16. fejezet

Lexy

   Bekapcsoltam a skypeot és vártam. A délután képei pörögtek a szemeim előtt. Olyan édes volt, ahogy ott ült mellettem és talán jobban zavarban volt, mint én. Arcomra idétlen mosoly kúszott, mikor eszembe jutott, milyen cukin pislogott, pusziért kuncsorogva. Hmm, milyen isteni illata volt. Hatalmasat ugrottam, mikor meghallottam a skype jellegzetes hangját. Rányomtam a fogadás gombra és máris megláttam a mosolygó barátaimat.

 - Ciao, Lexy! - hallottam négy különböző hangot.

 - Sziasztok! - nevettem fel.

 - Beszéled még a nyelvünket? - kérdezte Roni szarkasztikus humorával, ami rohadtul hiányzott.

 - Van egy kis akcentje, de az eddig is volt - szólt bele Noncsi.

 - Be lehet fejezni a piszkálásomat - morogtam rájuk.

 - Nekem pezsegsz kicsi plusz? - vigyorgott Roni és tudtam, hogy nem úszom meg ezt a beszélgetést sem a jól megszokott beszólások nélkül.

 - Mi van veled Alessia? - kérdezte Zsolti.

 - Nem sok. Unalmas nélkületek minden, bár már vannak új barátaim.

 - You don't say? - szólalt meg végre Réka is.

 - Hiányoztál - nézett rá Roni az előtte szólóra, monitoron keresztül.

 - Fejezzétek már be - szólt rájuk Zsolti -, ha folyton ti pofáztok, soha nem tudjuk meg, hogy kik az új barátai Lexynek!

 - Excuse me! - emelte fel a kezeit Roni és engem elkapott a röhögőgörcs.

 - És ezek levegőt vesznek - sóhajtott fel Noncsi.

 - Elég! - visítottam a könnyeimet törölgetve.

 - Gond van? - lépett be anya az ajtón. Úgy látszik, túl hangos voltam.

 - Nincs, csak ezek itt nem bírnak magukkal - mutattam a képernyőre.

 - Ja, vagy úgy! Sziasztok édeseim! - köszönt nekik.

 - Szia, Bia! - hallatszott egyszerre, mint az iskolában.

 - Hiányoztok - mosolygott rájuk.

 - Te is, meg a szombat délutánok is - közölte vele Zsolti.

 - Drágám, már régen hallottam a hangod. Jól vagy?

 - Igeeen.

 - És ti lányok?

 - Mi is - vette át a szót Roni. - Bár tudod mennyi nemierőszak történik évente? Nem elég!

 - Roni baszd meg! - nevetett fel anya.

 - Ú, ez már de hiányzott - röhögtek fel a többiek is.

 - Nevetelsz? Ne neveteljél! - nyomta Roni tovább a szöveget.

 - Anyaaa! - szóltam rá drága jó szülőmre. - Szeretnék "én" beszélgetni a barátaimmal.

 - Oké, bocs - tette fel a kezeit, majd a haverjaimhoz fordult. - Megyek, mert Alexa féltékeny.

 - A kis huncut - vihogott Roni.

 - Te bánat! - nyögte be Noncsi

 - Sziasztok! - vigyorgott anya rájuk és elköszönt. Becsukva maga mögött az ajtót, végre egyedül hagyott a barátaimmal.

 - Hol is tartottunk? - néztem rájuk kérdőn.

 - Ott, hogy új barátaid vannak - húzta fel az orrát Roni, míg a többiek érdeklődve figyeltek rám. Belefogtam a mesélésbe és felidéztem az elmúlt napok történéseit. Végre csöndben végig hallgattak, ami csoda számba ment. Elmeséltem a puszit is nekik.

 - Kurva ügyes vagy baszd meg! - ütötte össze a tenyereit Zsolti és vigyorogva nézett rám. - Ez olyan ügyes volt, hogy két kekszet is kapsz.

 - Hogy dűljön rád a meggyfa, focistákkal haverkodsz? - rázta a fejét Roni.

  Noncsi csak nevetett, az egyik ismerőse szerint úgy, mint egy tizenkilencedik századi prosti.

 - Kedves Roni - szólalt meg Réka -, kívülállóként mi a véleményed az intelligenciáról?

 - Te mi a faszról beszélsz? - vihogott Roni.

 - Veronika, csak egyszer, egyszer az életben ne lennél ilyen geci buta! - hülyéskedett Zsolti és nekem könnyek szöktek a szemembe, mert tényleg nagyon hiányoztak a közös baromkodások.

 - Képzeljétek, tegnap találkoztunk Zs.Zs-vel az állomáson - kezdett új sztoriba Zsolti és Roni hangosan röhögni kezdett. - Megállt a vonat és pont előttünk nyílt ki az ajtó, ez a hülye meg beszólt a fent álló utasoknak: "Hangok vagytok leszállni!" Szerintetek? Majdnem bepisiltünk a nevetéstől.

