldalba Matri, gúnyos mosollyal az arcán.

 - Már mondtam... - pirultam el egy kicsit és éreztem, hogy lebuktam.

 - Persze, tudom. Te még mindig nem vagy túl azon a hülye ribancon, aki összetörte a szívedet - morogta, miközben már az autóink felé tartottunk.

 - Sandro! - csattantam fel. - Lucia nem volt ribanc.

 - Miért, te minek hívod, ha valaki csak a pénzedért van veled és az első adandó alkalommal lefekszik egy nálad híresebb és gazdagabb balekkal?

  Nem tudtam rá mit válaszolni, de a szavai mellbevágtak. Még mindig nem tettem rajta túl magam teljesen.

 - Ideje lenne tovább lépned - állt meg az autójánál a barátom. - És ahogy látom, ez a lány nagyon piszkálja a fantáziádat - vigyorodott el a végére.

 - Valami vonz benne - árultam el magam. - Nem tudom meg mondani, hogy mi, mert még csak nem is beszéltem vele, de mégsem tudom kiverni a fejemből. Hülyeség, mi? - vakaróztam kínomban.

 - Miért volna az? Tertszik neked és kész. Nincs ezen mit ragozni. Ne bonyolitsd túl! Próbálkozz be nála, aztán meglátod, hogy mi lesz - ült be az autójába és lehúzta az ablakot. - Legfeljebb beégsz - fejezte be vigyorogva a monológját, majd indított és otthagyott a parkoló közepén.

 - Kössz - néztem utána, majd a tarkómat maszírozva léptem a kocsimhoz. - Kössz a bíztatást.

8. fejezet

Lexy

 - Mit fogunk csinálni? - néztek rám kérdőn a gyerekek.

 - Majd meglátjátok - somolyogtam rájuk. - Először is megnézzük az anyukámat és ha nem gond, akkor az egyik testvérem is velünk jön.

 - Neked is van testvéred? - csacsogott a kislány.

 - Van két öcsém és egy nővérem.

 - Hú, az nagyon sok - kerekedtek el a szemei. - Mi az a nővér?

 - Olyan lánytestvér, aki idősebb nálad.

 - Nekem csak bátyám van - mutatott Lucara, amin mosolyogni kezdtem. Beléptünk a személyzeti helységbe, ahol azonnal megláttam anyut és Medoxot.

 - Sziasztok - köszöntem nekik magyarul, mire a két Leite gyerek furcsán nézett rám.

 - Mit mondtál? - érdeklődött Luca.

 - Köszöntem az anyukámnak és a tesómnak - mutattam a bent lévők felé.

 - De hogy? Nem értettem - biggyesztette le a száját.

 - Magyarul, mert én Magyarországról jöttem.

 - Akkor miért tudsz olaszul? - kíváncsiskodott tovább.

 - Mert az iskolában megtanították - magyaráztam türelmesen.

  Úgy látszik, ez egy kicsit elgondolkodtatta, mert csendben maradt.

 - Szia, Hugi - ölelt át az öcsém és hatalmas szemeket meresztett az idegen gyerekekre.

 - Szia, Kicsim - mondta anya és érdeklődve kapkodta a szemét köztem és a kicsik közt.

 - Kaká gyerekei - váltottam nyelvet, hogy a felügyeletem alatt állók is megértsék a mondataimat. - Ő itt Luca, ő pedig Isabella. Ez a néni az anyukám, Bianca és ez a kisfiú az öcsém, Medox - mutattam be őket egymásnak.

 - Néni a jó édes... - morogta anyukám magyarul, de még mindig kérdőn nézett rám.

 - Kaká megkért, hogy vigyázzak rájuk, amíg edzés van - vázoltam gyorsan a helyzetet és csak reménykedni tudtam benne, hogy nem most áll neki kérdezősködni. Vette a lapot, de a szemei azt sugározták felém, hogy ezt otthon mindenképp el kell mesélnem.

 - Elvinném a kicsit is a parkba, ha nem gond - nyögtem ki azt, amiért jöttem.

 - Vidd csak, mert itt úgyis csak láb alatt van. Kétszer borította fel a vödröt és összetört egy poharat - sóhajtott anya. - Én csak megköszönöm.

 - Akkor gyere Bébi - vigyorogtam a tesómra és láttam, ahogy felmérik egymást Lucaval.

  A hátizsákomba raktam vizet és pár darab szendvicset. Nem árt az előrelátás. Kézen fogtam a gyerekeket és elindultunk a célom felé. Néhány perc gyaloglás után, megérkeztünk a kedvenc helyemre.

 - De jó! - tapsikolt Isabella elragadtatottan. - Van hinta!

  Lekéretszkedett az ölemből és birtokba vette az egyiket.

 - Lexy, meglöksz? - kiabálta vidáman.

 - Mindjárt - mondtam neki, majd a fiúkra néztem, akik még mindig csak méregették egymást. Mit is kéne nekik kitalálnom? - néztem körül gyorsan és a szám széle felfelé kunkorodott, mikor megláttam a homokozót. - Nincs kedvetek várat építeni? - mutattam a felfedezésemre. Szégyenlősen egymásra néztek, majd bólintottak.

 - Építsetek egy nagy várat és ha árkot is csináltok köré, akkor megtöltjük vízzel - ajánlottam fel, és ez hatott.

  Elfutottak és lelkesen vetették bele magukat az ásásba és az építésbe. Isabella mögé léptem és lökni kezdtem. Kacagva repült a levegőben. Egyszerűen nem unta meg a hintázást, így nem volt nehéz dolgom vele. Csak a fiúkra kellett figyelnem, akik úgy látszik legyőzve a nyelvi akadályokat, teljes összhangban működtek együtt, egy hatalmas vár építésében. Nem tudom, hogy meddig voltunk el, de a mobilom hangjára lettem figyelmes. Ismeretlen szám hívott, de felvettem.

 - Ciao, Lexy. Kaká vagyok. Anyukád adta meg a számod - magyarázkodott aranyosan. - Hamarabb lett vége az edzésnek...

 - Értem - vágtam közbe, hogy megkíméljem egy hosszabb monológtól. - 10 perc és ott vagyunk - nyomtam ki a telóm.

