110. fejezet

Lexy

  Csigalassúsággal teltek a napok, pedig a naptár már január végét mutatta. Szilveszter másnapján Stephan elrepült Rómába, hogy csatlakozzon az új csapatához. Sajnos azóta nem sokat tudtunk beszélni, hiszen a beilleszkedés és a felzárkózás rengeteg energiáját lekötötte. Én ezt felfogtam, de akkor is hiányzott a közelsége. Nem tudtam kihez odabújni és nem volt kivel megbeszélnem a dolgaimat. 

Igen, jól látjátok. Nem volt senki mellettem a családomon és a magyar barátaimon kívül, akik skypon keresztül tartották bennem a lelket. 

Hogy hova lett Lorenzo és Ádi? 

Nos... Ádám még mindig nem heverte ki, hogy Lolo szakított vele. Teljesen befordult és senkit nem engedett magához. A köszönésen kívül nem volt több kommunikáció köztünk.

 Lolo pedig......

Na igen, ő egy másik fájdalmas pont lett az életemben. Először el sem akartam hinni, hogy kibékült Hirotóval, de aztán be kellett látnom, hogy ez az igazság. Én tényleg megpróbáltam beszélni a fejével, de hajthatatlan volt és csak jobban elfordult tőlem, így kénytelen voltam végig nézni ahogy a kedves, aranyos és lelkiismeretes barátomból egy nagyképű bunkó lesz.

(...)

 - Ah, de jó ezt látni - vigyorgott a hátam mögött álló és még mindig rohadt idegesítő Damiano miközben kilépett utánam az iskola kapuján.

 - Nem tudom miről beszélsz - tetettem a hülyét, pedig én is pontosan láttam, hogy Lorenzo megint Hirotóval enyeleg a túloldalon, mintha direkt Ádámot akarnák idegesíteni. 

 - Imádom nézni, ahogy darabjaira hullik a rémálompáros és tudod mi lenne még jobb? - tette fel a kérdést, amit úgy látszik költőinek szánt, mert azon nyomban meg is válaszolta. - Ha te meg a drágalátós focistád is erre a sorsra jutnátok - húzta el gúnyosan a száját. - Alig várom, hogy lássam a kisírt szemeidet és a szomorú arcodat.

 - És az miért lenne jó neked? - értetlenkedtem.

 - Mert akkor jönnék én és megvigasztalnálak - nyalta meg sokat mondóan a száját. - Hidd el, nagyon jól tudok vigasztalni - suttogta immár a fülembe, amitől kirázott a hideg is. 

 - Menj a fenébe! - taszítottam el magamtól majd sietve haza indultam, de még a sarkon is hallottam a fiú kárörvendő röhögését. 

Alig léptem be az ajtón, megrezzent a telefon a zsebemben. Kérdő tekintettel húztam elő, hiszen senki nem szokott keresni ilyenkor, épp ezért hatalmas mosoly kúszott az arcomra mikor megláttam a hívó nevét. 

 - Ciao - szorult össze a torkom a boldogságtól.

 - Ciao Szerelmem! - válaszolt egy fáradt, de jókedvű hang a másik oldalról. - Mi jót csinálsz?

 - Perpillanat? Beszélgetek a világ legjobb pasijával - kuncogtam fel.

 - Akkor sajnálom, hogy megzavartalak - jött kapásból a válasz, de tudtam, hogy csak bohóckodik. - Hiányzol - súgta néhány pillanatnyi néma csönd után. 

 - Te is nekem - sóhajtottam fel. - El sem tudod képzelni, hogy mennyire.

 - Gondolom. De nekem ne mond, hogy szöszi barátoddal nem ütitek el nevetve az időt? -  mondta, mit sem sejtve a mostanában kialakult helyzetről. 

 - Az más - adtam kitérő választ. 

 - De tényleg, mit csinálsz most? - kíváncsiskodott, mire megkönnyebbülten hunytam le a szemeimet. Tudtam, ha újból rákérdezett volna Lolora, nem bírtam volna tovább és kiöntöm neki a szívem, de pont ezt nem akartam, hiszen volt neki is éppen elég baja az új csapatánál. 

 - Ebben a pillanatban értem haza a suliból - válaszoltam az igazsághoz hűen. - Beértem a szobámba és végre letettem a cuccom - meséltem, miközben szabad kezemmel a vállamat masszíroztam ahol elnyomta a táska pántja.

 - De szeretnék most ott lenni veled - nyögött fel fájdalmasan. 

 - Mikor tudsz hazajönni? - kívánkozott ki belőlem a kérdés.

- Még nem tudom. Megpróbálok minél hamarabb, de itt nem úgy mennek a dolgok, mint a Milánnál. Ha be akarok kerülni a kezdőcsapatba, akkor egyetlen edzést sem hagyhatok ki - magyarázta szomorúan.

 - Értem - sóhajtottam fel lemondóan miközben elfeküdtem az ágyamon. - Mindegy, jössz amikor tudsz - erőltettem boldogságot a hangomba, de nem hiszem, hogy bevette. 

 - Most mennem kell - nyögött fel hirtelen és ezzel egy időben egy férfi hangot hallottam meg a háttérben. - Azonnal kapitány! - válaszolt a számomra idegen embernek készségesen. 

Éreztem ahogy összeszorult a szívem és a torkomat sírás fojtogatta. Magamban folyamatosan mantráztam, hogy nem fakadok sírva, nem fakadok sírva, de mégis mikor fülembe kúszott a búcsúzása, az első könnycseppek végig szánkáztak az arcomon.

 - Viszlát Szerelmem! Ahogy tudlak, megint hívlak - ígérte.

Mondani akartam neki valami szépet, valami bölcset amitől jobban érzi magát, de nem sikerült. Épp csak egy halovány Ciao - ra futottam az erőmből. 

Amint kinyomtam a hívást, végig borultam az ágyamon és hangos zokogásba kezdtem. Nem tudom, meddig bőgtem, de az utóbbi hetek összes csalódása, frusztrációja egyszerre csapott le rám, így mikor felálltam, hogy a fürdőszobámba menjek rendbe tenni magam, szabályosan megijedtem a tükörképemtől. A hajam csapzottan omlott a vállamra, a szemeim vörösen, duzzadtan hirdették, hogy a gazdájuk nem viseli jól az élet megpróbáltatásait. Nagyot sóhajtva folyattam hideg vizet a kezembe és gyorsan megmostam az arcom. Visszabotorkáltam a szobámba, de nem találtam a helyemet. Úgy éreztem, hogy összenyomnak a falak ezért muszáj volt eljönnöm otthonról. A lábaim maguktól indultak el a jól ismert hely felé, amit lassan egy hónapja kerültem. Mikor megérkeztem a célomhoz, hunyorogva emeltem fel a fejemet, hogy el tudjam olvasni a homlokzatot ékesítő betűket: SAN SIRO...