A mai napom emléke

A sokadik :D

69.fejezet :)

Lexy

  - Ez most komoly? - néztem elhűlve a szőkeségre mikor elmesélte, hogy mi történt vele. - Már ne is haragudj, de ez teljesen olyan, mint egy béna amcsi film jelenete - kuncogtam fel.

 - Én is rögtön erre gondoltam. Még körbe is néztem, hátha megtalálom a kamerákat, de mikor lesmárolt, az nagyon igazinak tűnt - pirult el Lolo.

 - Jó volt? - kíváncsiskodtam.

 - Isteni - sóhajtotta majd hátra dőlt a takarómra. - Utoljára Hiroval éreztem ilyet - suttogta immár letörten.

 - Most mi a baj? - értetlenkedtem. - Itt van egy srác, akinek szemmel láthatóan bejössz, de te még mindig Hiro miatt vagy kiakadva?

 - Te ezt nem értheted - pislogott rám elgyötörten.

 - Miért is? - könyököltem mellé, hogy jobban lássam az arcát.

 - Mert neked sokkal könnyebb heteroként - hunyta le a szemeit.

 - Most ezt magyarázd el nekem, mert még mindig nem értem. Mi az összefüggés a heteroság és Hiro közt?

 - Csak annyi, hogy nekem sokkal nehezebb kapcsolatba kerülni valakivel, mint neked, és ha sikerül is, akkor még rosszabb, ha véget ér - zagyvált össze-vissza.

 Egy pillanatig ledöbbenve néztem rá, majd elnevettem magam.

 - Ezt te sem gondoltad komolyan?

 - De igen - durcázott be.

 - Lolo - simogattam meg az arcát. - Szerintem maradjunk annyiban, hogy mindkettőnknek ugyanolyan nehéz kapcsolatot létrehozni és ugyanannyira fáj, ha vége szakad - nyomtam puszit az arcára, amitől megenyhült.

 - Te miért tudod ilyen normálisan kezelni azt, hogy buzi vagyok, míg a bátyám... - sóhajtott fel lemondóan.

 - Egy, te nem vagy buzi, legfeljebb meleg. Kettő, a bátyád egy pöcs és három, nem tudom - vontam meg a vállam. - Nekem te olyan vagy, mint a többi ember, annyi különbséggel, hogy fiú létedre lehet veled beszélgetni a pasik fenekéről - vigyorodtam el.

 - Á, szóval ez lesz a következő témánk? - csillantak fel a szemei. - És ki az áldozat? Kit kell "lecsupaszítani"?

 - Nem tudom - tettem fel védekezésül a kezeimet. - Én csak... szóval ez jutott eszembe és megemlítettem.

 - A-ha, a-ha - húzogatta perverzül a szemöldökét. - Te csak megemlítetted. Na kivele, kinek a hátsó része fogott meg ennyire?

 - Ne már - pirultam el még a gondolattól is, hogy erről beszéljek.

 - De-de. Fejezd is be, ha már elkezdted. Ki az? - hajolt közel hozzám, hogy a szemeimbe nézhessen.

 - Mattia - ejtettem ki a hátvéd nevét.

 - De Sciglio? - kerekedtek el Lorenzo szemei. - Hű, Lexy ezt azért nem gondoltam volna - vigyorodott el megint.

 - Mit?

 - Hogy egy olyan pasi mellett, mint Stephan, te Mattia fenekéről ábrándozol.

 - Hülye - löktem meg Lolot zavartan, amitől hanyatt esett az ágyon, de magával rántott engem is. A mellkasán landoltam, ami fel-le rázkódott a röhögéstől. - Nevess csak ki! - sértődtem meg és el akartam húzódni, de lefogott és a hajamat kezdte simogatni.

 - Bocsi, de annyira abszurd - kuncogott még mindig.

 - Miért is?

 - Mert tiéd Olaszország egyik leghíresebb, legsármosabb pasija, te mégis inkább a barátja felé kacsingatsz.

 - Ez nem igaz! - csattantam fel. - Én szeretem Stephant, de nem tehetek róla ha Mattia is tetszik - halkultam el a mondandóm végére. - Na látod? - emeltem fel a tekintetemet a szőkére. - Heteroként sem olyan egyszerű a dolog.

 - Szeretlek - bukott ki Lorenzo ajkai közül a vallomás majd szorosan átölelt. - Annyira sajnálom, hogy nem te vagy a testvérem - fúrta az arcát a nyakamba.

 - Én is szeretlek - viszonoztam az ölelését - és ha vér szerint nem is vagy, de attól még a tesómnak tekintelek. Eggyel több vagy kevesebb - legyintettem poénkodva, mire Lolo csikizni kezdett. - Ne! Ne! Ne! - sikítoztam egészen addig, míg valaki be nem kopogott az ajtón.

 - Gyerekek, halkabban! A kicsik már alszanak és nem ártana, ha ti is kialudnátok magatokat holnapra - hallottuk meg anya hangját.

 - Oké, bocsi! Jó éjt anya! - szóltam ki.

 - Jó éjt anya! - kiabált ki Lolo is nevetve.

 - Nektek is - hangzott fel a mosolygós válasz.

 Gyorsan átöltöztünk pizsamába, majd bemásztunk a takaró alá. Lekapcsoltam a kisvillanyt és fészkelődni kezdtem, hogy megtaláljam a legkényelmesebb pózt az alváshoz.

 - Na gyere ide - húzott magához Lorenzo. - Jó éjt, tesó! - adott puszit a hajamra amitől elmosolyodtam.

 - Jó éjt!

  Reggel kómásan kapcsoltam ki az ébresztőmet ami hangos zenéléssel zavarta meg a pihenésünket.

 - Már reggel van? - dünnyögte Lolo álomittas hangon.

 - Ja, valami köcsög ellopta az éjszakát - nyújtózkodtam ki.

 - Muszáj felkelni? - nyöszörögte Lorenzo és hozzám bújt.

 - Muszáj, mert nem kapunk könyvet és akkor nem mehetünk suliba. Ha nem mehetünk suliba, buták maradunk és ha buták maradunk, senkinek sem fogunk kelleni - vezettem le az általam kitalált hülyeséget.

 - Mehetek elsőnek zuhanyozni? - emelte rám karikás szemeit a barátom.

 - Persze - mondtam, majd bólintottam is, hogy nyomatékot adjak a szavaimnak. Nevetve néztem ahogy a mellettem fekvő botladozva kikelt az ágyból és a ruháit összegyűjtve eltűnt a fürdőszobában.

  Amíg Lolo készülődött, előkerestem a mobilom és küldtem egy sms-t Stephannak.

   "Jó reggelt! Hiányzol! :( "

  Lelkiismeretfurdalást éreztem az este történtek miatt. Nem is értettem magam, hogy miért pont Mattia jutott eszembe, jobban mondva a feneke, ahelyett, hogy a szájára vagy a csókjára gondoltam volna. Jól van Lexy, elég lesz! - korholtam magam. Megrezzentem mikor megszólalt a telefon a kezemben és a hívóra nézve az arcom lángba borult. Zavartan húztam el a zöld ikont.

 - Szia! - köszöntem halkan.

 - Szia Kicsim! Te is hiányzol nekem - hallottam meg a barátom hangját. - Ilyen korán felkeltetek? Azt hittem, még lustálkodtok.

 - Még ágyban vagyok, de muszáj volt korán kelni, mert a könyvekért csak tízig mehetünk - dőltem vissza a párnámra.

 - Ja, tényleg. Szívesen segítenék a vásárlásban és a cipekedésben, de én már a pályán vagyok és nem sokára kezdődik az edzés - sóhajtott fel.

 - Na, mi ez a nyomott hangulat? - kérdeztem kuncogva. - Pont hogy örülnöd kéne, mert azt csinálhatod, amit szeretsz.

 - De én most mást szeretnék csinálni - suttogta a telefonba olyan hangon, amitől még a hátamon is felállt a szőr, jó értelemben.

 - És mi lenne az? - kacérkodtam vele az éteren keresztül.

 - Biztos tudni akarod? - mélyült el a hangja.

 - Szeretném - nyeltem nagyot és még magam is elcsodálkoztam a bátorságomon.

