61.fejezet

Lexy

  A kezdeti gyászos hangulat után a bevásárlás végre jókedvűre sikeredett. Szatyrokkal megpakolva, nevetve léptük át a házunk ajtaját. A konyhába érve kipakoltam  a táskákból majd mindent a helyére tettem.

 - Ez hova megy? - kérdezte nevetve Lolo miközben az ujjai közt egy tamponos dobozt lóbált.

 - Add ide - kaptam ki a kezéből zavartan. - Miért van az, hogy ti férfiak megláttok egy ilyet és azonnal vigyorogni kezdtek? - tűntem el a fürdőszobában.

 - Passz - vonta meg a vállát mikor utánam jött. - Talán, mert ez nekünk legalább annyira ciki, mint nektek?

 - Lehet - húztam el a számat majd inkább eltereltem a beszélgetést. - Mit fogsz most csinálni, hogy hazajött a bátyád? - nem azért kérdeztem, hogy elszomorítsam, de sikerült.

 - Fogalmam sincs - mondta letörten - egyenlőre nem akarok hazamenni.

 - Akkor maradj itt - ajánlottam fel azonnal.

 - Köszi, de nem akarok útban lenni.

 - Lolo, mikor voltál útban? - húztam fel a szemöldököm.

 - Biztos nem zavarnék? - pislogott rám boci szemekkel. Hozzábújtam és jól megölelgettem.

 - Te sose zavarsz - nyomtam puszit az arcára. Lehajtotta a fejét és befúrta magát a nyakamhoz.

 - Nem is tudom, mi lenne velem nélküled? - motyogta.

 - Megölne az unalom? - vigyorogtam rá úgy, hogy végre ő is elmosolyodott.

 - Az biztos. Sose láttam még ilyen csajt, akinek ennyire kusza lett volna a szerelmi élete.

 - Nem is kusza - léptem el tőle sértődötten.

 - Gondolod? Nézzük csak. Ott van Stephan, akivel jársz, Mattia aki fülig beléd van esve na meg a kis brazilod, akit szintén az ujjad köré csavartál.

 - Nem is az enyém - morogtam, mint egy bolhás kutya.

 - De szeretnéd.

 - Mi? Dehogy! - löktem meg a vállát és csak most vettem észre, hogy egész eddig szívatott. - Hogy te mekkora szenya vagy? - nevettem el magam én is.

 - Annyira jól esett - kapta el a derekamat majd kihúzta a hajgumit a rasztáimból és feljebb copfozta a tincseket a fejem tetejére. - Így ni - szemlélte büszkén a művét. - Most úgy nézel ki, mint egy hagyma.

 - De jó nekem - forgattam meg a szemeimet. Hülyéskedésünknek a csengő hangja vetett véget.

 - Már ennyi az idő? - néztem a falon függő órára majd sietősen a bejárathoz mentem. - Ciao - köszöntem  a küszöbön toporgó focistának, aki rám nézve széles mosolyra húzta a száját. - Mi az?

 - Ciao Hagymácska - borzolta össze a hajamat.

 - Ó, basszus - nyögtem fel. - Lolo kinyírlak! - kiáltottam el magam, majd behívtam a még mindig vigyorgó srácot. - Várnod kell míg átöltözöm, mert nem rég értünk haza a vásárlásból - magyaráztam hadarva.

 - Semmi baj, én jöttem kicsit korábban. Ciao Lorenzo - fogott kezet a barátommal.

 - Helyezzétek magatokat kényelembe - néztem rájuk - addig én felveszek valami sportosat - indultam el a lépcsőn felfele.

 - Segítsek? - hallottam meg Mattia hangját. Nevetve emeltem fel a középső ujjam, amit ők röhögve fogadtak.

  A szobámba érve gyorsan előkerestem egy sportmelltartót, egy egyszerű, kinyúlt pólót és egy kényelmes rövidgatyát. A tükörbe nézve először elvigyorodtam majd szemforgatva húztam ki a gumit a hajamból. Egy egyszerű mozdulattal összefogtam az összes tincset és egy egyszerű lófarokba kötöttem. Felhúztam a tornacipőm aztán pedig lesiettem a rám várakozó fiúkhoz. Ahogy beléptem a konyhába, hirtelen elhallgattak.

