110. fejezet

Lexy

  Csigalassúsággal teltek a napok, pedig a naptár már január végét mutatta. Szilveszter másnapján Stephan elrepült Rómába, hogy csatlakozzon az új csapatához. Sajnos azóta nem sokat tudtunk beszélni, hiszen a beilleszkedés és a felzárkózás rengeteg energiáját lekötötte. Én ezt felfogtam, de akkor is hiányzott a közelsége. Nem tudtam kihez odabújni és nem volt kivel megbeszélnem a dolgaimat. 

Igen, jól látjátok. Nem volt senki mellettem a családomon és a magyar barátaimon kívül, akik skypon keresztül tartották bennem a lelket. 

Hogy hova lett Lorenzo és Ádi? 

Nos... Ádám még mindig nem heverte ki, hogy Lolo szakított vele. Teljesen befordult és senkit nem engedett magához. A köszönésen kívül nem volt több kommunikáció köztünk.

 Lolo pedig......

Na igen, ő egy másik fájdalmas pont lett az életemben. Először el sem akartam hinni, hogy kibékült Hirotóval, de aztán be kellett látnom, hogy ez az igazság. Én tényleg megpróbáltam beszélni a fejével, de hajthatatlan volt és csak jobban elfordult tőlem, így kénytelen voltam végig nézni ahogy a kedves, aranyos és lelkiismeretes barátomból egy nagyképű bunkó lesz.

(...)

 - Ah, de jó ezt látni - vigyorgott a hátam mögött álló és még mindig rohadt idegesítő Damiano miközben kilépett utánam az iskola kapuján.

 - Nem tudom miről beszélsz - tetettem a hülyét, pedig én is pontosan láttam, hogy Lorenzo megint Hirotóval enyeleg a túloldalon, mintha direkt Ádámot akarnák idegesíteni. 

 - Imádom nézni, ahogy darabjaira hullik a rémálompáros és tudod mi lenne még jobb? - tette fel a kérdést, amit úgy látszik költőinek szánt, mert azon nyomban meg is válaszolta. - Ha te meg a drágalátós focistád is erre a sorsra jutnátok - húzta el gúnyosan a száját. - Alig várom, hogy lássam a kisírt szemeidet és a szomorú arcodat.

 - És az miért lenne jó neked? - értetlenkedtem.

 - Mert akkor jönnék én és megvigasztalnálak - nyalta meg sokat mondóan a száját. - Hidd el, nagyon jól tudok vigasztalni - suttogta immár a fülembe, amitől kirázott a hideg is. 

 - Menj a fenébe! - taszítottam el magamtól majd sietve haza indultam, de még a sarkon is hallottam a fiú kárörvendő röhögését. 

Alig léptem be az ajtón, megrezzent a telefon a zsebemben. Kérdő tekintettel húztam elő, hiszen senki nem szokott keresni ilyenkor, épp ezért hatalmas mosoly kúszott az arcomra mikor megláttam a hívó nevét. 

 - Ciao - szorult össze a torkom a boldogságtól.

 - Ciao Szerelmem! - válaszolt egy fáradt, de jókedvű hang a másik oldalról. - Mi jót csinálsz?

 - Perpillanat? Beszélgetek a világ legjobb pasijával - kuncogtam fel.

 - Akkor sajnálom, hogy megzavartalak - jött kapásból a válasz, de tudtam, hogy csak bohóckodik. - Hiányzol - súgta néhány pillanatnyi néma csönd után. 

 - Te is nekem - sóhajtottam fel. - El sem tudod képzelni, hogy mennyire.

 - Gondolom. De nekem ne mond, hogy szöszi barátoddal nem ütitek el nevetve az időt? -  mondta, mit sem sejtve a mostanában kialakult helyzetről. 

 - Az más - adtam kitérő választ. 

 - De tényleg, mit csinálsz most? - kíváncsiskodott, mire megkönnyebbülten hunytam le a szemeimet. Tudtam, ha újból rákérdezett volna Lolora, nem bírtam volna tovább és kiöntöm neki a szívem, de pont ezt nem akartam, hiszen volt neki is éppen elég baja az új csapatánál. 

 - Ebben a pillanatban értem haza a suliból - válaszoltam az igazsághoz hűen. - Beértem a szobámba és végre letettem a cuccom - meséltem, miközben szabad kezemmel a vállamat masszíroztam ahol elnyomta a táska pántja.

 - De szeretnék most ott lenni veled - nyögött fel fájdalmasan. 

 - Mikor tudsz hazajönni? - kívánkozott ki belőlem a kérdés.

- Még nem tudom. Megpróbálok minél hamarabb, de itt nem úgy mennek a dolgok, mint a Milánnál. Ha be akarok kerülni a kezdőcsapatba, akkor egyetlen edzést sem hagyhatok ki - magyarázta szomorúan.

 - Értem - sóhajtottam fel lemondóan miközben elfeküdtem az ágyamon. - Mindegy, jössz amikor tudsz - erőltettem boldogságot a hangomba, de nem hiszem, hogy bevette. 

 - Most mennem kell - nyögött fel hirtelen és ezzel egy időben egy férfi hangot hallottam meg a háttérben. - Azonnal kapitány! - válaszolt a számomra idegen embernek készségesen. 

Éreztem ahogy összeszorult a szívem és a torkomat sírás fojtogatta. Magamban folyamatosan mantráztam, hogy nem fakadok sírva, nem fakadok sírva, de mégis mikor fülembe kúszott a búcsúzása, az első könnycseppek végig szánkáztak az arcomon.

 - Viszlát Szerelmem! Ahogy tudlak, megint hívlak - ígérte.

Mondani akartam neki valami szépet, valami bölcset amitől jobban érzi magát, de nem sikerült. Épp csak egy halovány Ciao - ra futottam az erőmből. 

Amint kinyomtam a hívást, végig borultam az ágyamon és hangos zokogásba kezdtem. Nem tudom, meddig bőgtem, de az utóbbi hetek összes csalódása, frusztrációja egyszerre csapott le rám, így mikor felálltam, hogy a fürdőszobámba menjek rendbe tenni magam, szabályosan megijedtem a tükörképemtől. A hajam csapzottan omlott a vállamra, a szemeim vörösen, duzzadtan hirdették, hogy a gazdájuk nem viseli jól az élet megpróbáltatásait. Nagyot sóhajtva folyattam hideg vizet a kezembe és gyorsan megmostam az arcom. Visszabotorkáltam a szobámba, de nem találtam a helyemet. Úgy éreztem, hogy összenyomnak a falak ezért muszáj volt eljönnöm otthonról. A lábaim maguktól indultak el a jól ismert hely felé, amit lassan egy hónapja kerültem. Mikor megérkeztem a célomhoz, hunyorogva emeltem fel a fejemet, hogy el tudjam olvasni a homlokzatot ékesítő betűket: SAN SIRO...

109. fejezet

Lexy

   Szorosan fogtam Stephan kezét miközben végig vezetett a tömegen. Szilveszter volt és mi a csapattal töltöttük az év utolsó óráit.

