29. fejezet

Lexy

 - Miért is hallgattam rád? - morogtam, miközben Lolo kezét fogva siettünk a szüleivel megbeszélt helyre.

 - Mert tudtad, hogy igazam van. Ez a ruha tökéletesen áll rajtad. Nem is értem, miért takargatod magad három számmal nagyobb pólókkal?

 - Talán azért, mert úgy érzem jól magam? - gúnyolódtam, miközben megigazítottam a vállamról lecsúszó felsőt.

 - Nézz csak oda! - állított meg Lorenzo egy kirakat előtt. - Szuperül nézel ki. Nagyon csini vagy, úgyhogy pofa be és lazíts!

  Végig néztem a tükörképemen. Egy fekete leggings és egy amerikai zászlós miniruha volt rajtam, aminek féloldalas volt a válla. Lábamra egy ezüst színű balerina cipő került a jól megszokott tornacsukám helyett.

 - Még mindig nem értem, miért nem jöhettem farmerban . dohogtam tovább, bár el kellett ismernem, hogy a Lorenzo által választott összeállítás tényleg jól állt.

 - Csak - zárta le a témát Lolo. - Mindjárt ott vagyunk.

  A gyomrom egy pillanat alatt zsugorodott össze diónyi méretűre. Ideges voltam a találkozás miatt, bár a barátom többször is elmondta, hogy nincs félni valóm, mert a szülei is imádni fognak.

  Lorenzo kezét szorongatva léptem be a kávézóba, ami meglepetésemre üres volt, egészen addig, míg az egyik sarokból fel nem hangzott a "Happy Birthday" jellegzetes dallama. Odakaptam a fejem és a döbbenettől leesett az állam. A Milán focistái álltak ott, mellettük pedig egy hatalmas képernyőről a barátaim vigyorgó képe nézett velem farkasszemet.

 - Ez...hogy...mi? - hebegtem értetlenül. Lorenzo rám mosolygott.

 - Boldog szülinapot Lexy!

 - Ezt te csináltad? - kérdeztem tőle könnyes szemekkel és mikor bólintott, magamhoz öleltem. - Imádlak - súgtam a fülébe és egy hatalmas puszit nyomtam az arcára.

 - Na nem kisajátítani! - hallottam meg Mattia hangját mellőlem és mosolyogva fordultam felé.

 - Boldog szülinapot csajszi! - vigyorgott rám és megölelt. Aztán sorban jöttek a többiek Matri, Poli, Mexes, Montolivo és még pár ismeretlen arc akiket ők hoztak magukkal. A sort Kaká zárta Carolineval.

 - Ti tudtatok róla? - kérdeztem nevetve a brazil csatártól, aki vigyorogva bólogatott.

 - Majdnem elszólta magát délelőtt. Úgy kellett bökdösnöm, hogy maradjon már csendben - nevetett a férje elvörösödő fején Caro.

 - Jól van na! Tudod, hogy nem tudok titkot tartani - durcáskodott, de egyből megenyhült mikor a feleségétől és tőlem egy-egy puszit kapott az arcára.

 - De jól megy valakinek? - hallottam meg egy ismeretlen hangot és az érkezőre néztem.

 - Üdvözöllek ifjú hölgy. Ha már a fiam elfelejtett bemutatni, akkor pótolom a hiányosságot. Giuseppe Cassano - mosolygott rám, de ha nem mondja, akkor is rájövök, mert a fia kiköpött mása volt, leszámítva, hogy Lorenzo tejföl szőke, míg az apukája sötét barna.

 - Alexa Silver - nyújtottam felé a kezem és teljesen elvörösödtem, mikor a szájához emelte és megcsókolta azt.

 - Ó, látom, már megismerkedtetek - szólalt meg csalódottan a barátom. - Apával vigyázz, nagy hóhányó - súgta a fülembe, amitől mosolyognom kellett. Miközben újra átölelt, szemem a termet pásztázta, de sehol nem láttam a jellegzetes frizurát viselő srácot. Nem akartam kimutatni, hogy mennyire csalódott vagyok, ezért egy mosolyt erőltettem az arcomra és úgy követtem Lolot az egyik asztalhoz, amin egy laptop feküdt. A monitorról pedig a barátaim durcás feje köszönt vissza rám.

 - Sziasztok - integettem nekik, de ők csak mogorva tekintettel néztek rám. Nagyon ijesztőek voltak. - Mi a baj?

 - Hogy mi a baj? Hol voltál eddig? Mi vagyunk az utolsók, akikhez odamész! - csaptak le rám, de Réka szája sarkában megjelenő apró mosolyból rájöttem, hogy csak szívatnak.

 - Majdnem bejött - nyújtottam ki rájuk a nyelvemet amitől kitört belőlük a röhögés.

 - Baszd meg Réka, mondtam, hogy bújj inkább hátra! - cseszte le szegény lányt Roni.

 - Bocs, hogy élek - tárta szét a kezeit a megszólított. - Nem bírtam ki, mert Lexynek olyan ijedt feje volt - tört ki belőle megint a nevetés.

  Nagyon jó volt őket látni és hallani.