 - Fiúk - szóltam a nyakig homokos, saras srácoknak -, mennünk kell.

 - Ne már - nyafogott Luca. - Olyan jó volt. Nézd mekkora várat építettünk - mutatta büszkén.

 - Igen, és azt ígérted, hogy kapunk vizet, ha csinálunk árkot. Az is kész - mutatott a vár körül körbefutó gödörre az öcsém.

 - Oké, de aztán indulunk - adtam be a derekam, mire heves bólogatás volt a válasz.

 - Én is megnézhetem? - jelent meg mellettem Isabella, aki végre kiszállt a hintából. Azt hittem, hogy azzal együtt kell majd hazavinnem.

 - Persze, gyere. Te öntheted a vizet - adtam a kezébe az üveget. Boldogan csinálta amit mondtam. A két fiú büszkeségtől dagadó mellel nézte a remekművét. Előkaptam a mobilom és lefényképeztem őket az építménnyel.

 - Megmutatjuk apának - néztem rájuk, mire elvigyorodtak.

  Elindultunk vissza a stadionba. Isabella már az út felénél elaludt a vállamon. A fiúk egymással sustorogva mentek előttünk. Már messziről láttam, hogy a brazil a bejáratnál áll és onnan nézi, mikor érkezünk. Szemei felcsillantak, amikor meglátott minket. Nagy lépésekkel jött oda hozzánk és elvette tőlem az alvó kislányt.

 - Nem volt semmi gond? - vizslatta végig a gyerekeket, úgy, ahogy minden szülő teszi, aki meg akar bizonyosodni róla, hogy épségben kapta vissza a szemefényeit.

 - Azon kívül, hogy Lucat megtámadta egy kutya, Isabellat el akarta rabolni egy símaszkos ember? - ecsteltem és nem bírtam megállni nevetés nélkül, mikor megláttam a csatár eltorzult arcát. - Persze, hogy nem volt gond, csak ugrattalak - nyugtattam meg.

 - Ez nem volt szép - durcáskodott felnőtt férfi létére.

 - Lehet - vontam meg a vállam - , de látni kellett volna az arcod - vigyorogtam, mire végre ő is elnevette magát. - Tényleg semmi baj nem volt - váltottam komolyra. - Isabella hintázott, a fiúk várat építettek. Bocs a koszos ruháért - néztem bűntudatosan Luca összesarazott cuccaira.

 - Mutasd meg apának a képet - kapaszkodott bele a karomba a kisfiú. Elővettem a telefonom és a zárat feloldva, megkerestem a fotót.

 - Azt a mindenit - nézett kedvesen a fiúkra. - Ezt tényleg egyedül csináltátok?

  A két srác boldogan bólogatott. Mégiscsak egy felnőtt ismerte el, hogy milyen ügyesek voltak. Megszólalt Kaká telefonja. A zsebébe nyúlt és felvette, miközben a másik kezében a kislány aludt.

 - Ciao, mi amore - szólt bele, gondolom a feleségének. - Jó, már megyünk is - nyomta ki a készüléket. - Mégegyszer köszönök mindent - nézett rám hálásan. - Mennyivel tartozom?

  Elhülve néztem a brazilra, akinek leeshetett, hogy most belegázolt a lelkembe.

 - Nem azért tettem - fordultam meg és az öcsémet kézenfogva, le akartam lépni.

 - Lexy - állított meg Luca hangja. - Mikor vigyázol ránk megint?

  Ránéztem az apjára, akinek a szeméből csak úgy sütött a megbánás, majd a kisfiúra, aki reménykedve várta a válaszom.

 - Majd ha apának megint dolga lesz - válaszoltam diplomatikusan és nem tudtam nem észrevenni a Kaká arcára kiülő megkönnyebbülést.

 - Ciao, Luca - köszöntem el a kissráctól, aki átölelte a lábam.

 - Ciao, Lexy - nézett rám tündöklő szemekkel. - Ha nagy leszek, feleségül veszlek - jelentette ki.

  Döbbenten néztem rá, majd a hangosan röhögő apjára. Luca odaszaladt Kakához és a szabad kezét megfogva, mosolyogva integetett nekem. Visszaintegettem, aztán Medoxot a helyes irányba terelve, kerestük meg anyát.

 - Ez teljesen hülye - jelentette ki az öcsém, pár perc múlva. - Méghogy ő vesz el feleségül, mikor úgyis én leszek a férjed - morogta.

  Annyira nevettem, hogy tőlem zengett a folyosó. Lehajoltam a kis törpémhez és egy cuppanós puszit nyomtam az arcára.

 - Imádlak - néztem rá. - Gyere, énekeljünk - húztam magam után és belekezdtem a Frozen betétdalába, amit Medox is díjjazott.

7. fejezet

Lexy

   Fejemet jobbra-balra forgatva sétáltam a San Siro folyosóin. A vitrinekben lévő trófeák feliratait olvasgattam, miközben anyát kerestem.

 - Most mi a fenét csináljak, megmondanád? - hallottam meg egy hangot az egyik mellékfolyosóról. - Arról volt szó, hogy délután jössz értük. Mindjárt kezdődik az edzés. Hova tegyem őket addig?... Miii?... Már megint én oldjam meg? Ne, nehogy letedd! - kiabálta a telefonba a férfi, akit nem láttam még, csak hallottam.

 - Basszd meg! - csapkodta a falat a hangokból ítélve. Elértem a fordulóhoz és kíváncsian néztem meg, hogy ki lehet a dühöngő férfi. Meglepetésemre Kakát láttam, amint egy fotelben ült, fejét a kezei közé hajtva.

 Annyira szerencsétlennek látszott, hogy önkéntelenül is megszólítottam.

 - Ciao! - köszöntem halkan. Idegesen kapta rám a tekintetét. Szerintem nem volt hozzászokva, hogy ilyen kiszolgáltatottnak lássák.

 - Ciao! - válaszolt elgyötört hangon. Úgy látszik nem akart bunkó lenni.

 - Ne haragudj, de nem lehetett nem hallani, hogy valami baj van. Tudok segíteni esetleg? - tört elő belőlem az irgalmas szamaritánus.

 - Köszi, de nem hiszem - csóválta meg a fejét.