 - Itt van a mi gerlepárunk! - rikkantotta el magát Kaká. - Gyertek csak édeseim - invitált közelebb minket. - Meséljetek, hogyan tervezitek a túlélést egymás nélkül?

 Az eddig is békasegge alatt lévő hangulatom újabb métereket zuhant a kérdés következtében. Szomorúan pislogtam a barátomra, várva, hogy majd válaszol helyettem is.

 - Már nem a kőkorszakban élünk - csóválta meg a fejét kissé dühösen Stephan. - Van mobil, internet, skype, repülő... - sorolta egyre emelkedőbb hangon.

 - Nyugi - simítottam végig a karján. Teljesen megértettem a kiakadását, hiszen mióta megérkeztünk a brazil középpályás volt kb. századik a sorban aki ezzel csesztetett minket. Ahogy telt az idő, fogyott a pezsgő és a pia, úgy lettek egyre többen akik jó heccnek találták, hogy minket piszkálhatnak.

 - Azt hiszem iszok még egy pohár valamit - morogta a csatár és egy puszit nyomott a fejemre, majd magunkra hagyott minket.

 - Ne haragudj, nem tudtam, hogy ennyire kivan - pislogott rám Kaká bűntudatosan.

 - Nem gáz, csak ma mindenki ezzel jött és most lett elege - vontam meg a vállam miközben tekintetemmel követtem a páromat aki a kezében lévő pohárral megállt beszélgetni a barátaival.

 - Nem akarlak elkeseríteni, de baromi nehéz lesz - nézett rám szánakozva a brazil. - Caroline tudna mesélni.

 - Kösz - húztam el a számat. - Valamennyi fogalmam már most van róla, hogy milyen szar lesz, mert a barátaimmal is el lettünk szakítva egymástól - sóhajtottam föl. 

A barátaimról eszembe jutott a karácsonyi látogatásom és onnan már csak egy lépés volt, hogy bevillanjon Lorenzo arca, akit hiába invitáltunk, hogy tartson velünk, nem akart. Mióta visszajöttünk Magyarországról, teljesen magába zárkózott. Még velem sem nagyon akart beszélni. Valamit titkolt, de sajnos nem tudtam, hogy mit.

 - Hahó, Lexy! - integetett az arcom előtt Kaká. - Itt vagy?

 - Bocsi, csak elgondolkodtam. Mit is kérdeztél?

 - Csak annyit mondtam, hogy remélem nem kocsival vagytok - grimaszolt a hátam mögé nézve. Követtem a tekintetét és azonnal megértettem az aggályait. Stephan, Balotelli, Adil és Emis - aki szintén meg volt hívva - egymás után ürítették ki a kétes kinézetű folyadékkal megtöltött poharaikat. 

 - Majd hívunk egy taxit - mondtam, de közben a gyomromban egyre nagyobbra nőtt egy csomó a rossz előérzettől. 

Körbe néztem a teremben és mindenhol vidám, piától csillogó szemű embereket láttam. Nekem is jókedvűnek kellett volna lennem, de valahogy nem ment. Gondolataimban egymást kergették a Stephannal és Lorenzoval kapcsolatos problémák. 

 - Ciao Szörnyella! - nevetett gúnyosan a fülembe Emis, amitől kirázott a hideg. 

 - Neked is hello - húztam el a szám a becenév hallatán.

 - Csak nem szomorkodsz a pénzes pasid lelépése miatt? - fordította felém az arcát megvetően az énekes. 

Nem válaszoltam, inkább lemondóan sóhajtottam egyet. Ha valaki látott volna minket, azt gondolja rólunk, hogy milyen jól kijövünk egymással, de ez korán sem volt így. Stephan közelében megjátszottuk, hogy bírjuk egymást, de ha nem volt a közelben, oda-vissza repkedtek a sértések és a szurka-piszkák. Most is csak azért volt nagy a pofája, mert a barátom a terem túloldalán beszélgetett Abbiatival. 

 - Saját tapasztalat? - vágtam vissza csípőből. - Mondjuk normális nő veled nem is állna szóba, csak a pénzed miatt!

 - Fogd be te kis...! - pillantott rám gyilkos tekintettel, de mielőtt befejezhette volna, egy hang megállította.

 - Jössz táncolni?

Kételkedve néztem fel az előttem álló srácra. Tudtam, hogy nem kéne ezt tennem, de még mindig inkább táncoltam vele, minthogy Emis gyűlölködő szavait hallgassam egész este.

 - Igen - nyeltem nagyot és elfogadtam a felém nyújtott kezet.

Követtem a táncolók közé és próbáltam nem gondolni arra, hogy mennyire remeg a gyomrom az érintésétől. 

 - Minden rendben? - kérdezte az arcomat fürkészve, de én csak egy óvatos bólintásra voltam képes. 

 - Persze és köszi - motyogtam magam elé, mikor végre visszakaptam a hangomat, de úgy látszik denevérhallása volt, mert elmosolyodott és ettől a gyomromban lévő pillangóim lelkes násztáncba kezdtek. Nem szóltunk többet egymáshoz, csak mozogtunk a zene ütemére a többiek közt. A sokadik szám után váltott a dallam és egy lassú szám következett. Zavartan néztem először az előttem állóra majd a teremben lévőkre, akik összesimulva élvezték a fülbemászó, romantikus melódiát. Tekintetemmel Stephant kerestem, de ahogy láttam, felém sem nézve valamin nagyon jól szórakozott Emissel. Megvontam a vállamat és elfogadtam az invitálást. 

Furcsa volt egy másik férfi karjai közt lenni, de mégis jó érzéssel töltött el. Biztonságban éreztem magam, akárcsak Stephannal. Éppen csak bemelegedtünk mikor hirtelen a partnerem - egy erős rántásnak köszönhetően - eltávolodott tőlem. Ijedten néztem a mellettünk dühösen álló barátomra. 

 - Még el se mentem, de te máris rárepülsz a nőmre? - vonta kérdőre csapattársát.

 - Stephan! - próbáltam csitítani, nem sok sikerrel.

 - Ha annyira érdekelne, nem az idióta haveroddal múlatnád az idődet, hanem a barátnőddel, aki még arra is képes, hogy elviselje a sértéseket amiket a fejéhez vág az a köcsög - húzta fel magát a Milan kettese.

 - Megmondtam, hogy szállj le Lexyről! - fújtatott egyre dühösebben a mellettem álló. 

 - Még rá se szálltam! - vigyorodott el nagyképűen Mattia.

Mivel egyre többen hagyták abba a táncot és figyelték a fejleményeket, kezdtem kínosan érezni magam.. 

 - Kérlek, hagyjátok abba! - esdekeltem nekik, de rám se bagóztak. 

Egy kezet éreztem meg a derekamon, tekintetem találkozott Montyéval, aki csak most ért ide és dühösen figyelte az eseményeket.