 - Ha most veled lennék, bebújnék melléd az ágyba - kezdte csábító hangon, mire automatikusan lehunytam a szemeimet - végignyalnám a nyakadat, megcsókolnám a válladat. Kezeimmel végig simítanám az egész testedet és ezt addig csinálnám veled, míg az élvezettől fel nem nyögnél. Utána kibújtatnálak a ruháidból és addig csókolnálak, míg el nem veszítenéd a fejedet és...

 - Elég - nyögtem fel majd szabad kezemet az égő arcomra szorítottam, hogy lehűtse. - Fejezd be!

 - Te kérted, hogy mondjam el - nevetett halkan a készülékbe.

 - Tudom, de nem gondoltam volna, hogy ennyire hatással leszel rám még így is - vallottam be szégyenkezve.

 - Azt hiszed csak rád van ez hatással? - nevetett fel. - Nem is tudod, hogy te mit teszel velem. Már attól, hogy elképzeltelek az ágyban, megmozdult bennem valami - mondta rekedten. - Muszáj leszek néhány percre elbújni a többiek elől, hogy lehiggadjak és ne röhögjenek ki az árulkodó testrészem miatt - nyögött fel.

 - Stephan - halt el hangom és az arcom felforrósodott. - Kérlek hagyd abba.

 - Rendben - sóhajtott fel. - Megígértem, hogy várok rád és meg is teszem, de már annyira nehéz...

 - Kész vagyok! - rontott be a szobába a szőke barátom, de mikor meglátta az égő arcomat és a beharapott ajkaimat, megtorpant majd kérdőn rám nézett.

 - Ne haragudj Stephan, de most mennem kell. Lolo már végzett és nekem is el kell készülnöm.

 - Hát jó - jött hatalmas sóhaj a vonal túlsó feléről. - Vigyázz magadra. De azt ugye tudod, hogy ezt még folytatjuk? - kérdezte perverz hangsúllyal a hangjában.

 - Szia - nyomtam ki a készüléket.

 - Megzavartam valamit? - vigyorgott rám a szőke fiú. - Csak nem telefonszexeltetek?

 - Nem - vágtam rá, talán túl gyorsan, amitől Lorenzo arcán egy óriási vigyor terült szét.

 - Hát persze. Én meg most jöttem a Marsról. Azért volt olyan vörös az arcod, mint a paradicsom. Nem is mondtad, hogy már itt tartotok?!

 - Mert nem is - ugrottam ki az ágyból majd gyorsan összeszedtem azokat a ruhákat amikben menni akartam.

 - Akkor ez mi volt? Előjáték? - röhögött tovább Lolo.

 - Kussolj! - dobtam meg egy párnával, de ettől csak jobban nevetni kezdett.

  Szemeimet forgatva csuktam be magamra a fürdőt majd gyorsan lezuhanyoztam. Felöltöztem és rendbe szedtem a fejemet is. Mire elkészültem, Lolo már a konyhában volt és reggelizett.

 - Mondtam már, hogy imádom anyukádat? - nyammogott két falat közt.

 - Egy párszor - mosolyodtam el. - Most épp miért? - nyúltam én is a kajáért és enni kezdtem.

 - Mert tudja, hogy a nutellás a kedvencem és direkt vett nekem egy üveggel - kenegette a mogyorókrémet a gofrijára.

 - El kell, hogy keserítselek, mert nem neked vette, hanem Roninak. Ő egy nutella királynő. Az anyukája hiába dugja el előle az üveget, bárhol képes megtalálni - vigyorodtam el a barátnőmre gondolva.

 - Aki a nutellát szereti, rossz ember nem lehet - rágott tovább a fiú. - És attól még szeretem az anyukádat - zárta le a témát.

  Reggeli után elmosogattunk, összepakoltunk és elindultunk az iskolához. Lorenzo mutatta az utat, de megnyugtatott, hogy úgyis minden reggel értem jön, így lesz időm memorizálni az útvonalat. Mikor megérkeztünk, csak pislogni tudtam. Hatalmas volt az épület és rengeteg diák özönlött be rajta. Most fogtam csak fel igazán, hogy ez az évem teljesen más lesz, mint az eddigiek. Új iskola, új tanárok és új diákok. A gyomrom egy pillanat alatt görcsbe ugrott és a lábaim a földbe gyökereztek.

 - Baj van? - nézett rám aggódva Lolo. - Úgy elsápadtál.

 - Én...nem tudom, hogy képes leszek-e bemenni oda - leheltem halkan.

 - Lex, ne csináld már - fogta meg a kezemet a barátom. - Senki nem fog megenni...még - nevetett fel a szar poénján. - Bocs - pislogott bűnbánóan. - Figyelj! - vette az arcomat a két keze közé. - Én itt vagyok veled és itt is maradok! Senkinek nem engedem meg, hogy bántson - nyomott egy puszit a homlokomra. Megkönnyebbülve bújtam hozzá és szorosan átöleltem a derekát. Éreztem, hogy a bennem lévő feszültség egyre jobban feloldódik és már mosolyogni is képes voltam mikor felnéztem Lorenzo vigyorgó képébe. A pillanatunkat egy nagyon dühösnek tűnő hang szakította meg.

 - Igazán mondhattad volna, hogy van barátnőd - sziszegte az előttünk álló fiú, akinek az arcáról csak a csalódottságot tudtam leolvasni. Ahogy végig néztem a srácon, azonnal tudtam, hogy ki ő, mert Lolo igen részletes személyleírást adott róla. Elvigyorodtam és mit sem törődve a sóbálvánnyá vált szőkeséggel, kibontakoztam az öleléséből, majd a fiúhoz léptem és kezet nyújtottam neki.

 - Ciao, Lexy vagyok! Te pedig biztosan az Ádám - vigyorogtam sokat sejtető mosollyal.

68. fejezet

Lexy

   Stephan kezét szorongatva léptem át a ház küszöbét. Barátom átölelte a vállamat és biztatón rám mosolygott. Elnavigált velem az ebédlőig ahol egy kedves, szőke hajú nő várt minket.

 - Na végre! - mosolygott ránk. - Már azt hittem, hogy inkább felfalod ezt a kislányt, minthogy bemutasd nekem. Szia, én Lucy vagyok, ennek a lökött fiúnak az anyukája - fordult felém.

 - Anya! - forgatta meg a szemeit Stephan, amin jót mosolyogtam.

 - Buon Pomeriggio! - köszöntem illedelmesen. - Alexa Silver, de mindenki csak Lexynek szólít.

 - Szép neved van, de ha lehet akkor inkább tegezz, mert nem akarom rosszul érezni magam a korom miatt.

 - Rendben, köszönöm - pirultam el és közelebb bújtam Stephanhoz.

 - Ó, de buta vagyok, üljetek le - mutatott a székekre, amik egy már megterített asztal mellett álltak. - Mindjárt hozom a kaját.

 - Segíthetek? - néztem rá félve, mire elmosolyodott.

 - Köszönöm, de nem kell. Ti csak...na szóval, szórakoztassátok egymást míg visszajövök - nevetett fel.

  Úgy éreztem, most értem el a bőrömmel azt a szintet, hogy ennél pirosabb már nem lehetek. Stephan röhögve leült és az ölébe húzott.

 - Bocs, nem tudom mi van vele, de nem ilyen szokott lenni. Szerintem tetszel neki - simított végig az arcomon nevetve.

 - Gondolod? - kérdeztem aggódva.

 - Tuti - bólintott mire kuncogni kezdtem. - Most mi van?

 - Bele sem merek gondolni, hogy miket mondott volna, ha nem tetszenék neki - néztem a barátom szemeibe, ahol azon nyomban el is vesztem a barna kavalkádban.

 - Itt is vagyok - jelent meg Lucy egy hatalmas tál tésztával a kezében amit letett elénk az asztalra. - Szedjetek! Jó étvágyat!

 - Köszönjük - válaszoltam illedelmesen.

 - Ú, bolognai, a kedvencem! - támadta le a tálat a mellettem ülő focista.

 - A bolognai?  - nevettem el magam. - Azt hittem, hogy a milánói a kedvenced?