 Nem erőltettem tovább a dolgot, inkább utamra indultam. Alig tettem meg két lépést, mikor utánam szólt.

 - Vagy talán mégis - szólt bizonytalanul a hangja.

 Visszafordultam és kérdőn néztem a focistára.

 - Caroline, a feleségem - magyarázta -, nem ér vissza időben. A gyerekek pedig itt vannak velem - bökött a fejével az öltözőjük felé. - Nekem edzésre kellene mennem és nincs akire rábízhatnám őket.

 Egyből világos lett a telefonbeszélgetés és a férfi idegességének oka is.

 - Szívesen vigyázok rájuk, ha gondolod - ajánlottam fel, magam sem tudom, hogy miért.

 - Megtennéd? - nézett rám hálás szemekkel. - Egy életre leköteleznél.

 - Kösz, de a rabszolgatartást büntetik, így nem tartok rád igényt - vigyorodtam el és láttam, hogy neki is jobb kedve lett.

 - Gyere, bemutatom őket - fogta meg a kezem és vezetett be a Milán focistái közé. Egyetlen pillantást vetettem az öltözőben tartózkodókra, majd inkább a padlóra szegeztem a tekintetemet. Tudtam, hogy mindenki engem néz, ezért elpirultam, de egy halk "Ciao"-t azért elmotyogtam, mégse mondják, hogy még köszönni sem tudok.

 - Itt is vagyunk - állt meg előttem a brazil egy öt éves forma kisfiúval és egy nála kisebb lánykával. - Ő itt Luca, ő pedig Isabella hercegnő - mosolygott rájuk, és látszott, hogy imádja őket. - Ő itt... Bocs, de még a nevedet sem tudom, csak azt, hogy már többször láttalak itt - nézett rám bocsánat kérőn.

 - Alexa Silver, de a barátaimnak csak Lexy.

 - Olyan hajad van, mint Draculaurának - szólalt meg angyali hangján a kislány.

 - Köszönöm, mindig szerettem volna egy MonsterHigh babát, bár az én kedvencem Operetta - súgtam oda neki.

 - Ó - nézett rám huncutul. - Leszünk barátok? - kérdezte csillogó szemekkel.

 - Szeretnéd? - mosolyogtam rá.

  Heves bólogatásba kezdett, majd átkéretszkedett hozzám. Megszokott módon ültettem a csípőmre. Kettőből egy, pipáltam ki magamban. Ránéztem a kisfiúra, aki az öcsémmel egy idős lehetett, így vagy Verdák, vagy Pókember, vagy a foci jöhetett szóba, mint közös pont.

 - Cristiano Ronaldo vagy Messi? - kérdezte hirtelen a kissrác. Akkor tehát foci.

 - Egyértelmű, hogy Neymar - vigyorogtam rá.

 - Jó válasz - emelte pacsira a kezét és én belecsaptam. Kaká elhűlve nézett ránk.

 - Te aztán értesz a nyelvükön - szólalt meg elismerően.

 - Két öcsém van. Volt kin gyakorolnom - vontam meg a vállam. - Maradjunk itt, vagy elvihetem őket valahova?

 - Ööö... nem tudom. Neked hogy lenne jobb? - nézett rám tanácstalanul.

 - Ha szeretnéd, maradunk, hogy tudd, jó helyen vannak, de szerintem hamar elunnák magukat itt. Viszont van a közelben egy park, ami elég nyugis. Hinta, mászóka és egy-két játék is van rajta. Ott kitombolhatnák magukat - néztem rá kérdőn, hogy mit dönt. Elgondolkodva nézett, szerintem azon tűnődve, hogy megbízhat-e bennem, majd felsóhajtott.

 - Nézzétek meg a parkot, de kérlek nagyon vigyázz rájuk!

 - Nem lesz gond - mosolyogtam rá bátorítón, majd az ajtó felé sétáltam a derekamon Isabellával, míg a kezemet Luca fogta. - Köszönjetek el aputól, mert neki most dolga lesz. - A két gyerek hangosan köszönt és integetett Kakának. Kiléptünk az ajtón és a hátsó kijárat felé indultunk.

6. fejezet

Stephan

   Napok óta hiába vártam a találkozást, nem láttam újra a lányt. Pedig képes voltam minden nap plusz edzésre menni, hátha összefutok vele. Bámultam kifelé az ablakon, mikor Mario meglökött.

 - Mi van? - néztem rá mérgesen.

 - Allegri rólad dumál, te meg nem is figyelsz rá. Mi bajod van? - méregetett kíváncsian.

 - Semmi - vágtam rá kapásból, mert nem akartam, hogy tudja a merengésem okát. - Miről van szó? - kérdeztem és próbáltam az edzőre koncentrálni.

 - A sérülésedet említette, meg hogy mennyit kell még kihagynod - tájékoztatott az eddig elhangzottakról.

 - Hurrá! Azt nem mondta, hogy még mennyi kényszerpihenőre ítélt a doki? Nekem egy szót sem hajlandó mondani - húztam el a szám.

 - Nyugi - vigyorgott Mario. - Két hét múlva már pályára léphetsz a Sampdoria ellen.

   Megnyugodtam, hogy végre van egy időpont, amikor már gyógyultnak nyílvánítanak. Untam már a rehabilitációs kezeléseket és a könnyített edzést. Játszani akartam, mert ez volt az életem. Újra kinéztem a tárgyalószoba ablakán és nagyot dobbant a szívem. A rózsaszín hajú lány és a két fiú kint volt a kispályán. Valamit magyarázott a srácoknak, akik bólogatva hallgatták, majd elmentek futni. Mi a fene? Figyelni kezdtem őket. Azt hajtogattam magamban, hogy csak látni akarom, hogy mit csinál a kicsikkel. Ennek ellentmondott, hogy csak őt néztem, a srácokra rá sem pillantottam.

 - Ott a kiscica - nézett ki az ablakon Mario, mert észre vette, hogy nagyon bámulok valamit. - Edzést tart a kicsiknek? - kérdezte tűnődve, és jobban megfigyelve, tényleg edzésre hasonlító feladatokat adott nekik.

 - Egész ügyes - szólalt meg mögöttem Mattia. - A korukhoz képest, a két kissrác is jól csinálja.