 - Gyere! - rángatott el az egyre nagyobbá duzzadó körből. Ahogy visszanéztem a vállam felett, még láttam ahogy Kaká és Abbiati közösen próbálják lehűteni a kedélyeket. Rezignáltan követtem a csapatkapitányt az udvarra, ahol végre friss levegőhöz jutottam.

 - Tessék - nyomott a kezembe egy zsebkendőt Ricky. Értetlenül nézhettem rá, mert halványan elmosolyodott és óvatosan megtörölte az arcomat. Észre sem vettem, mikor kezdtek potyogni a könnyeim.

 - Köszi - fújtam ki az orromat. - Miért csinálják ezt?

 - Mert mind a két kis pöcs odavan érted - közölte Monty teljes nyugalommal.

Válaszolni akartam, de hirtelen kivágódott a terem ajtaja és De Sciglio lépett ki rajta hatalmas elánnal. Ahogy meglátott minket, egy pillanatra megtorpant majd arcán egy kaján mosollyal felém sietett. Mielőtt felocsudhattam volna, kezei közé fogta az arcomat és forró ajkait az enyémekre tapasztotta. A meglepetéstől mozdulni sem tudtam, így megtorlaltlanul hagytam a tettét. Amilyen gyorsan lekapott, olyan gyorsan el is engedett. Rám kacsintott, majd otthagyott a szintén szóhoz sem jutó Rickyvel. 

Nem tudom mennyi ideig bámultam utána, csak arra eszméltem, hogy ujjaimmal a számon simítok végig ahol még mindig égett Mattia csókja. Döbbenten pislogtam a velem lévő olasz férfire, aki ettől elnevette magát, de csak addig, míg újból ki nem nyílt az ajtó és most Stephan lépett ki rajta. Körül nézett és mikor meglátott, bűnbánó arccal felénk sétált. 

 - Ne haragudj! - nyújtotta nekem a kezét amit automatikusan elfogadtam. 

Abban a pillanatban azt sem tudtam, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Ránéztem a kapitányra, aki egy óvatos fejcsóválással jelezte, hogy jobb, ha nem mondok semmit az előbb történtekről. Így is tettem és csak akkor éreztem egy kis megbánást, amikor a tűzijáték alatt a barátom karjai közt bevillantak a Milan kettesének forró ajkai. 

108.fejezet

Lorenzo

  Szomorúan pislogtam a távolodó autó után ami nyomasztó csendet hagyott maga mögött. Fogaimat összeszorítva nyúltam a bőröndömért, hogy végre a házon belül tudjam magam.

 - Mi a baj kicsim? - szólalt meg az eddig némán hallgató barátom. Nem néztem rá, mégis éreztem magamon perzselő tekintetét amit a repülőtér óta nem vett le rólam.

 - Semmi - köptem ki magamból a választ, mint a mérget.

 - Látom, hogy van valami - fogta meg a csuklómat. - Jó lenne ha velem is közölnéd. Talán találtál valaki mást? - húzta össze a szemét mogorván, amitől majdnem elnevettem magam kínomban. Nehogy már még ő legyen féltékeny? Úgy éreztem, itt az ideje tiszta vizet önteni abba a bizonyos pohárba.

 - Felteszek egy egyszerű kérdést, csak igennel vagy nemmel válaszolj légyszi - fordultam felé, miközben kezem már a bejárat kilincsén nyugodott. - Csaltál meg, mióta együtt vagyunk?

Erőt véve magamon, felnéztem az általam annyira imádott szemekbe és öklömnyire zsugorodott gyomorral vártam a választ, de mikor megkaptam, majdnem elsírtam magam.

 - Nem, soha még csak eszembe se jutott - ingatta a fejét és közben szomorúan bámult rám. - Te talán...

 - Ha így gondolod, akkor azt hiszem itt az ideje, hogy befejezzük ezt - mutattam kettőnkre, de a torkomban lévő hatalmas gombóctól alig tudtam beszélni. Ha most bevallotta volna, talán még meg is bocsátok, de így, hogy a szemembe hazudott, már nem láttam esélyt a kapcsolatunk rendbe hozására.

 - Nem értelek - csattant most már mérgesen a hangja. - Szakítani akarsz? Erről van szó? 

 - Igen - nyögtem ki, miután megpróbáltam lenyelni a felfelé törő könnyeimet. 

 - De miért!? - kiáltott fel majd magához rántott és ajkait az enyémekre nyomta. Nem finomkodott. Vadul tépni kezdte a szám és egyre jobban belelovalta magát a csókba. Nyelve hadat üzent az enyémnek és szinte leigázta azt. A fájdalom és a sírás küszöbén keresztül alig éreztem meg, hogy neki tolt a falnak. Egyik keze a hajamba markolva tartotta meg a fejemet, hogy minél mélyebbre hatolhasson a nyelvével a számba és közben a szívembe is. Másik keze a feltámadt vágyamat próbálta fokozni amitől már elfojtott zokogás rázta a testemet.

 - Ne! - erőlködtem, hogy kiszabadítsam magam az öleléséből. 

 - Miért? - mordult bele a számba és még intenzívebben vetette bele magát a kínzásomba.

 - Krisztián - sikerült végre kiböknöm életem megnyomorítójának a nevét. 

 - Hogy mondod? - engedett el hirtelen Ádám, szemeit hitetlenkedve meresztette rám.

 - Találkoztam az exeddel - löktem el végre magamtól a fiút. - Mindent elmondott arról, amikor otthon voltál.

 - Mi? - pislogott leveli béka módjára a barátom, aki hirtelen Krisztián posztján találta magát, ex lett belőle. 

 - Jól hallottad - markoltam meg a poggyászomat és kinyitottam az ajtót. - Nem akarlak többé látni - léptem be az üres házba.

 - De én nem.... - kezdett bele a magyarázkodásba, viszont nem vártam meg a végét. Amilyen gyorsan csak tudtam, becsuktam az ajtót, kizárva Ádámot és a szívemet is. Lassú léptekkel vonszoltam fel magam a szobámba. A lelkem mélyén örültem, hogy a szüleim csak holnap jönnek haza a családlátogatásról, mert így átadhattam magam az önsajnálatnak. 

Szobámba érve beállítottam a bőröndömet a sarokba, majd az ablakhoz léptem és a függönyömet félrehúzva kikémleltem az utcára. Üres volt. Ádám elment. Úgy látszik megfogadta amit mondtam neki. Fáradtan, összetörten rogytam le az ágyamra, majd végig dőltem rajta. Könnyeim amik már így is eláztatták az arcomat, újból erőre kapva szánkáztak végig az arcomon. Magzatpózba kuporodva zokogtam egészen addig, míg a kimerültségtől az álmaim közé nem menekültem. De ott sem volt nyugodalmam. Egy hatalmas házban bolyongtam szüntelen, mindenhol Ádám és Krisztián ölelkező párosával kellett szembesülnöm. Begyógyult szemekkel, zakatoló szívvel ébredtem fel délután. Egy pillantás a tükörbe és az élettől is elment a kedvem. Jobb ötletem nem lévén, vettem egy jó forró fürdőt és amíg a habok közt áztam, egy terv fogant meg a fejemben. 

