67.fejezet

Lorenzo

  - Köszi a fuvart - csuktam be a brazil focista autójának ajtaját és elindultam az üzletünk felé. Ahogy beléptem, apám megkönnyebbülve sóhajtott fel.

 - De jó, hogy itt vagy kisfiam - nyomott egy kötényt a kezembe. - Állj be légyszíves segíteni.

 - Miért én? - húztam el a számat. - Miért nem Francesco? - mutattam a bátyámra, aki vigyorogva fűzte a pultban dolgozó lányokat.

 - Kérlek - pislogott rám apa fáradt szemekkel.

 - Rendben - csóváltam meg a fejem lemondóan, majd széles mosolyt varázsolva az arcomra elindultam felvenni a rendeléseket. Mivel sokszor segítettem már, így nagyon gyorsan behoztam a lemaradásokat és jókedvűen néztem szét az elégedett vendégek arcán.

 - Hol hagytad a csini barátnődet? - fordult felém Cesc, de szóra sem méltattam és inkább hátat fordítottam neki. - Süket vagy? - kapta el a karomat.

  A nyugalom álarcát erőltettem magamra, majd gúnyos mosollyal közöltem vele.

 - Nem vagyok, csak alkalmanként, mikor is valaki olyan szól hozzám, aki számomra egy nulla.

 - Jaj, ne már öcsi - nyomta meg a szót. - Most komolyan még mindig azért vagy berágva rám, mert elmeséltem a barátaidnak, hogy meleg vagy? - röhögött fel.

 - Már nem érdekel - mondtam tettetett nyugalommal. - Nem vagyok már mérges, mert ha az lennék, az azt jelentené, hogy jelentesz nekem valamit. Márpedig te már egy senki vagy a szememben - sétáltam el tőle felemelt fejjel.

 - Lorenzo - csattant fel a hangja -, ezt még megbánod - fenyegetett meg az ujjával.

 - Nem érdekelsz - rántottam meg a vállamat közönyösen, de belül visítva menekültem volna előle.

 - Még mindig nem bírtok magatokkal? - emelte fel a fejét apa, mikor beléptem az irodájába.

 - Nagyon jól tudod, hogy Cesc és köztem a testvéri szeretet egyenlő a mínusz végtelennel.

 - Tudom - sóhajtott fel. - Csak reménykedem, hogy egyszer megváltozik a véleményetek és újra jóban lesztek.

 - Nem akarlak elkeseríteni, de amíg ennyire homofób módon gondolkodik, addig erre semmi esély sincs - húztam el a számat.

 - Váltsunk témát - szomorodott el jó apám. - Pár nap és itt a suli. Meg van már mindened a kezdésre?

 - Még nincs, de Lexyvel megbeszéltük, hogy valamelyik nap elmegyünk és együtt megveszünk mindent.

 - Persze, hiszem osztálytársak lesztek - mosolyodott el végre. - Szeretem azt a kislányt.

 - Én is - nevettem el magam. - Mióta megismertem, megváltozott az életem. Ő annyira más, mint akikkel eddig lógtam. Az első nap óta tudja, hogy meleg vagyok, de egy percig sem érdekelte.

 - Örülök neki, hogy ilyen jól megvagytok. Mindenkinek szüksége van egy igazi barátra és ahogy elnézlek titeket, zsák a foltját - nevetett fel hangosan.

 - Lolo - kopogott be Julia, az egyik pultos lány. - Újabb roham érkezett, segítenél? - pislogott könyörögve, mire felugrottam.

 - Bocs, de vár a munka - intettem apámnak, majd kiléptem a kávézóba, ami tényleg újra dugig volt. Az asztalok közt szlalomoztam a tálcákkal, mikor újabb vendégek jelentek meg az ajtóban. Ahogy elnéztem őket, apa, anya és a fiuk, aki azonnal felkeltette a figyelmemet. A barna kócos haj és a világító zöld szemek mágnesként vonzották a tekintetemet. Ő is rám nézett, majd egy féloldalas mosollyal válaszolt a bámulásomra. Zavartan fordultam el tőle, majd mikor helyet foglaltak, melléjük léptem.

 - Mit hozhatok? - kérdeztem remegő hangon, gyomromban egy kisebb kősziklával.

 - Én egy latte macchiatot kérnék - mosolygott rám kedvesen az asszony.

 - Én egy erős feketét - morogta az apuka, majd a fiára nézett és a fülemnek ismerős nyelven kérdezett tőle valamit.

 - Narancslevet - válaszolt a srác olaszul, miközben a zöld íriszeit az enyémekbe fúrta -, de ha lehet, hideget - villantott rám egy olyan mosolyt, amitől a térdeim elgyengültek.

 - Má...máris hozom - jöttem zavarba tőle.

  Sietős léptekkel a pulthoz mentem és leadtam a rendelést. Amíg elkészült próbáltam rendbe szedni a gondolataimat, amiket a srác totálisan összezavart.

 - Lolo - simított végig a karomon Julia -, kész a rendelése a cuki fiús asztalnak - kuncogott fel.

 - Köszi - mosolyogtam rá, majd megpróbáltam elügyeskedni az innivalókat az asztalok közt úgy, hogy ne borítsam rá senkire.

 - Tessék a kávé és a latte - csúsztattam a szülők elé a csészéket -, és a narancslé, extra hidegen, ahogy kérted - tettem volna le a poharat, de a srác, mintha direkt tenné, meglökte a kezemet, így az üdítő a jégkockákkal az ölében landolt.

 - Bo...bocsánat - dadogtam idegesen, miközben az arcom színe már a stop táblához kezdett hasonlítani.

 - Nem gond, én voltam a béna - somolygott rám miközben felállt a székéből.

 - Várj segítek - vettem kezembe egy adag szalvétát az asztalról és megpróbáltam felitatni vele a folyadék nagy részét.

 - Öhm.. azt hiszem boldogulok egyedül is - pislogott rám már ő is elpirulva és mikor rájöttem az okára, úgy kaptam el a kezeimet a nadrágjától, mintha leforráztak volna.

 - Ne haragudj! - haraptam be az ajkamat. - Gyere, van az öltözőben váltóruhám - támadt ragyogó ötletem. - Ahogy elnézem, egyezik a méretünk.

  Az apuka valamit mondott neki, mire felnevetett, de nem jókedvűen.

 - Azt hiszem, élek az ajánlatoddal - mosolygott rám és követni kezdett. Sietve nyitottam be a helységbe, majd a szekrényemhez léptem és hosszas kutatás után előhúztam egy régebbi farmert.

 - Tessék - nyomtam a kezébe, majd elfordultam. - Remélem megérted, hogy nem hagyhatlak egyedül - magyaráztam neki meg a jelenlétemet.

 - Persze, semmi gond - kuncogott fel. - Amúgy Ádám vagyok - ejtette ki a nevét furcsa akcentussal.

 - Lorenzo, de a barátaimnak csak Lolo.

 - Nos Lolo örülök, hogy megismerhettelek - sétált elém. - Bár kicsit rendhagyóra sikerült a dolog - nézett rám huncutul csillogó szemekkel. - Holnap visszahozom - simított végig a kissé gyűrött anyagon. - Bent leszel?

 - Nem kell sietned vele, és nem tudom, hogy bent leszek e - hadartam el.

 - Hogyhogy?

 - Csak akkor szoktam beugrani, ha apának szüksége van rám. - Kérdő tekintettel várta a magyarázatomat. - Az övé ez a hely - nevettem el magam.

 - Így már értem - vigyorodott el. - Legalább nem kell félnem, hogy kirúgnak a kis malőrünk miatt.

 - Hát azt biztosan nem - mosolyogtam rá, majd a következő pillanatban arra eszméltem, hogy a falnak szorít és ajkait az enyémekre nyomja. A hirtelen jött érzéstől visszacsókoltam, majd mikor megéreztem kutakodó, forró, bársonyos nyelvét, ami bejutásért kuncsorgott, észhez tértem és ellöktem magamtól.

 - Megőrültél? - néztem rá hitetlenkedve.

 - Mindig is őrült voltam - nevetett fel és végigsimított az arcomon, majd ellépett tőlem. - Ez lesz a kedvenc helyem - nyalta meg a szája szélét perverzül, aztán pedig magamra hagyott a kavargó gondolataimmal és a hevesen dobogó szívemmel.

66. fejezet

Lexy:

  Lorenzoba csimpaszkodva léptem át a milnelloi pálya kapuját. Még csak most jutott el a tudatomig, hogy nem csak Stephan lesz itt, hanem Mattia is.

 - Nyugi Lex - fordított maga felé szöszke barátom. - Egyszer úgyis túl kell ezen esned és minél előbb annál jobb.

 - Tudom csak... - kezdtem, de nem tudtam befejezni, mert kivágódott az öltöző ajtaja és kilépett az akivel most pont nem akartam találkozni. Ahogy meglátott, megtorpant és szemeit az enyémekbe fúrta. Ettől a nézéstől a lelkiismeretem baltával kezdte apró darabokra hasogatni a szívemet. A fájdalom és a keserűség ami belőle sugárzott szinte letaglózott. Percekig csak egymást néztük szótlanul. Ahogy szemeimet lejjebb vezettem az arcán, megláttam egy lila foltot és egy vércsíkot a szája szélén. Ijedten kaptam a szám elé a kezem és ha Lolo nem tart vissza, akkor odaszaladok és megsimogatom a fájdalmas pontot a focista arcán, amiről azonnal tudtam, hogyan keletkezett. Mattia mikor rájött, hogy mit nézek, lesütötte a szemeit, majd egy halk "ciao" után elsietett mellettünk.

 - Sajnálom - csúszott ki a számon mikor mellém ért, mire egy pillanatra megtorpant, de nem fordult felém.

 - Én nem, mert megérte - mondta, majd otthagyott teljesen lesokkolva.

 - Hello cica! - szólalt meg egy csöppet sem kedves hang mögöttem, mire visszatértem a földre. - Jó kis numera lehetsz, ha a két kiskakas így egymásnak ugrott miattad - nyalta meg a száját undorítóan Balotelli.

 - Mario! Hagyd békén azt a lányt! - jelent meg mögöttem Kaká, majd óvón átölelt. - Szia Kicsilány, jól vagy? - nézett rám aggódva, amitől a szívemet melegség járta át.

 - Fogjuk rá - eresztettem meg felé egy halvány mosolyt.

 - Ne is törődj vele! - intett az olasz csődőr felé. - Amelyik kutya ugat, az nem harap - mondta hangosan.

 - Nana! - vigyorgott tovább a Milan negyvenötöse. - Pedig harapok, méghozzá nagyot - csattintotta össze a fogait, amitől engem még a víz is levert.

 - Balo! - szólt rá most már mérgesen a brazil. - Menj, találj magadnak valami nőt, akin kiélheted a perverzióidat! Lexyt pedig hagyd békén. Ő még csak egy kislány.

 - Finom, friss husika. Nyami - rángatta meg a szemöldökét a fekete játékos felém hajolva.

 - Minden oké? - szólalt meg Stephan a focista háta mögül. A megkönnyebbülés lavinaként áradt szét bennem.

 - Persze - válaszolt Balotelli mindenki helyett. - Csak hülyéskedtem egy kicsit a barátom csajával, hogy ne unatkozzon míg az ideér - vigyorgott miközben a szemei éhesen tapadtak rám.

 - Akkor most már leléphetsz, mert megjöttem - állt mellém Stephan és átölelte a derekamat. - Szia Édes! - csókolt szájon és elmosolyodott.

 - Szia - leheltem az ajkaira és teljesen elvesztem a csokibarna íriszekben, amik aggódva pásztázták végig az arcom.

 - Blööe - imitált hányás hangot a csatár. - Annyira nyálasak vagytok - húzta el a száját majd otthagyott minket. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amit Stephan nem hagyott szó nélkül.

 - Tudom, hogy fura a stílusa, de attól még jó srác - vette védelmébe a barátját.

 - Elhiszem - mondtam csöppnyi meggyőződés nélkül - csak tudod, ő olyan valaki akit én soha nem fogok csípni - húztam el a számat.

 - Na jó, fiatalok, akkor én most lelépek - szólalt meg nevetve Kaká.

 - Köszönöm - nyomtam puszit az arcára, jelezve, hogy jól esett, hogy megvédett a nagyszájú botrányhőstől.

 - Ö...azt hiszem én is megyek - sétált mellénk Lorenzo, akiről az elmúlt percek eseményei miatt teljesen megfeledkeztem.

 - Biztos? - kérdeztem csalódottan.

 - Igen. Kaká, eltudnál vinni a szüleim kávéházáig? - nézett reménykedve a brazilra.

 - Persze, gyere - emelte fel a sporttáskáját a kérdezett, a földről és elindult a kijárat felé. - Ja és Lexy - fordult vissza hozzám - a gyerekek szeretnének látni.

 - Ó, jó - mosolyodtam el. - Valamelyik nap átmegyek egy kicsit, ha nem baj.

 - Szerinted mondanám, ha az lenne? Inkább az a gond, hogy addig is kiszekálják a lelkemet míg nem jössz - intett vigyorogva, majd Lorenzoval együtt eltűntek a látóteremből.

 - Na végre kettesben - sóhajtott fel Stephan és a derekamnál fogva közelebb húzott. - Erre vártam egész nap - somolygott rám, majd lecsapott az ajkaimra. Boldogan simultam a karjai közé, magamba szívva a tusfürdőjének finom illatát.

 - Gyere, van egy meglepim - mondta, mikor hosszú percek után végre elszakadtunk egymástól. Összebújva sétáltunk el az autójáig, majd beültünk.

 - Kérdezhetek valamit? - néztem rá félve.

 - Persze - sóhajtott fel, mintha tudná, hogy mire szeretnék választ kapni.

 - Te voltál? - sütöttem le a szemeimet.

 - Igen.

 - Miért? - pislogtam ki az ablakon, kerülve vele a szemkontaktust.

 - Mert megvédem ami az enyém és te határozottan az vagy - nyúlt az állam alá és maga felé fordította az arcomat. Csokoládébarna szemei most sötétebbnek tűntek a szokottnál.

 - Akkor te pedig az enyém? - húztam fel mosolyogva a szemöldökömet.

 - Testestől-lelkestől - vigyorodott el és közelebb húzott magához. - Ezt soha ne felejtsd el - suttogta, majd apró csókokkal borította be az arcomat, a szemeimet és végül a számat. Ahogy csókolózni kezdtünk, a levegő egyre forróbb lett körülöttünk. Karjaink már úgy körbefonták a másikat, mint valami folyondár. A nagy heveskedésben valamelyikünk véletlenül megnyomta a dudát és az éles hang visszatérített minket az autóba.

 - Azt hiszem egyre nehezebben tudok neked ellenállni - vigyorgott rám Stephan mélyeket lélegezve, én pedig megbabonázva néztem piros, duzzadt ajkait.

 - Azt hiszem nekem sem nagyon sikerül - közöltem vele rekedt hangon és én is elmosolyodtam. Kinéztem az ablakon, míg Stephan kiállt a parkolóból és besorolt a forgalomba.

 - Hová megyünk? - kérdeztem, mikor eszembe jutott, hogy meglepetést ígért.

 - Meglátogatjuk édesanyámat - mondta és egyik kezét a combomra csúsztatta.

 - Mi? - néztem rá döbbenten, miközben legalább két ütemet kihagyott a szívem.

 - Úgy gondoltam, hogy én már ismerem a te családodat, így itt az ideje, hogy te is megismerd az enyémet. Legalábbis azt a részét aki most Olaszországban tartózkodik és ő az anyukám. Amúgy is már nagyon kíváncsi rád - nézett rám vigyorogva, majd tekintetét visszakapta a forgalomra.

  Csendben ültem, teljesen magamba szállva. Idegesen tördelni kezdtem az ujjaimat. Legalább mondta volna előbb, akkor mást vettem volna fel és rendbe szedtem volna magam. Arról nem is beszélve, hogy lelkiekben is fel kellett volna készülnöm erre, mert most elég ramaty állapotban vagyok. Stephan mintha a fejembe látott volna, megszorította a combomat majd nyugtatónak szánt szavakat intézett hozzám.

 - Ha most azon töröd a buksidat, hogy miért nem nagyestélyiben jöttél, akkor el kell hogy szomorítsalak, mert anya jobban szereti a természetes lányokat, mint a kikent-kifent plázacicákat.

 - A...természetest? - néztem ijedten a barátomra miközben ujjaim önkéntelenül beletúrtak a természetesnek nem nevezhető rózsaszín rasztáim közé. A mozdulatom Stephannak is szemet szúrt és nevetve próbálta korrigálni az előző szavait.

 - Szóval az olyan lányokat szereti, akik nem játszák meg magukat és nincs rajtuk egy vödörnyi festék. Nyugi, téged imádni fog, ahogy én is - emelte a szájához a kezemet és megcsókolta. Arcom pirossága egyből elárulta, hogy mit váltott ki belőlem ez a mozdulat., így inkább neki dőltem a hűs üvegnek és próbáltam megnyugodni. Rendesen be voltam parázva. Idegességem pedig akkor hágott a tetőfokára, mikor megálltunk egy gyönyörű ház előtt és leállította az autót.

 - Megjöttünk - mosolygott rám majd kipattant mellőlem és megkerülve a kocsit kinyitotta az ajtómat. - Hölgyem - nyújtotta bohóckodva a karját és én nevetve szálltam ki a segítségével.

 - Uram - hajoltam meg kecsesen.

 - Ezt szeretem - nézett rám csillogó szemekkel.

 - Mit? - kacérkodtam vele és jóleső sóhaj hagyta el a számat mikor közel húzott magához.

 - Amikor mosolyogsz és boldog vagy - simított végig az arcomon. - Mindent megadnék érte, ha ez mindig így maradna.

   Most én voltam a kezdeményező. Kezemet a tarkójára csúsztattam és számat az övére nyomtam. Apró morgás ütötte meg a fülemet ami a mellkasából szakadt fel, mikor ujjaim simogatni kezdték a nyakán lévő pihéket.

 - Kisfiam, ma még bejöttök, vagy megvárjátok a kertben a naplementét? - hallottuk meg érzésem szerint Stephan anyukájának nevető hangját. Mint akit a bolha csípett meg, úgy ugrottam el a barátomtól, majd vérvörössé vált arcomat a mellkasához szorítottam.

 - Mindjárt megyünk - kuncogott fel a mozdulatomra, mire belecsíptem az oldalába. - Nyugi, nem lesz semmi baj.

 - Könnyű azt mondani - sóhajtottam fel. - Épp most mutatkoztam be neki, hogy mennyire nem tudok jó kislány lenni a közeledben - duzzogtam.

 - Szeretem, mikor nem vagy jó kislány - súgta a fülembe vigyorogva, majd belecsókolt a hajamba. - Na gyere, essünk túl rajta.

 Megragadta a kezemet és maga után húzott a házba. Nagy levegőt vettem és őt követve beléptem az ajtón. Csak nem eszik az anyukája lányokat vacsorára.

65. fejezet

Stephan

  A tegnapi este után jókedvűen ébredtem. Örültem, hogy Lexyvel mindent megtudtunk beszélni. Azzal, hogy ennyire őszinte volt teljesen levett a lábamról. Kezdtem megbízni benne. Benne, de nem Mattiában. Ahogy eszembe jutott a védő, az ujjaim ökölbe szorultak. Ma még lesz vele egy "beszélgetésem". Ezen agyalva ültem be az autómba és szép lassan elindultam az edzésre. A portán köszöntem az ismerősöknek majd elsétáltam az öltözőkig. Ahogy beléptem, szememmel azonnal De Scigliót kerestem, de még nem volt bent.