 - Honnan tudod a korukat? - kaptam rá a fejem.

 - Kapcsolatok, Fáraó, kapcsolatok. Emília a személyzeti osztályról - emelgette a szemöldökét.

 - Nyögjed már, hogy mit tudsz! - szólt rá Balotelli, és én is hallani akartam, amit megtudott.

 - Oké, oké - tette fel a kezeit. - Most költöztek ide, Magyarországról. Az anyja takarítónő, az apja pedig biztonságiőr lett nálunk. A két kissrác az öccse. Álítólag van egy nővére is, de őt még senki nem látta - fejezte be a mondandóját.

 - Ennyi? - nézett rá mérgesen Mario.

 - Nem elég?

 - Nem baszd meg. Hogy hívják? Hány éves? Ezekről nem tudsz? - nézett ki az ablakon, továbbra is a lányt hesszelve, ami nagyon nem tetszett nekem.

 - Ja, de - hallgatott el, hogy húzza az agyunkat. - Alexának hívják és augusztusban lesz 17 éves.

 - Még valami? - Mariót nem lehetett lelőni.

 - Mit akarsz még tudni? A melltartó méretét? - csattant fel Mattia, felhívva magunkra a figyelmet.

 - Úgy látom, hogy a fiatal urakat untatom - nézett ránk mérgesen Allegri.

 - Nem, dehogyis Mester - szabadkoztunk rögtön.

 - Jó lenne, ha figyelnétek, mert mostanában nem muzsikáltok valami fényesen - hordott le minket.

  Abbahagytuk a beszélgetést és az edzőre figyeltünk. Egy idő után akaratlanul is a kispálya felé kalandozott a pillantásom. Pont akkor, amikor a lány valamin nagyon nevetett és közben a hajába túrt. A nagyobbik fiú morcosan nézett rá, majd kergetni kezdte. Az én arcomra is mosolyt csalt, ahogy hárman futkároztak a pályán. A lány egyre jobban nevetett és így lelassult a futása. A nagyobbik srác utolérte és a fenekére csapott. Még szélesebb mosoly terült szét az arcomon. De jó lenne most ott lenni velük és hülyéskedni egy kicsit. Milyen régen volt, hogy őszintén tudtam örülni bárminek is, és olyan felhőtlenül boldog lehettem, mint ők. Láttam, ahogy elfekszenek a fűben és nevetve pihegnek. Hirtelen a kisfiú felmutatott az égre, mire összedugták a fejüket. A felhőket nézik - jöttem rá a mozdulataikból. Irigy voltam rájuk. Én is szerettem volna kint feküdni a fűben, újabb és újabb alakokat kitalálni a felhőkből, de nem tehettem. Már régóta nem. A foci lett az életem és ezáltal az ilyen dolgokról le kellett mondanom. Valamit, valamiért - sóhajtottam fel, majd egy utolsó pillantást vetettem a kiscsoportra, akik épp távozni készültek a pályáról, és visszafordítottam a figyelmem Allegrire.

5. fejezet

Lexy

   Már egy hete nem voltam a fiúkkal a pályán, pedig a nyári szünidő alatt lenne rá időm. Fura még, mert ahogy vége lett a sulimnak, már költöztünk is ki. Ezért még nem érzem a változás súlyát, hiszen olyan, mintha csak vakáción lennénk. Majd szeptembertől, ha újra leülök az iskolapadba, na akkor fog tudatosulni bennem, hogy már nem Magyarországon vagyok. Mostanában egyre többet agyalok azon, hogy vajon milyenek lesznek az itteni osztálytársaim. Nem féltem magamat, mert könnyen barátkozom, de azért ez mégiscsak egy másik kultúra, másik ország. Jó lenne addig is egy-két haver, mert így meg fog ölni az unalom szeptemberig. Az otthoni barátaimmal skypon és facebookon tartom a kapcsolatot, de az mégsem az igazi.

  Nagyot sóhajtva teszem be a fülesemet a fülembe és bekapcsolom a kedvenc zenéimet. Most épp depis hangulatom van, ezért a Tokio Hotel Strange című számára kapcsolok. Felidézem magamban a klippet és eszembe jut, hogy a főszereplő lány haja ihlette az enyémet. Lassan sétálok, belemerülve a zenébe, célom az egyik eldugott park, amit valamelyik nap fedeztem fel. Akkor is elhagyatott volt, ahogyan most is. Beleülök az egyik hintába és a cipőm orrát előre-hátra hitáztatva lököm magam. Lehunyom a szemem és csak a zenére összpontosítok. Hangos nevetés szakít ki a megnyugtató magányomból. Szemeim kipattannak és egy kisebb társaságot fedezek fel, nem messze tőlem. Engem figyelnek, míg én őket. Egy fiú és két lány. Akaratlanul is elmosolyodom, mikor eszembe jutnak Zsoltiék, az otthoni barátaim. Zsolti, Roni, Noncsi, Réka, Regi és Dóri. Hiányoznak. Annyit hülyültünk együtt és most nincsenek itt, hogy felvidítsanak, vagy hogy elmondják, hogy nálam őrültebb, perverzebb és idiótább embert még nem ismertek. Nem akarom, mégis kicsordul egy könnycsepp a szememből. Odakapok és letörlöm.

 - Jól vagy? - szólal meg egy hang előttem, mire megijedek. Felnézek az előttem álló srácra, aki aggódva fürkészi az arcomat.

 - Si - bólintok, de nem lehetek túl meggyőző, mert szemeit még mindig nem veszi le rólam.

 - Nem úgy nézel ki - mondja, majd felém nyújtja a kezét. - Amúgy Lorenzo vagyok, ők pedig Martina és Ginevra - mutat a két lányra.

  Kézségesen elfogadom a felkínált kezet és én is bemutatkozom.

 - Alexa vagyok, de a barátaimnak csak Lexy.

 - Még nem láttalak itt, új vagy? - kérdezi, miközben elfoglalja a mellettem lévő hintát. A lányok is így tesznek, de ők csak hallgatják a kibontakozó beszélgetésünket.

 - Nem rég költöztünk ide.

 - Fura az akcentusod - mosolyodik el a srác, aki egész jól néz ki. Talán Harry Potter Draco Malfoyához tudnám hasonlítani.