 - Mi van? - kérdeztem zavartan, mert mind a ketten engem vizslattak.

 - Semmi, csak jól nézel ki - pislogott rám Lolo míg Mattia helyeslőn bólogatott.

 -Ok-ké - húztam fel a szemöldököm. Miért van az az érzésem, hogy ez csak kifogás és egész eddig én voltam a téma? - Mehetünk? - kérdeztem a focistához fordulva.

 - Persze - állt fel a székről ahol eddig teljes kényelemben csücsült.

 - Én mit csináljak addig? - kérdezte nyafogva a szőke barátom.

 - Menj fel a szobámba ott a laptopom, hallgass zenét, netezzél. Anyáék szerintem nem sokára haza érnek. Ja és ne felejtsd el felhívni anyudat, hogy itt alszol.

 - Meddig lesztek el?

 - Még nem tudjuk - vontam meg a vállamat. - Ameddig bírjuk szusszal.

 - Majd holnap jövünk - röhögött fel mellettem Mattia. Összevont szemöldökkel néztem rá.

 - Te lehet, hogy edzésben vagy, de én nem, úgyhogy ehhez tartsd magad - böktem meg a mellkasát. - Szia Lolo - dobtam puszit a fiúnak majd kiléptünk az ajtón.

 - Van konkrét terved, hogy hova menjünk vagy rám bízod magad? - állt meg mellettem De Sciglio.

 - Rád bízom - néztem a fiúra - csak meg ne bánjam - motyogtam az orrom alá magyarul.

 - Akkor gyere - fogta meg a kezemet és elindult velem az egyik irányba. Percekig sétáltunk így, majd Mattia előre mutatott.

 - Oda megyünk, az egy tök nyugis hely.

 Előre néztem és egy kisebb erdő bukkant fel előttem. Csodálkozva pislogtam rá. Furcsa volt látni a természet egy darabkáját a nagyváros közepén. Ahogy beléptünk a fák közé még a levegő is megváltozott. Sokkal frissebb, oxigéndúsabb lett. Élvezettel szívtam teli vele a tüdőmet, miközben jobbra-balra forogva néztem meg tüzetesebben a helyet.

 - Tetszik? - állt meg Mattia és mosolyogva figyelte a mozdulataimat.

 - Nagyon - bólogattam. - Honnan tudsz erről a helyről?

 - Mindig ide jövök, ha túl sok a szarság körülöttem - húzta halvány mosolyra a száját. - Itt jól lehet gondolkodni.

 - Meghiszem azt - hunytam le a szemeimet és úgy hallgattam a madarak csicsergését. Ilyenkor hiányzott legjobban az otthonom.

 - Gyere - zökkentett ki a focista ebből a nyugalmas állapotból. Elindultam utána és a fák közt megláttam a kitaposott ösvényt. Mosolyogva néztem Mattiára, majd apró bólintás után futni kezdtünk. Az első pár méter maga volt a pokol, de aztán sikerült elkapnom a ritmust, így szépen kocogva követtem az előttem futó srácot. Szemeimet zavartalanul járathattam rajta. Kék rövidnadrágot és egy fehér fölsőt viselt. A nadrág rásimult a fenekére. Nyeltem egyet, mert nagyon szerettem, ha egy pasinak nem lapos a hátsófele. Tekintetemet lejjebb vezettem és elidőztem egy kicsit a vádlijain, majd sportos combján, ami minden lépésnél megfeszült. Annyira elmerültem a látványban, hogy nem vettem észre mikor megállt, így neki ütköztem.

 - Mi a...? - néztem rá bosszúsan, de ő a számra tapasztotta a tenyerét és előre mutatott. Az út közepén egy mókus család falatozott. Meglepetten pislogtam rájuk. Mattia levette a kezét a számról és elmosolyodott. Percekig néztük őket, ahogy egy üregbe hordják a lehullott makkokat majd mikor észrevettek minket, felszaladtak a közeli fák egyikére.