 - Ez hülye - vihogtam én is.

  Kopogásra kaptam fel a fejem.

 - Szabad - szóltam ki, mert azt hittem, hogy valamelyik családtagomnak hiányzok. Az ajtó halkan kinyílt és egy szőke fej bukkant fel benne.

 - Ciao, Lexy! Anyukád engedett be - magyarázkodott rögtön.

 - Ciao, Lorenzo - álltam fel és öleltem meg a barátomat.

 - Zavarok? - nézett félszegen a laptopom felé.

 - Dehogy - fogtam meg a kezét. - Gyere! - húztam magam után és leültettem a gépem elé. - Pofa be! - szóltam rá a többiekre, akik eddig egymással hülyéskedtek, de most hirtelen ránk kapták a tekintetüket. - Ő itt Lorenzo - mutattam be nekik. A lányok elhűlve nézték, míg Zsolti kapcsolt leghamarabb.

 - Ciao, Lorenzo! Mi chiamo Zsolti. Come stai? - vette elő olasz tudását és én már láttam magam előtt Maris önelégült arcát.

 - Szia! - vigyorgott rá, érdekes akcentussal ejtve ki a magyar köszönést, amit én tanítottam neki. - Sto bene grazie, E tu?

  Végre a lányok is megtalálták a hangjukat és egymás szavába vágva fitogtatták az olasz tudásukat.

 - Lexy, baszd meg, tényleg úgy néz ki, mint Draco Malfoy - nézett a kamerába, csillogó szemekkel Roni. Tudtam, hogy mit jelent ez a nézés.

 - Sajnos le kell, hogy hűtselek Roncimonci - nevettem rá - Lorenzo meleg.

  Roni szemei elkerekedtek.

 - Milyen kár! - hallottam meg a hangját, ami csöpögött az iróniától. - Ez a női nem számára egy újabb hatalmas veszteség - sóhajtott fel.

  Lorenzo rám kapta a tekintetét és kérdőn nézett rám.

 - Jól hallottam, hogy rólam van szó? - érdeklődött.

 - Igen, Roni - mutattam a lányra, aki intett egyet -, azt mondta, hogy olyan vagy, mint Draco Malfoy a Harry Potterből.

 - Tudom, hogy kicsoda Draco - nevetett fel. - Én is ismerem a HP-t.

 - Nekem kell ez a pasi - hisztizett Veronika a gép előtt.

 - Mit mond? - kérdezte Lolo.

 - Hogy kár, hogy nem szereted a lányokat - nevettem, de Lorenzo arcára nézve lefagytam.

 - Ők...ők, tudják? - kérdezte dadogva, miközben elpirult.

 - Igen és nem zavarja őket - fogtam meg a kezét.

 - Ti tényleg ilyen toleránsak vagytok? - döbbent le teljesen.

 - Minket nem zavar - szólalt meg végre Réka is.

 - Kösz srácok - mosolygott rájuk megkönnyebbülten az én új barátom.

  Ahogy ez a dolog kiderült, onnantól kezdve megindult a beszélgetés köztük. Akadozva ugyan, de sikerült egymást megérteniük. Sokat nevettünk, ha valamit félreértettünk.

 - Kapcsold már ki! - hallottuk meg Zsolti kiabálását. Érdeklődve néztünk rá. - Bocsi, de a húgom már megint azt a szart hallgatja.

 - Naaa! - háborodtam fel, mikor rájöttem, hogy miről beszél.

 - Mi is megtudhatjuk, hogy miről van szó? - kérdezte Noncsi.

 - Melyik az a zenekar, amit Zsolti húga szeret, de ő nem? - tettem fel az ezer forintos kérdést.

 - A One Direction - vágták rá egyszerre és nevetni kezdtek. Lorenzohoz fordulva elmeséltem neki a történteket.

 - De hiszen ők olyan aranyosak és jó a zenéjük is - háborodott fel. - Zayn pedig olyan cuki.

 - Te csődőr! - nyögte be Zsolti, mire újra ránk tört a vihogás. Nehéz volt a röhögéstől elfúló hangon megmagyaráznom az olasz fiúnak, hogy miért nevetünk már megint. Mikor megértette, velünk nevetett ő is. Örültem, hogy ilyen jól kijönnek egymással a barátaim.

 - Én megyek, mert segítenem kell anyának vigyázni a húgomra, amíg ő vacsorát csinál - búcsúzott Réka. Elköszöntünk tőle, majd Noncsi is lelépett. Roni és Zsolti felváltva oltogattak az idióta focista vicceikkel.

 - Buona sera e tutti! - köszönt el végül a barátnőm is, egy puszit dobva nekünk.