Még egyszer nem engedem, hogy kihasználjanak és félredobjanak, mint egy lyukas zoknit - néztem farkasszemet a tükörképemmel.

Majd miután felöltöztem és elfogadható külsőt varázsoltam magamnak, kezembe vettem a telefonom és felhívtam egy olyan számot, amiről azt hittem soha nem teszem többé. Idegesen vártam a hangot, ami néhány pillanat múlva meg is szólalt, libabőrössé téve az egész testemet.

 - Ciao Szöszi, csak nem hiányoztam? - búgta a fülembe sokat mondóan amitől azonnal magam elé képzeltem az arcán lévő kaján vigyort.

 - Talán - nyögtem ki habozva és közben rájöttem, nem biztos, hogy jó ötlet volt felhívnom őt.

 - Óhohó - nevetett fel diadalmasan. - Miért érzem úgy, hogy már nem akkora a szerelem közted és a kis barátod közt? - gúnyolódott.

 - Szakítottunk - vallottam be és ahogy kimondtam, éles fájdalom hasított a mellkasomba.

 - Sajnálom - nevette el magát. - Vagyis dehogy, örülök neki - tiporta meg a már így is darabokban lévő szívemet páros lábbal. - És ezért  hívtál? Szeretnél egy kis búfelejtő szexet?

 - Hiroto! - ejtettem ki a  nevét felháborodva. - Tudod mit? Tényleg hülyeség volt keresni - ráztam meg a fejemet csalódottan és megpróbáltam letenni a  telefont, de megállított.

 - Várj! Mit akarsz?

 - Csak... - bizonytalanodtam el. - Talán csak beszélgetni - suttogtam magam elé, de az éter felhangosította  a hangomat így ő is meghallotta.

 - Fél óra és ott vagyok! - jelentette ki ellentmondást nem tűrően, majd kinyomta a hívást.

Megdöbbenve néztem a kezemben tartott készülékre, mintha most látnám először. Visszapörgettem az elmúlt percekben történt beszélgetés minden mozzanatát, amitől ijedten kaptam a kezemet a számhoz. Édes Istenem, mit tettem? 

107.fejezet

Stephan

 Az előttem álló asztalon dobolva vártam, hogy végre leszálljon a várva várt gép.

 - Persze, hogy ilyenkor késik ez a szar - morogtam magam elé.

 - Nyugi, még a végén lyukat ütsz a lapjába - vigyorgott rám Ádám, de látszott rajta, hogy ő is nagyon várja már a találkozást Lorenzoval.

 A repülőtér várójában ültünk már lassan egy órája, hogy véletlenül se várakoztassuk meg Lexyéket. Úgy nézhettünk ki, mint két szerelmes tinédzser, akik az első randira várnak. Ádámra rá is illet a kora miatt, de én már túl voltam a hisztis, pattanásos időszakomon, legalábbis ezzel hitegettem magam a mai napig. Most viszont már agyamra ment minden. A gép az időjárási viszonyok miatt negyed órát késett és az idegeim ettől pattanásig feszültek. Fél percenként pislogtam a járatokat jelző táblára, hátha attól gyorsabban telik az idő.

 - Végre! - mutatott fel a mellettem ülő srác, hatalmasat sóhajtva a kijelzőre, ahol már megjelent a barátnőm gépének száma és az is, hogy leszállt.

 Egyszerre ugrottunk fel és indultunk el az érkezési kapuhoz.

 - Látod őket? - forgatta jobbra-balra a fejét Ádám ahogy a kifelé tartó embereket nézte.

 - Még nem - meredtem én is a kijáratra, majd hirtelen felderült az arcom, mert az ajtóban megjelent az eltéveszthetetlen rózsaszín raszta haj. - Ott vannak!

 Idiótaként kezdtem integetni, majd mindenkit kikerülve siettem a lányhoz, aki fáradt, de kedves mosollyal az arcán nézett rám. Mikor hozzá értem, felkaptam és megforgattam a levegőben, mint egy nyálas filmben, de most ez sem érdekelt. Túl sokáig voltam nélküle és az elutazásom napja egyre nagyobb súllyal nehezedett a vállamra. Minden percet ki akartam használni az együttlétre, mielőtt Rómába megyek. Mohón csaptam le az ajkaira és csak halványan észleltem, hogy a mellettünk álló emberek felénk fordítják a telefonjaikat és képeket készítenek rólunk. 

 - Baromira hiányoztál - fogtam a kezeim közé az arcát és próbáltam minden egyes vonását az emlékezetembe vésni.

 - Te is nekem - dőlt a mellkasomnak amiből azonnal leszűrtem, hogy nem sokat aludt az elmúlt napokban. Átöleltem és elvettem tőle a bőröndjét. Kíváncsi pillantásokkal fordultam a másik páros felé, akik furcsán méregették egymást. Kérdőn néztem a szerelmemre, aki jelezte, hogy később majd elmondja miért ez a gyászos hangulat. Vállamat megvonva elindultunk az autóm felé. Mivel zavart a csend, bekapcsoltam a rádiót és egyik kezemet Lexy combjára téve felvettem a város tempóját.

Lexy

   Frusztráló volt a két fiú közt beállt csönd. Annyira megszokott volt, hogy ők ketten mindig poénkodnak egymással, hogy most szinte megsüketültünk a hallgatásuktól. Stephan is észre vette a viselkedésükben bekövetkezett változást, de szerencsére nem kérdezett rá. Tudtam, hogy érdekli a dolog, de amíg én vagy Lolo nem mondunk semmit, nem fogja említeni. Fáradtan néztem ki az autó ablakán és figyeltem a mellettünk elsuhanó házakat. Egy pillanatra lehunytam a szemem és a következőben már Lorenzoék háza előtt álltunk. Kipattantam az autóból és nagyot ásítva segítettem kipakolni a barátomnak.

 - Még egyszer köszönöm, hogy veled mehettem - ölelt át a szöszi erősen miközben a mit sem sejtő barátja a háta mögött toporgott.

 - Én köszi, hogy eljöttél és sajnálom - simítottam végig az arcán. - Mit fogsz most csinálni? - kérdeztem, pedig az úton már elmondta, hogy mire készül, de reménykedtem benne, hogy meggondolta magát.

 - Amit elterveztem - húzta ki magát hirtelen és arca a szemem láttára vált kemény maszkká.

 - Lolo, én...

 - Ne - tette fel a kezét ezzel belém fojtva a szóáradatot. - Amit mondtam, megmondtam - zárta le a témát. - Most viszont menj, mert úgy látom a Fáraó nagyon türelmetlen - intett vigyorogva a fejével a kocsi belseje felé, ahol a barátom az összes ujjával a kormányon dobolt.

 - Vigyázz magadra, majd jelentkezem, ha kialudtam magam - nyomtam egy puszit az arcára és visszaültem az autóba. Addig integettem neki, míg el nem tűnt a szemem elől a csalódottan álldogáló Ádámmal együtt. Nagyot sóhajtva dőltem hátra az ülésben és lehunytam a szemem.