 - Az is, de a bolognaiban hús is van - tömte tele a száját. Nevetve néztük hogyan tünteti el a felhalmozott ételt a tányérjáról. Fokozatosan oldódott fel a hangulat és egyre többet beszélgettünk a barátom anyukájával, akit szinte minden érdekelt ami velem kapcsolatos volt. Értsd a jövőbeni terveimtől a főzéstudásomon át a családomig. Készségesen válaszolgattam neki, mire ő hálából érdekes történeteket mesélt a "kicsi" Fáraóról, amit a "nagy" nem nézett jó szemmel. Épp azon nevettünk, hogy a barátom kiskorában mindig hisztizett, ha a labdája nem volt az ágya mellett, mikor megcsörrent a mobilom.

 - Elnézést - mentettem ki magam, majd felálltam és kisétáltam, hogy ne zavarjam a többieket.

 - Szia - köszöntem mosolyogva a hívónak.

 - Lex! Ezt nem fogod elhinni - hadarta Lolo. - Én, Ádám, ráöntöttem és megcsókolt - magyarázott össze-vissza.

 - Hé, hé, hé - csitítottam le.- Lassabban, mert így nem értek egy kukkot sem.

 - Á, ezt így nem lehet - nyüszített fel. - Mikor érsz haza?

 - Nem tudom - vontam meg a vállam, amit ő nem láthatott. - Stephan elhozott az anyukájához vacsira.

 - Ó, lassan megkéri a kezedet - vihogott fel.

 - Idióta - mordultam rá.

 - Akkor nem is zavarok - kuncogott bele a telefonba.

 - Lolo, ne csináld ezt velem! - csattantam fel. - Mi történt? Miért hadoválsz össze-vissza?

 - Nem szeretném, ha miattam rossz benyomást tennél az anyós jelöltedre - nevetett fel. - Amúgy sem telefon téma.

 - Gyere át estére - ajánlottam fel, mert már nagyon kíváncsivá tett.

 - Az lesz a legjobb. Mikorra menjek?

 - Szerintem fél kilencre már otthon leszünk - morfondíroztam a készülékbe.

 - Akkor én meg addigra ott leszek nálatok. Puszi.

 - Szia - nyomtam ki a telefont, majd egy ideig elbambulva néztem a tárgyra. Sejtésem sem volt, mi lehet az ami ennyire fontos, amitől ilyen zaklatott lett a szőkeség.

 - Minden oké? - simította a tenyerét a vállamra Stephan.

 - Persze - mosolyodtam el - csak Lorenzo volt. Valami történt vele. Fél kilencre átjön és megbeszéljük.

 - Ez azt jelenti, hogy este nem leszel velem? - biggyesztette le az ajkait a focista én pedig totál zavarba jöttem. Lesütöttem a szemeimet és éreztem ahogy az arcom felforrósodik.

 - Szó sem volt ilyenről - suttogtam.

 - Tudom, de reménykedtem benne, hogy lesz még egy kis időnk és akkor megmutattam volna neked a lakásomat.

 - Persze, a lakásod - néztem rá összeszűkített szemekkel. - Bélyeg gyűjteményed nincs?

 - Az nincs - vigyorgott rám  -, de van helyette rengeteg dvd-m - húzott magához. - Megnézhetnénk egy jó filmet - cirógatta meg az arcomat az orrával majd egy édes puszit adott a szám sarkába.

 - Ne - leheltem az utolsó erőmet is összeszedve, mert a közelsége részegítően hatott rám.

 - Miért? - suttogta már szinte a számba.

 - Az...anyukád - hunytam le a szemeimet, feladva az ellenállásomat és teljesen átadtam magam a csókjának. Kezeimet a nyaka köré kulcsoltam, majd cirógatni kezdtem a tarkóját amitől élvezettel teli hangon felnyögött.

 - Ne kísérts! - szakadt el tőlem zihálva.

 - Én? - néztem rá kekeckedve, de a szavam azonnal elakadt mikor ujjait mintegy véletlenül végigsimította a pólóm elején. - Stephan - nyögtem ki a nevét.

 - Igen? - mosolygott rám pimaszul majd újra megismételte a mozdulatot. Kicsit késve, de ellöktem a kezeit.

 - Miért akarsz mindenáron rossz színben feltüntetni az anyukád előtt? - néztem rá mérgesen.

 - Nyugi - kulcsolta össze az ujjainkat - tudja, hogy közülünk én vagyok a rossz és te az ártatlan jókislány - vigyorgott szélesen.

 - Akkor is fejezzük be - léptem el tőle. - Udvariatlanok vagyunk, hogy csak úgy magára hagytuk - húztam magam után a focistát az ebédlőbe.

Lucy már leszedte az asztalt és elpakolta a vacsora maradványait.

 - Látod - néztem mérgesen Stephanra - még segíteni sem tudtam.

 - Na, ne morcoskodj - bújt a hátamhoz és kezeit összefűzte a hasam előtt.

 - Baj van gyerekek? - tért vissza hozzánk az anyukája.

 - Nincs, csak Lexy hisztizik, hogy nem tudott segíteni neked - tette a vállamra az állát a barátom.

 - Ó, nem volt sok minden - mosolyodott el a nő.

 - De akkor is szerettem volna valahogy viszonozni a vacsorát - pislogtam rá.

 - Te már így is sokkal többet tettél értünk, mint azt sejtenéd - járatta a tekintetét a fia és köztem mosolyogva.

 - Kicsim, mennünk kell, ha időre haza akarsz érni - suttogta halkan a fülembe Stephan.

 Az órára nézve rájöttem, hogy igaza van. Elbúcsúztunk Lucytől, aki megígértette velünk, hogy sokkal gyakrabban látott vendégek leszünk nála.

  Beültünk az autóba, majd elindultunk haza. A rádióból halk zene szólt, így nem teljes csendben tettük meg az utat. Stephan keze a combomon nyugodott és csak akkor vette el, ha váltania kellett. Én az ablak mellett elsuhanó házakat figyeltem, de gondolatban otthon jártam, Magyarországon. Hiányoztak a barátaim. Nagyot sóhajtva gondoltam arra, hogy nem sokára találkozhatok velük.

 - Mi ez a mosoly? - nézett rám egy pillanatra Stephan.

 - Eszembe jutott, hogy már csak néhány nap és megismerheted a barátaimat - emeltem rá a tekintetemet.

 - Tényleg - komorodott el - neked a nyakadon az iskola. Alig foglak látni - nyafogott, mint egy kisgyerek.

 - Majd megoldjuk valahogy - simítottam végig a karján.

 - Nehéz lesz összeegyeztetni a sulidat, az edzéseket és a meccseket - nézett mogorván maga elé, majd leparkolt a házunk előtt.

 - Ne legyél már ennyire negatív - löktem meg a vállát nevetve.

 - Te most kötözködsz velem? - fordult felém, arcán tettetett felháborodással.

 - Ki? Én? - rebegtettem meg a szempilláimat. - Dehogy is. Nem mernék én veled ilyet tenni.

 - Azért mondom - fenyegetett meg játékosan - mert ha mégis...

 - Akkor mi lesz?

 - Akkor? Meg kell, hogy büntesselek - vigyorodott el. - És tudod a büntetések kitalálásában és végre hajtásában profi vagyok - rántott magára és ajkai azonnal az enyémekre nyomta. Hevesen, birtoklón tolta át a nyelvét a számba mintha tudatosítani akarná, hogy az övé vagyok, de ezt egy cseppet sem bántam. Nem akartam mást, csak érezni ahogy hozzám bújik, ahogy ujjai a rasztáim közé túrnak, mézédes ajkai az enyémekkel játszanak. El akartam veszni ebben az érzésben, de valaki nem így gondolta, mert feltépte a mellettem levő ajtót és elkapva a karomat elrántott a focistától.

 - Bocsi fiatalok - vigyorgott rám Lorenzo miközben kifelé rángatott az autóból -, de most nagyon-nagyon fontos, sőt az életembe vágó dologról kell konzultálnom Lexyvel.

  A döbbenettől alig tértem magamhoz.

 - Hé, Lolo - állítottam meg a szőke fiút. - Várjál már! Legalább hagy búcsúzzak el.