 - Magyar vagyok - mosolyodok el most már én is.

 - Ahhoz képest jól beszéled a nyelvünket - szólal meg, a Ginevraként bemutatott lány.

 - Köszönhető az olasz tanáromnak, aki elég szigorúan vette a tanítást.

 - Más nyelven is tudsz? - kapcsolódik be a beszélgetésbe Martina is.

 - Angolt tanultam még, mert az volt a kötelező. Az olaszt szabadon választottam - vontam meg a vállam.

 - Miért jöttetek ide? - érdeklődött Lorenzo.

 - Anya itt kapott munkát és aztán apa is eltudott helyezkedni.

 - Hol dolgoznak? - vallatnak tovább újdonsült ismerőseim.

 - A Milánnál - mondom, de ahogy kiejtem a számon a szót, a három fiatal arca átszellemül.

 - Komolyan a Milánnál dolgoznak?

 - Igen - bólintok -, anya takarít, apa biztonságiőr.

 - Akkor...akkor te láthatod a csapatot - nyelnek egy nagyot. - Piszok mázlista vagy - sóhajtanak fel.

 - Volt szerencsém hozzájuk - húzom el a számat, amit ők értetlenül fogadnak. - Balotelli beprobálkozott - világosítom fel őket.

 - Azt a rohadt... - szalad ki Ginevra száján.

 - És mással nem találkoztál? - pislog rám Lorenzo. - Mondjuk Stephannal?

 - Stephan? - nézek rá érdekesen.

 - A Fáraóval - nyögi ki végre, mire leesik, hogy kire gondol.

 - Ja, de. Vele, Kakával, Balotellivel, Matrival és De Sciglióval - sorolom fel a focistákat.

 - Úú, de irigyellek - sóhajt fel mellettem a fiú és nekem egy fura gondolat fészkeli be magát a fejembe.

 - Melyik tetszik? - kérdezek rá, mielőtt átgondolnám, hogy mit is teszek.

 - Shaarawy - ejti ki a száján a focista nevét, mintha imát mondana.

 - Bocs Lorenzo, de te... - akarom kérdezni, de a lányok nevetve világosítanak fel.

 - Lolo meleg, mint a kályha.

  A fiú szégyenlősen lehajtja a fejét, de így is látom, hogy rendesen elpirult.

 - Az tök jó - lepem meg a mondatommal. - Mindig is szerettem volna egy meleg barátot.

  Felkapja a fejét és először bizalmatlanul fürkészi az arcomat, majd mikor rájön, hogy igazat mondtam, megkönnyebbülten elmosolyodik.

 - Téged tényleg nem zavar? - hitetlenkedik még mindig.

 - Nem - rázom meg a fejem. - Senki sem egyforma - bölcselkedem.

  Előveszem a telefonom és a kijelzőre nézve rájövök, hogy lassan indulnom kell anyához a fiúkért.

 - Bocsi, de mennem kell - állok fel a hintából.

 - Máris? - néznek rám szomorúan, ami jól esik, hiszen még csak most ismertük meg egymást, de ők máris így reagálnak.

 - Ja, vigyáznom kell a tesóimra.

 - Hány tesód van? - kérdezi Ginevra.

 - Két öcsém, és egy nővérem, de ő már nem él velünk.

 - Szép nagy család - vigyorog Lorenzo. - Holnap is kijössz?

 - Kijöjjek? - vigyorgok rá én is.

 - Naná, legalább nem lesz olyan unalmas a szünet. Tényleg, melyik suliba fogsz járni? - teszi fel a kérdést.

 - A St. Johannába. Miért?

 - Az baró, mert mi is odajárunk - derült fel még jobban az arca. - Melyik osztályba?

 - 10.

 - Baszki, akkor osztálytársak leszünk - örömködik és megölel.

  Visszaölelem, mert valamiért olyan, mintha már ezer éve ismerném.

 - Akkor holnap itt találkozunk és körbe vezetlek a városban, hogy megtanuld, hogy hova érdemes menni és hova nem - fontoskodik.

 - Oké, de most már tényleg mennem kell - mondom és intek nekik, majd a stadion felé veszem az irányt, hogy levezényelhessek egy újabb edzést az öcséimnek. Jókedvűen gondolok arra, hogy talán mégsem lesz olyan szar ez a szünet. Az biztos, hogy a suliban nem fogok unatkozni, mert már van három új barátom és hol van még a szeptember!

4. fejezet

Stephan

 - Jó segge van - nyalta meg a száját Mario -, és láttátok, mekkora dudái vannak?

 - Nekem fiatalnak tűnik - szólalt meg végre Alessandro is. - Szerintem nincs még 18 sem.

 - Na és - vonta meg a vállát a 45-ös -, annál jobb, még nincs megrontva. Majd én megteszem.

 - Szállj már le róla - szóltam rá nem túl kedvesen, miközben a lányt néztem. Valamit mondtak neki a kicsik és ő egy kis gondolkodás után, bólintott. Megörültem, mikor láttam, hogy leülnek a kispadra. Gondolom ezt kérték tőle. A két kissrác tátott szájjal figyelt minket, míg a rózsaszín hajú a telefonját nyomkodta. Azon kaptam magam, hogy egyre többször tekingetek feléje és valamiért örültem, ha összeakadt a tekintetünk. Az egyik ilyen szitunál összekapcsolódott a tekintetünk és én méterekre tőle is elvesztem benne.

  Rámosolyogtam, mire édesen elpirult és elkapta a fejét. Megszólalt a telefonja és jól kivehető volt, hogy a Barcelona indulót játssza.

 - Na, ez érdekes - nézett rá Kaká. - Mit keres egy Barca drukker, a Milán stadionjában?

 - Biztosan kém - röhögött fel Sandro.

 - Hülye - vágtam nyakon, miközben fél szemmel a lányt figyeltem. Elindultak kifelé, de a kisfiú felkéredzkedett az ölébe. Aranyos látvány volt, ahogy megpuszilták egymást. Látszott rajtuk, hogy szeretik egymást. A kis vörös mondott valamit, mire a nagyobbik fiú felénk fordult. Akkor vettem észre, hogy mind az öten őt bámultuk eddig. Felkacagott, amit a környező falak visszavertek, így sokáig a fülünkbe csengett. Észbe kaptunk, majd a játék felé fordultunk. Nem bírtam parancsolni magamnak és egy utolsó pillantást vetettem rá. Ő is rám nézett. Elmosolyodtam és intettem neki, amit ő viszonzott, majd eltűnt a szemem elől.