 - Most már elmondod, mi volt ez? 

 - Kicsi a világ - motyogtam, majd tekintetemmel megkerestem Stephan kíváncsian csillogó szemeit. - Utolsó nap hatalmas bulit csaptunk és meg volt hívva az összes haver - kezdtem bele a történetbe. - Az egyik srácról kiderült, hogy Ádi exe.

 - És ez miért baj? - vágott a szavamba a focista.

 - Ezzel nem is lett volna gond, csakhogy éppen Lolonak dicsekedett el azzal, hogy mikor legutóbb Ádám otthon volt, megint összejöttek egy éjszakára. Nem tudta a szerencsétlen, hogy pont a mostani barátjának meséli el a történetet.

 - Megcsalta? - emelte magasba a szemöldökét a barátom. - Pedig nem néztem volna ki belőle. Annyira szerelmes a szöszibe.

 - Én is így gondoltam. De még ha csak egy éjszakára is kellett neki a fiú, akkor is belegázolt Lorenzo lelkébe. Lehet, hogy azt gondolta, elég messze van ahhoz, hogy kitudódjon - nyeltem nagyot, mert eszembe jutott, hogy nem sokára minket is hatalmas távolság választ majd el egymástól. Barátom mintha csak érezte volna, hogy mire gondolok, megfogta a kezemet, összekulcsolta az ujjainkat és a szájához emelte, hogy apró csókokat nyomjon az ujjperceimre.

 - Velünk ez nem fordulhat elő - jelentette ki miközben a szemembe nézett. - Mi nem ők vagyunk és én nem vagyok olyan hülye, hogy kockára tegyem a kapcsolatunkat egy ilyen idiótasággal.

 Elmosolyodtam és nehezen, de rávettem magam, hogy higgyek abban amit mondott. Talán tényleg nem lesz semmi gond. Talán sikerül valahogy átvészelnünk ezt az időszakot. Talán...

106.fejezet

Lexy

   - Nem vennéd ki a csülködet a számból? - morgott valaki fennhangon, mire kinyitottam a szememet és megláttam az ágyon terpeszkedő Ronit, aki éppen Lorenzo alsó végtagját próbálta arrébb lökdösni az arcától.

 - Scusate - nyögött fel a szőkeség is miközben a kezével a homlokát kezdte gyúrni. A tegnap elfogyasztott alkohol mennyiség tudatában annak is örültem, hogy egyáltalán megtalálta a fejét.

 - Jó reggelt! - toppant be hirtelen a mi kis világunkba egy túl vidám és túl összeszedett hang.

 - Pfhmmm - fúrtam az arcomat a párnámba, ezzel is jelezve, hogy még nem vagyok kész az indulásra.

 - Gondoltam, hogy ez lesz, így egy órával korábban jöttem, hogy segítsek összekapni magatokat - vigyorgott ránk jókedvűen Vera anyukája.

 - Utálom a vidám embereket - mordult fel Roni.

 - Hoztam kávét - rázta meg a kezében tartott termoszt Gyöngyi. - Ja és egy kis péksütit is reggelire.

 - Tévedtem - nézett rá hálásan a lánya - téged most kimondottan szeretlek!

 - Na jó csibéim! Gyerünk felkelni és készülődni! - adta ki az ukázt. - Addig én megterítek nektek, de tényleg siessetek, hogy jusson időtök mindenre. Alexáék gépe három óra múlva indul! - hagyott magunkra minket a szobában.

 - Ezt most muszáj volt? - kiáltott utána Roni mérgesen, de szerintem nem az anyukájára volt dühös, hanem rám amiért mennem kell.

Csiga lassúsággal kezdtem neki a készülődésnek, bár a fürdőben gyorsan végeztem, hogy mindenkinek maradjon ideje rendbe tenni magát. A szobába visszatérve összeszedtem a szanaszét heverő ruháimat és begyűrtem azokat a táskámba. Anya nem fog érte megdicsérni, de nem volt kedvem hajtogatni. Loloval néha összeakadt a tekintetünk, de gyorsan félre is kaptuk a fejünket. Még tegnap megállapodtunk, hogy majd kettesben megbeszéljük, hogyan tovább Ádámmal. Nem mondtuk el a többieknek, hogy mi történt. Nem akartuk elrontani a búcsú bulit. Zsolti pedig volt olyan diszkrét, hogy nem említette meg a beszélgetést, aminek fültanúja volt.

 Kibotladoztam a konyhába, ahol már tényleg várt a terülj terülj asztalkám. Nem tudtam elég hálásan nézni a körülöttünk sürgölődő nőre. Lehunyt szemekkel kortyoltam el a kávémat.

 - Soha többet ne engedd, hogy igyak - huppant le mellém a szöszi olasz srác nagyot nyögve.

 - Én most is mondtam, hogy elég lesz, de nem hallgattál rám - csóváltam meg a fejemet apró gúnyos mosollyal a szám sarkában. - Sőt, ha jól emlékszem, te voltál az aki megfenyegetett, hogy ne merjem még egyszer elvenni a poharadat.

 - Tudom, de áhhh - dőlt rá az asztalra fektetett karjaira. - Utálok másnaposnak lenni - nyöszörögte továbbra is.

 - Ez talán segít - nyújtott felé egy levél gyógyszert Réka kedvesen.

 - Óh, mondtam már, hogy imádlak? - pislogott rá hálásan Lolo.

 - Várjunk csak - tettetett gondolkodást a lány - azt hiszem csak kétszázszor az este - nevette el magát.

 - Köszi - húzta el a száját Lorenzo. - Könnyű kicsúfolni a kisebbet.

 - Ja, kisebbet - röhögött fel Roni is a hátunk mögött. - Gondolom tudatmódosítóra ittad magad, mert még mindig egy fejjel magasabb vagy nálunk és ha jól megnézem, Rékánál majdnem kettővel - mutatott végig magukon álszent vigyorral a képén.

 - Add fel, mert soha nem hagyja abba - súgtam oda a barátomnak jól hallhatóan. Lolo először rám nézett, majd Verára, majd vissza rám és aztán lemondóan felsóhajtott.

 - Igazad van - motyogta majd bevette a kezében tartott fájdalomcsillapítót.

Végre mindenki előkerült, így neki álltunk a reggelinek. Szótlanul fogyasztottuk el a péksüteményeket. Azt hittük, ha lassabban rágunk, több időnk lesz elbúcsúzni, de sajnos ez nem jött össze. Gyöngyi szomorú mosollyal közölte, hogy ideje indulnunk.

 - Ne gyertek ki a reptérre! - közöltem Rékával és Zsoltival a bejárati ajtóban. - Nem akarok bőgni - rágtam belülről a számat, de a szemeim már könnyben úsztak.

 - Oké - helyeselt Réa, miközben az ő arca sem a reggeli naptól volt piros.

Megölelgettem a barátaimat, akik a lelkemre kötötték, hogy azonnal hívjam őket ha hazaértem. Megígértem, majd beültem a kocsiba, ahol Lolo már a szemeit törölgette.

 - Csak belement valami - mondta és én úgy tettem, mintha elhinném, hogy nem Réka miatt sír. Ők ketten nagyon összebarátkoztak ez alatt a pár nap alatt.

 - Boldog új évet! - kiáltottam még ki a lehúzott ablakon és addig integettem, míg el nem tűntek a szemem elől.

 - Nyugi, nem a világvégére mész - próbált lelket önteni belém Gyöngyi - és amúgy is, ott az internet, minden nap tudtok beszélni, ahogy eddig is.

 - Persze, tudom csak... - csuklott el a hangom.

 - Jó van má - nézett szigorúan az anyjára Vera. - Basszon meg egy taliga majom, ha bőgni mersz!

 Akárhogy is voltam elkenődve, ettől a mondattól felnevettem.

 - Idióta - löktem meg a vállát a lánynak.

 - Ahogy te is - vigyorodott el. 

A fent maradó időben összeszedtem magam és próbáltam arra gondolni, milyen jó lesz már a szüleimmel és Stephannal. A barátomról eszembe jutott Ádám és elkomorultam. Nehéz volt elhinnem, hogy ennyire félre ismerhettem valakit. Ha fogadnom kellett volna, inkább arra teszek hogy Lolo lép félre egy őrült pillanatában, de Ádira sose gondoltam volna. 

 - Megjöttünk - törte meg a csendet Roni.

Kiszálltunk a kocsiból. Megköszöntem a fuvart Gyöngyinek majd Ronihoz fordultam.

 - Vigyázz magadra, meg persze a többiekre is!

 - Naná! - öklözött össze Loloval. - Ti meg arra vigyázzatok, nehogy valami idióta eltérítse a gépeteket aztán Makaón kössetek ki.

 - Ez honnan jött neked? - pislogtam rá csodálkozva.

 - Mit tudom én? Csak kicsúszott - vigyorodott el újfent. - Buone anno nuovo ragazzini!(Boldog új évet gyerekek!) - integetett miután beültek a kocsiba és elhajtottak. Eszelős mosollyal az arcomon integettem utánuk. Most tudatosult bennem igazán, hogy nemsokára magam mögött hagyom Magyarországot.

 - Na gyere - ölelt át kedvesen Lolo. - Menjünk haza!

 - Jó - bólintottam letörten mivel ez okozta számomra a legnagyobb dilemmát. Nem tudtam, hogy nekem az hol van. Ott ahol a családom vagy ott ahol a barátaim? 

105. fejezet

Lexy

  Végül sikerült összehozni a banzájt. Mondjuk csak az utolsó itt töltött estémre, de én ennek is örültem, mert így az összes barátomat egyszerre láthattam.

 - Zsír a buli! - kiáltott a fülembe Jocó, majd vigyorogva elvágtatott a fiúk után akik az udvarra igyekeztek, hogy elszívjanak egy cigit.

 - Ez se lesz szomjasabb - forgatta meg a szemeit Roni.

 - Az tuti - vigyorogtam miközben bekevertem egy újabb hubi-kólát magamnak.

 - El sem hiszem, hogy mindenki eltudott jönni - nézett körül büszkén a lakásban Réka.

 - Én is meglepődtem, hogy ennyi idő alatt összetudtátok kapni a bagázst - kortyoltam bele a poharamba -, de nagyon állat lett.

 - Ó, kellett neked emlegetned - sóhajtott fel lemondóan Réka és ujjával a bejárat felé mutatott.

 - Heló csajszi - ölelt át hirtelen az újonnan érkező, aki az Állat becenévre hallgatott. - A becsület azt diktálta, hogy én is itt legyek - kacsintott rám, majd elvegyült a többiek közt.

 - Van még valaki, aki hiányzik a csapatból? - kérdeztem jókedvűen miközben a szobában tomboló embereket figyeltem. Jó érzés volt együtt látni őket. Tekintetemmel Lolót kerestem, aki éppen Zsoltival és az egyik érdi haverral beszélgetett elmélyülten. Apró mosolyra húzódott a szám ahogy figyeltem őket. Zsolti folyékony angol és olasz nyelvtudása rengeteg segítséget jelentett az elmúlt napokban, hogy mindenki megértse a barátom mondandóját. Ahogy néztem őket, arra lettem figyelmes, hogy Lorenzo elsápad, majd hirtelen elvörösödik. Poharamat az asztalra téve, idegesen vágtam át a táncoló tömegen, hogy megtudjam mi történt.

Lorenzo

  Azt nem mondhattam, hogy nem éreztem jól magam Lexy barátaival, mert akkor hazudnék, de azért örültem, hogy holnap már a saját ágyamban hajtom álomra a fejem. Ahogy jobban megismertem az itteni bagázst, rájöttem, hogy nekik nem hiányzik az alvás. Egész éjjel képesek voltak dumálni, röhögni vagy éppen enni. Furcsa volt, de egy idő után megszoktam. Mind közül Réka volt az aki a legjobban a szívemhez nőt, hiszen annyira tudott örülni nekem és imádtam ahogy hatalmas, tágra nyílt szemekkel hallgatta mindig a mondandómat. A legapróbb részletekre is kíváncsi volt az Ádival való viszonyommal kapcsolatban. Roni is jó fej volt a maga szarkasztikus módján. Sokat nevettünk a beszólásain. Zsoltit egy nagyon okos fiúnak ismertem meg. Mindenhez hozzá tudott szólni és a nyelvtudása lenyűgözött. Sajnos a többiekkel nem tudtam annyit beszélgetni, mint szerettem volna, mert az ő szüleik kicsit keményebben fogták őket, így nem aludhattak velünk Réka házában.

 - A te barátod is érdi, nem? - nézett rám hirtelen Zsolti, amitől kénytelen voltam rájönni, hogy az elmúlt néhány perc kiesett az életemből. Hitetlenkedve emeltem fel a poharamat, mert a vodka-narancsot okoltam a történtekért.

 - Bocsi nem figyeltem - vallottam be pironkodva. - Mit is kérdeztél?

 - Krisztián azt mondja - mutatott a mellettünk álló fiúra -, hogy az ő volt barátja is kint él Milánóban.

 - Tényleg? - lepődtem meg. - Mármint hogy barát? - emeltem fel a szemöldökömet a magasba.

 - Hát úgy - vörösödött el a barna hajú fiú. - Én is ... szóval én is meleg vagyok - nyögte ki végre az infót, amit én már a belépése óta tudtam.

 - Egészségedre - emeltem meg felé a poharamat, majd a számhoz emeltem, hogy leplezzem a vigyorgásomat.  - Legalább jó srác volt? - érdeklődtem kedvesen.

