62. fejezet

Lorenzo

   - És ez akkora bűn? - kuncogtam fel mikor végre megtudtam kiborulásának okát. Könnyei már elapadtak és most mérgesen meredt rám.

 - Nem érted? - csattant fel. - Megcsaltam Stephant!

 - Miért, le is feküdtetek? - pislogtam döbbenten, de mikor megláttam az arckifejezését, védekezőn felemeltem a kezeimet. - Bocs, de megcsalásról beszéltél és azt hittem, több is történt.

 - Te nem vagy komplett - rázta meg dühösen a fejét, amitől a rasztái ide-oda röpködtek. - Hogy feküdtem volna le vele? Nem vagyok ribanc! - ugrott fel mellőlem.

 - Nyugi - követtem az ablakhoz. - Senki nem mondott ilyet, csak úgy adtad elő azt a nyamvadt csókot, mintha legalább öt menetet lezavartatok volna - fordítottam magam felé és áthatóan fürkészni kezdtem az arcát.

 - Nem is volt nyamvadt - suttogta lesütött szemekkel.

  Egy ideig megkövülten néztem, majd derengeni kezdett valami.

 - Lex...te? Neked tetszett? - tettem fel félve a kérdést, várva egy újabb dührohamra, de az elmaradt. Helyette visszaült az ágyra és az arcát a kezei közé temette. - Lexy? - próbáltam felhívni magamra a figyelmét.

 - Hm? - morogta a fedezéke mögül.

 - Azt kérdeztem, hogy jó volt-e a csók?

  Hatalmas sóhajtás után rám nézett és mielőtt megszólalt volna már tudtam a választ.

 - Az a legrosszabb, hogy élveztem. Érted? - nézett rám kétségbeesetten. - Nekem barátom van mégis jól éreztem magam Mattiával - gördültek le újabb könnycseppek az arcán.

 - Jaj, miele - vontam az ölelésembe -, mert barátod van attól még léteznek más férfiak is - mosolyodtam el.

 - De én...

 - Tudom, hogy most össze vagy zavarodva. Ez természetes, hiszen eddig nem voltak pasik az életedben most pedig egyszerre kettő is csapja a szelet. Na nem mintha sajnálni kéne érte - vigyorodtam el. Lexy hátra dőlt az ágyon és a plafont kezdte fixírozni.

 - Miért történik ez velem? - szólalt meg nyűgösen. - Azt hittem azért jó Stephannal, mert ő a barátom, de Mattia nem és mégis ugyanolyan érzéseket váltott ki belőlem - kezdett értelmetlen magyarázatba, de a lényeget sikerült leszűrnöm.

 - Nyugi - dőltem mellé és végig simítottam az arcán. - Azért még nem dőlt össze a világ, mert valakinek több srác is tetszett egyszerre.

  Csüggedten fújta ki a levegőt. Szótlanul meredt maga elé, ami bevallom elég ijesztő volt az ő szószátyárságát ismerve, de hagytam, hagy gondolkozzon. Kell neki egy kis idő míg megemészti magában a történteket. Ismertem már őt annyira, hogy tudjam, magát okolja a történtekért és most hiába mondanék bármit is, nem fogadná el. Figyeltem, ahogy felállt az ágyról majd a pizsamájáért nyúlt.

 - Elmegyek zuhanyozni - nyögte ki, de látszott rajta, hogy gondolatban máshol jár.

  Alig dőltem vissza az ágyra mikor megszólalt a telefonja. A kijelzőre nézve elkomorodtam, majd a kezembe véve a készüléket néhány csörgés után felvettem.

 - Lexy - sóhajtott fel a hívó - már azt hittem fel sem veszed. Én annyira sajnálom ami történt - kezdett hadarni és én idejét láttam, hogy közbe szóljak.

 - Mattia, Lorenzo vagyok.

 - Ó... - hallgatott el a focista.

 - Tudok mindent - tisztáztam rögtön az elején.

 - Nem akar velem beszélni ugye? - szólt elkeseredetten a hangja.

 - Nincs itt, zuhanyzik.

 - Egy idióta vagyok Lolo - sóhajtott bele a telefonba.

 - Ezzel egyet kell értenem - bólintottam, bár ő ezt nem láthatta.

 - Én csak...én csak nem tudtam neki ellenállni, annyira édes volt ahogy ott ült - kezdett bele, de gyorsan leállítottam.

 - Ne folytasd! Ezt most nagyon elcseszted - közöltem vele a tényeket. - Ha nem rohanod le, és szépen vársz a fenekeden még bármi lehetett volna köztetek, de barátság biztosan.

 - Istenem - nyögött fel. - Most mit csináljak? - kérdezte olyan elkeseredett hangon, hogy megsajnáltam.

