2014. január 20., hétfő

5. fejezet

Lexy

   Már egy hete nem voltam a fiúkkal a pályán, pedig a nyári szünidő alatt lenne rá időm. Fura még, mert ahogy vége lett a sulimnak, már költöztünk is ki. Ezért még nem érzem a változás súlyát, hiszen olyan, mintha csak vakáción lennénk. Majd szeptembertől, ha újra leülök az iskolapadba, na akkor fog tudatosulni bennem, hogy már nem Magyarországon vagyok. Mostanában egyre többet agyalok azon, hogy vajon milyenek lesznek az itteni osztálytársaim. Nem féltem magamat, mert könnyen barátkozom, de azért ez mégiscsak egy másik kultúra, másik ország. Jó lenne addig is egy-két haver, mert így meg fog ölni az unalom szeptemberig. Az otthoni barátaimmal skypon és facebookon tartom a kapcsolatot, de az mégsem az igazi.
  Nagyot sóhajtva teszem be a fülesemet a fülembe és bekapcsolom a kedvenc zenéimet. Most épp depis hangulatom van, ezért a Tokio Hotel Strange című számára kapcsolok. Felidézem magamban a klippet és eszembe jut, hogy a főszereplő lány haja ihlette az enyémet. Lassan sétálok, belemerülve a zenébe, célom az egyik eldugott park, amit valamelyik nap fedeztem fel. Akkor is elhagyatott volt, ahogyan most is. Beleülök az egyik hintába és a cipőm orrát előre-hátra hitáztatva lököm magam. Lehunyom a szemem és csak a zenére összpontosítok. Hangos nevetés szakít ki a megnyugtató magányomból. Szemeim kipattannak és egy kisebb társaságot fedezek fel, nem messze tőlem. Engem figyelnek, míg én őket. Egy fiú és két lány. Akaratlanul is elmosolyodom, mikor eszembe jutnak Zsoltiék, az otthoni barátaim. Zsolti, Roni, Noncsi, Réka, Regi és Dóri. Hiányoznak. Annyit hülyültünk együtt és most nincsenek itt, hogy felvidítsanak, vagy hogy elmondják, hogy nálam őrültebb, perverzebb és idiótább embert még nem ismertek. Nem akarom, mégis kicsordul egy könnycsepp a szememből. Odakapok és letörlöm.
 - Jól vagy? - szólal meg egy hang előttem, mire megijedek. Felnézek az előttem álló srácra, aki aggódva fürkészi az arcomat.
 - Si - bólintok, de nem lehetek túl meggyőző, mert szemeit még mindig nem veszi le rólam.
 - Nem úgy nézel ki - mondja, majd felém nyújtja a kezét. - Amúgy Lorenzo vagyok, ők pedig Martina és Ginevra - mutat a két lányra.
  Kézségesen elfogadom a felkínált kezet és én is bemutatkozom.
 - Alexa vagyok, de a barátaimnak csak Lexy.
 - Még nem láttalak itt, új vagy? - kérdezi, miközben elfoglalja a mellettem lévő hintát. A lányok is így tesznek, de ők csak hallgatják a kibontakozó beszélgetésünket.
 - Nem rég költöztünk ide.
 - Fura az akcentusod - mosolyodik el a srác, aki egész jól néz ki. Talán Harry Potter Draco Malfoyához tudnám hasonlítani.
 - Magyar vagyok - mosolyodok el most már én is.
 - Ahhoz képest jól beszéled a nyelvünket - szólal meg, a Ginevraként bemutatott lány.
 - Köszönhető az olasz tanáromnak, aki elég szigorúan vette a tanítást.
 - Más nyelven is tudsz? - kapcsolódik be a beszélgetésbe Martina is.
 - Angolt tanultam még, mert az volt a kötelező. Az olaszt szabadon választottam - vontam meg a vállam.