 - Ahw - nyögött fel látványosan. - Azóta se találtam nála jobbat - szomorodott el egy pillanatra. - Bár nem olyan régen itthon járt és igaz, hogy csak egy délutánra, de megint összejöttünk - somolyodott el. - Eszméletlen volt. Imádom, hogy egyszerre heves és mégis imádni való - áradozott. - Annyira szar volt, mikor kiköltöztek a szüleivel, de megértettem mikor elmagyarázta, hogy a távkapcsolat nem működne - magyarázta vehemensen.

 - Sajnálom - bólintottam komolyan. - Nehéz lehetett. Meddig voltatok együtt?

 - Hat hónapig - húzta el a száját Krisztián. - Tudom, hogy nem túl hosszú idő, de annyi minden történt ez alatt, hogy nekem éveknek tűnik - morfondírozott hangosan. - Pedig minden olyan szép volt, de aztán egyik nap Ádám közölte velem, hogy a szülei Milánóban kaptak munkát, így elköltöznek.

 A név hallatán nagyot dobbant a szívem. Az nem lehet vagy igen? Nem létezik, hogy ennyire kicsi legyen a világ.

 - Ne haragudj, mit mondtál, hogy hívták a barátodat? - kérdeztem kíváncsian miközben magamban szorítottam, hogy ne legyen igazam, de ahogy meghallottam a nevet, összetörtem.

 - Ádám, Seregi Ádám - válaszolt a fiú. - Talán ismered?

 - Nem - ráztam meg a választól kótyagos fejemet. - Sajnos nem ismerem...

 - Lolo - bukkant fel mellettem hirtelen Lexy. - Jól vagy?

 - Persze, minden oké - erőltettem egy mosolyt az arcomra, ami inkább vicsor volt.

 - Nem úgy nézel ki - karolt belém, majd elvezetett a fürdőszobához, ahol magunkra zárta az ajtót. Leültetett a kád szélére, míg ő elém állt. - És most ki vele, mi a baj?

 - Miből gondolod...

 - Lorenzo Casano! - csattant fel mérgesen. - Ismerlek, mint a tenyeremet. Látom, hogy valami baj történt. Mit mondott neked a srác?

 - Csak azt... csak... - próbáltam kinyögni, de elcsuklott a hangom és a potyogni kezdtek a könnyeim. Szégyelltem magam, hogy ilyen gyenge vagyok.

 - Na, cssssh - ölelt magához Lexy amitől végleg elvesztettem a kontrollt magam felett és hangosan zokogni kezdtem. Percekig tartott amíg lecsillapodtam. Úgy éreztem magam, mint egy csigaház, akit elhagyott a lakója. Magányos voltam és üres.

 - Jobb már? - nyújtott felém Lex egy köteg papír zsebkendőt.

 - Valamivel - vontam meg a vállamat miközben hangos trombitálással kifújtam az orromat.

 - Most már elmondod?

 - Nem is tudom - fordítottam el a fejemet csüggedten.

 - Lolo, kérlek - szorította meg a kezemet a barátnőm. - Tudni szeretném, hogy mi történt. Mi zaklatott fel ennyire?

 Némán meredtem magam elé, majd úgy éreztem muszáj elmondanom neki, hogy mit tudtam meg, mert ha nem osztom meg valakivel az infót, szétrobban a fejem.

 - Az a srác...

 - Krisztián?

 - Igen ő - nyeltem nagyot. - Ádám exe.

 - Miii? - meredt rám hatalmas szemekkel Lexy.

 - Jól hallottad, ő az exe vagy a fene tudja mije - húztam el a számat.

 - Ezt hogy érted? - pislogott értetlenül a lány.

 - Úgy, hogy amikor Ádi itthon járt, akkor egy igen heves délutánt töltött el a kedves Krisztiánnal .

 - Én ezt nem értem - rázta a fejét Lexy. - Biztos vagy benne? Nem lehet, hogy valamit félre értettél?

 - Mit lehet azon félreérteni, hogy volt egy pasija, aki kiköltözött a szüleivel Milánóba, Seregi Ádámnak hívták és amikor hazajött látogatóba, megmártotta a farkát a volt pasijában? - emeltem fel a hangom, bár dühöm nem az előttem állónak szólt. Inkább csak az elkeseredettség és az összetörtség szólt belőlem.

 - Ez durva - huppant le mellém a raszta hajú lány. - Kicsi a világ - suttogta maga elé.

 - De még mennyire - mormogtam én is az orrom alatt.

104. fejezet

Lexy

   Két napja érkeztem haza, vagyis Magyarországra. Ez alatt a negyvennyolc óra alatt nem csináltunk semmi mást, csak pofáztunk, sorozatokat néztünk, ettünk, ittunk és jókat röhögtünk.

 - Ki kéne mozdulni - nyújtózkodott hatalmasat Réka.

 - Nem lenne rossz - ásítottam. - Azt hiszem megmutatom Lorenzonak, hogy hol volt az otthonom.

 - Ez szuper ötlet - csillantak meg a szőkeség szemei.

 - Okés, amíg ti nosztalgia utazásra indultok, addig mi elmegyünk és feltöltjük a hűtőt - adta ki a parancsot Roni.

 - Akkor készülődjünk - kászálódtam fel az ágyról és elindultam, hogy rendbe tegyem magam.

Amint ez sikerült és Lolo is útra készen toporgott az ajtóban, elindultunk. Élvezettel ültettem fel olasz barátomat a magyar tömegközlekedés gyöngyszemére, a sárga csuklós buszra.

 - Istenem, ez mindjárt szétesik - nyöszörgött félősen a szöszi.

 - Nyugi, itt mind ilyen - vontam meg a vállamat vigyorogva miközben ittam magamba a látnivalókat.

Első megállónk egy vasútállomás mellett volt. Ahogy leszálltunk, gyorsan körülnéztem. Meglepődve vettem észre, hogy az ismerős bolt még az ünnepek közt is nyitva van.

 - Gyere!- ragadtam kézen Lorenzot és behúztam magam után az aprócska üzletbe. - Hy! - vigyorogtam, mint a tejbetök a pult mögött álló fiúra.

 - Alexa? - pislogott rám meglepetten az eladó.

 - Teljes fizikai valómban - mutattam végig magamon.

 - Azt a kurva - lépett ki elém, majd melegen magához ölelt. - Ezer éve nem láttalak.

 - Nem sűrűn járok erre és te se arra, amerre én - vontam meg a vállamat majd erős szorítást éreztem az ujjaim körül, amitől észbe kaptam. - Jaj, bocsi - váltottam angolra. - Ő itt egy kedves barátom, Lorenzo. Lolo, ő pedig itt Marci egy másik jó barátom - mutattam be őket egymásnak. A két fiú kezet fogott miközben furcsán mustrálták egymást.

 - Amúgy, mi járatban erre?

 - Megnézzük a házunkat - mondtam lazán, de közben majd kiugrott a gondolattól a szívem a mellkasomból.

 - Az jó - bólintott a fiú. - Meddig maradsz?

 - Már csak pár napig - húztam el a számat. Tudtam, hogy nekem már Milánót kellene az otthonomnak éreznem, de most, hogy újra itt voltam, valahogy nem igazán sikerült. Hiányzott Magyarország és persze hiányoztak az itteni barátaim is. - Miért?

