115.fejezet

Stephan

 - Ne legyél már ilyen puhapöcs! - boxolt a vállamba Iturbe aki folyamatosan megpróbált magával csábítani egy esti buliba a megnyert meccsünk után.

 - Nem vagyok az, csak nincs kedvem elmenni. Inkább felhívom a barátnőmet - hárítottam el a meghívást a csapattársamtól. 

 - Ja, a drágalátós Lexyke, aki Donnarummával kavar - húzta el a száját.

 - Nem kavar vele! - csattantam fel. - Elmondta mi volt és én hiszek neki.

 - Persze, áltasd csak magad - legyintett. - Vésd jól az eszedbe Fáraó, minden nő egyforma - veregette meg a vállamat lenézően majd felállt mellőlem és magamra hagyott.

Fejemet a szekrényemnek támasztottam, lehunytam a szemeimet és megpróbáltam kizárni az idegesítő gondolataimat amik őrült gyorsasággal kezdtek kavarogni a fejemben.

 - Ne is foglalkozz vele - szólalt meg Totti, aki eddig szótlanul hallgatta végig a beszélgetésünket.

 - Szerinted igaza van? - fordultam felé kérdő tekintettel.

 - Szerintem ezt neked kell eldöntened, de ha rám hallgatsz, nem ítélkezel elsőre. Nem kell bemutatni neked a médiát, hogy milyen szinten ki tudják forgatni a dolgokat. 

 - Tudom, de fogalmam sincs, hogy mit csináljak - sóhajtottam fel bánatosan.

 - Mikor láttad őt utoljára?

 - Szilveszterkor - nyögtem fel hangosan miközben arcomat a kezeim közé rejtettem. 

 - Te hülye vagy? - kiáltott fel Francesco döbbenten. - Lassan két hónapja nem voltál Milánóban? 

 - Ja - vontam meg a vállamat.

 - Akkor most kurva gyorsan kapd össze magad és indulj! Gondolod, hogy csak neked hiányzik a kiscsaj? Egy kapcsolatért tenni is kell barátom. Nem lehet csak úgy állni és várni, hogy majd csak lesz valahogy - oktatott ki.

Elképedve néztem a férfira, aki már lassan tizenegy éve elkötelezte magát a felesége mellet és aki alig várta, hogy végre megszülessen a harmadik közös gyerekük is. 

Mikor felfogtam a szavai jelentőségét, kapkodva kezdtem bedobálni a ruháimat a táskámba. Egyetlen mondat zakatolt az agyamba: Látnom kell Lexyt!

 - Köszönöm! - nyújtottam a kezem búcsúzásképp Tottinak, aki széles mosollyal az arcán fogadta a gesztust. 

 - Nincs mit, de azért vigyázz magadra. Milánó nem itt van - utalt a majd hatszáz kilométeres távolságra.  

Biccentettem aztán elhagytam az öltözőt. 

Sietős léptekkel közelítettem meg az autómat. Úgy éreztem magam, mint akinek egy mázsás követ gördítettek volna le a válláról. Jókedvűen kanyarodtam be a szállásom elé, hogy aztán egy gyors pakolás után végre útnak induljak. Kezem önkéntelenül nyúlt a rádió gombjához, hogy a magányos és hosszú ideig tartó utamat szebbé varázsoljam egy kis zenével.

Lexy

  Alig vártam, hogy végre vége legyen az utolsó órámnak is. Ahogy megszólalt a csengő, azonnal felpattantam és eltüntettem a füzeteimet a táskámban.

 - Jössz? - néztem kérdőn Lolora, aki bár valamelyest összeszedte magát az utóbbi napokban, de arca még mindig beesett volt, szemei alatt, halványuló karikák hirdették, hogy még nem régi önmaga. Ezt az állapotát csak tetézte a közte és Ádám közt húzódó szakadék ami egyre jobban mélyült. 

 - Mindjárt - mozdultak ujjai remegve, nehézkesen, hogy elpakolja a dolgait. Együttérzőn pislogtam rá, mivel tudtam, hogy ezek az elvonási tünetek egy ideig még keseríteni fogják az életét. Az első pár nap maga volt a pokol, de túljutottunk rajta valahogy. Most már csak arra kellett figyelnem, hogy még véletlenül se fussunk bele Hirotóba, aki azóta folyamatos zaklatásnak tette ki Lorenzót. Még mindig nem tudtam, hogy mi történt azon a bizonyos napon, de bíztam benne, hogy lassan túl leszünk rajta mindannyian. 

 - Nálunk alszol? - karoltam bele a barátomba miközben a kapu felé irányítottam a lépteinket. 

 - Nem - rázta meg a fejét, szomorú mosollyal az arcán. - Ma nem lehet. Anyáéknak ma van a házassági évfordulójuk és szeretnék, ha egyben lenne a család. 

 - Megértem - bólintottam.

 - Bocs - szólalt meg egy ismerős hang miután ellépve mellettünk meglökött a vállával.

 - Semmi baj - vágtam rá automatikusan és rámosolyogtam Ádámra, aki szomorú, vágyakozó pillantást vetett a mellettem sétálóra, majd elkapta róla a tekintetét és elsietett. Annyira szerettem volna, hogy újra együtt legyenek, de erre jelen pillanatban nagyon kevés esélyt láttam. Lorenzo mostanában úgy működött, mint egy zombi. Megcsinálta a kötelező dolgait, de aztán csak ült és nézett ki a fejéből. Mindenkit kizárt a világából. 

 - Úgy látom nem is baj, ha ma nem leszek veled - húzta el halvány mosolyra az ajkait. - Sokkal jobb programod lesz mára.

Értetlenül néztem rá majd követtem a pillantását ami egy nagyon ismerős terepjárón állapodott meg. A szívem őrült zakatolásba kezdett ahogy kinyílt az autó ajtaja.  

 - Nem, ez nem lehet igaz, csak a szemem káprázik - suttogtam magam elé miközben lecövekeltem az iskola előtt. Szemeim könnybe lábadtak, kezemet a számhoz szorítottam. 

 - Szia Kicsim! - villantott rám egy csibészes mosolyt a barátom.

 - Stephan? - ejtettem ki hitetlenkedve nevét a számon. - Stephan! - kiáltottam fel majd mindent ledobva a kitárt karjai közé futottam. Ajkaink szorosan simultak össze, hogy aztán egyre vadabbul követeljenek maguknak figyelmet. Mikor levegő után kapkodva végre elváltunk egymástól, tekintetem beleveszett a rég nem látott íriszekbe. 

 - Hogy? Mikor? Miért? - dadogtam remegő hangon.

 - Mert rohadtul hiányoztál - simított ki egy tincset az arcomból.

 - Te is nekem - bújtam az ölelésébe és nem is akartam onnan elmozdulni többet.