 - Mi van Casanova? - bökött meg Sandro. - Bejön a kiscsaj? - kérdezte úgy, hogy a többiek ne hallják.

 - Nem tudom, mégcsak most láttam először - szabadkoztam.

 - Nem hallottál még a "szerelem első látás"-ról? - vigyorgott rám.

 - De, majd pont velem esik meg. Az se biztos, hogy látom még - soroltam az érveimet a lány ellen.

 - Mi van, ha mégis? - fürkészte az arcomat Alessandro. - Szerintem összeillenétek. A két fura hajú - vigyorodott el megint.

 - Menj már - löktem meg, majd visszatértünk a többiekhez egyérintőzni, de mindig elém kúszott egy rózsaszín hajtömeg és a hozzá tartozó gyönyörű lány.

3. fejezet

Stephan

   Megbeszéltük a fiúkkal, hogy délután gyakorlunk egy kicsit. Ez általában abból állt, hogy kimentünk a kispályára és mindenféle kötöttség nélkül, rugdostuk a labdát egymásnak, miközben jókat röhögtünk, ökörködtünk. Ma is öten gyűltünk össze, úgy látszik a többieknek lustálkodni támadt kedve.

 - Ciao! - öklöztem össze Marióval, Kakával, Alessandroval és Mattiával.

 - Szeva, Tesó! - röhögött a képembe a fekete olasz. - Este alakítani kéne valamit.

 - Ja, persze - néztem rá, mint egy idiótára -, reggel meg fel sem tudok majd kelni és megint én kapom a legnagyobb lecseszést Allegritől - emlékeztettem a nem olyan régen történtekre.

 - Te tehetsz róla - vigyorgott tovább. - Nem hitte volna, hogy az ártatlan kis pofikáddal, képes vagy másnaposan részt venni az edzésen.

 - Kinek a hibájából? - emeltem meg a szemöldököm.

 - Nem fogtam a kezed, hogy igyál. Ittál te magadtól is.

 - Oké, igazad van - egyeztem ki vele. - Akkor szakítottam Luciával, ami kicsit megviselt.

 - Nem tudom, hogy mit ettél azon a kis ribancon, mert messziről lerítt róla, hogy csak a pénzed kell neki.

 - Fejezd be! - mordultam rá. - Ne pont te adj nekem tanácsokat, akinek már lassan követni sem lehet a magánéleti változásait.

   Elcsendesedtünk, miután egymás fejéhez vágtuk a nem létező összes sérelmünket. A többiek csak csendben hallgattak minket, mert hogy nálunk egy veszekedés nem tart tovább tíz percnél. Aztán újra szent lesz a béke. Kiléptünk a kispályára. Először csak hallottuk, majd mikor kifordultunk a fák takarásából, már láttuk is, hogy nem leszünk egyedül. Két kissrác és egy fiatal lány volt a pályán. A fiúk mosolyogva nézték, ahogy a csaj a hasát fogva nevet a fűben. Nem mindennapi látvány volt. Mario szakértő szemmel mérte fel a zsákmánynak valóját.

 - Egész jó - mondta, mire mi csak lemondóan megráztuk a fejünket. - Most mi van? Próbálkozni lehet, nem?

  Elindultunk a kis csoport felé. A lány még nem vett észre minket, de a fiúk igen. Szemeikből sütött a megilletődöttség. Tehát felismertek minket. A lány felnézett a fiúkra, majd hátrafordult felénk. Meglepődött, felállt és leporolta a ruháját. Végig néztem rajta. A legfeltűnőbb a rózsaszín haja volt, amibe raszta tincsek bújtak meg. Lazán felcsatolva hordta. Arca szív alakú, szája telt és a szemei hatalmasak voltak, olyanok, amikbe ha az ember belenéz, elveszik bennük. Orcái kipirultak a nevetéstől. Ahogy láttam, egy csepp festék sem volt rajta. Valami idegen nyelven odaszólt a fiúknak, aminek hatására a kisebbik megfogta a kezét és hozzábújt, míg a nagyfiú szeméből, csak a döbbenetet lehetett kiolvasni. Mario azonnal beindult, mint a gőzgép, próbálta rögtön lehengerelni.

 - Ciao, Bella - vigyorgott szegény lányra, aki udvariasan visszaköszönt és elakart lépni, de ez a marha nem hagyta. Kétszer-háromszor oldalra lépegettek, majd a lány felnézett Mario arcára, ha szemmel ölni lehetne, Balotelli már halott volna. Nem ijedt meg a csatártól, pedig neki is van egy nézése, de úgy látszik ma a lány nyert, mert Mario elállt az útjából. Az egyik fiút maga előtt míg a másikat maga mellett vezette kifelé a pályáról.

 - Öregem! - nevetett fel Kaká. - Ez a lány csúnyábban néz, mint te - csapta vállon a csatárt.

 - Pedig nagyon jól néz ki - húzta fel a szemöldökét Mattia. Valamiért rosszul estek a szavai. Ismertem már a csapattársaimat, ezért tudtam, hogy meg kellene védenem a lányt tőlük, mert Kakán kívül, akinek családja volt, egyikük sem híve a kapcsolatoknak. Ebből kifolyólag csak megdönteni szeretnék, ami valami miatt nekem nem jön be. Féltettem, pedig még csak most láttam először.

2. fejezet

Lexy

 - Gyertek, megyünk - nyújtottam a kezem a kicsik felé, Medox meg is fogta és szorosan hozzám bújt. Elsőre mindenkivel távolságtartó volt, de ha felengedett, akkor le sem lehetett lőni. Dárius csak döbbenten nézte a focis posztereiről ismert játékosokat, akik pont akkor értek elénk, mikor indulni akartunk.

 - Ciao, Bella! - köszönt rám a Milán 45-ös játékosa.

