Lexy
Lorenzo nem jelentkezett se másnap, se harmadnap. Többször is próbáltam hívni, de ki volt kapcsolva. Elmenni hozzá nem tudtam, mert Medox megbetegedett és amíg Dárius edzésen volt, ő az ágyat nyomta. Hétvégére végre jobban lett, így anya betudta vinni magával dolgozni, míg apa Dáriust istápolta, hogy eltudjak menni a Milan-Barcelona meccsre. Boldogan készülődtem otthon, életem talán egyik legnagyobb élményére. A barátommal lassan egy hete nem találkoztunk, mert az edzőjük minden percet kihasznált, hogy felkészítse őket a spanyol csapat ellen. Esténként fáradtan dőlt be az ágyba, de előtte mindig felhívott, hogy megnyugtasson, még él és nem felejtett el.
A szekrényem előtt álltam, mikor megcsörrent a mobilom.
- Szia Kicsim! - hallottam meg Stephan suttogását, mikor felvettem a készüléket.
- Szia! - nevettem fel. - Miért vagy ilyen halk?
- Mert nem szabadna telefonálnom - mondta és hallottam a hangján, hogy mosolyog. - Allegri nem szereti, ha ilyenkor mással foglalkozunk, de nem tudtam megállni, hogy ne hívjalak fel. Ugye jössz?
- Ki nem hagynám - kuncogtam fel.
- A portán letettem neked egy meglepit. Juan tudni fogja melyik az. Kérd majd el tőle.
- Mi az? - kíváncsiskodtam, de ő csak nevetett.
- Majd megtudod, de most mennem kell. Találkozunk a meccs előtt. Nagyon hiányzol már.
- Te is nekem.
- Megyek már! - hallottam meg, hogy kiabál valakinek. - Tényleg le kell tennem, mert képesek kihagyni a kezdőből.
- Ügyes legyél, rúgjál sok gólt - bátorítottam.
- Mindenképp megpróbálom miattad, neked. Most viszont már tényleg leteszem, mert Kaká barátod csúnyán néz rám. Ciao, Bella.
- Szia! - nyomtam ki nevetve a telefont, mert elképzeltem a jelenetet. Zsebembe csúsztattam a készüléket és újra a ruhákra néztem. Egy egyszerű zöld hosszú pólóra és egy fekete leggingsre esett a választásom. Halványan kisminkeltem magam majd copfba fogtam a rasztáimat. Egy utolsó pillantás a tükörbe és elindultam a stadionhoz, hogy megnézzem a két kedvenc csapatom összecsapását. Mosolyogva néztem a szurkolók színes kavalkádját. Voltak olyanok, akik már most nem voltak szomjasak. Szegények nem tudták, hogy így esélyük sincs bejutni a San Siroba és így lemaradnak a rangadóról.
Beléptem a csarnokba és az információs pulthoz mentem.
- Buon giorno Juan! - mosolyogtam az idős férfira, aki az asztal túloldalán állt.
- Buon giorno Lexyke!
- Stephan azt mondta... - kezdtem a magyarázkodást, de leintett.
- Igen, igen. Itt is van a meglepetés - húzott elő egy VIP kártyát a fiókból. - Tudja kislány - hajolt közelebb suttogva - ezekre a spanyolokra nagyon vigyáznak ám, így most nem mehetne be az öltözőkhöz, de a Fáraó elintézte magácskának - akasztotta a nyakamba a kis plasztiklapot.
- Köszönöm - fogtam az ujjaim közé a kártyát és már indulni akartam, mikor utánam szólt.
- Ne siessen úgy Lexyke! Van itt még valami - hajolt le a pult alá, majd egy szatyrot tett elém. - Ez is a magácskáé.
- Ezt is Stephan küldi? - néztem érdeklődve a csomagra.
- Nem , nem - ingatta meg a fejét. - Mattia De Sciglio hagyta itt és azt üzeni, hogy jó szurkolást - kacsintott rám az öreg.
Kíváncsian nyitottam ki a csomagot és elkerekedett szemekkel húztam ki belőle a meglepetést. Két mez volt benne. Az egyik egy Neymar feliratú Barcás, míg a másik egy Milanos, De Sciglio névvel. Hangosan nevetni kezdtem.
- Na Lexyke, fel van adva a lecke! - mosolygott rám Juan. - Kinek fog drukkolni?
Elgondolkodva néztem a két ruhadarabra, majd vigyorogva válaszoltam.
- Szeretem Barcát, de az én vérem vörös és fekete - tettem el az ellenfél mezét és a kezemben maradt 2-es pólóval otthagytam az elégedetten bólogató idős embert, hogy egy mosdót keresve átcserélhessem a felsőm. Mikor végeztem mosolyogva gondoltam arra, hogy Mattia szerencsésen eltalálta a méretemet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése