109. fejezet

Lexy

   Szorosan fogtam Stephan kezét miközben végig vezetett a tömegen. Szilveszter volt és mi a csapattal töltöttük az év utolsó óráit.

 - Itt van a mi gerlepárunk! - rikkantotta el magát Kaká. - Gyertek csak édeseim - invitált közelebb minket. - Meséljetek, hogyan tervezitek a túlélést egymás nélkül?

 Az eddig is békasegge alatt lévő hangulatom újabb métereket zuhant a kérdés következtében. Szomorúan pislogtam a barátomra, várva, hogy majd válaszol helyettem is.

 - Már nem a kőkorszakban élünk - csóválta meg a fejét kissé dühösen Stephan. - Van mobil, internet, skype, repülő... - sorolta egyre emelkedőbb hangon.

 - Nyugi - simítottam végig a karján. Teljesen megértettem a kiakadását, hiszen mióta megérkeztünk a brazil középpályás volt kb. századik a sorban aki ezzel csesztetett minket. Ahogy telt az idő, fogyott a pezsgő és a pia, úgy lettek egyre többen akik jó heccnek találták, hogy minket piszkálhatnak.

 - Azt hiszem iszok még egy pohár valamit - morogta a csatár és egy puszit nyomott a fejemre, majd magunkra hagyott minket.

 - Ne haragudj, nem tudtam, hogy ennyire kivan - pislogott rám Kaká bűntudatosan.

 - Nem gáz, csak ma mindenki ezzel jött és most lett elege - vontam meg a vállam miközben tekintetemmel követtem a páromat aki a kezében lévő pohárral megállt beszélgetni a barátaival.

 - Nem akarlak elkeseríteni, de baromi nehéz lesz - nézett rám szánakozva a brazil. - Caroline tudna mesélni.

 - Kösz - húztam el a számat. - Valamennyi fogalmam már most van róla, hogy milyen szar lesz, mert a barátaimmal is el lettünk szakítva egymástól - sóhajtottam föl. 

A barátaimról eszembe jutott a karácsonyi látogatásom és onnan már csak egy lépés volt, hogy bevillanjon Lorenzo arca, akit hiába invitáltunk, hogy tartson velünk, nem akart. Mióta visszajöttünk Magyarországról, teljesen magába zárkózott. Még velem sem nagyon akart beszélni. Valamit titkolt, de sajnos nem tudtam, hogy mit.

 - Hahó, Lexy! - integetett az arcom előtt Kaká. - Itt vagy?

 - Bocsi, csak elgondolkodtam. Mit is kérdeztél?

 - Csak annyit mondtam, hogy remélem nem kocsival vagytok - grimaszolt a hátam mögé nézve. Követtem a tekintetét és azonnal megértettem az aggályait. Stephan, Balotelli, Adil és Emis - aki szintén meg volt hívva - egymás után ürítették ki a kétes kinézetű folyadékkal megtöltött poharaikat. 

 - Majd hívunk egy taxit - mondtam, de közben a gyomromban egyre nagyobbra nőtt egy csomó a rossz előérzettől. 

Körbe néztem a teremben és mindenhol vidám, piától csillogó szemű embereket láttam. Nekem is jókedvűnek kellett volna lennem, de valahogy nem ment. Gondolataimban egymást kergették a Stephannal és Lorenzoval kapcsolatos problémák. 

 - Ciao Szörnyella! - nevetett gúnyosan a fülembe Emis, amitől kirázott a hideg. 

 - Neked is hello - húztam el a szám a becenév hallatán.

 - Csak nem szomorkodsz a pénzes pasid lelépése miatt? - fordította felém az arcát megvetően az énekes. 

Nem válaszoltam, inkább lemondóan sóhajtottam egyet. Ha valaki látott volna minket, azt gondolja rólunk, hogy milyen jól kijövünk egymással, de ez korán sem volt így. Stephan közelében megjátszottuk, hogy bírjuk egymást, de ha nem volt a közelben, oda-vissza repkedtek a sértések és a szurka-piszkák. Most is csak azért volt nagy a pofája, mert a barátom a terem túloldalán beszélgetett Abbiatival. 

 - Saját tapasztalat? - vágtam vissza csípőből. - Mondjuk normális nő veled nem is állna szóba, csak a pénzed miatt!

 - Fogd be te kis...! - pillantott rám gyilkos tekintettel, de mielőtt befejezhette volna, egy hang megállította.

 - Jössz táncolni?

Kételkedve néztem fel az előttem álló srácra. Tudtam, hogy nem kéne ezt tennem, de még mindig inkább táncoltam vele, minthogy Emis gyűlölködő szavait hallgassam egész este.