 - Jó - húzta el a száját -, de ne húzd sokáig, mert bele fogok halni, ha nem mesélhetek - sétált el az ajtónkig és idegesítően toporogni kezdett.

 - Ez tuti, hogy megőrült - nyögte ki Stephan miután magához tért a barátom okozta sokkból.

 - Szerintem is - nevettem el magam.

 - Mikor látlak legközelebb? - simogatta meg az arcomat a focista.

 - Nem tudom - sóhajtottam fel. - Holnap vásárolni megyek Loloval.

 - Mit vesztek?

 - Mindent, ami a sulihoz kell - vontam meg a vállam. - És te mit csinálsz?

  - Délelőtt edzés, délután meccs.

 - Basszus, el is felejtettem - kaptam a fejemhez.

 - Na szép - csóválta meg a fejét. - Mi lesz később, ha már most...

 - Csssh - tettem az ujjamat a szájára, amit ő egy egyszerű mozdulattal megharapott. - Megoldjuk, ne félj. Bízz bennem!

 - Oké - mosolyodott el. - De szerintem most jobb lesz, ha sietsz, mert szöszi barátod már elég ingerültnek tűnik - mutatott Lolora, aki tíz másodpercenként az órájára nézett.

 - Vigyázz magadra - nyomtam puszit a szájára majd el húzódtam, mielőtt újra elmélyültünk volna egymásban.

 - Te is Kicsim. Majd hívlak.

 - Jó - néztem rá. Jó pihenést és szép álmokat! - nyitottam ki az autó ajtaját.

 - Akkor ma éjjel veled álmodom - búcsúzott el a focista vigyorogva, aztán intett egyet és elgurult.

 - Na végre, már azt hittem itt éjszakázok a küszöbön - hallottam meg Lorenzo felháborodott hangját.

 - Én is szeretlek - nevettem fel majd beengedtem magunkat az ajtón.

  A családom a nappaliban ült és tévézett, mi pedig egy gyors köszönés után felmentünk a szobámba, hogy végre valahára megtudjam, mi az a nagy dolog, ami Lorenzoval történt.

 

67.fejezet

Lorenzo

  - Köszi a fuvart - csuktam be a brazil focista autójának ajtaját és elindultam az üzletünk felé. Ahogy beléptem, apám megkönnyebbülve sóhajtott fel.

 - De jó, hogy itt vagy kisfiam - nyomott egy kötényt a kezembe. - Állj be légyszíves segíteni.

 - Miért én? - húztam el a számat. - Miért nem Francesco? - mutattam a bátyámra, aki vigyorogva fűzte a pultban dolgozó lányokat.

 - Kérlek - pislogott rám apa fáradt szemekkel.

 - Rendben - csóváltam meg a fejem lemondóan, majd széles mosolyt varázsolva az arcomra elindultam felvenni a rendeléseket. Mivel sokszor segítettem már, így nagyon gyorsan behoztam a lemaradásokat és jókedvűen néztem szét az elégedett vendégek arcán.

 - Hol hagytad a csini barátnődet? - fordult felém Cesc, de szóra sem méltattam és inkább hátat fordítottam neki. - Süket vagy? - kapta el a karomat.

  A nyugalom álarcát erőltettem magamra, majd gúnyos mosollyal közöltem vele.

 - Nem vagyok, csak alkalmanként, mikor is valaki olyan szól hozzám, aki számomra egy nulla.

 - Jaj, ne már öcsi - nyomta meg a szót. - Most komolyan még mindig azért vagy berágva rám, mert elmeséltem a barátaidnak, hogy meleg vagy? - röhögött fel.

 - Már nem érdekel - mondtam tettetett nyugalommal. - Nem vagyok már mérges, mert ha az lennék, az azt jelentené, hogy jelentesz nekem valamit. Márpedig te már egy senki vagy a szememben - sétáltam el tőle felemelt fejjel.

 - Lorenzo - csattant fel a hangja -, ezt még megbánod - fenyegetett meg az ujjával.

 - Nem érdekelsz - rántottam meg a vállamat közönyösen, de belül visítva menekültem volna előle.

 - Még mindig nem bírtok magatokkal? - emelte fel a fejét apa, mikor beléptem az irodájába.

 - Nagyon jól tudod, hogy Cesc és köztem a testvéri szeretet egyenlő a mínusz végtelennel.

 - Tudom - sóhajtott fel. - Csak reménykedem, hogy egyszer megváltozik a véleményetek és újra jóban lesztek.

 - Nem akarlak elkeseríteni, de amíg ennyire homofób módon gondolkodik, addig erre semmi esély sincs - húztam el a számat.

 - Váltsunk témát - szomorodott el jó apám. - Pár nap és itt a suli. Meg van már mindened a kezdésre?

 - Még nincs, de Lexyvel megbeszéltük, hogy valamelyik nap elmegyünk és együtt megveszünk mindent.

 - Persze, hiszem osztálytársak lesztek - mosolyodott el végre. - Szeretem azt a kislányt.

 - Én is - nevettem el magam. - Mióta megismertem, megváltozott az életem. Ő annyira más, mint akikkel eddig lógtam. Az első nap óta tudja, hogy meleg vagyok, de egy percig sem érdekelte.

 - Örülök neki, hogy ilyen jól megvagytok. Mindenkinek szüksége van egy igazi barátra és ahogy elnézlek titeket, zsák a foltját - nevetett fel hangosan.

 - Lolo - kopogott be Julia, az egyik pultos lány. - Újabb roham érkezett, segítenél? - pislogott könyörögve, mire felugrottam.

 - Bocs, de vár a munka - intettem apámnak, majd kiléptem a kávézóba, ami tényleg újra dugig volt. Az asztalok közt szlalomoztam a tálcákkal, mikor újabb vendégek jelentek meg az ajtóban. Ahogy elnéztem őket, apa, anya és a fiuk, aki azonnal felkeltette a figyelmemet. A barna kócos haj és a világító zöld szemek mágnesként vonzották a tekintetemet. Ő is rám nézett, majd egy féloldalas mosollyal válaszolt a bámulásomra. Zavartan fordultam el tőle, majd mikor helyet foglaltak, melléjük léptem.

 - Mit hozhatok? - kérdeztem remegő hangon, gyomromban egy kisebb kősziklával.

 - Én egy latte macchiatot kérnék - mosolygott rám kedvesen az asszony.

 - Én egy erős feketét - morogta az apuka, majd a fiára nézett és a fülemnek ismerős nyelven kérdezett tőle valamit.

 - Narancslevet - válaszolt a srác olaszul, miközben a zöld íriszeit az enyémekbe fúrta -, de ha lehet, hideget - villantott rám egy olyan mosolyt, amitől a térdeim elgyengültek.

 - Má...máris hozom - jöttem zavarba tőle.

  Sietős léptekkel a pulthoz mentem és leadtam a rendelést. Amíg elkészült próbáltam rendbe szedni a gondolataimat, amiket a srác totálisan összezavart.

 - Lolo - simított végig a karomon Julia -, kész a rendelése a cuki fiús asztalnak - kuncogott fel.

 - Köszi - mosolyogtam rá, majd megpróbáltam elügyeskedni az innivalókat az asztalok közt úgy, hogy ne borítsam rá senkire.

 - Tessék a kávé és a latte - csúsztattam a szülők elé a csészéket -, és a narancslé, extra hidegen, ahogy kérted - tettem volna le a poharat, de a srác, mintha direkt tenné, meglökte a kezemet, így az üdítő a jégkockákkal az ölében landolt.

 - Bo...bocsánat - dadogtam idegesen, miközben az arcom színe már a stop táblához kezdett hasonlítani.

 - Nem gond, én voltam a béna - somolygott rám miközben felállt a székéből.

 - Várj segítek - vettem kezembe egy adag szalvétát az asztalról és megpróbáltam felitatni vele a folyadék nagy részét.

 - Öhm.. azt hiszem boldogulok egyedül is - pislogott rám már ő is elpirulva és mikor rájöttem az okára, úgy kaptam el a kezeimet a nadrágjától, mintha leforráztak volna.

 - Ne haragudj! - haraptam be az ajkamat. - Gyere, van az öltözőben váltóruhám - támadt ragyogó ötletem. - Ahogy elnézem, egyezik a méretünk.