 - Hát, azt hiszem én is megyek - jelentette be Zsolti. - Olvasok még egy keveset, aztán elteszem magamat holnapra. Ja és mond meg Lorenzonak, hogy komálom - vigyorgott ránk és ő is kilépett skyperól.

 - Ketten maradtunk - nézett rám Lolo és elfeküdt az ágyamon.

 - Ja, végre egy kis csend - dőltem mellé.

 - Mesélj csak, mi volt tegnap? - fordult felém és felkönyökölt. Várakozón nézett rám. - Mire célozgattak a barátaid?

 - Hááát, az úgy volt... - kezdtem bele a mondandómba és újra elmeséltem a tegnapi és a mai délutánomat is. Lorenzo figyelmesen hallgatott, majd a végén huncutul rám mosolygott.

 - Egyszerre két pasit hülyítesz?

 - Nem is hülyítem őket - csattantam fel.

 - Jól van na - nézett rám kedvesen. - Tudod, hogy irigy vagyok? - kérdezte.

 - Miért?

 - Mert két ilyen dögös pasi érdeklődik utánad - vigyorgott. - Bárcsak az egyik meleg lenne vagy legalább Poli - sóhajtott.

 - Nyugi, te is fogsz majd találni egy dögös pasit. Lehet, hogy olyan lesz, mint Harry Potter - nevettem fel hangosan.

 - Olyan gonosz vagy - nézett rám mérgesen, de a szemei mosolyogtak.

 - Miért? Nem a sötét hajú, zöld szemű srácok jönnek be neked? - szívattam tovább.

 - Nem, nekem a babaarcú pasik tetszenek - jelentette ki. - És neked? Melyik tetszik, Stephan vagy Mattia? Vagy van egy nevető harmadik?

 - És még én vagyok a gonosz - tettem a szívemre a kezem. - Amúgy nem tudom. Stephannak nagyon bejön a stílusa, a kisfiús természete. Míg Mattia rém aranyos volt velem és a tesóimmal. Ráadásul ő sem egy bányarém - pislogtam a fiúra, aki elvigyorodott és a homlokomra nyomta a tenyerét.

 - Heveny focista lázban szenvedsz - diagnosztizált.

 - Mondj valami újat - nyögtem fel és a kezeimet az arcomra tapasztottam.

 - Hogy áll a blogod? - terelte el valamelyest a témát.

 - Haladok vele. Most nyáron oké, mert van időm a meccsekre, de félek, hogy mi lesz a suli alatt. Nem tudok majd minden csapatról írni - sóhajtottam fel és örültem, hogy végre valakivel megoszthattam a félelmeimet.

 - Ügyes vagy te, majd megoldod - simított végig az arcomon.

 - Tudtad, hogy Stephan azt hitte, hogy a pasim vagy? - kérdeztem meg hirtelen.

 - Hogy mi? - pattant fel az ágyról. - Stephan el Shaarawy?

 - Igen, ő - bólogattam nevetve.

 - De hát hogy? Miért? Mikor? - árasztott el a kérdéseivel.

 - Kinek is tetszik jobban a Fáraó? - vigyorogtam rajta.

 - Ó, fogd be és meséld el, hogy kerültem én szóba köztetek?

  Engedtem az unszolásának és elmondtam neki a csengőhangos sztorit. Tágra nyílt szemekkel itta magába a szavaimat.

 - Úristen - suttogta a végén. - Te neki is elmondtad, hogy meleg vagyok?

 - Igen, de ahogy a barátaimat, őt sem érdekelte - vontam meg a vállam.

 - Komolyan mondom, mióta barátok vagyunk, az emberek mintha toleránsabbak lennének velem. Míg nem ismertelek, nagyon kevesen tudták rólam, hogy...szóval, hogy a fiúkat szeretem - nyögte ki nehezen. - De mióta te itt vagy, mintha senkit nem érdekelne. Elfogadnak olyannak, amilyen vagyok.

 - Nem lehet, hogy eddig is csak te beszélted be magadnak?

 - Nem, sajnos túl sok a rossz emlék ahhoz, hogy ezt csak bebeszélhettem volna - csóválta a fejét és a jókedve teljesen eltűnt. Átöleltem a derekát és hozzá bújtam.

 - Nyugi, most már itt vagyok és nem engedem, hogy bárki is bántson a másságod miatt. Te így vagy Lorenzo és ha valakinek nem tetszik, az tehet egy szívességet - háborodtam fel pillanatok alatt.

 - Köszi - nézett rám szomorú mosollyal az arcán. - Tudod, én nagyon örülök, hogy ideköltöztetek - döntötte a homlokát az enyémnek.

 - Most már én is - mosolyodtam el és belekulcsoltam az ujjaimat az övébe.

Ígéret szép szó

Sziasztok Édeseim!
Ahogy ígértem, negyed tízkor feltettem az új fejezetet. Jó olvasást! Pusszancs: Dolores

15. fejezet

Stephan

   Idegesen lépkedtem a bejárathoz, ahol Mattia már várt rám.