 - Ez annyira cuki volt - pislogtam a focistára. - Köszönöm - ágaskodtam fel és nyomtam puszit az arcára. Szemeiben megcsillant valami érzelem, de mire felfoghattam volna, hogy mi az már el is tűnt. Némán folytattuk a futásunkat egészen addig, míg már alig kaptam levegőt.

 - Ma...Mattia - szóltam utána és a tenyereimmel a combomra támaszkodtam.

 - Ennyi volt Lexy? - futott vissza hozzám, mivel jócskán lehagyott.

 - Elsőre ez is több, mint a semmi - durcáztam be.

 - Jól van na! - simított ki néhány kósza hajszálat az arcomból. - Gyere, visszafele sétáljunk.

  Nem ellenkeztem, némán lépkedtünk egymás mellett. Hirtelen fájdalom hasított a bal vádlimba.

 - Aú - nyögtem fel panaszosan, majd egyensúlyomat vesztve seggre estem.

 - Minden rendben? - ugrott mellém aggódva Mattia.

 - Nem - ráztam meg a fejemet. - Fáj - mutattam a lábamra.

 - Begörcsölhetett - mondta majd a kezét rácsúsztatta a fájós területre. Óvatosan gyúrni kezdte az izmokat. Nem akartam, hogy gyengének lásson, de egy kósza könnycsepp végig szaladt az arcomon. A fiú akkor nézett fel, mikor dühösen letöröltem.

 - Ennyire fáj? Abba hagyjam? - pislogott rám riadtan.

 - Ne! - kiáltottam fel magamat is meglepve. - Mármint ne hagyd abba, mert amíg gyúrod, nem fáj.

  Nem néztem fel, mert az arca túl közel volt hozzám, és a fülembe csengtek Lolo szavai: "Mattia oda-vissza van érted".

 - Lexy? - éreztem meg meleg leheletét az arcomon. Önkéntelenül fordultam felé, csak centik választották el tőlem. Barna íriszei a szemem és a szám közt jártak. Tudtam, hogy mire készül, mégsem tettem ellene semmit. Mikor puha ajkait az enyémekre nyomta, megszűnt körülöttünk minden. Kezeim maguktól kúsztak a tarkójára és túrtak bele a hajába. Nyelvével végigsimította az alsó ajkam és bejutásért esedezett, amit meg is adtam neki. Nem megszakítva a csókot fölém hajolt és óvatosan a hátamra fektetett. A pillangók a hasamban szinte násztáncot lejtettek. Míg az én kezeim a nyakába voltak fonva, az övéi felfedező útra indultak a pólóm alá. Hüvelykujjával az oldalamat cirógatta, kellemes borzongást kiváltva belőlem. Csókunk egyre kapkodóbb és hevesebb lett. Kezeivel egyre erősebben szorított magához. Már foltokat láttam, de nem akartam elszakadni tőle, ahogy neki sem volt szándékában befejezni ezt az egészet. Végül csak meg kellett tennünk. Ködös tekintettel pislogtam fel rá szaporán kapkodva a levegőt, míg ő is zihálva vette magához az éltető oxigént. Szemeivel nem eresztette el a tekintetemet.

 - Lex - ejtette ki puhán a nevemet, de mielőtt megtudhattam volna, hogy mit akart mondani, megcsörrent a mobilom. Mint aki egy álomból ébred, úgy pislogtam rá. Nagyot sóhajtva gördült le rólam és szemeit lehunyva elfeküdt a fűben. Idegesen vettem elő a telefont aminek a képernyőjén Stephan arcképe villogott. A szégyen és a bűntudat egyszerre árasztottak el. Felugrottam és azonnal a fogadás gombra nyomtam.

 - Ciao Bella! Merre vagy? - kérdezte jókedvűen a mit sem sejtő barátom.

 - Ö... - néztem körül - nem tudom - vontam meg a vállam és még köszönni is elfelejtettem.

 - Hogy-hogy?

 - Eljöttem futni Mattiával - néztem De Scigliora, aki kíváncsian legeltette rajtam a tekintetét - és valami erdőben vagyunk - túrtam idegesen a hajamba. Kérdőn néztem a focistára. Mikor került ki a hajgumi a copfomból?