 - Ciao! - köszöntem a többieknek.

 - Ciao, Fáraó! - nevettek rám a többiek.

 - Mi ez a vigyor?

 - Semmi, csak szép az élet - vontam meg a vállamat jókedvűen, de azonnal lehervadt az arcomról a mosoly, mikor kinyílt az ajtó és belépett rajta Mattia. Szemei azonnal rám villantak amitől nekem elborult az agyam és nem gondolva semmire, odaléptem elé és behúztam neki egyet.

 - Stephan! - kiáltott fel Kaká majd elém állt, hogy ne tudjak többet ütni, de nem is volt szándékomban. - Ez most mire volt jó? - nézett rám mérgesen a brazil,

 - Hagyd csak - tápászkodott fel Mattia a földről. - Teljesen jogos volt - törölte meg a szája szélét, ahonnan vékony csíkban csordogált a vér.

 Kaká a fejét kapkodta köztünk, míg a többiek meredten néztek ránk.

 - Mi a fasz van veletek? - ordította az ideiglenes kapitányunk. - Elment az eszetek?

 - Nem - fordítottam el a fejemet De Sciglioról. - Csak volt egy kis tartozásom - léptem a szekrényemhez és folytattam az átöltözést. A helységben tapintani lehetett volna a feszültséget, de senki nem mert rákérdezni a dolgok miértjére. Szótlanul készültünk el, majd elindultunk a pályára. Utolsóként akartam elhagyni az öltözőt, de Kaká visszatartott.

 - Mi volt ez? - állt meg előttem keresztbe tett karokkal.

 - Semmi - vontam meg a vállam. - Legalábbis semmi olyan, amihez másnak is köze volna.

 - Már hogy a picsába ne lenne közöm! - ordított a képembe. - Ennek a csapatnak én vagyok most a kapitánya, míg Ricky vissza nem tér, és nem hiszem, hogy az ilyen jelenetek jót tesznek a csapategységnek.

 - Nem lesz több ilyen - morogtam és tekintetemet az ablakra emeltem, jelezve, hogy befejezettnek tekintem a vallatást.

 - Oké - fújta ki magát a brazil, majd kezét a karomra helyezte. - Stephan, most nem mint kapitány, hanem mint a barátod kérdezem, hogy mi volt ez köztetek?

  Kérdő tekintetét látva nagyot sóhajtottam és kiböktem.

 - Megcsókolta Lexyt.

 - Mi? - kerekedtek el Kaká szemei. - De hogy? Mikor? Mi van? - kérdezte zavartan.

 - Tegnap - húztam el a számat.

 - Honnan tudsz róla?

 - Lexy mondta el - ültem le az egyik padra és fejemet a kezeim közé ejtettem.

 - Basszus - ült le mellém még mindig lesokkolva. - Akkor most...ti... - nézett rám félve.

 - Megbeszéltük - mosolyodtam el halványan.

 - Ezt vegyem úgy, hogy minden oké köztetek?

 - A legteljesebb mértékig - bólogattam.

 - Az jó - mosolyodott el. - Már mint... szóval érted. Örülök, hogy még mindig együtt vagytok. Lexy aranyos lány és nem hiszem, hogy megcsalna - gondolkodott el. - Viszont a történtek tudatában már értem az előző kirohanásodat, de remélem több nem lesz - nézett komolyan a szemembe.

 - Amíg távol tartja magát a barátnőmtől, addig nem - biztosítottam róla.

 - Gyertek már! Mindenki rátok vár! - robbant be az öltözőbe De Jong. - Allegri őrjöng!

 - Bassza meg! - kaptunk mindketten a fejünkhöz, mert csak most tűnt fel, hogy jól eltrécseltük az időt. Felugrottunk a padról és futólépésben indultunk el a pályára.

  Azonkívül, hogy az edző leordította a fejünket még jó sok plusz munkát is kaptunk. Bocsánatkérőn néztem Kakára, de ő csak rám kacsintott. Hullák voltunk, mire befejeztük az edzést. Úgy éreztem egy ilyen délelőtt után muszáj találkoznom Lexyvel, ezért a felhívtam őt. Néhány mondat után tudatosítottam benne, hogy mennyire hiányzik, majd megkértem, hogy találkozzunk. Örömmel bele ment. Még csak nem is sejtette, hogy mit tervezek ellene és csak remélni mertem, hogy nem fog megharagudni érte.

  Ahogy bontottam a vonalat, máris hívtam egy másik számot.

 - Szia Anya! Nem lenne gond, ha ma délután meglátogatnánk Lexyvel?

64.fejezet

Lexy

   Este mire beértem Lolo már aludt. Nem is csodálkoztam rajta, hiszen a délelőtt nagyon kimerítő lehetett számára főleg lelkileg. Kibújtam a köntösömből majd belefúrtam az arcomat és mélyeket lélegeztem Stephan illatából amit jól magába ivott az anyag. Megkönnyebbülten húztam magamra a takaróm. Mozgolódásomra Lolo felém fordult és átölelve a derekamat húzott magához.

 - Minden oké? - kérdezte morogva.

 - Igen - válaszoltam. - Aludj csak, majd reggel megbeszéljük - szóltam hátra a vállam felett és befészkeltem magam a karjai közé. Az álom manó hamar rám talált.

   Reggel az arcom cirógatására ébredtem.

 - Lex - súgta a fülembe a barátom - bébi, ébresztő!

  Egy elkeseredett morgással válaszoltam, mert nem szerettem, ha felkeltenek.

 - Itt van Stephan - kuncogott fel Lolo mire felugrottam, de nem számoltam a fölém hajoló fiúval. így rendesen összefejeltünk.

 - Aú, ez fájt! - kiáltott fel majd elterült mellettem.

 - Nekem is - szorítottam a tenyeremet a sajgó homlokomra és végre kinyitottam a szemeimet. Az első amit felfogtam, hogy csak ketten vagyunk a szobában.

 - Hol van? - néztem a még mindig szenvedő fiúra.

 - Micsoda?

 Hát Stephan! - forgattam meg a szemeimet. - Azt mondtad, hogy itt van.

 - Csak hülyéskedtem, mert kíváncsi voltam, hogy mit reagálsz rá - húzta el a száját, de mikor meglátta a haragos tekintetemet, inkább a fejére húzta a takarót. - Ne haragudj! - magyarázott alóla. - Unatkoztam és szerettem volna, ha elmeséled, hogy mi történt tegnap. Elég sokáig voltál kint - hallottam a hangján, hogy vigyorog -, de biztos nem fáztál, mert melegített az erős karjaival - röhögött fel még mindig elbújva előlem. mivel nem tudtam behatárolni, hogy mije hol van, így a közepére csaptam a takarónak.

 - Aú, ez már terrorizálásnak minősül - húzta le a fejéről a paplant és csúnya pillantásokkal illetett.

 - Megérdemelted - vontam meg a vállaimat.

 - Igen? - villantak meg a szemei és a következő pillanatban már az ágyra döntve feküdtem és Lorenzo csikizett.

 - Ne-ne-ne-ne! - sikítoztam, de nem hatotta meg, tovább folytatta a kínzásomat. - Lolo, nem bírom tovább, bepisilek - ziháltam hangosan, mire elengedett. Felpattantam az ágyról és a fürdőszobába rohantam. A dolgom végeztével belenéztem a tükörbe és jól szemügyre vettem a lila foltot a nyakamon.

 - Ez nem komplett - morogtam az orrom alatt, majd anya alapozóját eltulajdonítva megpróbáltam eltüntetni a szívás nyomot.

 - Az igen! - állt be mögém Lorenzo és érdeklődve figyelte mit csinálok. - Kérdeznem sem kell, anélkül is látom, hogy kibékültetek - vigyorgott mire mellkason csaptam.

 - Fogd be!

 - Ott még látszik - mutatott egy pontra majd kivette a kezemből a krémet és bekente vele a még mindig lila részt. - Így ni - húzta össze a szemét, hogy megcsodálhassa a művét.

 - Köszi - fordultam vissza a tükörhöz és boldogan pislogtam a szinte teljesen eltüntetett foltra.

 - Elmondod végre, hogy mi történt, vagy sakkozzam ki magam? - ült a kád szélére és kíváncsian meresztette rám a szemeit. Leültem mellé és aprólékosan elmeséltem neki mindent az estémről. Imádtam Lolóban, hogy soha nem szólt közbe, hanem megvárta míg befejezem és csak aztán tette fel a kérdéseit.

 - Ne érts félre, örülök, hogy minden oké köztetek, de mi lesz Mattiával?

 - Fogalmam sincs - sóhajtottam fel. - Megpróbálok úgy tenni, mintha semmi sem törtét volna.

 - Szerinted menni fog?

 - Nem - nevettem fel kínomban -, de megpróbálom.

 - Tedd, de ne próbáld! - idézte szőke barátom Yoda mestert.

 - Az erő velem van - vigyorodtam el majd kézen fogtam Lolot és visszamentünk a szobámba. Gyorsan felöltöztünk és lesétáltunk a konyhába, hogy nézzünk valami reggelinek valót.

 - Szendvics vagy...szendvics? - emeltem fel a fejemet a hűtőből.

 - Enni vagy nem enni, ez itt a kérdés - hülyéskedett Lorenzo. - Tök mindegy, olyan éhes vagyok, hogy bármit megeszek amit elém raksz.

  Előpakoltam egy csomó dolgot, szalámit, vajat, sajtot, paradicsomot, paprikát és neki álltam egy hadseregnek való szendvicset gyártani.