 - Ciao, Fáraó! Csakhogy ideértél - teremtett le azonnal.

 - Bocs, de csúcsforgalom volt.

 - Mindegy, menjünk - lépett be az épületbe és céltudatosan elindult a gyakorlópálya felé. Követtem, miközben a szívem majd' kiugrott a helyéről.

 - Hey! - kiáltott utánunk valaki. Megfordultunk és egy vigyorgó Matri közelített felénk, Polival. - Hova ilyen sietősen? Nem volt elég a délelőtti edzés? - cukkolt minket, miután megálltak velünk szemben.

 - A kispályára megyünk - mondta Mattia és az órájára nézett.

 - Ohó, csaj szagot érzek - vigyorgott már Poli is.

 - Alexával és a tesóival találkozunk - zártam rövidre a dolgot.

 - A rózsaszín hajúval? - nézett rám Sandro és én bólintottam.

 - Ez az a kiscsaj, aki Kaká gyerekeire vigyázott? - kérdezte Andrea.

 - Igen, de most már menjünk - szólt De Sciglio -, mert azt hiszi, hogy nem is jövök - idegeskedett.

 - Induljunk - löktem rajta egyet és rohamléptekkel közelítettünk a gyakorlópálya felé. Megkönnyebbülve láttam, hogy a fiúk már futnak, míg a lány szokás szerint, a telóját nyomkodja.

 - Ciao - köszönt rá Mattia és ő mosolyogva nézett fel rá, majd mikor meglátott, érdeklődve emelte rám a tekintetét.

 - Ciao - köszöntünk egyszerre, mire mind a ketten elmosolyodtunk.

 - Hello, Mattia - állt meg mellettünk a nagyobbik fiú, kezét nyújtva De Sciglio felé, aki lepacsizott vele. Aztán felém fordult és velem is kezet fogott. A kicsi még csak most ért oda hozzánk.

 - Fuck is you bitch - mondta, mire mi elkerekedett szemekkel néztünk rá.

 - Bocs, de a hülyeséget hamar megtanulja - pirult el a lány.

 - Mi a következő feladat? - nézett a nővérére az idősebb fiú.

 - Dárius, ne legyél már ennyire bezsongva - szólt rá Alexa, de már adta is ki nekik a munkát.

  Elképesztő volt, hogy a két fiú milyen intenzitással vetette bele magát az edzésbe. Látszott rajtuk, hogy élvezetből és nem kényszerből csinálják.

 - Hát itt vagytok! - hallottam meg Sandroékat a hátunk mögött.

 - Úgy otthagytatok, hogy csak lestünk és mire észbe kaptunk, már el is tűntetek - pörölt velünk Poli, aztán ránézett a lányra és elvigyorodott. - Ja, így már minden érthető. Ciao, Bella, Andrea Poli - mutatkozott be a lánynak.

 - Alexa Silver - mosolygott rá ő is.

 - Szóval miattad rohant ez a két idióta ennyire? - poénkodott, mire csúnyán néztünk rá.

 - Gondolom - vont vállat és rávigyorgott Mattiára.

 - Kész vagyunk! - üvöltött teli torokból a kisfiú, majd megállt előttünk és felnézett Sandrora. - Te vagy Matri - jelentette ki csillogó szemekkel -, anya egyik kedvence.

 - Hűha - nevetett fel Alessandro. - Micsoda futballista család? Nemcsak a fiúk, a lányok is szeretik nálatok a focit? - nézett Lexyre, aki elmosolyodott.

 - Anyának biztosan tetszene, hogy lánynak nevezted, de amúgy igen. A mi családunkban anya a legnagyobb fociőrült. Ő szerettette meg velünk. Apa inkább a küzdősportokat szereti.

 - Hát, van mikor a foci is azzá válik. Nézz meg például egy Atletico Madrid - Real Madrid meccset. Szabály szerint küzdenek a pontokért - vigyorgott.

 - Azért a Milán - AS Roma sem csak a fociról szól - nézett Matri szemébe.

 - Ott a pont - nyújtotta a kezét pacsira Sandro és Lexy belecsapott. Végre láttam a karkötőit és próbáltam megkeresni azt, amin a nevem van, de nem találtam. Lehet, hogy a másik kezén kell keresnem?

 - Lexyyyyy - rángatta a karját a fiúcska. - Rúghatunk már kapura?

 - Persze - simogatta meg a lány és elindult a tesóival az egyik kapu felé. - Nem jöttök? - nézett ránk hátra, mire követni kezdtük. Sandro mellém csapódott, míg De Sciglio, Polival beszélgetett előttünk.

 - Nagyon csendben vagy - nézett rám a barátom. - Így nem fogod meghódítani. Előbb lesz Mattia barátnője, mint a tiéd.

