112. fejezet

Lorenzo

 Kábán és kissé másnaposan ásítottam egy hatalmasat. Hátamról az oldalamra fordulva próbáltam beazonosítani a helyet ahol álomra hajtottam a fejemet. A tegnapi buli eldurvult egy pöttyet ezért nem sok mindenre emlékeztem belőle. 

 - Jó reggelt álomszuszék! - jelent meg Hiroto vigyorgó feje az ajtóban. - Már azt hittem meghaltál - dobta le magát mellém, nem túl óvatosan.

 - Aúcs - kaptam a fejemhez ahol milliónyi légkalapács adott koncertet az engedélyem nélkül. 

 - Na mi van? - röhögött fel a barátom. - Sok volt a fű meg a pia együtt?

 - Soha többet - nyögtem fel fájdalmasan majd arcomat a párnába fúrtam. 

 - Ezt mintha már hallottam volna tőled egy párszor - somolygott gúnyosan Hiroto.

 - De most ezer százalék - dünnyögtem az orrom alá. Pedig ez a káros kombináció volt az egyetlen ami segített elfelejteni egy időre Ádámot és amit tett. Mióta elküldtem, nem beszéltünk. Napokig próbált hívni, de nem vettem fel neki a telefont, sőt inkább kinyomtam, hogy vegye már észre magát. Azt hittem, ha összejövök az exemmel jobb lesz minden és az Ádi okozta sebek is begyógyulnak. Óriásit tévedtem. Még mindig fájt.

 - Ezt is mondtad.

 - Kuss - hunytam le a szemeimet fáradtan és megpróbáltam minden zavaró tényezőt kizárni körülöttem. Nem vágytam másra, csak egy forró fürdőre, egy fájdalomcsillapítóra és Lexyre. A raszta lány úgy hiányzott az életemből, mint a levegő, mégsem tettem ellene semmit. Mióta felhívtam Hirotót, azzal együtt tudatosan elkezdtem leépíteni a barátaimat, hogy ne kelljen a szemükbe néznem a döntésem miatt. 

 - Kérsz valami kaját? - meredt feje alá csúsztatott kezekkel a mennyezetre a mellettem fekvő. 

 - Nem - borzongtam meg az étel gondolatától is. - Egy cigi viszont jól esne - sóhajtottam fel hangosan.

 - Az előbb fogadkoztál, hogy többet nem csinálsz ilyet - hajolt hirtelen fölém vigyorogva Hiro. 

 - Az az előbb volt - vontam meg a vállam. 

 - Te aztán határozott vagy - csókolt a nyakamba miközben kezével végig simított rajtam. Szarul éreztem magam, mert a testem nem reagált rá. Utoljára Ádámmal értem el a beteljesülést. 

 - Hagyj! - mordultam fel és a takarót magam köré csavarva, felültem az ágyon. 

 - Már megint? Most éppen mi a kifogás? - csapott az ágyra dühösen Hiroto. - A fejed fáj, mint egy kurvának vagy éppen menstruálsz? - gúnyolódott.

 - Baszódj meg! - ordítottam rá.

 - Szeretnék, de nem állsz kötélnek - csóválta meg még mindig mérgesen a fejét. - Ha nem akarsz dugni, akkor mi a fenének vagyunk együtt?

 - Én... - haraptam be a szám szélét, mert semmi kifogás nem jutott eszembe. Tényleg, mi a fenének vagyok vele mikor a szívem máshova húz?

 - Te? - pattant fel az ágyról a srác és egy pillanat múlva már felettem tornyosult. - Folytasd! Meddig akarsz még szopatni? Meddig játszod még nekem a szüzet? Tudod mit? Rohadtul elfogyott a türelmem! - ragadta meg a karomat majd hanyatt lökött az ágyon. 

Ijedten pislogtam fel rá, de nem hagyott sok időt a gondolkodásra, mert kitépte a kezemből az addig pajzsként használt takarót, így egy szál alsóban feküdtem alatta. 

 - Kérlek - nyöszörögtem a félelemtől elhaló hangon.

 - Ó, nem nem édesem - harapott keményen a nyakamba - most nem fogsz elmenekülni.

 - Hiro - sírtam fel miközben a keze már a legintimebb részeimen járt és mire észbe kaphattam volna, eltávolította rólam a védelmemül szolgáló utolsó ruhadarabot is.

 - Ez az - nyalt bele a fülembe. - Imádom ahogy a nevemet mondod. Ó, cicám most aztán megmutatom milyen egy igazi férfi. Addig duglak, míg el nem felejted azt a magyar köcsögöt. Könyörögni fogsz a folytatásért - nevetett fel vágytól rekedt hangon majd belém temetkezett. 

(...)

Miután Hiroto befejezte amit elkezdett, mint aki jól végezte dolgát, legördült rólam és néhány perc múlva már aludt is. Reszketve vártam a megfelelő pillanatra, hogy halkan kisurranva mellőle, felöltözzek és lelépjek. Ahogy ez megtörtént, kezemet a szám elé szorítva próbáltam elfojtani a zokogásomat. Nem tudtam mitévő legyek. Végső elkeseredésembe kezembe vettem a telefonomat és annak a számát tárcsáztam akire most a legnagyobb szükségem volt. 

 - Szükségem van rád! - nyüszítettem fájdalmasan a készülékbe.

 - Lolo? Merre vagy? Mi történt? - rohant le a kérdéseivel és én megkönnyebbülten hallottam, hogy semmi harag nem csendült ki a hangjából csak színtiszta féltés. 

 - Bocsáss meg! Bocsáss meg! - hajtogattam zokogva.

 - Nem haragszom - bizonygatta -, de fogok, ha nem mondod meg azonnal, hogy hol vagy?

 Nagy nehezen elmotyogtam neki a címet és ő megígérte, hogy nemsokára itt lesz. Mivel elég messze voltam tőle, így azt gondoltam jóval később ér ide, ezért is ért meglepetésként mikor néhány perc múlva egy számomra idegen autóból kipattanva megállt előttem.

 - Lolo - nézett rám hatalmas szemekkel én pedig újra elbőgtem magam, mint egy szaros gyerek.

 - Na, jól van! Nem lesz semmi baj - ölelt magához és ringatni kezdett, ahogy egy kisbabát szokás.

 - Annyira sajnálom - néztem rá könnyben úszó szemekkel. - Nem tudtam, hogy ez lesz...

 - Mi? - méregetett értetlenül, de csak megrázta a fejem. Nem akartam beszélni róla. Most nem. Talán később vagy inkább soha. Önkéntelenül szorosabbra fontam köré a karjaimat és arcomat a jól ismert rózsaszín raszták közé fúrtam. Bár a testem fájdalmasan lüktetett, a lelkem ettől a mozdulattól megnyugodott. Tudtam, hogy most már csak idő kérdése és minden rendbe jön. Erre az előttem álló Lexy volt a garancia.