 - Buongiorno! - szedtem össze olasz nyelvtudásomat és magamban hálát rebegtem Marcsi néninek, aki keményen vette a nyelvtanulást és megmutatta nekünk az olasz nyelv szépségeit. El akartam lépni mellettük, de Balotelli nem hagyta. Mindig arra lépett, amerre én.

 - Scusa - emeltem fel a fejem, hogy a szemébe nézzek és azon keresztül küldjem el a fenébe. Úgy látszik hatott a gyilkos tekintet, mert döbbenten lépett el előlem és engedett utamra. Én pedig még mindig Medox kezét szorongatva, Dáriust magam előtt tolva indultam el a stadion felé, remélve, hogy anya már végzett a munkájával. Az oldalvonalnál Dárius megállt és megfordult.

 - Maradjunk - nézett könyörgőn a szemembe.

 - Minek? - csattantam fel mérgesen, de nem miatta, hanem az előbb lezajlott jelenet miatt.

 - Szeretném nézni őket.

 - Én is, én is - lelkendezett a kicsi is. Megadón felsóhajtottam, mire két oldalról kaptam egy-egy puszit.

  Felnézve láttam, hogy a 92-es minket néz és halványan elmosolyodik. Akaratlanul is viszonoztam a gesztust. Leültünk a kispadra. A fiúk suttogva beszélgettek a cselekről, a rúgásokról, amit az öt focista mutatott be. Én elmerültem a blogok világában és csak néha-néha néztem fel, hogy megnézzem, mit csinálnak a focisták. Ilyenkor mindig találkozott a tekintetem egy barna szempárral. Egy ilyen találkozáskor, nem kaptam el a fejem, hanem hagytam, hogy elmerüljek a csatár vonásaiban. Tetszett amit láttam, nem csak most, már régebben is, de találkozni vele felkavaró volt. Eszembe jutottak a dolgok, amiket olvastam róla anno. A Fáraó, ez volt a beceneve. Nem tudom miért, talán extrém hajviselete, vagy egyiptomi születésű apja miatt ragadt rá ez a név. Kölyök képével, édes mosolyával, teljesen levett a lábamról. Azzal a mosollyal, amit most rám villantott, mikor észre vette, hogy percek óta őt bámulom. Zavartan sütöttem le a fejemet. Hálás voltam a sorsnak, mikor megszólalt a telefonomon a Barca induló. Gyorsan fogadtam a hívást.

 - Szia kicsim - hallottam meg anya hangját. - Kész vagyok, hozhatod a fiúkat és már megyünk is haza.

 - Mindjárt ott vagyunk - válaszoltam és kinyomtam a hívást. - Fiúk - szóltam az öcséimnek, akik tátott szájjal nézték Kaká, Matri, Sciglio, Balotelli és El Shaaraway trükkjeit -, indulunk.

 - Még egy kicsit - könyörögtek teljes egyetértésben, de a szemüket nem vették le a pályán zajló eseményekről.

 - Most - léptem eléjük. - Anya hívott, megyünk haza - fogtam kézen a kicsit és elindultam. Dárius kelletlenül indult el mögöttünk.

 - Szerelmes vagy? - kérdezte a kicsi, rám emelve huncut pofiját.

 - Nem, miért? - értetlenkedtem.

 - Mert láttad Shaarawayt - vigyorgott továbbra is.

 - Attól mert látta, még nem lesz szerelmes - adta a nagyfiút Dárius.

 - Ott a pont - jelentettem ki, majd hogy gyorsabban haladjunk, felvettem Medoxot az ölembe. - Úh, bakker, sózsák vagy - mondtam neki, miközben egy puszit nyomtam az arcára.

 - Az te vagy - vigyorgott, miközben ő is megpuszilt. - Téged néznek - jelentette ki tök természetesen, mire nekem összeugrott a gyomrom. Dárius megfordult mielőtt még szólhattam volna, hogy ne tegye.

 - Ja, elég durván hesszelik a segged - röhögött fel és ezekre a szavakra, már én is hátra fordultam. Tényleg engem néztek. Kicsit oldalra döntött fejjel, úgy álltak ott, mint valami elcseszett piros-fekete szobrok. Hangosan felkacagtam és tovább sétáltam a fiúkkal. A kijáróból még visszanéztem, akkor már csak egy ember tekintetével találkoztam. Rám mosolygott, amit viszonoztam. Intésre emelte a kezét és én visszaintettem, majd beléptem a stadion folyosójára és megkerestem anyát.

1. fejezet

Lexy

 - Alexa, légyszíves vidd innen az öcséidet, mert így soha nem végzek - sóhajtott fel anya, miközben az öltözőt próbálta felmosni, de a két ördögfióka egymást csesztetve, nem hagyta. Körbe ugrálták, közben folyamatosan nyafogtak.

 - Anya, nem adja vissza!

 - Anya, nem adja vissza! - utánozta a nagyobbik srác a kistestvérét.

 - Dárius! - szólt rá most már erélyesebben anya. - Húzzatok ki innen! - tette csípőre a kezét és olyan szigorúan nézett rájuk, hogy még én is megijedtem tőle.

 - Gyertek, skacok! - szóltam neki, megelőzve nőnemű szülőm teljes kiakadását. - Kimegyünk focizni - vettem kézbe az egyik labdát, ami az öltöző padlóján hevert.

 - A kispályára menjetek, nehogy a stadionba! - jött az utasítás.

 - Tudom anya, nem vagyok hülye - forgattam meg a szemeimet, miközben kézen fogtam a kisebbik, öt éves öcsémet. A nagy, aki a tizenharmadik évét tölti lassan, engedelmesen követett.

 - Tartasz nekünk edzést? - nézett rám a kicsi.