  Felkaptam a fejem a mondatára.

 - Miért lenne De Sciglio barátnője?

 - Nem látod, hogy hogyan néz rá? Szerinted neki nem jön be?

  Elgondolkodva néztem a lányra, majd a hátvédre. Végül is Alexa jó csaj és Mattia nem szokott csak úgy jótékonykodni.

 - Látom leesett - veregetett hátba Matri.

 - Bólintottam és megálltam, hogy nézzem, ahogy Alexa lekicsinyíti a kaput, majd leteszi a labdát és rárúgja. Medox tényleg ügyesen vetődött és sikerült is kivédenie a lövést. Sorba álltunk és egyre jobban élveztük a játékot. Mert ez így játék volt és nem kötelesség. Jókat nevettünk, mikor a kisfiú örömtáncot járt egy-egy kivédett lövés után. A nagyobbik fiú viszont, tényleg ijesztő módon utánozta a Real sztárját, amit Sandro nem is hagyott szó nélkül.

 - Miért pont ő? - tette fel a kérdést Dáriusnak, aki csak megvonta a vállát.

 - Mert ő a világon a legjobb - jött az egyszerű válasz.

  Megforgattuk a szemünket, mert már annyiszor hallottuk ezt.

 - De ott van Messi vagy Ribery. Miért nem ők? - kötötte Alessandro az ebet a karóhoz.

 - Eleve a Real a kedvenc csapatom, így alap, hogy Roni a kedvenc focistám - vigyorgott ránk.

 - Hagyd rá! Ízlésficamos - nevetett Alexa és elhúzta a száját.

 - Kapd be! - közölte vele a tesója.

 - Ugyan mit? - röhögött a lány, majd szaladni kezdett, mert a kissrác kergette.

  Alexa közöttünk szlalomozott és hangosan kacagott. Szerettem hallgatni, ahogy nevet, mert a hangja nekem is mosolyt csalt az arcomra.

 - Elég, elég - lihegett mellettem, kipirult arccal és szembefordult az öccsével.

 - Lásd. milyen nagylelkű vagyok, majd otthon verlek meg - mondta neki Dárius, mi pedig röhögni kezdtünk.

 - Elhitted? - kérdezte tőle a lány, de látszott rajtuk, hogy ez csak testvéri cívódás. Aranyosak voltak.

  Maradtunk még egy ideig, aztán Sandro és Andrea leléptek, mert dolguk volt. Mattia a két sráccal passzolgatott. Lexy és én, pedig a fűben ültünk és néztük őket.

 - Sikerült már beilleszkednetek? - törtem meg a köztünk lévő csendet.

 - Nagyjából - tépett le egy fűszálat és forgatni kezdte az ujjai közt. Ahogy felemelte a kezét, rögtön megláttam a karkötőit. Megfogtam a kezét és olvasni kezdtem a feliratokat. Mikor a bal kezén megtaláltam a keresett nevet, ránéztem, de a kezét nem engedtem el.

 - Szép - simítottam végig a gyöngyökön és a csuklóján is.

  Zavartan kapta el a kezét és elpirult.

 - Ez mit jelent? - néztem a két Milános és a nevemet rejtő karkötők közül kirívó, kék feliratra.

 - Vittu perkele - olvasta fel, majd elmosolyodott. - Ez egy finn káromkodás. Kb. annyit tesz, hogy "az ördög faszát" - nézett rám, majd döbbent arcomat látva, felnevetett.

 - Szeretem megbotránkoztatni az embereket - vonta meg a vállát. - Tök jó, ha nem vagy átlagos, de gondolom ezt neked nem kell magyaráznom - nézett rám a huncut szemeivel.

 - Nem értem, mire gondolsz? - bohóckodtam és poénból a hajamat kezdtem igazgatni.

 - Mennyi idő, míg tökéletesre formázod?

 - Változó. Ha nagyon elalszom, akkor akár fél órát is elszerencsétlenkedhetek vele, de átlagban szerintem tíz-tizenöt perc.

 - Hú, az elég gyors. Dárius, van mikor egy órát is képes a tükör előtt bűvölni azt a pár szál haját, miközben CR7 képét nézi, hogy pont úgy álljon az övé is.

 - Elképesztő a tesód - csóváltam meg nevetve a fejem.

 - Tudom, egy idióta, de azért szeretem - mondta és szemét a tesóira függesztette.

  Ültünk egymás mellett, csendben, de egyáltalán nem volt nyomasztó, sőt, talán inkább megnyugtató. Néztem ezt a furcsa lányt, aki rózsaszín rasztáival, karkötőivel és hatalmas szemeivel, berobbant az életembe, felforgatva az addig nyugodt lelkivilágomat. Megszólalt egy telefon és csodálkozva néztem a lányra, mikor kezébe vette az övét, mert az adott ki érdekes hangokat magából. Valamit pötyögött rajta, majd visszacsúsztatta a zsebébe.