 - Miért jöttetek ide? - érdeklődött Lorenzo.
 - Anya itt kapott munkát és aztán apa is eltudott helyezkedni.
 - Hol dolgoznak? - vallatnak tovább újdonsült ismerőseim.
 - A Milánnál - mondom, de ahogy kiejtem a számon a szót, a három fiatal arca átszellemül.
 - Komolyan a Milánnál dolgoznak?
 - Igen - bólintok -, anya takarít, apa biztonságiőr.
 - Akkor...akkor te láthatod a csapatot - nyelnek egy nagyot. - Piszok mázlista vagy - sóhajtanak fel.
 - Volt szerencsém hozzájuk - húzom el a számat, amit ők értetlenül fogadnak. - Balotelli beprobálkozott - világosítom fel őket.
 - Azt a rohadt... - szalad ki Ginevra száján.
 - És mással nem találkoztál? - pislog rám Lorenzo. - Mondjuk Stephannal?
 - Stephan? - nézek rá érdekesen.
 - A Fáraóval - nyögi ki végre, mire leesik, hogy kire gondol.
 - Ja, de. Vele, Kakával, Balotellivel, Matrival és De Sciglióval - sorolom fel a focistákat.
 - Úú, de irigyellek - sóhajt fel mellettem a fiú és nekem egy fura gondolat fészkeli be magát a fejembe.
 - Melyik tetszik? - kérdezek rá, mielőtt átgondolnám, hogy mit is teszek.
 - Shaarawy - ejti ki a száján a focista nevét, mintha imát mondana.
 - Bocs Lorenzo, de te... - akarom kérdezni, de a lányok nevetve világosítanak fel.
 - Lolo meleg, mint a kályha.
  A fiú szégyenlősen lehajtja a fejét, de így is látom, hogy rendesen elpirult.
 - Az tök jó - lepem meg a mondatommal. - Mindig is szerettem volna egy meleg barátot.
  Felkapja a fejét és először bizalmatlanul fürkészi az arcomat, majd mikor rájön, hogy igazat mondtam, megkönnyebbülten elmosolyodik.
 - Téged tényleg nem zavar? - hitetlenkedik még mindig.
 - Nem - rázom meg a fejem. - Senki sem egyforma - bölcselkedem.
  Előveszem a telefonom és a kijelzőre nézve rájövök, hogy lassan indulnom kell anyához a fiúkért.
 - Bocsi, de mennem kell - állok fel a hintából.
 - Máris? - néznek rám szomorúan, ami jól esik, hiszen még csak most ismertük meg egymást, de ők máris így reagálnak.
 - Ja, vigyáznom kell a tesóimra.
 - Hány tesód van? - kérdezi Ginevra.
 - Két öcsém, és egy nővérem, de ő már nem él velünk.
 - Szép nagy család - vigyorog Lorenzo. - Holnap is kijössz?
 - Kijöjjek? - vigyorgok rá én is.
 - Naná, legalább nem lesz olyan unalmas a szünet. Tényleg, melyik suliba fogsz járni? - teszi fel a kérdést.
 - A St. Johannába. Miért?
 - Az baró, mert mi is odajárunk - derült fel még jobban az arca. - Melyik osztályba?
 - 10.
 - Baszki, akkor osztálytársak leszünk - örömködik és megölel.
  Visszaölelem, mert valamiért olyan, mintha már ezer éve ismerném.
 - Akkor holnap itt találkozunk és körbe vezetlek a városban, hogy megtanuld, hogy hova érdemes menni és hova nem - fontoskodik.
 - Oké, de most már tényleg mennem kell - mondom és intek nekik, majd a stadion felé veszem az irányt, hogy levezényelhessek egy újabb edzést az öcséimnek. Jókedvűen gondolok arra, hogy talán mégsem lesz olyan szar ez a szünet. Az biztos, hogy a suliban nem fogok unatkozni, mert már van három új barátom és hol van még a szeptember!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése