2016. október 28., péntek

115.fejezet

Stephan

 - Ne legyél már ilyen puhapöcs! - boxolt a vállamba Iturbe aki folyamatosan megpróbált magával csábítani egy esti buliba a megnyert meccsünk után.
 - Nem vagyok az, csak nincs kedvem elmenni. Inkább felhívom a barátnőmet - hárítottam el a meghívást a csapattársamtól. 
 - Ja, a drágalátós Lexyke, aki Donnarummával kavar - húzta el a száját.

 - Nem kavar vele! - csattantam fel. - Elmondta mi volt és én hiszek neki.
 - Persze, áltasd csak magad - legyintett. - Vésd jól az eszedbe Fáraó, minden nő egyforma - veregette meg a vállamat lenézően majd felállt mellőlem és magamra hagyott.

Fejemet a szekrényemnek támasztottam, lehunytam a szemeimet és megpróbáltam kizárni az idegesítő gondolataimat amik őrült gyorsasággal kezdtek kavarogni a fejemben.
 - Ne is foglalkozz vele - szólalt meg Totti, aki eddig szótlanul hallgatta végig a beszélgetésünket.
 - Szerinted igaza van? - fordultam felé kérdő tekintettel.
 - Szerintem ezt neked kell eldöntened, de ha rám hallgatsz, nem ítélkezel elsőre. Nem kell bemutatni neked a médiát, hogy milyen szinten ki tudják forgatni a dolgokat. 
 - Tudom, de fogalmam sincs, hogy mit csináljak - sóhajtottam fel bánatosan.
 - Mikor láttad őt utoljára?
 - Szilveszterkor - nyögtem fel hangosan miközben arcomat a kezeim közé rejtettem. 
 - Te hülye vagy? - kiáltott fel Francesco döbbenten. - Lassan két hónapja nem voltál Milánóban? 
 - Ja - vontam meg a vállamat.
 - Akkor most kurva gyorsan kapd össze magad és indulj! Gondolod, hogy csak neked hiányzik a kiscsaj? Egy kapcsolatért tenni is kell barátom. Nem lehet csak úgy állni és várni, hogy majd csak lesz valahogy - oktatott ki.
Elképedve néztem a férfira, aki már lassan tizenegy éve elkötelezte magát a felesége mellet és aki alig várta, hogy végre megszülessen a harmadik közös gyerekük is. 
Mikor felfogtam a szavai jelentőségét, kapkodva kezdtem bedobálni a ruháimat a táskámba. Egyetlen mondat zakatolt az agyamba: Látnom kell Lexyt!
 - Köszönöm! - nyújtottam a kezem búcsúzásképp Tottinak, aki széles mosollyal az arcán fogadta a gesztust. 
 - Nincs mit, de azért vigyázz magadra. Milánó nem itt van - utalt a majd hatszáz kilométeres távolságra.  

Biccentettem aztán elhagytam az öltözőt. 
Sietős léptekkel közelítettem meg az autómat. Úgy éreztem magam, mint akinek egy mázsás követ gördítettek volna le a válláról. Jókedvűen kanyarodtam be a szállásom elé, hogy aztán egy gyors pakolás után végre útnak induljak. Kezem önkéntelenül nyúlt a rádió gombjához, hogy a magányos és hosszú ideig tartó utamat szebbé varázsoljam egy kis zenével.



Lexy

  Alig vártam, hogy végre vége legyen az utolsó órámnak is. Ahogy megszólalt a csengő, azonnal felpattantam és eltüntettem a füzeteimet a táskámban.
 - Jössz? - néztem kérdőn Lolora, aki bár valamelyest összeszedte magát az utóbbi napokban, de arca még mindig beesett volt, szemei alatt, halványuló karikák hirdették, hogy még nem régi önmaga. Ezt az állapotát csak tetézte a közte és Ádám közt húzódó szakadék ami egyre jobban mélyült. 
 - Mindjárt - mozdultak ujjai remegve, nehézkesen, hogy elpakolja a dolgait. Együttérzőn pislogtam rá, mivel tudtam, hogy ezek az elvonási tünetek egy ideig még keseríteni fogják az életét. Az első pár nap maga volt a pokol, de túljutottunk rajta valahogy. Most már csak arra kellett figyelnem, hogy még véletlenül se fussunk bele Hirotóba, aki azóta folyamatos zaklatásnak tette ki Lorenzót. Még mindig nem tudtam, hogy mi történt azon a bizonyos napon, de bíztam benne, hogy lassan túl leszünk rajta mindannyian. 
 - Nálunk alszol? - karoltam bele a barátomba miközben a kapu felé irányítottam a lépteinket. 
 - Nem - rázta meg a fejét, szomorú mosollyal az arcán. - Ma nem lehet. Anyáéknak ma van a házassági évfordulójuk és szeretnék, ha egyben lenne a család. 
 - Megértem - bólintottam.
 - Bocs - szólalt meg egy ismerős hang miután ellépve mellettünk meglökött a vállával.
 - Semmi baj - vágtam rá automatikusan és rámosolyogtam Ádámra, aki szomorú, vágyakozó pillantást vetett a mellettem sétálóra, majd elkapta róla a tekintetét és elsietett. Annyira szerettem volna, hogy újra együtt legyenek, de erre jelen pillanatban nagyon kevés esélyt láttam. Lorenzo mostanában úgy működött, mint egy zombi. Megcsinálta a kötelező dolgait, de aztán csak ült és nézett ki a fejéből. Mindenkit kizárt a világából. 
 - Úgy látom nem is baj, ha ma nem leszek veled - húzta el halvány mosolyra az ajkait. - Sokkal jobb programod lesz mára.
Értetlenül néztem rá majd követtem a pillantását ami egy nagyon ismerős terepjárón állapodott meg. A szívem őrült zakatolásba kezdett ahogy kinyílt az autó ajtaja.  
 - Nem, ez nem lehet igaz, csak a szemem káprázik - suttogtam magam elé miközben lecövekeltem az iskola előtt. Szemeim könnybe lábadtak, kezemet a számhoz szorítottam. 
 - Szia Kicsim! - villantott rám egy csibészes mosolyt a barátom.
 - Stephan? - ejtettem ki hitetlenkedve nevét a számon. - Stephan! - kiáltottam fel majd mindent ledobva a kitárt karjai közé futottam. Ajkaink szorosan simultak össze, hogy aztán egyre vadabbul követeljenek maguknak figyelmet. Mikor levegő után kapkodva végre elváltunk egymástól, tekintetem beleveszett a rég nem látott íriszekbe. 
 - Hogy? Mikor? Miért? - dadogtam remegő hangon.
 - Mert rohadtul hiányoztál - simított ki egy tincset az arcomból.
 - Te is nekem - bújtam az ölelésébe és nem is akartam onnan elmozdulni többet. 