 - Arra gondoltam, hogy szólnék Ádiéknak és csinálhatnánk egy bulit azért, mert hazalátogattál - nézett rám kérdőn.

 - Wáó - kerekedtek el a szemeim. - Az csúcsszuper lenne. Akkor mindenkivel tudnék találkozni - vigyorodtam el. - Mit szólsz hozzá? - fordultam az olasz fiúhoz.

 - Tudod, hogy ha buliról van szó, én benne vagyok - kacsintott rám Lolo.

 - Ti együtt vagytok? - kérdezte óvatosan Marci.

 - Mi? - emelkedett meg egy oktávval a hangom, majd kirobbant belőlem a nevetés. - Dehogy is. Lorenzo csak a barátom - magyaráztam.

 - Lexy be sem érné velem - lökött vállba a szőkeség.

 - Mert?

 - Mert mással járok - próbáltam lezárni a témát.

 - És nem is akárkivel - vigyorgott rám az olasz srác, amitől kedvem lett volna megfojtani.

 - Nocsak - emelkedett meg Marci szemöldöke.

 - Úgy látom, te nem olvasol újságot - csóválta meg a fejét Lolo jókedvűen, mire oldalba vágtam.

 - Ez egyre izgibb. Mondjad csak - biztatta a szőkét.

 - Inkább megmutatom - vette elő a telefonját a barátomnak mondott fiú. - Itt vannak. Olaszországban hatalmas hír volt egy ideig.

 - Hurrá - húztam el a számat.

 - Ezzel a ficsúrral kavarsz? - lepődött meg Marci.

 - Nem ficsúr oké? Stephan focista.

 - Basszus, ő egy híresség?

 - Te hol élsz, barlangban? - nézett Lorenzo elképedve a magyar fiúra. - Stephan El Shaarawy a Milan csatára, januártól pedig a Romáé.

 - Befognád kérlek - forgattam meg a szemeimet idegesen.

 - Most miért? - sértődött meg Lolo.

 - Mert nem akarom, hogy ez legyen a beszédtéma. Megkérhetlek, hogy ne mond el a többieknek? - pislogtam szépen Marcira.

 - Persze - nézett rám még mindig hitetlenkedve a fiú.

 - Köszi - nyomtam egy puszit az arcára, majd megfogtam Lorenzo kezét és kilökdöstem az ajtón. - Mindjárt jön a másik busz - magyaráztam neki, majd elbúcsúztam a boltban maradó sráctól. - Üzenj majd, ha sikerül ilyen rövid időn belül összehozni a bulit - kiáltottam még vissza a megállóból, ahova már beállt a busz és mi szépen felmasíroztunk rá.

 - Most ezt miért kellett? - néztem mérgesen az olasz srácra.

 - Mit? - kérdezte ártatlanul.

 - Tudod te azt - csattantam fel, majd lehalkítottam a hangomat, hogy más ne hallja. - Figyelj, nem szeretném, ha más is megtudná, hogy kivel járok.

 - De miért? - értetlenkedett.

 - Mert nekik én egyszerűen csak Alexa vagyok. Az a lány aki kiment a családjával szerencsét próbálni - magyaráztam. - Nem akarom, hogy megváltozzanak az miatt, mert egy "sztárral" járok - macskakörmöztem a levegőbe.

 - Oké, felfogtam - húzta el a száját a barátom. - Bár sose fogom megérteni. Nálunk kibújnának a bőrükből, ha mesélhetnének róla, hogy ...

 - Kérlek - meresztettem rá a szemeimet.

 - Jó, befogtam - szusszantott egy nagyot Lolo.

Pár megállóval és egy helységtáblával odébb, újra leszálltunk a járművünkről. Mélyen szívtam be a tüdőmbe az ismerős, friss levegőt.

 - Te mit csinálsz? - nézett rám a szöszi fiú kíváncsian.

 - Nem érzed?

 - Mit? - pislogott körbe kérdőn.

 - Hogy mennyivel másabb itt a levegő - mutattam körbe elérzékenyülve.

 - Ja, de - bólintott nem túl meggyőzően. 

 - Áh - legyintettem lemondóan, majd elindultam az ismerős utcákon. Nem telt bele öt perc, máris ott álltunk a volt házunk előtt.

 - Hű - nyögte ki Lorenzo miközben én a kapu zárjával bíbelődtem.

 - Mi az? Nem ilyet vártál?

 - Hát nem - ismerte be. - Valahogy egy nagyobb kéglit képzeltem el nektek.

 - Pedig nem - somolyogtam a döbbenetén. - De várj csak, míg meglátod belülről - engedtem be magam elé.  - Húh, azt hiszem ráférne egy kis szellőztetés - hagytam nyitva az ajtót a hideg ellenére.

Kíváncsian figyeltem a barátom reakcióját, ahogy helységről helységre feltérképezte a házunkat.

 - Na? - kérdeztem kíváncsian miután nem tudtam tovább várni.

 - Kicsi, de otthonos. Mi ez a nagy kocka? - mutatott a nappalinkban álló hatalmas testre.

 - Ez kérlek egy tömegkályha. Apa építette. Befűtötte az egész lakást és mi imádtunk mellette feküdni a kövön, mert az is meleg volt - simítottam végig a téglából rakott monstrumon. - Kitalálod, melyik volt az én szobám?

 - Szerintem nem lesz nehéz - sétált végig a házon Lolo. - Ez tuti, hogy a fiúké volt - mutatott két majdnem egyforma szobára amik egymás mellett voltak. 

 - Miből jöttél rá? - csodálkoztam el.

 - A színekből. A kék és ez a pisztácia zöld valahogy nem hozzád való.

 - Cseles - vigyorodtam el, majd tovább követtem a felfedezőtúrán. Meglepetten figyeltem, ahogy megállt a bejárat mellett lévő helységnél és elmosolyodott.

 - Tuti, hogy ez volt a tiéd - mutatott a mennyezetre. 

 - Így nem ér - forgattam meg a szemeimet. - Tök könnyű volt. Csak felnéztél és kész.

 - Ja, ki más pakolta volna tele a plafonját focistákkal? - bámult felfelé a rengeteg képre.

Igaza volt. Anya mindig vett a fiúknak kártyát és amit nem tudtak elcserélni egymás közt, az nálam kötött ki. 

Talán még fél órát maradtunk. Megmutattam és elmeséltem minden eszembe jutó emléket a barátomnak, de aztán fájó szívvel elbúcsúztam a szobámtól, az otthonomtól. Bezártam a kaput és egy utolsó pillantás után belekaroltam Lorenzoba majd visszasétáltunk a buszmegállóba. Szótlanul tértünk vissza Rékáékhoz, akiknek sikerült feltölteni a tartalékainkat. Mivel nem volt jó a kedvem, így inkább magukra hagytam a barátaimat és lefeküdtem aludni, hátha kialszom magamból a szomorúságot.