  Az apuka valamit mondott neki, mire felnevetett, de nem jókedvűen.

 - Azt hiszem, élek az ajánlatoddal - mosolygott rám és követni kezdett. Sietve nyitottam be a helységbe, majd a szekrényemhez léptem és hosszas kutatás után előhúztam egy régebbi farmert.

 - Tessék - nyomtam a kezébe, majd elfordultam. - Remélem megérted, hogy nem hagyhatlak egyedül - magyaráztam neki meg a jelenlétemet.

 - Persze, semmi gond - kuncogott fel. - Amúgy Ádám vagyok - ejtette ki a nevét furcsa akcentussal.

 - Lorenzo, de a barátaimnak csak Lolo.

 - Nos Lolo örülök, hogy megismerhettelek - sétált elém. - Bár kicsit rendhagyóra sikerült a dolog - nézett rám huncutul csillogó szemekkel. - Holnap visszahozom - simított végig a kissé gyűrött anyagon. - Bent leszel?

 - Nem kell sietned vele, és nem tudom, hogy bent leszek e - hadartam el.

 - Hogyhogy?

 - Csak akkor szoktam beugrani, ha apának szüksége van rám. - Kérdő tekintettel várta a magyarázatomat. - Az övé ez a hely - nevettem el magam.

 - Így már értem - vigyorodott el. - Legalább nem kell félnem, hogy kirúgnak a kis malőrünk miatt.

 - Hát azt biztosan nem - mosolyogtam rá, majd a következő pillanatban arra eszméltem, hogy a falnak szorít és ajkait az enyémekre nyomja. A hirtelen jött érzéstől visszacsókoltam, majd mikor megéreztem kutakodó, forró, bársonyos nyelvét, ami bejutásért kuncsorgott, észhez tértem és ellöktem magamtól.

 - Megőrültél? - néztem rá hitetlenkedve.

 - Mindig is őrült voltam - nevetett fel és végigsimított az arcomon, majd ellépett tőlem. - Ez lesz a kedvenc helyem - nyalta meg a szája szélét perverzül, aztán pedig magamra hagyott a kavargó gondolataimmal és a hevesen dobogó szívemmel.

66. fejezet

Lexy:

  Lorenzoba csimpaszkodva léptem át a milnelloi pálya kapuját. Még csak most jutott el a tudatomig, hogy nem csak Stephan lesz itt, hanem Mattia is.

 - Nyugi Lex - fordított maga felé szöszke barátom. - Egyszer úgyis túl kell ezen esned és minél előbb annál jobb.

 - Tudom csak... - kezdtem, de nem tudtam befejezni, mert kivágódott az öltöző ajtaja és kilépett az akivel most pont nem akartam találkozni. Ahogy meglátott, megtorpant és szemeit az enyémekbe fúrta. Ettől a nézéstől a lelkiismeretem baltával kezdte apró darabokra hasogatni a szívemet. A fájdalom és a keserűség ami belőle sugárzott szinte letaglózott. Percekig csak egymást néztük szótlanul. Ahogy szemeimet lejjebb vezettem az arcán, megláttam egy lila foltot és egy vércsíkot a szája szélén. Ijedten kaptam a szám elé a kezem és ha Lolo nem tart vissza, akkor odaszaladok és megsimogatom a fájdalmas pontot a focista arcán, amiről azonnal tudtam, hogyan keletkezett. Mattia mikor rájött, hogy mit nézek, lesütötte a szemeit, majd egy halk "ciao" után elsietett mellettünk.

 - Sajnálom - csúszott ki a számon mikor mellém ért, mire egy pillanatra megtorpant, de nem fordult felém.

 - Én nem, mert megérte - mondta, majd otthagyott teljesen lesokkolva.

 - Hello cica! - szólalt meg egy csöppet sem kedves hang mögöttem, mire visszatértem a földre. - Jó kis numera lehetsz, ha a két kiskakas így egymásnak ugrott miattad - nyalta meg a száját undorítóan Balotelli.

 - Mario! Hagyd békén azt a lányt! - jelent meg mögöttem Kaká, majd óvón átölelt. - Szia Kicsilány, jól vagy? - nézett rám aggódva, amitől a szívemet melegség járta át.

 - Fogjuk rá - eresztettem meg felé egy halvány mosolyt.

 - Ne is törődj vele! - intett az olasz csődőr felé. - Amelyik kutya ugat, az nem harap - mondta hangosan.

 - Nana! - vigyorgott tovább a Milan negyvenötöse. - Pedig harapok, méghozzá nagyot - csattintotta össze a fogait, amitől engem még a víz is levert.

 - Balo! - szólt rá most már mérgesen a brazil. - Menj, találj magadnak valami nőt, akin kiélheted a perverzióidat! Lexyt pedig hagyd békén. Ő még csak egy kislány.

 - Finom, friss husika. Nyami - rángatta meg a szemöldökét a fekete játékos felém hajolva.

 - Minden oké? - szólalt meg Stephan a focista háta mögül. A megkönnyebbülés lavinaként áradt szét bennem.

 - Persze - válaszolt Balotelli mindenki helyett. - Csak hülyéskedtem egy kicsit a barátom csajával, hogy ne unatkozzon míg az ideér - vigyorgott miközben a szemei éhesen tapadtak rám.

 - Akkor most már leléphetsz, mert megjöttem - állt mellém Stephan és átölelte a derekamat. - Szia Édes! - csókolt szájon és elmosolyodott.

 - Szia - leheltem az ajkaira és teljesen elvesztem a csokibarna íriszekben, amik aggódva pásztázták végig az arcom.

 - Blööe - imitált hányás hangot a csatár. - Annyira nyálasak vagytok - húzta el a száját majd otthagyott minket. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amit Stephan nem hagyott szó nélkül.

 - Tudom, hogy fura a stílusa, de attól még jó srác - vette védelmébe a barátját.

 - Elhiszem - mondtam csöppnyi meggyőződés nélkül - csak tudod, ő olyan valaki akit én soha nem fogok csípni - húztam el a számat.

 - Na jó, fiatalok, akkor én most lelépek - szólalt meg nevetve Kaká.

 - Köszönöm - nyomtam puszit az arcára, jelezve, hogy jól esett, hogy megvédett a nagyszájú botrányhőstől.

 - Ö...azt hiszem én is megyek - sétált mellénk Lorenzo, akiről az elmúlt percek eseményei miatt teljesen megfeledkeztem.

 - Biztos? - kérdeztem csalódottan.

 - Igen. Kaká, eltudnál vinni a szüleim kávéházáig? - nézett reménykedve a brazilra.

 - Persze, gyere - emelte fel a sporttáskáját a kérdezett, a földről és elindult a kijárat felé. - Ja és Lexy - fordult vissza hozzám - a gyerekek szeretnének látni.

 - Ó, jó - mosolyodtam el. - Valamelyik nap átmegyek egy kicsit, ha nem baj.

 - Szerinted mondanám, ha az lenne? Inkább az a gond, hogy addig is kiszekálják a lelkemet míg nem jössz - intett vigyorogva, majd Lorenzoval együtt eltűntek a látóteremből.

 - Na végre kettesben - sóhajtott fel Stephan és a derekamnál fogva közelebb húzott. - Erre vártam egész nap - somolygott rám, majd lecsapott az ajkaimra. Boldogan simultam a karjai közé, magamba szívva a tusfürdőjének finom illatát.

 - Gyere, van egy meglepim - mondta, mikor hosszú percek után végre elszakadtunk egymástól. Összebújva sétáltunk el az autójáig, majd beültünk.

 - Kérdezhetek valamit? - néztem rá félve.

 - Persze - sóhajtott fel, mintha tudná, hogy mire szeretnék választ kapni.

 - Te voltál? - sütöttem le a szemeimet.

 - Igen.

 - Miért? - pislogtam ki az ablakon, kerülve vele a szemkontaktust.

 - Mert megvédem ami az enyém és te határozottan az vagy - nyúlt az állam alá és maga felé fordította az arcomat. Csokoládébarna szemei most sötétebbnek tűntek a szokottnál.

 - Akkor te pedig az enyém? - húztam fel mosolyogva a szemöldökömet.