 - Nem nyúlka-piszka, mert megszúr a bicska - csaptam a fiú kezére, aki előszeretettel csipegette el a hozzávalókat. - Mindjárt kész, várj már egy kicsit! - mondtam és gyorsan rádobáltam a feltétet a megvajazott kenyerekre.

 - Ú, ez nagyon guszta - nyelt nagyot aztán a telójához kapott.

 - Mit csinálsz? - értetlenkedtem.

 - Mit gondolsz? Képet csinálok és kiposztolom, milyen jó sorom is van ma - mondta és így is tett.

 - Kocka - ingattam meg a fejemet mosolyogva majd leültem enni. Alighogy befejeztük a kajálást, jelzett a telefonom, hogy üzenetem érkezett.

     "Skype! Most! R+Zs+R+N"

  Vigyorogva siettem a szobámba és benyomtam a gépemet, ami néhány perc múlva jelezte, hogy kapásom van.

 - Buongiorno! - kiáltottam vidáman a rám meredő barátaimnak.

 - Ez beszívott - jelentette ki Roni.

 - Szerintem csak szimplán hülye, mint mindig - közölte Zsolti.

 - Az én meglátásom szerint egyszerűen csak szerelmes - csóválta meg lemondóan a fejét Noncsi.

  Elképedve néztem rájuk.

 - És szerinted Réka? - pislogtam a negyedik barátomra, aki csak magában somolygott. - Szerinted mi bajom? - vágtam csípőre a kezeimet, mert nem ilyen fogadtatásra számítottam.

 - Biztosan tudni akarod a gondolataimat? - húzta eszelős mosolyra a száját ami tök ijesztőre sikerült.

 - Nem, inkább nem - tettem fel a kezeimet védekezésül. - Amúgy meg mi bajotok van? Miért vagytok ilyen búval baszottak?

 - Szerinted? - hajolt Zsolti közelebb a monitorhoz. - Pár nap, kezdődik a suli és te nem leszel ott - sóhajtott fel.

 - Ó - nyögtem ki az egyetlen értelmes szót, ami az eszembe jutott. Az eddigi jókedvem elszállt.

 - Na mi ez a kripta hangulat? - állt mögém Lolo. - Ciao ragazzi! - integetett a többieknek. Zsolti csak visszaintett, Roni elhúzta a száját és biccentett, Noncsi mosolygott, Réka pedig...hát, ő elolvadt a szöszi látványától.

 - A suliról beszéltünk - világosítottam fel a később érkezőt.

 - Ti is úgy várjátok már, mint én? - ült le mellém a szőke srác idegesítő lelkesedéssel.

 - Pont ez az, hogy nem - közölte vele fapofával Vera.

 - Miért? - nézett rá értetlenül a fiú.

 - Mert neked könnyű lesz Lexy mellett, de nekünk hiányozni fog - vágta oda flegmán, mire Lorenzo csak megszeppenten pislogott.

 - Nyugi - tettem a vállára a kezem. - Ő így mutatja ki, hogy szenved a hiányomtól - mosolyogtam kedvesen a fiúra, de közben gyilkos pillantásokkal illettem a barátnőmet, aki csak megvonta a vállát.

 - Befejeznétek? - kérdezte Zsolti, felvállalva a békítő szerepét. - Még csak tíz perce beszélünk, de már veszekedés van. Nem azért hívtuk Alexát, hogy ezt hallgassa.

 - Ott a pont - jelentette ki Réka, aki a szemét egy pillanatra sem vette le a barátomról. Ha nem tudnám, hogy tisztában van Lorenzo másságával, meggyanúsítanám, hogy szerelmes belé, de így? Így meg csak kuncogtam a melegek iránti rajongásán.

 - Megtudhatnám akkor, hogy miért is hívtatok? - pislogtam rájuk érdeklődve.

 - Hogy figyelmeztessünk, mi lesz két hét múlva - vigyorgott Noncsi.

 - Miért, mi lesz?

 - Na mi? - néztek rám várakozón mindannyian.

 - Fogalmam sincs - ráztam meg a fejemet miközben azon gondolkodtam, hogy vajon milyen dátumot felejtettem el.

 - Gyerünk Micimackó! Gondolkozz, gondolkozz! - utánozta a sárga medve mozdulatait Zsolti.

 - Két hét... - hümmögtem magamnak. - Két hét múlva már suli van - vezettem le. - Szeptember eleje.

 - Nagyon jó! És Ribikém mi van szeptember elején? - kérdezte szarkasztikus hangján Roni.

 - Szeptember eleje? - kérdeztem vissza, mert halvány lila gőzöm sem volt róla miről beszélnek.

 - Kirándulás te észlény - röhögött fel Noncsi a szerencsétlenkedésemet látva.

 - Kirándulás? - néztem rájuk, de még mindig nem tudtam miről beszélnek.

 - Az baszd meg! - forgatta meg a szemeit Vera. - Suli, Marcsi néni, mi, kirándulás, Olaszország. Így már rémlik valami?

  A hathatós segítségnek hála rájöttem.

 - Két hét múlva találkozunk! - sikítottam fel örömömben.

 - Na végre, leesett neki - röhögött ki Roni.

 - Ezért jár a keksz - nevetett Noncsi.

 - Nem egy, egy egész keksz gyár! - jelentette ki Zsolti.

 - minek örültök ennyire, - nézett rám Lolo kíváncsian, mert észre sem vettük, átváltottunk magyarra.

 - Bocsi - néztem rá kiskutya szemekkel. - Két hét és megismerheted a barátaimat személyesen is.

 - Ó - pislogott rájuk csodálkozva, majd elmosolyodott. - Nagyon örülök neki.

 - Bizony Lorenzo - nézett rá jelentőségteljesen Réka - végre élőben is láthatlak!

 - Miért most halott? - hecceltem a barátnőmet.

 - Ki tudja? - vette a lapot. - Lehet, hogy nekrofíl vagy és hogy ne bukj le, te mozgatod őt a háttérből, mint egy bábot - eresztette szabadjára a gondolatait.

 - Stop! - kiáltott fel szörnyülködve Zsolti. - Most álljatok le, mert ha belemelegedtek akkor senki nem tudja majd leállítani azt a perverz, pszichopata elméteket.

 - Most miért, - kérdeztem tőle nyávogós hangon. - Nem is vagyunk olyanok.

 - Ú, baszd meg! Atlas rendesen túlórázhat, hogy ne szakadjon ránk az ég - horkant fel Roni mire mindannyian röhögni kezdtünk.

  A telefonom csörgése szakította félbe jókedvű nevetésünket.

 - Ciao - köszöntem a hívónak.

 - ......

 - Most?

 - .....

 - Jó, de nem baj, ha Lolót is viszem?

 - .....

 - Akkor fél óra múlva ott vagyok.

 - ....

 - Én is - vigyorodtam el és befejeztem a beszélgetést. Felnéztem a monitorra, ahonnan négy kíváncsi szempár figyelt rám.

 - Mi van? - kérdeztem élesen.

 - Mindennek vége - kapott a szívéhez színpadiasan Roni - Lexy elveszett.

 - Ez hülye - pislogtam rá, majd a többiekre. - Ti tudjátok miről beszél?

 - Csak arról kedves barátosném, hogy menthetetlenül beleszerettél az egyiptomi uralkodóba - folytatta Vera.

 - Kibe?

 - A Fáraóba, te dinka - nevetett fel Zsolti az értetlenségemet látva.

 - Elmentek ti tudjátok hova, - sóhajtottam fel, de közben mosolyogtam.

 - Persze, két hét múlva hozzád. De ugye nem kell mondanom, hogy alap dolog, hogy elviszel minket a San Siroba? - hajolt közelebb a monitorhoz Roni és próbált nagyon kemény arcot vágni, de csak azt érte el vele, hogy jól kiröhögtük.

 - Naná, hogy kiviszlek, de meg kell ígérned, hogy nem lesz minden második szavad Özil vagy Mesut - vigyorogtam rá.

 - Megígérem. Csak minden harmadik - nevette el magát.

 - Oké - néztem az órára. - Bocs Ribik, de mennem kell, mert Stephan hívott az előbb, hogy jó lenne, ha az edzés végére oda érnék.

 - Megbocsátunk - mondta Noncsi.

 - Érezzétek jól egymást - húzogatta a szemöldökét Roni.

 - És még én vagyok a perverz? - sóhajtottam fel.

 - Igen - vágták rá egyszerre.

 - Tőled tanultam Mester - hajolt meg Vera a monitor előtt.

 - Oké, mára elég volt belőletek - nevettem fel, majd elköszöntem. Ők is így tettek aztán kikapcsoltam a gépet.

 - Kíváncsi vagyok, hogy amikor személyesen találkozunk, akkor is ilyen jófejek lesznek-e? - kérdezte maga elé meredve Lolo.

 - Még ennél is jobbak - nyugtattam meg. - De most már gyere, mert megígértem Stephannak, hogy sietünk.

 - Akkor gyerünk - ugrott talpra. - Ne várakoztassuk meg Őfelségét II. Shaarawy Fáraót! - vigyorodott el.

 - Túl sokat hallgattad a barátaimat - ráztam meg a fejemet rosszallóan, de azért én is mosolyogtam a megszólításon. A kulcsomat magamhoz véve, bezártam a lakást és elindultunk a pályára.

63. fejezet

Stephan

   Egész délután rossz érzésem volt. Úgy éreztem, valami nem stimmel. Mikor felhívtam Lexyt olyan fura volt a hangja mintha ideges lenne, de ez teljesen ki is ment a fejemből miután közölte, hogy begörcsölt a vádlija.

 - Jól vagy? Ugye haza tudsz jönni? - kérdeztem ijedten, de megnyugtatott, hogy nem kell érte mennem majd elbúcsúztunk.

 - Na mi újság? Nem lopták még el a barátnődet? - mosolygott rám anya és egy nagy tál gyümölcssalátát tolt elém.