 - Nézd Mattia, ha nem rólad lenne szó, most elküldenélek a búsba, de lásd kivel van dolgod. Amit most tehetsz az az, hogy most békén hagyod egy ideig. Húzódj a háttérbe és várj!

 - De...

 - Nincs de! - pirítottam rá és legszívesebben megrángattam volna. - Vagy türelmes leszel és akkor még lehet egy második esélyed, vagy örökre elveszted Lexyt. Te döntesz, melyiket választod!

 - Őt - suttogta megtörten.

 - Akkor fújj visszavonulót és ne zargasd - tanácsoltam.

 - Rendben - mondta lemondóan. - Köszi Lorenzo - sóhajtotta.

 - Jobban örültem volna, ha a nyelved a szádban marad és nem kell ilyen tanácsokat adnom - morogtam.

 - Szerinted elmondja Stephannak? - kérdezte félve.

  Egy pillanatra elgondolkodtam, de aztán eszembe jutott a lány elgyötört arca és azonnal tudtam a választ.

 - Igen. Mindenképp elmondja neki.

 - A francba - hallottam a szitkozódást a vonal túlsó végéről. - Még ez is. Nem tudnál vele beszélni?

 - Figyelj Mattia! Nem fog miattad hazudni a barátjának erre mérget vehetsz.

 - Tudom és pont ez tetszik benne, hogy ő nem olyan, mint a többi lány.

 - Így igaz és ha ezt tudod, akkor azt is megérted, miért fogja elmondani a Fáraónak a történteket.

 - Igen - sóhajtott megint. - Mindegy, így legalább fel tudok készülni a holnapi találkozásra.

 - Most leteszem, mert Lexy hamarosan visszaér és nem hiszem, hogy örülne neki, hogy veled bájcsevegek.

 - Oké. Még egyszer köszi Lorenzo.

 - Nincs mit - nyomtam ki a készüléket és ahogy letettem, Lexy jelent meg az ajtóban.

 - Mehetsz - nézett rám szomorú szemekkel - és nem kell sietned - tette hozzá halkan. Kérdőn pislogtam rá. - Felhívom Stephant és szólok neki, hogy beszélnünk kell - sütötte le a szemeit.

 - Lex...

 - Ne is akarj róla lebeszélni! - csattant fel pedig nem is tudhatta mit akarok. - Nem bírnék többet a szemébe nézni, ha eltitkolnám.

 - Megértelek - öleltem át. - Csak azt akartam mondani, hogy én itt leszek, hogy támogassalak bármi is lesz.

 - Szerinted szakít velem? - kapta rám ijedten a tekintetét. Szemeit elfutották a könnyek amitől nekem összefacsarodott a szívem.

 - Nem tudom - vallottam be. - Szerintem nem, de az ő féltékeny természetét ismerve semmi sem lehetetlen - közöltem vele az igazat, mert nem akartam, hogy váratlanul érje, ha így történik.

 - Elbasztam, igaz? - nézett rám keserű mosollyal az arcán.

 - Nem, nem te voltál, hanem az az idióta Mattia és ha Stephan ezt nem érti meg, akkor egy címeres ökör - pusziltam meg, majd egy óriási sóhajjal elléptem tőle. - Most megyek és lezuhanyzok, te meg hívd fel a Fáraót - fogtam meg a kilincset, de még visszafordultam, hogy lássam a reakcióját.

 - Oké - bólintott és kezébe vette a telefont. Egy ideig nézegette, keresgélt a nevek között majd egy apró nyögés után rányomott a hívás gombra. Szemeit lehunyva várta, hogy a másik fél felvegye, mikor ez megtörtént, rögtön a tárgyra tért.

 - Szia Stephan! Mit csinálsz most? ... Az jó! Figyelj nem tudnál ide jönni? Beszélnünk kell! ... Nem, nem telefon téma. Oké, akkor negyedóra múlva. ... Én is téged. Ciao! - nyomta ki a hívást majd kinyitotta a szemeit és kétségbeesetten rám nézett. - Mindjárt jön.

  Biztató mosolyra húztam a számat.

 - Maradjak?

 - Nem, köszi. Ezt egyedül kell végig csinálnom.

 - Rendben - bólintottam és kiléptem a folyosóra.

 - Lolo - szólt utánam sírós, kislányos hangon.

 - Igen?

 - Ugye itt leszel mikor visszajövök?

  Ahogy ránéztem láttam, hogy mennyire ideges. Arca falfehér volt és a kezeit folyamatosan tördelte.

 - Sehova nem megyek. Mondtam már, én mindig melletted leszek.

 - Köszi - eresztett meg egy halvány mosolyt majd felvett a pizsamájára egy köntöst és az ablakhoz lépett. Becsuktam magam után az ajtót és kifújtam az eddig bent tartott levegőt. Nagyon reméltem, hogy az idióta de Sciglio miatt nem lesz boldogtalan a barátom.