 - Már nem a Barca induló a csengőhangod? - kérdeztem rá.

 - De, ha anya hív - vigyorgott. - Ő vérbeli Reálos és tudja, ha hív, akkor a Barcelona induló szól a neve alatt, ezért elég ritkán hív.

 - De kis gonosz vagy - nevettem fel.

 - Ééén? Nehogy azt hidd! Az gonoszabb, mikor őt hívják, mert Cristiano Ronaldo énekli a telefonján, hogy "Amore Mio" és ő képes percekig hallgatni. Arról már nem is beszélve, hogy Iker Casillas az SMS hangja - vigyorgott.

 - Ez nagyon beteg - fetrengtem a nevetéstől. - Igazad van, ő nyert, de mi volt ez a szörnyű hang az előbb, mert az sem volt semmi.

 - Ez kérlek a Pink Fluffy Unicorn dancing on rainbows.

 - Úristen - nyögtem fel. - Miért pont ez?

 - Mert a fiú, aki írt, kedveli a szivárványt - somolygott maga elé és nekem beugrott, hogy ez az a srác lehet, akivel a múltkor láttam.

 - Az a szőke hajú? - csúszott ki a kérdés a számon.

 - Igen, ő - nézett rám csodálkozva. - Ja, tényleg, ti már találkoztatok Lorenzoval.

 - Ő a ...? - néztem rá kíváncsian.

 - A barátom. Mármint barát barát - mondta és én óriási megkönnyebbülést éreztem.

 - Azt hittem, hogy a pasid - cukkoltam most már bátran.

 - Lorenzo, mint a pasim? - nevetett, mintha valami hatalmas poént mondtam volna. - Ahogy én az ő ízlését ismerem, te jobban bejössz neki, mint én.

  Döbbenten néztem a nevető lányt. Hogy én mekkora ökör vagyok, egy meleg srácra voltam féltékeny. Újra megszólalt a telefonja, de most a Barca induló hangzott fel.

 - Anyukád keres - néztem rá vigyorogva.

 - Ja - mosolygott vissza, majd a füléhez emelte a készüléket. - Szia.

  Hallgattam, ahogy az anyanyelvén beszélget anyukájával. Furcsa nyelv a magyar, de az ő szájából még ez is szépen szól. Mattia jött oda hozzánk a fiúkkal. Úgy látszik, elfáradtak.

 - Mi újság? - nézett a lány felé.

 - Anyukája hívta - világosítottam fel.

 - Miről dumáltatok? - nézelődött, mintha nem is érdekelné a válaszom, de mióta Sandro rávilágított, tudtam, hogy neki is bejön a lány.

 - Semmiségekről. Frizurákról, csengőhangokról és Lorenzoról - hecceltem a hátvédet.

 - Lorenzo? Az ki? - kapott rá a csalira.

 - Lexy barátja - mondtam, de nem árultam el, hogy a meleg barátja.

 - Van barátja? - kerekedtek el Mattia szemei.

 - Úgy látszik - somolyogtam és nem akaródzott elmondani az igazat, mert így lépés előnybe kerülhettem De Sciglioval szemben.

  Lexy letette a telefont és hozzánk lépett.

 - Ne haragudjatok, de mennünk kell. Ma én csinálom a vacsorát.

 - Hű, nem csak szép, házias is - mondta Mattia, amivel zavarba hozta a lányt.

 - Alap - vágta azért rá és a tesóihoz fordulva, mondott nekik valamit.

 - Mi nem érthetjük? - kérdeztem.

 - De, csak magyarul egyszerűbb volt elmondani nekik a dolgokat. Amúgy meg azt ecseteltem nekik, hogy ha hazaértünk, szeretném, ha segítenének, mert ha nem, legközelebb nem jövök ki velük.

 - A kis zsaroló - nevettem fel. - De jól csinálod. Most kell megfogni őket, mert ha most nem, később már olyanok lesznek, mint mi és akkor már késő. Igaz? - böktem oldalba a védőt, aki buzgón bólogatva adott igazat.

 - Most már tényleg mennem kell - búcsúzott el és elindult a főépület felé, de Mattia rászólt.

 - Puszit nem is kapok?

  Lexy felnézett rá, megforgatta a szemeit, de azért nyomott a mázlistának két puszit az arcára. Úgy gondoltam, hogy próba szerencse.

 - És én? - pislogtam rá boci szemekkel. Hozzám hajolt és én is megkaptam az adagomat. Puha ajkai bizsergő nyomot hagytak az arcomon. Mint akiket megbabonáztak, úgy néztünk utána, míg el nem tűnt a szemünk elől.

14. fejezet

Stephan

 - Mi a franc van veled? - néztem Mattiára, akinek az arcáról nem lehetett levakarni a vigyort és kétpercenként nézett az órájára. - Randid van?