 - Testestől-lelkestől - vigyorodott el és közelebb húzott magához. - Ezt soha ne felejtsd el - suttogta, majd apró csókokkal borította be az arcomat, a szemeimet és végül a számat. Ahogy csókolózni kezdtünk, a levegő egyre forróbb lett körülöttünk. Karjaink már úgy körbefonták a másikat, mint valami folyondár. A nagy heveskedésben valamelyikünk véletlenül megnyomta a dudát és az éles hang visszatérített minket az autóba.

 - Azt hiszem egyre nehezebben tudok neked ellenállni - vigyorgott rám Stephan mélyeket lélegezve, én pedig megbabonázva néztem piros, duzzadt ajkait.

 - Azt hiszem nekem sem nagyon sikerül - közöltem vele rekedt hangon és én is elmosolyodtam. Kinéztem az ablakon, míg Stephan kiállt a parkolóból és besorolt a forgalomba.

 - Hová megyünk? - kérdeztem, mikor eszembe jutott, hogy meglepetést ígért.

 - Meglátogatjuk édesanyámat - mondta és egyik kezét a combomra csúsztatta.

 - Mi? - néztem rá döbbenten, miközben legalább két ütemet kihagyott a szívem.

 - Úgy gondoltam, hogy én már ismerem a te családodat, így itt az ideje, hogy te is megismerd az enyémet. Legalábbis azt a részét aki most Olaszországban tartózkodik és ő az anyukám. Amúgy is már nagyon kíváncsi rád - nézett rám vigyorogva, majd tekintetét visszakapta a forgalomra.

  Csendben ültem, teljesen magamba szállva. Idegesen tördelni kezdtem az ujjaimat. Legalább mondta volna előbb, akkor mást vettem volna fel és rendbe szedtem volna magam. Arról nem is beszélve, hogy lelkiekben is fel kellett volna készülnöm erre, mert most elég ramaty állapotban vagyok. Stephan mintha a fejembe látott volna, megszorította a combomat majd nyugtatónak szánt szavakat intézett hozzám.

 - Ha most azon töröd a buksidat, hogy miért nem nagyestélyiben jöttél, akkor el kell hogy szomorítsalak, mert anya jobban szereti a természetes lányokat, mint a kikent-kifent plázacicákat.

 - A...természetest? - néztem ijedten a barátomra miközben ujjaim önkéntelenül beletúrtak a természetesnek nem nevezhető rózsaszín rasztáim közé. A mozdulatom Stephannak is szemet szúrt és nevetve próbálta korrigálni az előző szavait.

 - Szóval az olyan lányokat szereti, akik nem játszák meg magukat és nincs rajtuk egy vödörnyi festék. Nyugi, téged imádni fog, ahogy én is - emelte a szájához a kezemet és megcsókolta. Arcom pirossága egyből elárulta, hogy mit váltott ki belőlem ez a mozdulat., így inkább neki dőltem a hűs üvegnek és próbáltam megnyugodni. Rendesen be voltam parázva. Idegességem pedig akkor hágott a tetőfokára, mikor megálltunk egy gyönyörű ház előtt és leállította az autót.

 - Megjöttünk - mosolygott rám majd kipattant mellőlem és megkerülve a kocsit kinyitotta az ajtómat. - Hölgyem - nyújtotta bohóckodva a karját és én nevetve szálltam ki a segítségével.

 - Uram - hajoltam meg kecsesen.

 - Ezt szeretem - nézett rám csillogó szemekkel.

 - Mit? - kacérkodtam vele és jóleső sóhaj hagyta el a számat mikor közel húzott magához.

 - Amikor mosolyogsz és boldog vagy - simított végig az arcomon. - Mindent megadnék érte, ha ez mindig így maradna.

   Most én voltam a kezdeményező. Kezemet a tarkójára csúsztattam és számat az övére nyomtam. Apró morgás ütötte meg a fülemet ami a mellkasából szakadt fel, mikor ujjaim simogatni kezdték a nyakán lévő pihéket.

 - Kisfiam, ma még bejöttök, vagy megvárjátok a kertben a naplementét? - hallottuk meg érzésem szerint Stephan anyukájának nevető hangját. Mint akit a bolha csípett meg, úgy ugrottam el a barátomtól, majd vérvörössé vált arcomat a mellkasához szorítottam.

 - Mindjárt megyünk - kuncogott fel a mozdulatomra, mire belecsíptem az oldalába. - Nyugi, nem lesz semmi baj.

 - Könnyű azt mondani - sóhajtottam fel. - Épp most mutatkoztam be neki, hogy mennyire nem tudok jó kislány lenni a közeledben - duzzogtam.

 - Szeretem, mikor nem vagy jó kislány - súgta a fülembe vigyorogva, majd belecsókolt a hajamba. - Na gyere, essünk túl rajta.

 Megragadta a kezemet és maga után húzott a házba. Nagy levegőt vettem és őt követve beléptem az ajtón. Csak nem eszik az anyukája lányokat vacsorára.

65. fejezet

Stephan

  A tegnapi este után jókedvűen ébredtem. Örültem, hogy Lexyvel mindent megtudtunk beszélni. Azzal, hogy ennyire őszinte volt teljesen levett a lábamról. Kezdtem megbízni benne. Benne, de nem Mattiában. Ahogy eszembe jutott a védő, az ujjaim ökölbe szorultak. Ma még lesz vele egy "beszélgetésem". Ezen agyalva ültem be az autómba és szép lassan elindultam az edzésre. A portán köszöntem az ismerősöknek majd elsétáltam az öltözőkig. Ahogy beléptem, szememmel azonnal De Scigliót kerestem, de még nem volt bent.

 - Ciao! - köszöntem a többieknek.

 - Ciao, Fáraó! - nevettek rám a többiek.

 - Mi ez a vigyor?

 - Semmi, csak szép az élet - vontam meg a vállamat jókedvűen, de azonnal lehervadt az arcomról a mosoly, mikor kinyílt az ajtó és belépett rajta Mattia. Szemei azonnal rám villantak amitől nekem elborult az agyam és nem gondolva semmire, odaléptem elé és behúztam neki egyet.

 - Stephan! - kiáltott fel Kaká majd elém állt, hogy ne tudjak többet ütni, de nem is volt szándékomban. - Ez most mire volt jó? - nézett rám mérgesen a brazil,

 - Hagyd csak - tápászkodott fel Mattia a földről. - Teljesen jogos volt - törölte meg a szája szélét, ahonnan vékony csíkban csordogált a vér.

 Kaká a fejét kapkodta köztünk, míg a többiek meredten néztek ránk.

 - Mi a fasz van veletek? - ordította az ideiglenes kapitányunk. - Elment az eszetek?

 - Nem - fordítottam el a fejemet De Sciglioról. - Csak volt egy kis tartozásom - léptem a szekrényemhez és folytattam az átöltözést. A helységben tapintani lehetett volna a feszültséget, de senki nem mert rákérdezni a dolgok miértjére. Szótlanul készültünk el, majd elindultunk a pályára. Utolsóként akartam elhagyni az öltözőt, de Kaká visszatartott.

 - Mi volt ez? - állt meg előttem keresztbe tett karokkal.

 - Semmi - vontam meg a vállam. - Legalábbis semmi olyan, amihez másnak is köze volna.

 - Már hogy a picsába ne lenne közöm! - ordított a képembe. - Ennek a csapatnak én vagyok most a kapitánya, míg Ricky vissza nem tér, és nem hiszem, hogy az ilyen jelenetek jót tesznek a csapategységnek.

 - Nem lesz több ilyen - morogtam és tekintetemet az ablakra emeltem, jelezve, hogy befejezettnek tekintem a vallatást.

 - Oké - fújta ki magát a brazil, majd kezét a karomra helyezte. - Stephan, most nem mint kapitány, hanem mint a barátod kérdezem, hogy mi volt ez köztetek?

  Kérdő tekintetét látva nagyot sóhajtottam és kiböktem.

 - Megcsókolta Lexyt.

 - Mi? - kerekedtek el Kaká szemei. - De hogy? Mikor? Mi van? - kérdezte zavartan.

 - Tegnap - húztam el a számat.