 - Nem, de annyira furcsa volt a hangja - meredtem magam elé.

 - Kisfiam, ne kezd megint a féltékenykedést. Jusson eszedbe, hogy a múltkor is majdnem elvesztetted a hülyeséged miatt. Nem szeretem, ha ilyen vagy - dorgált meg.

 - Tudom, de akkor is érzek valamit - motyogtam az orrom alá majd elkezdtem belapátolni a finomságot.

  A délután további részében beszélgettünk és el is felejtkeztem a dologról. Vidáman, feltöltődve mentem haza.

  A tévé előtt ültem mikor megcsörrent a mobilom és Lexy képe villant fel a kijelzőn. Mosolyogva vettem fel.

 - Szia Kicsim! Csak nem hiányzom?

 - Szia Stephan! Mit csinálsz most? - hadarta idegesen, amitől gombóc nőt a gyomromba.

 - Semmit, nézem a tévét.

 - Az jó! Figyelj, nem tudnál ide jönni? Beszélnünk kell!

 - Lex, megijesztesz - fogtam erősebben a fülemhez a telefont. - Mond el mi a baj.

 - Nem, nem telefon téma.

  Ettől a kijelentésétől már kezdtem pánikolni és az egész napos rossz érzet kezdett értelmet nyerni.

 - Felöltözöm és ott vagyok - válaszoltam, de közben már a cipőmet vettem.

 - Oké, akkor negyed óra múlva - sóhajtotta.

 - Lexy, szeretlek - csúszott ki a számon.

 - Én is téged. Ciao. - nyomta ki a hívást.

  Idegesen ültem be a kocsimba és egész úton azon kattogott az agyam, hogy vajon mi történhetett. Amint leállítottam az autót a ház előtt, kipattantam és sietős léptekkel mentem a bejárathoz, de még azelőtt kinyílt az ajtó, hogy kopoghattam volna.

 - Szia - nézett rám szorongva a barátnőm.

 - Szia - öleltem magamhoz, hogy lecsillapítsam a szívem heves dobogását. - Mi a baj?

 - Miből jöttél rá, hogy baj van?

 - Lexy, nem szoktál te csak úgy ide hívni és ráadásul már messziről létszik rajtad, hogy majd szétvet az ideg - néztem végig a lányon akin egy rózsaszín, puha, bolyhos köntös volt és bele sem mertem gondolni, hogy mi lehet alatta.

 - Igazad van - tördelte továbbra is a kezeit, hogy ezt megakadályozzam, lefogtam azokat.

 - Jézusom, Kicsim ezek jéghidegek - csóváltam meg a fejemet és a markomba fogtam az összekulcsolt ujjait.

 - Beülhetnénk a kocsidba? - Kérdőn néztem rá és ő azonnal megértette, hogy miért. - Lorenzo itt alszik mert otthon gázos a helyzete.

 - Gyere - ragadtam meg a kezeit és az autóm hátsó ajtajához húztam. Beült, én pedig becsusszantam mellé és magamhoz öleltem, hogy átmelegítsem. Egy darabig szótlanul ültünk egymás mellett. Én felé fordulva az arcát tanulmányoztam, míg ő bámult maga elé, mint aki nem tudja, hogyan fogjon bele a mondanivalójába.

 - Miért... Mondanom kell... - szólaltunk meg egyszerre. Egymásra néztünk és halványan elmosolyodtunk, de láttam, hogy Lexy szemei szomorúak és ijedtek.

 - Kezd te - simítottam végig a karján majd összefűztem az ujjainkat - úgyis te hívtál ide.

 - Oké - sóhajtott mélyet, majd belekezdett. - Ugye odáig tudod, hogy elmentem De Sciglioval futni? - bólintottam, de közben a szívembe beleszúrt valami. - Szóval...begörcsölt a vádlim és mikor Mattia megmasszírozta utána...meg...megcsókolt - nyögte ki kínkeservesen. Szemeimet lehunytam, hogy elrejtsem előle, mekkora fájdalmat okozott a szavaival. Gondolatban többféle kínzásmódot és halálnemet próbáltam ki a csapattársamon. Tudtam, hogy tetszik neki a barátnőm, de nem gondoltam volna, hogy ennyire gátlástalanul ráhajt.

 - Kérlek mondj valamit - szipogott mellettem Lexy és elhúzódott tőlem. Kezét megpróbálta elvenni az enyém fogságából, de nem hagytam.

 - Miért mondtad el? - kérdeztem rekedten és kinyitottam  a szemeimet.

 - Mert szerintem egy kapcsolat az őszinteségre és a bizalomra kell, hogy épüljön. Én most játszottam el a bizalmadat, de legalább a lelkiismeretem tiszta lesz - húzta el a száját miközben a könnyei már patakokban csordogáltak az arcán. Az ajtónyitóhoz nyúlt, de kérdésemmel megállítottam.

 - Szereted?

  Döbbent arcát látva már tudtam a választ, de hallanom kellett a szájából is.

 - Hogy mi?

 - Azt kérdeztem, hogy szereted-e Mattiát?

 - Nem, én téged...

  Mondata második felét belefojtottam egy csókkal, ami mohó és vad volt. Birtoklón túrtam rasztái közé, hogy azoknál fogva döntsem oldalra a fejét és így könnyen elérhettem a nyakán lévő puha bőrt. Csókoltam, haraptam miközben azt hallgattam milyen hangokat tudok kicsalni belőle. A tudat, hogy Mattia is megízlelhette az ajkát, még hevesebbé tett.

 - Stephan - kérlelt elfúló hangon, de addig nem engedtem el míg egy szép nagy, lila folt nem éktelenkedett a nyakán. Ekkor újra visszatértem ajkaihoz, de most már finomabban vettem birtokba őket.

 - Szeretlek - leheltem a szájába mikor néhány pillanatra elszakadtam tőle, hogy levegőt vegyek.Szemeibe néztem, amik boldogan, de értetlenül csillogtak az utcai lámpák fényénél.

 - Én is - sóhajtott fel és hozzám bújt, mint egy kiscica. - Annyira féltem - suttogta.

 - Mitől?

 - Hogy elveszítelek - vallotta be majd újra rám nézett. - Sajnálom, nem akartam fájdalmat okozni - emelte arcomhoz puha ujjait amikkel körberajzolta a szemem és a szemöldököm vonalát, majd az ajkaimat. A testem bizseregni kezdett az érintésétől.

 - Lex, ne csináld - fogtam le a kezeit. Kérdő tekintetét látva elmosolyodtam. - A határaimat feszegeted és ha most nem hagyod abba nem biztos, hogy be tudom tartani az ígéretemet - csókoltam a tenyerébe.

  Arca másodpercek alatt vált pipacsvörössé.

 - Nagyon haragszol? - kérdezte félve.

 - Igen, de nem rád - húztam az ölembe, mint kisgyereket az apja. Egyik kezemmel a hátát simogattam, míg a másikkal az ujjaival játszottam. Fejét a vállamra hajtotta és a nyakamhoz bújt. Nem tudom, meddig lehettünk így, de nagyon megnyugtató volt.

 - Miért? - törte meg a köztünk lévő csendet. - Miért bocsátottál meg ilyen könnyen? Azok után, amit Luciáról meséltél, azt hittem, hogy...

 - Csssh - pusziltam szájon. - Te nem ő vagy. Neked minden porcikádból süt a megbánás, és emlékszel, alig néhány napja fogadtam meg, hogy megpróbálok normálisan viselkedni - csókoltam meg újra, hogy csírájában elfojtsam a további önmarcangolását, persze sikertelenül.

 - De...- kezdte újra mikor levegőhöz jutott.

 - Lexy, nincs de. Te is megbocsátottál nekem amikor egy idióta voltam és most én is megbocsátok neked. Kvittek vagyunk és tiszta lappal indulunk. Így megfelel? - magyaráztam neki.

 - De én nem azért bo...

  Muszáj volt megint elhallgattatnom egy újabb csókkal, de most nem engedtem el olyan könnyen, mint eddig. Magam alá fordítottam az ülésen és falni kezdtem forró ajkait. Kezeim kioldották a köntöse övét és az egyikükkel felfedező útra keltem a pizsamája alá. Elégedetten mordultam fel mikor megéreztem a puha bőrét a tenyerem alatt. Annyira kívántam, hogy majdnem elvesztettem a fejemet, de még időben észbe kaptam.

 - Úristen Kicsilány, teljesen megőrjítesz - döntöttem a homlokomat az övének és kapkodva szedtem a levegőt. Fátyolos tekintetét látva jóleső érzés öntött el, hogy ezt én váltom ki belőle. Az agyam legrejtettebb zugában viszont egy hang gúnyosan felnevetett és hülye kérdésekkel bombázott. Vajon Mattiára is így nézett utána? Vele meddig jutott el? Mikor megcsókolom eszébe jut De Sciglió?

 - Baj van? - térített vissza a valóságba a kérdésével Lexy.

 - Nem, nincs - fúrtam tekintetemet az övébe, ahonnan kiakartam olvasni a válaszokat az előző kérdésekre.

 - Látom, hogy bánt valami - simított végig az arcomon amin már sercegni kezdett a borosta az érintése alatt. - Kérlek, mond el - pislogott fel rám.

 - Jó, de ígérd meg, hogy nem haragszol meg érte.

 - Megígérem - mosolyodott el halványan. - Mattiáról lesz szó, igaz?

  Bólintottam.

 - Visszacsókoltál?

 - Igen - suttogta szomorúan és elfordította a fejét.

 - Miért?

 - Nem tudom - vonta meg a vállát. - Talán mert annyira váratlanul ért.

 - Tovább is... - nyeltem nagyot. - Szóval tovább is jutottatok?