2016. október 18., kedd

114. fejezet

Lexy

  -Sajnálom - néztem hatalmas szemekkel az előttem állóra. - A fene se gondolta, hogy ekkora feneket kerítenek egy puszinak - utaltam a mostanában körülöttünk folyó médiacirkuszra. Az összes sajtóorgánum a mi fényképünkkel volt tele és a találgatásokkal, hogy most akkor mi lehet köztünk, de egyiknek sem volt köze az igazsághoz.
 - Nyugi - vigyorgott rám a magasból Gigio majd átkarolta a vállamat, hogy magához húzzon. Mostanában megint sokat lógtam a csapattal, főleg a lökött égimeszelővel. 
 - Bolond vagy! - kiáltottam fel ijedten és amilyen gyorsan csak tudtam kibújtam a karjai alól.Gyorsan körül néztem a folyosón és megnyugodva konstatáltam, hogy rajtunk és a focistákon kívül nincs ott senki. - Más se hiányzik, csak még több kép - dohogtam idegesen.
 - Hát ez jó! - röhögött a kapuspalánta. - Most már azt is elmondhatom, hogy félnek tőlem a nők, mert akkora kísértést jelentek nekik, hogy nem tudják magukat türtőztetni. 
 - Idióta! - könyököltem a gyomrába amitől látványosan összegörnyedt. - El ne hidd már! Én csak nem szeretnék megint olyan telefont kapni, mint a múltkor - sóhajtottam fel.
 - Nagyon dühös volt a Fáraó? - komolyodott el Gigio arca. - Mondtam, ha kell felhívom és elmagyarázom neki a helyzetet...
 - Köszi, de már megtettem. Ha az nem volt neki elég - vontam meg a vállam arra gondolva, hogy azóta a reggel óta nem beszéltünk Stephannal. Nem hívott, én pedig nem tudtam, mikor lehet őt keresni. 
 - Jó, de...
 - Nem - torkoltam le a srácot, ami elég viccesen nézhetett ki, mert majd két fejjel magasabb volt nálam és a szavaimra összehúzta magát. A látványra elmosolyodtam. - Annyira imádom, hogy én meg ilyen hatással vagyok a pasikra - legyintettem röhögve.
 - Te kis... - nézett rám összehúzott szemekkel az újdonsült barátom, majd gonosz fény csillant meg a szemében, ami rám nézve semmi jót nem jelentett.
 - Mire készülsz? - kérdeztem óvatosan miközben fél szemmel már a menekülő útvonalat kerestem.
 - Azt hiszem tudom, mivel fogom letörni az egódat - rántott a mellkasához és karjai, mint a satu úgy fogtak közre. - Szerintem, ha megcsikizlek...
 - Ne! - kiáltottam fel és vergődve próbáltam lerázni magamról, de semmit nem értem el vele, legfeljebb annyit, hogy a többi focista is érdeklődve figyelte a fejleményeket. 
Gianluigi ujjai még el sem érték az oldalamat, már visítottam, mint egy kismalac. Hiába könyörögtem kegyelemért, Monty, Kaká és a többiek is csak nevetve nézték a szenvedésemet.
 - Ké-hé-r-le-hek! - kapkodtam a levegőt. - Be-he-pi-hi-si-hi-lek!
Ahogy ezt kimondtam, végre megszűnt a csikizés és én majdnem összerogytam a megkönnyebbüléstől.
 - Ezt még visszakapod! - villantottam egy gyilkosnak szánt pillantást a kapusra, majd elstartoltam a mosdók felé. Ajtócsukódásig hallottam a nevetését a kis dögnek. Hangosan, pufogva vetítettem előre azokat a halálnemeket, amikkel el fogom tenni láb alól a colost. 
 - Nem is tudtam, hogy ilyen kreatív vagy - szólított meg egy hang, ahogy kiléptem az egyik fülkéből. Ijedtemben ugrottam egyet, de a szívem nem ettől kezdett gyorsabban verni. 
 - Te mit keresel itt? Tudtommal ez a női mosdó - nyitottam meg a csapot, hogy megmossam a kezeimet.
 - Tudod, gondolkodtam - húzta kaján vigyorra a száját, amiről én sajnos nem tudtam levenni a szememet.
 - I-igen? Mégis miről? - ráztam meg zavartan a fejemet, hogy kitisztuljanak a gondolataim.
 - Erről az egész elbaszott helyzetről - lépett közelebb, mire én automatikusan hátráltam. Ezt egészen addig tudtam megtenni, míg a hátam a hideg falhoz nem nyomódott. Rémült tekintettel figyeltem ahogy karjait a fejem mellé helyezve csapdába zárt. A helyzeten az sem segített, hogy a tekintete szinte megbabonázott. 
 - Nem-nem tudom miről beszélsz? - dadogtam, hogy megtörjem az idegesítő csendet ami a csempékkel körbe vett helységben még nyomasztóbbnak tűnt. 
 - Akkor megmutatom - hajolt egyre közelebb hozzám és én, mint a fényszórótól megriadt vad, csak álltam tehetetlenül, míg ajka le nem csapott az enyémre. Mézédes csók volt. Először csak óvatos, puhatolódzó, majd átváltott egyre követelődzőbbé, szenvedélyesebbé. 
 - Mattia, ezt nem... - súgtam lehunyt szemekkel, mikor egy pillanatra megszakította köztünk a kapcsolatot. 
 - Cssssh - simított végig hüvelykujjával az ajkamon. - Most nem akarok gondolkodni - motyogta, majd újra birtokba vette a számat. Én pedig hagytam, mert az érzések felülkerekedtek rajtam. Ujjaimmal a barna fürtök közé túrtam és erősebben szorítottam magamhoz. A testem önálló életre kelve simult az előttem állóéhoz. 
 - Lex - suttogta a fülembe forró lehelettel, ezzel az egész testemet megborzongatva. - Istenem, tudod mióta várok erre? - hintette be apró puszikkal a nyakamat, a vállgödrömet és ezzel megszakította az összeköttetést az agyam és köztem. Már nem láttam mást, csak rózsaszín felhőket. Éreztem ahogy kezeivel a combom alá nyúlt és felültetett a mosdó szélérre, így teste teljesen beékelődött a lábaim közé. Hozzásimultam. Ennél már csak akkor lehettem volna közelebb hozzá, ha meztelenül vagyunk és....
 - Lexy, minden oké? - tört át egy nagyon ismerős hang az agyamat ellepő ködön, majd meghallottam a kopogást is. Villámgyors mozdulattal téptem ki magam Mattia karjai közül és ugrottam le a mosdóról. Remegő ujjaimat a számra szorítottam. 
 - Bassza meg! - káromkodtam feldúltan.
 - Lexy - nyúlt felém De Sciglio, de a fejemet rázva elhátráltam tőle. 
 - Ne! - nyöszörögtem miután felfogtam, hogy mi történt itt az elmúlt pár percben. - Menj el! - mutattam az ajtóra.
 - De... - nyújtotta felém a kezét.
 - Menj már! - lábadtak könnybe a szemeim és mivel nem akartam megadni neki az élvezetet, hogy sírni lásson megint rákiáltottam. - Húzzál innen!
Remegő testtel figyeltem ahogy az ajtóhoz lép, de ott még visszafordult. 
 - Ennek még nincs vége - nézett a szemembe. - Tudom, hogy te is érzed amit én. Ez nem csak egy egyszerű fellángolás. Szeretlek! - mondta, majd kinyitotta az ajtót, amitől majdnem beleütközött az ott várakozó Donnarummába. 
A kapus értetlen arccal járatta köztünk a tekintetét. 
 - Jól vagy? - sietett hozzám, miután Mattia lelépett.
 - Nem - ráztam meg a fejem és ettől a mozdulattól kitört belőlem a zokogás. 
 - Hé, Kicsi - szorított a mellkasához. - Ne csináld ezt! - simogatta a hátam, hogy megvigasztaljon, de tudtam, hogy ez most édes kevés számomra. A tudat, hogy megcsaltam Stephant mázsás súlyként nehezedett a szívemre és a legrosszabb az volt, hogy élveztem.