 - Amúgy ti mit csináltok? - néztem érdeklődve a monitorra, ahol Roni egy üveg pezsgővel a kezében parádézott.

 - Szerinted? Megünnepeljük a szülinapodat, ha már a te bulidba nem tudtunk elmenni, csináltunk magunknak is egyet - magyarázta, miközben elosztotta az üvegből a piát.

 - Betegek vagytok - nevettem fel, mikor összekoccintották a poharaikat és ittak az egészségemre. Szorítani kezdett a mellkasom. Jó lett volna ott lenni velük és együtt ökörködni.

 - Zavarhatok? - szólalt meg mögülem valaki, akinek a hangjától összevissza kezdett verni a szívem és elvörösödtem. Roni azonnal rázendített.

 - Piros lett a paradicsom, nem sárga - énekelte vidáman, amitől kedvem lett volna bemutatni neki, de Stephan előtt nem akartam.

 - Fogd be! - szóltam rá és a fiúhoz fordultam.

 - Excuse me! - hallottam még Roni röhögését, amit a többieké követett és én is mosolyogni kezdtem.

 - Ne foglalkozz velük, dilisek kicsit - magyaráztam a csatárnak.

 - Naaa! Kikérjük magunknak! - csattant fel Zsolti, aki úgy látszik elég jó lett olaszból, ha azonnal levágta, hogy mit mondtam.

 - Ki is kapjátok, ha nem fogjátok be végre! - néztem rájuk mérgesen, de aztán elnevettem magam, mert nem tudtam rájuk haragudni.

 - Gyere, menjünk arrébb - fogtam meg Stephan karját és elhúztam a laptoptól. Még pár lépéssel messzebb is hallottam a barátaim méltatlankodó kiabálását, amik semmi jóval nem kecsegtettek. Volt ott a voodoo babától, a "dűljön rád a meggyfán" keresztül, "Gyöngyike ébresszen a csókjával" minden.

 - Bocs - néztem fel végre a focistára, aki csak nevetve rázta a fejét.

 - Semmi gond. Viccesek a barátaid. Bár nem tuom, hogy miről volt szó, de a kiborulásod látva valamivel szívattak.

 - Hagyjuk, ők már csak ilyenek - vontam meg a vállam. - De pont ezért szeretem őket.

  Az elkövetkező percekben szótlanul álltunk és néztük egymást, mint valami nyálas filmben. Stephan kapcsolt előbb, mert a fejéhez kapott.

 - Jaj, bocs ezt elfelejtettem odaadni - nyúlt be a kabátjába és előhúzott egy borítékot. - Boldog szülinapot Lexy - nyújtotta át két puszi kíséretében.

 - Köszönöm - pirultam el újra és a szívem őrülten verdesett a mellkasomban, főleg mikor orromba kúszott a jól ismert illat, ami körül lengte.

 - Megnézed? - nézett rám boci szemekkel és én nem tehettem mást, feltéptem a borítékot. A szavam is elállt, mikor megláttam a benne rejlő ajándékot.

  - Ez komoly? - néztem rá boldogságtól csillogó szemekkel, majd a nyakába ugrottam.

 - Gondoltam, szeretnéd őket élőben is látni, ha már idejönnek - szerénykedett.

 - Ezt nem hiszem el - motyogtam, még mindig a kezemben tartott jegyeket nézve.- AC Milán- Barcelona - olvastam el sokadjára is a rá írt sorokat, de azok nem változtak. Aztán valami bevillant.

 - Stephan én ezt...nem fogadhatom el - nyújtottam felé a jegyeket.

 - Miért? - nézett rám aggódva.

 - Ez túl drága ajándék - sütöttem le a szemeimet.

 - Lexy, nekem minden pénzt megért a mosolyod amikor megláttad - komolyodott el és a kezével az állam alá nyúlt, hogy felemelje. Elveszve néztem a barna íriszekbe, amik egyre közelebb kerültek hozzám.

 - Hát itt vagytok! - szakította meg a pillanatot Mattia. Szégyenlősen elfordultam az előttem álló focistától és az érkezőre mosolyogtam. - Már mindenki téged keres - kapta el a kezem és húzott vissza a tömegbe. Bocsánatkérőn néztem a Fáraóra, akinek az arcáról nem tudtam leolvasni semmit. - Megtaláltam! - kiabált De Sciglio és a terem közepére állított.

  Egyszerre kezdtek énekelni nekem, míg Lorenzo egy hatalmas tortát tolva maga előtt, jelent meg az ajtóban. Szemeimet elfutotta a könny. Körülnéztem a teremben és rájöttem, hogy most már itt is vannak barátaim. Végig néztem a focistákon, majd a monitorra tévedt a szemem, ahol láttam, hogy a barátaim nagyon jól érzik magukat a saját bulijukban. Elmosolyodtam. Mindenki jelen volt aki számított nekem, ki így, ki úgy. Tekintetemmel Stephant kerestem, aki az egyik eldugott sarokban állt Kakával és engem nézett. Rámosolyogtam majd a szememet lehunyva elfújtam a tizenhét szál gyertyát.