 - Igen - nyeltem nagyot és elfogadtam a felém nyújtott kezet.

Követtem a táncolók közé és próbáltam nem gondolni arra, hogy mennyire remeg a gyomrom az érintésétől. 

 - Minden rendben? - kérdezte az arcomat fürkészve, de én csak egy óvatos bólintásra voltam képes. 

 - Persze és köszi - motyogtam magam elé, mikor végre visszakaptam a hangomat, de úgy látszik denevérhallása volt, mert elmosolyodott és ettől a gyomromban lévő pillangóim lelkes násztáncba kezdtek. Nem szóltunk többet egymáshoz, csak mozogtunk a zene ütemére a többiek közt. A sokadik szám után váltott a dallam és egy lassú szám következett. Zavartan néztem először az előttem állóra majd a teremben lévőkre, akik összesimulva élvezték a fülbemászó, romantikus melódiát. Tekintetemmel Stephant kerestem, de ahogy láttam, felém sem nézve valamin nagyon jól szórakozott Emissel. Megvontam a vállamat és elfogadtam az invitálást. 

Furcsa volt egy másik férfi karjai közt lenni, de mégis jó érzéssel töltött el. Biztonságban éreztem magam, akárcsak Stephannal. Éppen csak bemelegedtünk mikor hirtelen a partnerem - egy erős rántásnak köszönhetően - eltávolodott tőlem. Ijedten néztem a mellettünk dühösen álló barátomra. 

 - Még el se mentem, de te máris rárepülsz a nőmre? - vonta kérdőre csapattársát.

 - Stephan! - próbáltam csitítani, nem sok sikerrel.

 - Ha annyira érdekelne, nem az idióta haveroddal múlatnád az idődet, hanem a barátnőddel, aki még arra is képes, hogy elviselje a sértéseket amiket a fejéhez vág az a köcsög - húzta fel magát a Milan kettese.

 - Megmondtam, hogy szállj le Lexyről! - fújtatott egyre dühösebben a mellettem álló. 

 - Még rá se szálltam! - vigyorodott el nagyképűen Mattia.

Mivel egyre többen hagyták abba a táncot és figyelték a fejleményeket, kezdtem kínosan érezni magam.. 

 - Kérlek, hagyjátok abba! - esdekeltem nekik, de rám se bagóztak. 

Egy kezet éreztem meg a derekamon, tekintetem találkozott Montyéval, aki csak most ért ide és dühösen figyelte az eseményeket.

 - Gyere! - rángatott el az egyre nagyobbá duzzadó körből. Ahogy visszanéztem a vállam felett, még láttam ahogy Kaká és Abbiati közösen próbálják lehűteni a kedélyeket. Rezignáltan követtem a csapatkapitányt az udvarra, ahol végre friss levegőhöz jutottam.

 - Tessék - nyomott a kezembe egy zsebkendőt Ricky. Értetlenül nézhettem rá, mert halványan elmosolyodott és óvatosan megtörölte az arcomat. Észre sem vettem, mikor kezdtek potyogni a könnyeim.

 - Köszi - fújtam ki az orromat. - Miért csinálják ezt?

 - Mert mind a két kis pöcs odavan érted - közölte Monty teljes nyugalommal.

Válaszolni akartam, de hirtelen kivágódott a terem ajtaja és De Sciglio lépett ki rajta hatalmas elánnal. Ahogy meglátott minket, egy pillanatra megtorpant majd arcán egy kaján mosollyal felém sietett. Mielőtt felocsudhattam volna, kezei közé fogta az arcomat és forró ajkait az enyémekre tapasztotta. A meglepetéstől mozdulni sem tudtam, így megtorlaltlanul hagytam a tettét. Amilyen gyorsan lekapott, olyan gyorsan el is engedett. Rám kacsintott, majd otthagyott a szintén szóhoz sem jutó Rickyvel. 

Nem tudom mennyi ideig bámultam utána, csak arra eszméltem, hogy ujjaimmal a számon simítok végig ahol még mindig égett Mattia csókja. Döbbenten pislogtam a velem lévő olasz férfire, aki ettől elnevette magát, de csak addig, míg újból ki nem nyílt az ajtó és most Stephan lépett ki rajta. Körül nézett és mikor meglátott, bűnbánó arccal felénk sétált. 

 - Ne haragudj! - nyújtotta nekem a kezét amit automatikusan elfogadtam. 

Abban a pillanatban azt sem tudtam, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Ránéztem a kapitányra, aki egy óvatos fejcsóválással jelezte, hogy jobb, ha nem mondok semmit az előbb történtekről. Így is tettem és csak akkor éreztem egy kis megbánást, amikor a tűzijáték alatt a barátom karjai közt bevillantak a Milan kettesének forró ajkai.