 - Honnan tudsz róla?

 - Lexy mondta el - ültem le az egyik padra és fejemet a kezeim közé ejtettem.

 - Basszus - ült le mellém még mindig lesokkolva. - Akkor most...ti... - nézett rám félve.

 - Megbeszéltük - mosolyodtam el halványan.

 - Ezt vegyem úgy, hogy minden oké köztetek?

 - A legteljesebb mértékig - bólogattam.

 - Az jó - mosolyodott el. - Már mint... szóval érted. Örülök, hogy még mindig együtt vagytok. Lexy aranyos lány és nem hiszem, hogy megcsalna - gondolkodott el. - Viszont a történtek tudatában már értem az előző kirohanásodat, de remélem több nem lesz - nézett komolyan a szemembe.

 - Amíg távol tartja magát a barátnőmtől, addig nem - biztosítottam róla.

 - Gyertek már! Mindenki rátok vár! - robbant be az öltözőbe De Jong. - Allegri őrjöng!

 - Bassza meg! - kaptunk mindketten a fejünkhöz, mert csak most tűnt fel, hogy jól eltrécseltük az időt. Felugrottunk a padról és futólépésben indultunk el a pályára.

  Azonkívül, hogy az edző leordította a fejünket még jó sok plusz munkát is kaptunk. Bocsánatkérőn néztem Kakára, de ő csak rám kacsintott. Hullák voltunk, mire befejeztük az edzést. Úgy éreztem egy ilyen délelőtt után muszáj találkoznom Lexyvel, ezért a felhívtam őt. Néhány mondat után tudatosítottam benne, hogy mennyire hiányzik, majd megkértem, hogy találkozzunk. Örömmel bele ment. Még csak nem is sejtette, hogy mit tervezek ellene és csak remélni mertem, hogy nem fog megharagudni érte.

  Ahogy bontottam a vonalat, máris hívtam egy másik számot.

 - Szia Anya! Nem lenne gond, ha ma délután meglátogatnánk Lexyvel?

64.fejezet

Lexy

   Este mire beértem Lolo már aludt. Nem is csodálkoztam rajta, hiszen a délelőtt nagyon kimerítő lehetett számára főleg lelkileg. Kibújtam a köntösömből majd belefúrtam az arcomat és mélyeket lélegeztem Stephan illatából amit jól magába ivott az anyag. Megkönnyebbülten húztam magamra a takaróm. Mozgolódásomra Lolo felém fordult és átölelve a derekamat húzott magához.

 - Minden oké? - kérdezte morogva.

 - Igen - válaszoltam. - Aludj csak, majd reggel megbeszéljük - szóltam hátra a vállam felett és befészkeltem magam a karjai közé. Az álom manó hamar rám talált.

   Reggel az arcom cirógatására ébredtem.

 - Lex - súgta a fülembe a barátom - bébi, ébresztő!

  Egy elkeseredett morgással válaszoltam, mert nem szerettem, ha felkeltenek.

 - Itt van Stephan - kuncogott fel Lolo mire felugrottam, de nem számoltam a fölém hajoló fiúval. így rendesen összefejeltünk.

 - Aú, ez fájt! - kiáltott fel majd elterült mellettem.

 - Nekem is - szorítottam a tenyeremet a sajgó homlokomra és végre kinyitottam a szemeimet. Az első amit felfogtam, hogy csak ketten vagyunk a szobában.

 - Hol van? - néztem a még mindig szenvedő fiúra.

 - Micsoda?

 Hát Stephan! - forgattam meg a szemeimet. - Azt mondtad, hogy itt van.

 - Csak hülyéskedtem, mert kíváncsi voltam, hogy mit reagálsz rá - húzta el a száját, de mikor meglátta a haragos tekintetemet, inkább a fejére húzta a takarót. - Ne haragudj! - magyarázott alóla. - Unatkoztam és szerettem volna, ha elmeséled, hogy mi történt tegnap. Elég sokáig voltál kint - hallottam a hangján, hogy vigyorog -, de biztos nem fáztál, mert melegített az erős karjaival - röhögött fel még mindig elbújva előlem. mivel nem tudtam behatárolni, hogy mije hol van, így a közepére csaptam a takarónak.

 - Aú, ez már terrorizálásnak minősül - húzta le a fejéről a paplant és csúnya pillantásokkal illetett.

 - Megérdemelted - vontam meg a vállaimat.

 - Igen? - villantak meg a szemei és a következő pillanatban már az ágyra döntve feküdtem és Lorenzo csikizett.

 - Ne-ne-ne-ne! - sikítoztam, de nem hatotta meg, tovább folytatta a kínzásomat. - Lolo, nem bírom tovább, bepisilek - ziháltam hangosan, mire elengedett. Felpattantam az ágyról és a fürdőszobába rohantam. A dolgom végeztével belenéztem a tükörbe és jól szemügyre vettem a lila foltot a nyakamon.

 - Ez nem komplett - morogtam az orrom alatt, majd anya alapozóját eltulajdonítva megpróbáltam eltüntetni a szívás nyomot.

 - Az igen! - állt be mögém Lorenzo és érdeklődve figyelte mit csinálok. - Kérdeznem sem kell, anélkül is látom, hogy kibékültetek - vigyorgott mire mellkason csaptam.

 - Fogd be!

 - Ott még látszik - mutatott egy pontra majd kivette a kezemből a krémet és bekente vele a még mindig lila részt. - Így ni - húzta össze a szemét, hogy megcsodálhassa a művét.

 - Köszi - fordultam vissza a tükörhöz és boldogan pislogtam a szinte teljesen eltüntetett foltra.

 - Elmondod végre, hogy mi történt, vagy sakkozzam ki magam? - ült a kád szélére és kíváncsian meresztette rám a szemeit. Leültem mellé és aprólékosan elmeséltem neki mindent az estémről. Imádtam Lolóban, hogy soha nem szólt közbe, hanem megvárta míg befejezem és csak aztán tette fel a kérdéseit.

 - Ne érts félre, örülök, hogy minden oké köztetek, de mi lesz Mattiával?

 - Fogalmam sincs - sóhajtottam fel. - Megpróbálok úgy tenni, mintha semmi sem törtét volna.

 - Szerinted menni fog?

 - Nem - nevettem fel kínomban -, de megpróbálom.

 - Tedd, de ne próbáld! - idézte szőke barátom Yoda mestert.

 - Az erő velem van - vigyorodtam el majd kézen fogtam Lolot és visszamentünk a szobámba. Gyorsan felöltöztünk és lesétáltunk a konyhába, hogy nézzünk valami reggelinek valót.

 - Szendvics vagy...szendvics? - emeltem fel a fejemet a hűtőből.

 - Enni vagy nem enni, ez itt a kérdés - hülyéskedett Lorenzo. - Tök mindegy, olyan éhes vagyok, hogy bármit megeszek amit elém raksz.

  Előpakoltam egy csomó dolgot, szalámit, vajat, sajtot, paradicsomot, paprikát és neki álltam egy hadseregnek való szendvicset gyártani.

 - Nem nyúlka-piszka, mert megszúr a bicska - csaptam a fiú kezére, aki előszeretettel csipegette el a hozzávalókat. - Mindjárt kész, várj már egy kicsit! - mondtam és gyorsan rádobáltam a feltétet a megvajazott kenyerekre.

 - Ú, ez nagyon guszta - nyelt nagyot aztán a telójához kapott.

 - Mit csinálsz? - értetlenkedtem.

 - Mit gondolsz? Képet csinálok és kiposztolom, milyen jó sorom is van ma - mondta és így is tett.

 - Kocka - ingattam meg a fejemet mosolyogva majd leültem enni. Alighogy befejeztük a kajálást, jelzett a telefonom, hogy üzenetem érkezett.

     "Skype! Most! R+Zs+R+N"

  Vigyorogva siettem a szobámba és benyomtam a gépemet, ami néhány perc múlva jelezte, hogy kapásom van.

 - Buongiorno! - kiáltottam vidáman a rám meredő barátaimnak.

 - Ez beszívott - jelentette ki Roni.

 - Szerintem csak szimplán hülye, mint mindig - közölte Zsolti.