 - Mi? Dehogyis! Mit képzelsz? - tette a kezeit a mellkasomra és mérges arccal megpróbált eltolni, sikertelenül. Láttam a szemein, hogy igazat mond és azt is, hogy valami történt még, de most nem akartam tovább feszegetni a témát.

 - Ne haragudj, de tudnom kellett...

 - Most már tudod! Egyetlen csók volt csak és azt is azonnal megbántam - csúszott ki a száján. Elvigyorodtam. Ha így beszél róla, akkor nem lehetett valami nagy szám.

 - Most mi olyan mulatságos?

 - Semmi és minden - vontam meg a vállamat. - Amúgy meg boldog vagyok, mert már elég régóta itt fekszel alattam és még nem akartál szabadulni.- Felnevettem ahogy megláttam, hogy ismét elpirul. - Szeretlek - nyomtam puszit az ajkaira majd ülőhelyzetbe tornáztam magam és megvártam, míg ő is ezt teszi.

 - Detto - nevette el magát zavartan.

 - Az mit jelent? - pislogtam értetlenül.

 - Nem láttad a Ghostot, Patrick Swayzeval és Demmi Moore-ral?

  Megráztam a fejemet és kíváncsian néztem rá.

 - Ősrégi film, még a szüleim egyik kedvence volt. Majd egyszer, ha ráérsz együtt megnézzük. Addig meg csak furdaljon a kíváncsiság - bökött oldalba.

 - Olyan vagy - húztam el a számat, de belül már azon gondolkodtam, hogy mikor lesz időm, hogy együtt mozizhassunk.

 - Milyen?

 - Édes - adtam puszit a szájára - aranyos - még egy puszi - kedves, szexi és nem utolsó sorban gyönyörű - csókoltam meg és jót nevettem a zavarán.

 - Az okosat kihagytad - somolygott rám.

 - Persze, mert az egyértelmű.

 - Mégis miért? - értetlenkedett.

 - Mert megfogtál magadnak - kacsintottam rá.

 - Egomanó - nevetett fel jóízűen, majd nagyot sóhajtott. - Mennem kell - mondta és kezével egy szívecskét rajzolt a bepárásodott ablaküvegre. - Örülök, hogy sikerült megbeszélnünk.

 - Én is - mosolyogtam rá és beleírtam a rajzába egy A és egy S betűt. Lexy mellett úgy éreztem, mintha újra élném a tinédzser koromat. - Holnap találkozunk?

 - Rajtad múlik. Te vagy a fontos ember - mosolygott rám úgy, hogy a szívem hatalmasat dobbant a mellkasomban.

 - Akkor igen. Edzés után érted jövök és elviszlek valahova - nyitottam ki az autó ajtaját. Kiszálltam és kisegítettem Lexyt is. Zavartan húzta össze magán a köntöse övét és megcsomózta.

 - Nem akarom tudni, hogy mit gondolnának rólam az emberek most, ha látnának. Olyan, mintha egy kiadós numera után kászálódtunk volna ki az autódból - pirult el, de ő is vigyorgott.

 - Majd egyszer azt is kipróbáljuk - néztem rá kajánul, mire oldalba vágott. - Amúgy meg imádom a Spongyabobos boxered - súgtam a fülébe gonoszul. Megforgatta a szemeit majd puszit nyomott a számra.

 - Azt hiszem, hogy most jobb ha elmegyek aludni. Jó éjt Stephan! - búcsúzott el.

 - Neked is Kicsim - kísértem el a bejáratig.

 - Szeretlek - fordult vissza mosolyogva a küszöbről.

 - Detto - válaszoltam a szóval, amiről fogalmam sem volt, hogy mit jelenthet.

   Lexy széles mosolyra húzta az ajkait majd becsukta maga után az ajtót. Visszasétáltam az autómhoz és beültem. Az egész kocsi a lány illatával volt tele. Jókedvűen vezettem hazáig, ahol ágyba bújtam és boldog mosollyal az arcomon aludtam el, kirekesztve a gondolataimból Mattiát és az árulását.

62. fejezet

Lorenzo

   - És ez akkora bűn? - kuncogtam fel mikor végre megtudtam kiborulásának okát. Könnyei már elapadtak és most mérgesen meredt rám.

 - Nem érted? - csattant fel. - Megcsaltam Stephant!

 - Miért, le is feküdtetek? - pislogtam döbbenten, de mikor megláttam az arckifejezését, védekezőn felemeltem a kezeimet. - Bocs, de megcsalásról beszéltél és azt hittem, több is történt.

 - Te nem vagy komplett - rázta meg dühösen a fejét, amitől a rasztái ide-oda röpködtek. - Hogy feküdtem volna le vele? Nem vagyok ribanc! - ugrott fel mellőlem.

 - Nyugi - követtem az ablakhoz. - Senki nem mondott ilyet, csak úgy adtad elő azt a nyamvadt csókot, mintha legalább öt menetet lezavartatok volna - fordítottam magam felé és áthatóan fürkészni kezdtem az arcát.

 - Nem is volt nyamvadt - suttogta lesütött szemekkel.

  Egy ideig megkövülten néztem, majd derengeni kezdett valami.

 - Lex...te? Neked tetszett? - tettem fel félve a kérdést, várva egy újabb dührohamra, de az elmaradt. Helyette visszaült az ágyra és az arcát a kezei közé temette. - Lexy? - próbáltam felhívni magamra a figyelmét.

 - Hm? - morogta a fedezéke mögül.

 - Azt kérdeztem, hogy jó volt-e a csók?

  Hatalmas sóhajtás után rám nézett és mielőtt megszólalt volna már tudtam a választ.

 - Az a legrosszabb, hogy élveztem. Érted? - nézett rám kétségbeesetten. - Nekem barátom van mégis jól éreztem magam Mattiával - gördültek le újabb könnycseppek az arcán.

 - Jaj, miele - vontam az ölelésembe -, mert barátod van attól még léteznek más férfiak is - mosolyodtam el.

 - De én...

 - Tudom, hogy most össze vagy zavarodva. Ez természetes, hiszen eddig nem voltak pasik az életedben most pedig egyszerre kettő is csapja a szelet. Na nem mintha sajnálni kéne érte - vigyorodtam el. Lexy hátra dőlt az ágyon és a plafont kezdte fixírozni.

 - Miért történik ez velem? - szólalt meg nyűgösen. - Azt hittem azért jó Stephannal, mert ő a barátom, de Mattia nem és mégis ugyanolyan érzéseket váltott ki belőlem - kezdett értelmetlen magyarázatba, de a lényeget sikerült leszűrnöm.

 - Nyugi - dőltem mellé és végig simítottam az arcán. - Azért még nem dőlt össze a világ, mert valakinek több srác is tetszett egyszerre.

  Csüggedten fújta ki a levegőt. Szótlanul meredt maga elé, ami bevallom elég ijesztő volt az ő szószátyárságát ismerve, de hagytam, hagy gondolkozzon. Kell neki egy kis idő míg megemészti magában a történteket. Ismertem már őt annyira, hogy tudjam, magát okolja a történtekért és most hiába mondanék bármit is, nem fogadná el. Figyeltem, ahogy felállt az ágyról majd a pizsamájáért nyúlt.

 - Elmegyek zuhanyozni - nyögte ki, de látszott rajta, hogy gondolatban máshol jár.

  Alig dőltem vissza az ágyra mikor megszólalt a telefonja. A kijelzőre nézve elkomorodtam, majd a kezembe véve a készüléket néhány csörgés után felvettem.

 - Lexy - sóhajtott fel a hívó - már azt hittem fel sem veszed. Én annyira sajnálom ami történt - kezdett hadarni és én idejét láttam, hogy közbe szóljak.

 - Mattia, Lorenzo vagyok.

 - Ó... - hallgatott el a focista.

 - Tudok mindent - tisztáztam rögtön az elején.

 - Nem akar velem beszélni ugye? - szólt elkeseredetten a hangja.

 - Nincs itt, zuhanyzik.

 - Egy idióta vagyok Lolo - sóhajtott bele a telefonba.

 - Ezzel egyet kell értenem - bólintottam, bár ő ezt nem láthatta.

 - Én csak...én csak nem tudtam neki ellenállni, annyira édes volt ahogy ott ült - kezdett bele, de gyorsan leállítottam.

 - Ne folytasd! Ezt most nagyon elcseszted - közöltem vele a tényeket. - Ha nem rohanod le, és szépen vársz a fenekeden még bármi lehetett volna köztetek, de barátság biztosan.

 - Istenem - nyögött fel. - Most mit csináljak? - kérdezte olyan elkeseredett hangon, hogy megsajnáltam.

 - Nézd Mattia, ha nem rólad lenne szó, most elküldenélek a búsba, de lásd kivel van dolgod. Amit most tehetsz az az, hogy most békén hagyod egy ideig. Húzódj a háttérbe és várj!

 - De...

 - Nincs de! - pirítottam rá és legszívesebben megrángattam volna. - Vagy türelmes leszel és akkor még lehet egy második esélyed, vagy örökre elveszted Lexyt. Te döntesz, melyiket választod!

 - Őt - suttogta megtörten.

 - Akkor fújj visszavonulót és ne zargasd - tanácsoltam.

 - Rendben - mondta lemondóan. - Köszi Lorenzo - sóhajtotta.

 - Jobban örültem volna, ha a nyelved a szádban marad és nem kell ilyen tanácsokat adnom - morogtam.

 - Szerinted elmondja Stephannak? - kérdezte félve.

  Egy pillanatra elgondolkodtam, de aztán eszembe jutott a lány elgyötört arca és azonnal tudtam a választ.

 - Igen. Mindenképp elmondja neki.

 - A francba - hallottam a szitkozódást a vonal túlsó végéről. - Még ez is. Nem tudnál vele beszélni?

 - Figyelj Mattia! Nem fog miattad hazudni a barátjának erre mérget vehetsz.