 - Úgyis lehet mondani - somolygott idegesítően rám. - Délután találkozom Lexyvel és az öccseivel.

 - Kivel? - álltam meg futás közben, de azonnal folytattam is, mert Allegri rám ordított. Behoztam a lemaradásom és felzárkóztam De Sciglio mellé.

 - Azt mondtad, amit hallani véltem, hogy mondtál? - kérdeztem rá újra.

 - Igen. Tegnap megbeszéltük, hogy ma is találkozunk.

 - Ma is? - kerekedtek el a szemeim.

 - Ja, tegnap délután kisétáltam a kispályára és ott volt a fiúkkal. Elkezdtünk beszélgetni, majd kapura is rúgtunk a kicsi fiúnak. Nagyon ügyes a két srác, bár idegesítő, ahogy a nagyobbik Ronaldot utánozza.

 - Pont őt? - húztam el a számat, majd megint a védőre figyeltem, hogy újabb információkat tudjak meg a lányról.

 - Gondolhatod, hogy égtünk, mikor a kicsi kivédte a nővére és az én lövésemet, míg a kiscsávóé bement. Nagyon gáz volt, ahogy leutánozta a portugál mozdulatait. Kajak ijesztő.

 - Elhiszem - vigyorogtam - és hogy-hogy ma is találkoztok?

 - Megkérdeztem, hogy ma is edz-e velük, és mikor mondta, hogy igen, úgy gondoltam, hogy segítek neki. Tudtad, hogy azért ő edzi az öccseit, mert nincs rá pénzük? Kár, mert mind a két srác jó, sőt nagyon jó.

 - Te segíteni akarsz neki? - döbbentem le.

 - Igen. Lexy nagyon aranyos csaj. Jókat lehet vele beszélgetni, bár az ízlése neki sem jobb, mint az öccsének.

 - Mert?

 - Láttad már a kezét? Tele van karkötőkkel. Barcelona, Brazília, Santos, ja és Milános is van, de Neymáros és kapaszkodj meg, a te neved is ott virít az egyiken - vigyorgott rám és nekem nagyot dobbant a szívem.

 - Az enyém? - hitetlenkedtem.

 - Nem ismerek még egy El Shaarawyt rajtad kívül.

  Elgondolkodtam. Tényleg az én nevem lenne az egyik karkötőjén? És ha igen, ez vajon mit jelenthet?

  Észre sem vettem, már vége is volt a futásnak. Neki álltunk a bemelegítésnek és az erősítéseknek. Gondolataimba merülve végeztem a feladatokat. Én marha, azon idegeskedek, hogy ismerkedjek össze vele, Mattia meg simán odaszambázik és elbeszélget a lánnyal mikor találkoznak. Mi lenne, ha én is elmennék ma vele? - ötlött az eszembe és mielőtt meggondolhattam volna magam, odaszóltam a hátvédnek.

 - Nem gond, ha én is elkísérlek?

 - Nem - vonta meg a vállát. - A srácok örülni fognak neked is, főleg, ha beszállsz a kapura rúgásba.

 - Naná - vágtam rá.

 - Akkor délután háromkor találkozunk a stadion előtt és együtt megkeressük őket.

 - Oké - bólintottam, majd újra a feladatokra koncentráltam.

13. fejezet

Lexy

 - Még kettőt ebből a sorozatból, aztán mehettek kapura rúgni - adtam ki a feladatot a kicsiknek, akik készségesen teljesítették. Amint kész voltak a kötelező edzéssel, már meg is rohamozták a kaput.

 - Víctor Valdés vagyok - jelentette ki Medox, ami nem okozott meglepetést, tudván, hogy ő a kedvenc kapusa.

 - Én a szokásos - flegmult be Dárius és ebből tudtuk, hogy megint CR7-et játszik.

 - Miért pont Valdés? - hallottam meg egy hangot a hátam mögül. Megfordultam és a Milán egyik hátvédje nézett rám érdeklődve.

 - Mert ő az öcsém kedvenc kapusa, ráadásul Barca szurkoló is.

 - Aha, és a másik tesód?

 - Ő Realos - húztam el a szám.

 - Az kemény - nevetett fel De Sciglio. - Megnéznék veletek egy El Classicót.

 - Hidd el, hogy nem akarod te azt látni - mosolyodtam el.

 - Na, miért?

 - Megosztott a családom. Anya és Dárius a Realnak szurkol, míg Medox és én a Barcelonának.

 - És apukád?

 - Nem szereti a focit - vontam meg a vállam, de nem akartam elmagyarázni, hogy az ő utálata inkább azoknak a focistáknak szól, akiket anya stíről folyamatosan. - Ő a boxért van oda, amit az öcséim nevéből is ki lehet következtetni. Dárius, mint Michalczewski és a kicsi pedig Junior, Roy Jones Junior után.