 - Mattiával? - kérdezte Stephan, mintha sejtene valamit. - Mikor jöttök haza?

 - Már indultunk, csak begörcsölt a vádlim - válaszoltam az igazsághoz hűen.

 - Jól vagy? Haza tudsz jönni? - váltott át azonnal aggódóvá a hangja.

 - Persze - válaszoltam gyorsan, mert nem akartam, hogy lásson mielőtt összeszedném magam. - Ne aggódj, nem sokára otthon leszek.

 - Biztos ne menjek érted?

 - Stephan, nem kell. Már semmi bajom - magyaráztam neki, mint egy óvodásnak.

 - Jó, de ha kellek szólj! - fújta ki a levegőt. Tudtam, hogy ma az anyukájával vacsorázik, így nem akartam, hogy miattam ne tudjanak találkozni.

 - Ha haza értem azonnal hívlak - nyugtattam meg.

 - Szeretlek Kicsim! - búcsúzott el tőlem amitől nekem összeszorult a szívem.

 - Én is szeretlek - fordítottam hátat a fűben ülő De Scigliónak.

  Kinyomtam a telefont és lassan megfordultam. Ijedten néztem az időközben hátam mögé álló focistára.

 - Szereted - nézett rám szomorú szemekkel. - Lexy...

 - Ne! Mattia kérlek, ne mondj semmit - vágtam a szavába. - Felejtsük el ami történt - suttogtam rekedten, de nem mertem a szemébe nézni.

 - Neked lehet, hogy menni fog, de nekem nem - hallottam megtört szavait. - Mióta megismertelek erről ábrándoztam. Én...

 - Kérlek - sírtam el magam és kezemet a szájára szorítottam. - Már így is elég szar, ne tedd még rosszabbá.

  Megfogta a kezem és belecsókolt a tenyerembe. majd felemelte az állam.

 - Nézz rám - kérte kedvesen és én megtettem. Belenézve a szemeibe megláttam azt az érzést, amit én is éreztem, de nem iránta. - Tudom, hogy őt szereted - húzta el kicsit a száját -, de nem érdekel. Azt is tudom, hogy meg fog bántani, de akkor lesz hova menned. Érted? - szorította meg kicsit a vállam. - Én mindig itt leszek neked.

  Elhűlve fogtam fel a szavai jelentését. Arra vár, hogy Stephan hibázzon. Másodpercek alatt öntötte el az agyamat a düh köde és mérgesen néztem rá.

 - Milyen barát vagy te? - löktem el magamtól. - Képes lennél egy lány miatt feladni mindent? - kiabáltam rá majd távolodni kezdtem tőle. - Csalódtam benned. Azt hittem jóbarát vagy - csóváltam meg a fejemet miközben a könnyeim már eláztatták az arcomat.

 - Ne haragudj, én... - nézett rám kétségbeesve.

 - Hagyj engem békén Mattia! Felejtsd el ami történt és engem is! - zokogtam fel, majd futni kezdtem kifelé az erdőből. Még hallottam ahogy utánam kiált, de nem érdekelt. Könnyeimtől alig látva nehezen, de hazataláltam. Tincseim előre hullva takarták az arcomat mikor beléptem a házunkba. Hála istennek a családom valami filmet nézett a tévében, így nem foglalkoztak velem. Egy gyors köszönés után felszaladtam a szobámba és végre becsukhattam magam után az ajtót. Lolo ahogy meglátott felugrott a gépem elől, a karjaiba vont és szorosan megölelt.

 - Mio Dio! Mi történt? - kérdezte aggódva és ezzel kiváltva belőlem egy újabb sírógörcsöt.

 - Igazad volt - zokogtam keservesen.

 - Miben édesem?

 - Mattia...

 - Mit csinált az a gyökér? - emelte fel az államat.

 - Ő... megcsókolt - fúrtam a fejem a mellkasába azzal a céllal, hogy soha többé nem akarok onnan előbújni.

Mio Dio! = Édes Istenem!