 - Tudom és pont ez tetszik benne, hogy ő nem olyan, mint a többi lány.

 - Így igaz és ha ezt tudod, akkor azt is megérted, miért fogja elmondani a Fáraónak a történteket.

 - Igen - sóhajtott megint. - Mindegy, így legalább fel tudok készülni a holnapi találkozásra.

 - Most leteszem, mert Lexy hamarosan visszaér és nem hiszem, hogy örülne neki, hogy veled bájcsevegek.

 - Oké. Még egyszer köszi Lorenzo.

 - Nincs mit - nyomtam ki a készüléket és ahogy letettem, Lexy jelent meg az ajtóban.

 - Mehetsz - nézett rám szomorú szemekkel - és nem kell sietned - tette hozzá halkan. Kérdőn pislogtam rá. - Felhívom Stephant és szólok neki, hogy beszélnünk kell - sütötte le a szemeit.

 - Lex...

 - Ne is akarj róla lebeszélni! - csattant fel pedig nem is tudhatta mit akarok. - Nem bírnék többet a szemébe nézni, ha eltitkolnám.

 - Megértelek - öleltem át. - Csak azt akartam mondani, hogy én itt leszek, hogy támogassalak bármi is lesz.

 - Szerinted szakít velem? - kapta rám ijedten a tekintetét. Szemeit elfutották a könnyek amitől nekem összefacsarodott a szívem.

 - Nem tudom - vallottam be. - Szerintem nem, de az ő féltékeny természetét ismerve semmi sem lehetetlen - közöltem vele az igazat, mert nem akartam, hogy váratlanul érje, ha így történik.

 - Elbasztam, igaz? - nézett rám keserű mosollyal az arcán.

 - Nem, nem te voltál, hanem az az idióta Mattia és ha Stephan ezt nem érti meg, akkor egy címeres ökör - pusziltam meg, majd egy óriási sóhajjal elléptem tőle. - Most megyek és lezuhanyzok, te meg hívd fel a Fáraót - fogtam meg a kilincset, de még visszafordultam, hogy lássam a reakcióját.

 - Oké - bólintott és kezébe vette a telefont. Egy ideig nézegette, keresgélt a nevek között majd egy apró nyögés után rányomott a hívás gombra. Szemeit lehunyva várta, hogy a másik fél felvegye, mikor ez megtörtént, rögtön a tárgyra tért.

 - Szia Stephan! Mit csinálsz most? ... Az jó! Figyelj nem tudnál ide jönni? Beszélnünk kell! ... Nem, nem telefon téma. Oké, akkor negyedóra múlva. ... Én is téged. Ciao! - nyomta ki a hívást majd kinyitotta a szemeit és kétségbeesetten rám nézett. - Mindjárt jön.

  Biztató mosolyra húztam a számat.

 - Maradjak?

 - Nem, köszi. Ezt egyedül kell végig csinálnom.

 - Rendben - bólintottam és kiléptem a folyosóra.

 - Lolo - szólt utánam sírós, kislányos hangon.

 - Igen?

 - Ugye itt leszel mikor visszajövök?

  Ahogy ránéztem láttam, hogy mennyire ideges. Arca falfehér volt és a kezeit folyamatosan tördelte.

 - Sehova nem megyek. Mondtam már, én mindig melletted leszek.

 - Köszi - eresztett meg egy halvány mosolyt majd felvett a pizsamájára egy köntöst és az ablakhoz lépett. Becsuktam magam után az ajtót és kifújtam az eddig bent tartott levegőt. Nagyon reméltem, hogy az idióta de Sciglio miatt nem lesz boldogtalan a barátom.

61.fejezet

Lexy

  A kezdeti gyászos hangulat után a bevásárlás végre jókedvűre sikeredett. Szatyrokkal megpakolva, nevetve léptük át a házunk ajtaját. A konyhába érve kipakoltam  a táskákból majd mindent a helyére tettem.

 - Ez hova megy? - kérdezte nevetve Lolo miközben az ujjai közt egy tamponos dobozt lóbált.

 - Add ide - kaptam ki a kezéből zavartan. - Miért van az, hogy ti férfiak megláttok egy ilyet és azonnal vigyorogni kezdtek? - tűntem el a fürdőszobában.

 - Passz - vonta meg a vállát mikor utánam jött. - Talán, mert ez nekünk legalább annyira ciki, mint nektek?

 - Lehet - húztam el a számat majd inkább eltereltem a beszélgetést. - Mit fogsz most csinálni, hogy hazajött a bátyád? - nem azért kérdeztem, hogy elszomorítsam, de sikerült.

 - Fogalmam sincs - mondta letörten - egyenlőre nem akarok hazamenni.

 - Akkor maradj itt - ajánlottam fel azonnal.

 - Köszi, de nem akarok útban lenni.

 - Lolo, mikor voltál útban? - húztam fel a szemöldököm.

 - Biztos nem zavarnék? - pislogott rám boci szemekkel. Hozzábújtam és jól megölelgettem.

 - Te sose zavarsz - nyomtam puszit az arcára. Lehajtotta a fejét és befúrta magát a nyakamhoz.

 - Nem is tudom, mi lenne velem nélküled? - motyogta.

 - Megölne az unalom? - vigyorogtam rá úgy, hogy végre ő is elmosolyodott.

 - Az biztos. Sose láttam még ilyen csajt, akinek ennyire kusza lett volna a szerelmi élete.

 - Nem is kusza - léptem el tőle sértődötten.

 - Gondolod? Nézzük csak. Ott van Stephan, akivel jársz, Mattia aki fülig beléd van esve na meg a kis brazilod, akit szintén az ujjad köré csavartál.

 - Nem is az enyém - morogtam, mint egy bolhás kutya.

 - De szeretnéd.

 - Mi? Dehogy! - löktem meg a vállát és csak most vettem észre, hogy egész eddig szívatott. - Hogy te mekkora szenya vagy? - nevettem el magam én is.

 - Annyira jól esett - kapta el a derekamat majd kihúzta a hajgumit a rasztáimból és feljebb copfozta a tincseket a fejem tetejére. - Így ni - szemlélte büszkén a művét. - Most úgy nézel ki, mint egy hagyma.

 - De jó nekem - forgattam meg a szemeimet. Hülyéskedésünknek a csengő hangja vetett véget.

 - Már ennyi az idő? - néztem a falon függő órára majd sietősen a bejárathoz mentem. - Ciao - köszöntem  a küszöbön toporgó focistának, aki rám nézve széles mosolyra húzta a száját. - Mi az?

 - Ciao Hagymácska - borzolta össze a hajamat.

 - Ó, basszus - nyögtem fel. - Lolo kinyírlak! - kiáltottam el magam, majd behívtam a még mindig vigyorgó srácot. - Várnod kell míg átöltözöm, mert nem rég értünk haza a vásárlásból - magyaráztam hadarva.

 - Semmi baj, én jöttem kicsit korábban. Ciao Lorenzo - fogott kezet a barátommal.

 - Helyezzétek magatokat kényelembe - néztem rájuk - addig én felveszek valami sportosat - indultam el a lépcsőn felfele.

 - Segítsek? - hallottam meg Mattia hangját. Nevetve emeltem fel a középső ujjam, amit ők röhögve fogadtak.

  A szobámba érve gyorsan előkerestem egy sportmelltartót, egy egyszerű, kinyúlt pólót és egy kényelmes rövidgatyát. A tükörbe nézve először elvigyorodtam majd szemforgatva húztam ki a gumit a hajamból. Egy egyszerű mozdulattal összefogtam az összes tincset és egy egyszerű lófarokba kötöttem. Felhúztam a tornacipőm aztán pedig lesiettem a rám várakozó fiúkhoz. Ahogy beléptem a konyhába, hirtelen elhallgattak.

 - Mi van? - kérdeztem zavartan, mert mind a ketten engem vizslattak.

 - Semmi, csak jól nézel ki - pislogott rám Lolo míg Mattia helyeslőn bólogatott.

 -Ok-ké - húztam fel a szemöldököm. Miért van az az érzésem, hogy ez csak kifogás és egész eddig én voltam a téma? - Mehetünk? - kérdeztem a focistához fordulva.

 - Persze - állt fel a székről ahol eddig teljes kényelemben csücsült.

 - Én mit csináljak addig? - kérdezte nyafogva a szőke barátom.

 - Menj fel a szobámba ott a laptopom, hallgass zenét, netezzél. Anyáék szerintem nem sokára haza érnek. Ja és ne felejtsd el felhívni anyudat, hogy itt alszol.

 - Meddig lesztek el?

 - Még nem tudjuk - vontam meg a vállamat. - Ameddig bírjuk szusszal.

 - Majd holnap jövünk - röhögött fel mellettem Mattia. Összevont szemöldökkel néztem rá.

 - Te lehet, hogy edzésben vagy, de én nem, úgyhogy ehhez tartsd magad - böktem meg a mellkasát. - Szia Lolo - dobtam puszit a fiúnak majd kiléptünk az ajtón.

 - Van konkrét terved, hogy hova menjünk vagy rám bízod magad? - állt meg mellettem De Sciglio.

 - Rád bízom - néztem a fiúra - csak meg ne bánjam - motyogtam az orrom alá magyarul.

 - Akkor gyere - fogta meg a kezemet és elindult velem az egyik irányba. Percekig sétáltunk így, majd Mattia előre mutatott.

 - Oda megyünk, az egy tök nyugis hely.

 Előre néztem és egy kisebb erdő bukkant fel előttem. Csodálkozva pislogtam rá. Furcsa volt látni a természet egy darabkáját a nagyváros közepén. Ahogy beléptünk a fák közé még a levegő is megváltozott. Sokkal frissebb, oxigéndúsabb lett. Élvezettel szívtam teli vele a tüdőmet, miközben jobbra-balra forogva néztem meg tüzetesebben a helyet.