 - Ha akarjátok, de csak ha szót fogadtok - túrtam bele rózsaszín, raszta-tincsekkel tarkított hajamba. Igen, nem megszokott külsőm van, tudom. Imádom, hogy mindenhol megbámulnak. Soha nem szerettem beleolvadni a tömegbe, amit anya mindig is támogatott. Ő találta ki, milyen haj állna jól nekem, milyen szín stb. Általában ő is festette be, amit a régi sulimban nem nagyon toleráltak. A ruháimról már nem is beszélve, amiket anya "gyártott" egy olló és néhány cipőfűző segítségével. Imádott turiba járni és nem volt olyan, hogy ne hozott volna haza valami átalakítani valót. Tőle örököltem a kreativitásomat és a foci iránti szeretetemet. Elmosolyodtam, mikor eszembe jutott, hogy milyen sikítozást lerendezett, mikor megkapta a levelet, hogy övé a munka itt a Milánnál. Nem volt kérdéses, hogy azonnal költözünk és hátra hagyva addigi életünket Magyarországon, itt, az olasz városban kezdünk újat. Apa is megnyugodott, hisz otthon nem tudott elhelyezkedni, míg itt már másnap felvették biztonsági-őrnek. Így lettünk mi is az AC Milan kis családjának tagjai. Visszatértem a jelenbe, ahol kiértünk a gyakorló pálya szélére.

 - Dárius 3 kör, Medox 1 kör futás - adtam ki a feladatot. Míg ők neki álltak teljesíteni, addig kezembe vettem a telefonom és csatlakozva az internethez, szerkeszteni kezdtem a blogomat. Annyira belemerültem, hogy nem vettem észre, hogy a fiúk végeztek.

 - Kész - jöttek oda hozzám és várták a további feladatokat. Felkeltem a padról és szépen sorban elmutogattam, hogy mit is kéne csinálniuk bemelegítés gyanánt. Lelkesen tették a dolgukat. Egyedül ilyenkor tudtam rávenni őket, hogy szót fogadjanak nekem. Vigyorogva néztem, ahogy az öt éves öcsém tartani próbálja a tempót a bátyjával. Elég ügyesen csinálja, az biztos. Mikor úgy éreztem, hogy kellőképp bemelegítettek, lepakoltam a bójákat a földre, amiket a pálya szélén találtam.

 - Labdavezetés - mutattam rá a lábamnál tartott sporteszközre. - Először jobb, majd bal és aztán váltott lábbal. 5-ször.

  Bólintottak, hogy megértették. Különböző feladatokat kitalálva, szórakoztattam őket már vagy egy órája, mikor nyafogni kezdtek.

 - Mikor rúghatunk kapura? Mikor meccsezünk? - biggyesztette le a száját a kicsi. Tudtam, ha továbbra is csak a gyakorlatokat erőltetem, elmegy a kedvük az egésztől.

 - Most - néztem rá, mire felcsillant a szeme. Sötét-vörös hajához, zöldes-barna szem társult. Enyhén szeplős arcára széles mosoly kúszott. A nagyobbik szőkés-barna haját igazgatva (ami teljesen felesleges volt, hiszen reggelente fél kiló zselét rakott bele, hogy úgy álljon a haja, mint a példaképének, Ronaldonak) dekázott a labdával és az internetről ellesett cseleket gyakorolta.

 - Na végre - mondta közönyösen és a labdát maga előtt vezetve, megindult az egyik kapuhoz.

 - Ki véd? - kérdeztem rá feleslegesen, mert Medox azonnal a kapuban termett.

 - Most Viktor Valdes vagyok - jelentette ki és kedvenc kapusát utánozva állt be hálóőrnek.

 - Casillas sokkal jobb - közölte vele a bátyja. Letette a labdát a földre, kb. három méterre a kicsitől. Hátrébb lépett, felnézett és elrúgta a labdát. Naná, hogy az öccse nem tudta kivédeni, abban, a hozzá képest óriási kapuban.

 - Nem ér - vágta be a durcát. - Nagyon nagy a hely - mutatott körbe.

 - Van egy ötletem - léptem közelebb, hogy elkerüljem az ilyenkor szokásos veszekedést. - Lekicsinyítem a kaput - mondtam és a kezemben lévő bójákat letettem, körülbelül a kapu közepébe. - Innentől idáig gól - mutattam rá a helyre, ami remélem mind a két fiúnak megfelel. - Jó így?

  Bólogattak és újra beálltak játszani. Medox most már több-kevesebb sikerrel, hárítani tudta a lövéseket. Mosolyogva hallgattam, hogy mikor kinek a bőrébe bújtak. Volt Casillas, Petr Cech, Buffon, de az örök kedvenc Valdes mellé befért még Pinto is.

 - Hugi - szólított az otthon használt becenevemen Medox -, most Paulo leszek - vigyorgott rám. Elpirultam, mert rohadtul bejött a Southampton kapusa.

 - Kapd be - mondtam neki a megszokott lezser módon, de azért végignéztem, ahogy sikerült kivédenie a bátyja rúgását.

 - Én most Roni leszek - szólalt meg Dárius. Megforgattam a szemeimet és csak ennyit mondtam.

 - Mily meglepő!

  Beállt a labda mögé, úgy ahogy a portugál szokott. Figyeltem a mozdulatait és rá kellett jönnöm, hogy túl sokat nézi a youtubeot, mert kísértetiesen leutánozta a Reálos mozdulatait. Még a gólörömét is, ami azután jött, hogy elfektette az öccsét és felette a felső sarokba bombázta a labdát. Szaladt, felugrott a levegőbe, testét megfeszítette, száját elnyitotta és a hátára mutatott. Tipikus Cristiano megnyilvánulás volt.

Nevetni kezdtem rajta, de úgy, hogy a fűben ülve, a hasamat fogtam és a könnyeimet törölgettem.

 - Ne röhögj - sértődött be. - Ez még mindig jobb, mint a Neymarocskád tánca - mondta és elkezdte utánozni a brazilt. Nemhogy alábbhagyott volna a nevetésem, még inkább előtört belőlem. Már feküdtem a földön és alig kaptam levegőt, mikor azt láttam, hogy ijedt tekintettel a hátam mögé bámulnak. Abbahagytam a nevetést és hátrafordultam, hogy én is láthassam riadalmuk okát. A szemeim elkerekedtek, ahogy megláttam az öt focistát, akik vigyorogva néztek minket és egyre közelebb sétáltak hozzánk. A szívem majd kiugrott a helyéről. Felálltam, leporoltam a ruhám és megigazítottam a hajam. Az arcommal nem tudtam mit csinálni, hisz az már nem csak a nevetéstől volt piros. Még szerencse, hogy nem festettem magam, mert most tuti, hogy elfolyt volna és még idétlenebbül néznék ki.