 - Az én meglátásom szerint egyszerűen csak szerelmes - csóválta meg lemondóan a fejét Noncsi.

  Elképedve néztem rájuk.

 - És szerinted Réka? - pislogtam a negyedik barátomra, aki csak magában somolygott. - Szerinted mi bajom? - vágtam csípőre a kezeimet, mert nem ilyen fogadtatásra számítottam.

 - Biztosan tudni akarod a gondolataimat? - húzta eszelős mosolyra a száját ami tök ijesztőre sikerült.

 - Nem, inkább nem - tettem fel a kezeimet védekezésül. - Amúgy meg mi bajotok van? Miért vagytok ilyen búval baszottak?

 - Szerinted? - hajolt Zsolti közelebb a monitorhoz. - Pár nap, kezdődik a suli és te nem leszel ott - sóhajtott fel.

 - Ó - nyögtem ki az egyetlen értelmes szót, ami az eszembe jutott. Az eddigi jókedvem elszállt.

 - Na mi ez a kripta hangulat? - állt mögém Lolo. - Ciao ragazzi! - integetett a többieknek. Zsolti csak visszaintett, Roni elhúzta a száját és biccentett, Noncsi mosolygott, Réka pedig...hát, ő elolvadt a szöszi látványától.

 - A suliról beszéltünk - világosítottam fel a később érkezőt.

 - Ti is úgy várjátok már, mint én? - ült le mellém a szőke srác idegesítő lelkesedéssel.

 - Pont ez az, hogy nem - közölte vele fapofával Vera.

 - Miért? - nézett rá értetlenül a fiú.

 - Mert neked könnyű lesz Lexy mellett, de nekünk hiányozni fog - vágta oda flegmán, mire Lorenzo csak megszeppenten pislogott.

 - Nyugi - tettem a vállára a kezem. - Ő így mutatja ki, hogy szenved a hiányomtól - mosolyogtam kedvesen a fiúra, de közben gyilkos pillantásokkal illettem a barátnőmet, aki csak megvonta a vállát.

 - Befejeznétek? - kérdezte Zsolti, felvállalva a békítő szerepét. - Még csak tíz perce beszélünk, de már veszekedés van. Nem azért hívtuk Alexát, hogy ezt hallgassa.

 - Ott a pont - jelentette ki Réka, aki a szemét egy pillanatra sem vette le a barátomról. Ha nem tudnám, hogy tisztában van Lorenzo másságával, meggyanúsítanám, hogy szerelmes belé, de így? Így meg csak kuncogtam a melegek iránti rajongásán.

 - Megtudhatnám akkor, hogy miért is hívtatok? - pislogtam rájuk érdeklődve.

 - Hogy figyelmeztessünk, mi lesz két hét múlva - vigyorgott Noncsi.

 - Miért, mi lesz?

 - Na mi? - néztek rám várakozón mindannyian.

 - Fogalmam sincs - ráztam meg a fejemet miközben azon gondolkodtam, hogy vajon milyen dátumot felejtettem el.

 - Gyerünk Micimackó! Gondolkozz, gondolkozz! - utánozta a sárga medve mozdulatait Zsolti.

 - Két hét... - hümmögtem magamnak. - Két hét múlva már suli van - vezettem le. - Szeptember eleje.

 - Nagyon jó! És Ribikém mi van szeptember elején? - kérdezte szarkasztikus hangján Roni.

 - Szeptember eleje? - kérdeztem vissza, mert halvány lila gőzöm sem volt róla miről beszélnek.

 - Kirándulás te észlény - röhögött fel Noncsi a szerencsétlenkedésemet látva.

 - Kirándulás? - néztem rájuk, de még mindig nem tudtam miről beszélnek.

 - Az baszd meg! - forgatta meg a szemeit Vera. - Suli, Marcsi néni, mi, kirándulás, Olaszország. Így már rémlik valami?

  A hathatós segítségnek hála rájöttem.

 - Két hét múlva találkozunk! - sikítottam fel örömömben.

 - Na végre, leesett neki - röhögött ki Roni.

 - Ezért jár a keksz - nevetett Noncsi.

 - Nem egy, egy egész keksz gyár! - jelentette ki Zsolti.

 - minek örültök ennyire, - nézett rám Lolo kíváncsian, mert észre sem vettük, átváltottunk magyarra.

 - Bocsi - néztem rá kiskutya szemekkel. - Két hét és megismerheted a barátaimat személyesen is.

 - Ó - pislogott rájuk csodálkozva, majd elmosolyodott. - Nagyon örülök neki.

 - Bizony Lorenzo - nézett rá jelentőségteljesen Réka - végre élőben is láthatlak!

 - Miért most halott? - hecceltem a barátnőmet.

 - Ki tudja? - vette a lapot. - Lehet, hogy nekrofíl vagy és hogy ne bukj le, te mozgatod őt a háttérből, mint egy bábot - eresztette szabadjára a gondolatait.

 - Stop! - kiáltott fel szörnyülködve Zsolti. - Most álljatok le, mert ha belemelegedtek akkor senki nem tudja majd leállítani azt a perverz, pszichopata elméteket.

 - Most miért, - kérdeztem tőle nyávogós hangon. - Nem is vagyunk olyanok.

 - Ú, baszd meg! Atlas rendesen túlórázhat, hogy ne szakadjon ránk az ég - horkant fel Roni mire mindannyian röhögni kezdtünk.

  A telefonom csörgése szakította félbe jókedvű nevetésünket.

 - Ciao - köszöntem a hívónak.

 - ......

 - Most?

 - .....

 - Jó, de nem baj, ha Lolót is viszem?

 - .....

 - Akkor fél óra múlva ott vagyok.

 - ....

 - Én is - vigyorodtam el és befejeztem a beszélgetést. Felnéztem a monitorra, ahonnan négy kíváncsi szempár figyelt rám.

 - Mi van? - kérdeztem élesen.

 - Mindennek vége - kapott a szívéhez színpadiasan Roni - Lexy elveszett.

 - Ez hülye - pislogtam rá, majd a többiekre. - Ti tudjátok miről beszél?

 - Csak arról kedves barátosném, hogy menthetetlenül beleszerettél az egyiptomi uralkodóba - folytatta Vera.

 - Kibe?

 - A Fáraóba, te dinka - nevetett fel Zsolti az értetlenségemet látva.

 - Elmentek ti tudjátok hova, - sóhajtottam fel, de közben mosolyogtam.

 - Persze, két hét múlva hozzád. De ugye nem kell mondanom, hogy alap dolog, hogy elviszel minket a San Siroba? - hajolt közelebb a monitorhoz Roni és próbált nagyon kemény arcot vágni, de csak azt érte el vele, hogy jól kiröhögtük.

 - Naná, hogy kiviszlek, de meg kell ígérned, hogy nem lesz minden második szavad Özil vagy Mesut - vigyorogtam rá.

 - Megígérem. Csak minden harmadik - nevette el magát.

 - Oké - néztem az órára. - Bocs Ribik, de mennem kell, mert Stephan hívott az előbb, hogy jó lenne, ha az edzés végére oda érnék.

 - Megbocsátunk - mondta Noncsi.

 - Érezzétek jól egymást - húzogatta a szemöldökét Roni.

 - És még én vagyok a perverz? - sóhajtottam fel.

 - Igen - vágták rá egyszerre.

 - Tőled tanultam Mester - hajolt meg Vera a monitor előtt.

 - Oké, mára elég volt belőletek - nevettem fel, majd elköszöntem. Ők is így tettek aztán kikapcsoltam a gépet.

 - Kíváncsi vagyok, hogy amikor személyesen találkozunk, akkor is ilyen jófejek lesznek-e? - kérdezte maga elé meredve Lolo.

 - Még ennél is jobbak - nyugtattam meg. - De most már gyere, mert megígértem Stephannak, hogy sietünk.

 - Akkor gyerünk - ugrott talpra. - Ne várakoztassuk meg Őfelségét II. Shaarawy Fáraót! - vigyorodott el.

 - Túl sokat hallgattad a barátaimat - ráztam meg a fejemet rosszallóan, de azért én is mosolyogtam a megszólításon. A kulcsomat magamhoz véve, bezártam a lakást és elindultunk a pályára.