 - Tetszik? - állt meg Mattia és mosolyogva figyelte a mozdulataimat.

 - Nagyon - bólogattam. - Honnan tudsz erről a helyről?

 - Mindig ide jövök, ha túl sok a szarság körülöttem - húzta halvány mosolyra a száját. - Itt jól lehet gondolkodni.

 - Meghiszem azt - hunytam le a szemeimet és úgy hallgattam a madarak csicsergését. Ilyenkor hiányzott legjobban az otthonom.

 - Gyere - zökkentett ki a focista ebből a nyugalmas állapotból. Elindultam utána és a fák közt megláttam a kitaposott ösvényt. Mosolyogva néztem Mattiára, majd apró bólintás után futni kezdtünk. Az első pár méter maga volt a pokol, de aztán sikerült elkapnom a ritmust, így szépen kocogva követtem az előttem futó srácot. Szemeimet zavartalanul járathattam rajta. Kék rövidnadrágot és egy fehér fölsőt viselt. A nadrág rásimult a fenekére. Nyeltem egyet, mert nagyon szerettem, ha egy pasinak nem lapos a hátsófele. Tekintetemet lejjebb vezettem és elidőztem egy kicsit a vádlijain, majd sportos combján, ami minden lépésnél megfeszült. Annyira elmerültem a látványban, hogy nem vettem észre mikor megállt, így neki ütköztem.

 - Mi a...? - néztem rá bosszúsan, de ő a számra tapasztotta a tenyerét és előre mutatott. Az út közepén egy mókus család falatozott. Meglepetten pislogtam rájuk. Mattia levette a kezét a számról és elmosolyodott. Percekig néztük őket, ahogy egy üregbe hordják a lehullott makkokat majd mikor észrevettek minket, felszaladtak a közeli fák egyikére.

 - Ez annyira cuki volt - pislogtam a focistára. - Köszönöm - ágaskodtam fel és nyomtam puszit az arcára. Szemeiben megcsillant valami érzelem, de mire felfoghattam volna, hogy mi az már el is tűnt. Némán folytattuk a futásunkat egészen addig, míg már alig kaptam levegőt.

 - Ma...Mattia - szóltam utána és a tenyereimmel a combomra támaszkodtam.

 - Ennyi volt Lexy? - futott vissza hozzám, mivel jócskán lehagyott.

 - Elsőre ez is több, mint a semmi - durcáztam be.

 - Jól van na! - simított ki néhány kósza hajszálat az arcomból. - Gyere, visszafele sétáljunk.

  Nem ellenkeztem, némán lépkedtünk egymás mellett. Hirtelen fájdalom hasított a bal vádlimba.

 - Aú - nyögtem fel panaszosan, majd egyensúlyomat vesztve seggre estem.

 - Minden rendben? - ugrott mellém aggódva Mattia.

 - Nem - ráztam meg a fejemet. - Fáj - mutattam a lábamra.

 - Begörcsölhetett - mondta majd a kezét rácsúsztatta a fájós területre. Óvatosan gyúrni kezdte az izmokat. Nem akartam, hogy gyengének lásson, de egy kósza könnycsepp végig szaladt az arcomon. A fiú akkor nézett fel, mikor dühösen letöröltem.

 - Ennyire fáj? Abba hagyjam? - pislogott rám riadtan.

 - Ne! - kiáltottam fel magamat is meglepve. - Mármint ne hagyd abba, mert amíg gyúrod, nem fáj.

  Nem néztem fel, mert az arca túl közel volt hozzám, és a fülembe csengtek Lolo szavai: "Mattia oda-vissza van érted".

 - Lexy? - éreztem meg meleg leheletét az arcomon. Önkéntelenül fordultam felé, csak centik választották el tőlem. Barna íriszei a szemem és a szám közt jártak. Tudtam, hogy mire készül, mégsem tettem ellene semmit. Mikor puha ajkait az enyémekre nyomta, megszűnt körülöttünk minden. Kezeim maguktól kúsztak a tarkójára és túrtak bele a hajába. Nyelvével végigsimította az alsó ajkam és bejutásért esedezett, amit meg is adtam neki. Nem megszakítva a csókot fölém hajolt és óvatosan a hátamra fektetett. A pillangók a hasamban szinte násztáncot lejtettek. Míg az én kezeim a nyakába voltak fonva, az övéi felfedező útra indultak a pólóm alá. Hüvelykujjával az oldalamat cirógatta, kellemes borzongást kiváltva belőlem. Csókunk egyre kapkodóbb és hevesebb lett. Kezeivel egyre erősebben szorított magához. Már foltokat láttam, de nem akartam elszakadni tőle, ahogy neki sem volt szándékában befejezni ezt az egészet. Végül csak meg kellett tennünk. Ködös tekintettel pislogtam fel rá szaporán kapkodva a levegőt, míg ő is zihálva vette magához az éltető oxigént. Szemeivel nem eresztette el a tekintetemet.

 - Lex - ejtette ki puhán a nevemet, de mielőtt megtudhattam volna, hogy mit akart mondani, megcsörrent a mobilom. Mint aki egy álomból ébred, úgy pislogtam rá. Nagyot sóhajtva gördült le rólam és szemeit lehunyva elfeküdt a fűben. Idegesen vettem elő a telefont aminek a képernyőjén Stephan arcképe villogott. A szégyen és a bűntudat egyszerre árasztottak el. Felugrottam és azonnal a fogadás gombra nyomtam.

 - Ciao Bella! Merre vagy? - kérdezte jókedvűen a mit sem sejtő barátom.

 - Ö... - néztem körül - nem tudom - vontam meg a vállam és még köszönni is elfelejtettem.

 - Hogy-hogy?

 - Eljöttem futni Mattiával - néztem De Scigliora, aki kíváncsian legeltette rajtam a tekintetét - és valami erdőben vagyunk - túrtam idegesen a hajamba. Kérdőn néztem a focistára. Mikor került ki a hajgumi a copfomból?

 - Mattiával? - kérdezte Stephan, mintha sejtene valamit. - Mikor jöttök haza?

 - Már indultunk, csak begörcsölt a vádlim - válaszoltam az igazsághoz hűen.

 - Jól vagy? Haza tudsz jönni? - váltott át azonnal aggódóvá a hangja.

 - Persze - válaszoltam gyorsan, mert nem akartam, hogy lásson mielőtt összeszedném magam. - Ne aggódj, nem sokára otthon leszek.

 - Biztos ne menjek érted?

 - Stephan, nem kell. Már semmi bajom - magyaráztam neki, mint egy óvodásnak.

 - Jó, de ha kellek szólj! - fújta ki a levegőt. Tudtam, hogy ma az anyukájával vacsorázik, így nem akartam, hogy miattam ne tudjanak találkozni.

 - Ha haza értem azonnal hívlak - nyugtattam meg.

 - Szeretlek Kicsim! - búcsúzott el tőlem amitől nekem összeszorult a szívem.

 - Én is szeretlek - fordítottam hátat a fűben ülő De Scigliónak.

  Kinyomtam a telefont és lassan megfordultam. Ijedten néztem az időközben hátam mögé álló focistára.

 - Szereted - nézett rám szomorú szemekkel. - Lexy...

 - Ne! Mattia kérlek, ne mondj semmit - vágtam a szavába. - Felejtsük el ami történt - suttogtam rekedten, de nem mertem a szemébe nézni.

 - Neked lehet, hogy menni fog, de nekem nem - hallottam megtört szavait. - Mióta megismertelek erről ábrándoztam. Én...

 - Kérlek - sírtam el magam és kezemet a szájára szorítottam. - Már így is elég szar, ne tedd még rosszabbá.

  Megfogta a kezem és belecsókolt a tenyerembe. majd felemelte az állam.

 - Nézz rám - kérte kedvesen és én megtettem. Belenézve a szemeibe megláttam azt az érzést, amit én is éreztem, de nem iránta. - Tudom, hogy őt szereted - húzta el kicsit a száját -, de nem érdekel. Azt is tudom, hogy meg fog bántani, de akkor lesz hova menned. Érted? - szorította meg kicsit a vállam. - Én mindig itt leszek neked.

  Elhűlve fogtam fel a szavai jelentését. Arra vár, hogy Stephan hibázzon. Másodpercek alatt öntötte el az agyamat a düh köde és mérgesen néztem rá.

 - Milyen barát vagy te? - löktem el magamtól. - Képes lennél egy lány miatt feladni mindent? - kiabáltam rá majd távolodni kezdtem tőle. - Csalódtam benned. Azt hittem jóbarát vagy - csóváltam meg a fejemet miközben a könnyeim már eláztatták az arcomat.

 - Ne haragudj, én... - nézett rám kétségbeesve.

 - Hagyj engem békén Mattia! Felejtsd el ami történt és engem is! - zokogtam fel, majd futni kezdtem kifelé az erdőből. Még hallottam ahogy utánam kiált, de nem érdekelt. Könnyeimtől alig látva nehezen, de hazataláltam. Tincseim előre hullva takarták az arcomat mikor beléptem a házunkba. Hála istennek a családom valami filmet nézett a tévében, így nem foglalkoztak velem. Egy gyors köszönés után felszaladtam a szobámba és végre becsukhattam magam után az ajtót. Lolo ahogy meglátott felugrott a gépem elől, a karjaiba vont és szorosan megölelt.

 - Mio Dio! Mi történt? - kérdezte aggódva és ezzel kiváltva belőlem egy újabb sírógörcsöt.

 - Igazad volt - zokogtam keservesen.

 - Miben édesem?

 - Mattia...

 - Mit csinált az a gyökér? - emelte fel az államat.

 - Ő... megcsókolt - fúrtam a fejem a mellkasába azzal a céllal, hogy soha többé nem akarok onnan előbújni.

Mio Dio! = Édes Istenem!