 - Ahhoz képest úgy látom, hogy a fociért jobban odavannak, mint a boxért - nézett a két fiú felé, akik nem törődve velünk, rugdosták a labdát egymásnak.

 - Dárius négy évig aikidozott, de aztán abbahagyta a foci miatt, pedig már volt egy csomó érme - meséltem el olyan dolgokat a srácnak, amiket nem is akartam, de egyszerűen annyira normálisnak tűnt és jó volt vele dumálni.

 - A Milánt nem szeretitek? - kérdezte vigyorogva, és láttam rajta, hogy valóban érdekli.

 - Dehogynem - mosolyogtam és a karkötőimre mutattam, amik vastagon takarták az alkarom. - Látod? Forza Milan - böktem az egyikre.

 - Ja, meg Visca Barca. És ez? - nézett az egyik olasz színűre, de gyorsan elkaptam a kezem és csak remélni mertem, hogy nem tudta elolvasni a rajta szereplő nevet. Úgy látszik, hogy azt nem, de egy másikat igen.

 - Neymar? - húzta el a száját. - Tetszik a kis brazil?

 - Nem rossz pasi - vontam meg a vállam és megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, hogy a csapattársa nevét nem vette észre.

 - Vagy úgy?! - vigyorgott. - Csak a pasik miatt nézed a focit, mi?

 - Nem mondom, hogy ez nem játszik közre, de ha hiszed, ha nem, maga a játék is tetszik. Sőt, képzeld, lány létemre még azt is tudom, hogy mi az a les - néztem rá kihívóan.

 - Oké, csak vicceltem. Ahogy edzed a tesóidat azért látszik, hogy valamennyit konyítasz hozzá - dicsért meg, ami jól esett.

 - Mindent megpróbálok, hogy segítsek nekik, mert focisták akarnak lenni, de sajnos a szüleimnek nem telik arra, hogy edzésre járathassák őket, így maradok én - komolyodtam el.

 - Az gáz - nézett a tesóimra -, mert ahogy én látom, elég tehetségesek. Az ízlésükön van még mit javítani - nézett rám -, de az is megoldható.

 - Hé, ne cikizd az ízlésüket - háborodtam fel. - A spanyol foci a legjobb és a legszebb a világon.

 - Ezt most komolyan egy vérbeli olasszal akarod megvitatni? - húzta fel a szemöldökét.

 - Félsz, hogy igazam van? - vágtam csípőre a kezem és egyre jobban élveztem a köztünk kialakult szócsatát.

 - Sose - vigyorgott rám huncutul.

 - Lexy, most te rúgjál nekem, mert Dárius már olyan uncsi - nyafogott az öcsém.

 - Bocs, de hív a kötelesség - néztem a hátvédre, akinek nem akaródzott elmenni, sőt.

 - Én is beszállhatok? - kérdezte.

 - Csak akkor, ha valamelyik spanyol vagy angol csapatból választasz magadnak focistát - húztam az agyát és az arcára kiülő méla undortól elkapott a nevetés.

 - Nem, lehetne olasz? - könyörgött, de én csak nemlegesen csóváltam a fejem. - Oké, akkor én leszek Messi.

  Megütközve néztem rá és ő is észre vette, hogy ez a választás nem nyerte el a tetszésemet.

 - Most mi van? Barcelonás és jó játékos.

 - De ő egy beképzelt argentin törpe - fakadtam ki.

 - Tehát mégsem olyan jó a spanyol foci? - szenyózott.

 - A focival nincs semmi baj, csak egy két játékossal. A legegyszerűbb, ha elmondom, ki nem lehetsz - néztem rá és sorolni kezdtem. - Messi és Diego Costa kizárva, de Illaramendi és Godin se a kedvenc.

 - Ó - döbbent meg, - Nagyon konkrét elképzeléseitek vannak.

 - Tudod, mi nem csak a játékost, hanem magát az embert is nézzük.

 - Akkor ha Neymar leszek, rúghatok? - mosolygott rám.

 - Persze, csak ne felejtsd el, hogy egy ötéves áll a kapuba - figyelmeztettem.

 - Okés - lépett a labda mögé és amilyen óvatosan csak tudta, megrúgta azt. Medox elvetődött és simán kivédte. Kérdőn néztem a focistára.

 - Nem direkt rúgtam így - mentegetőzött. - Jó az öcséd - pacsizott le a kicsivel, mikor a labdáért ment. Büszkeség öntötte el a szívem, mert azért mégiscsak egy híres focista dicsérte meg a tesóm.

 - Most te jössz - nyújtotta át a labdát vigyorogva. - Ki leszel?

 - Marcelo - mondtam pillanatnyi gondolkodás után és letettem a labdát a 11-es pontra. Rárúgtam, de a kicsi ezt is védte.

 - Kettőből kettő - nézett ránk Dárius, majd ő nyúlt a labdáért. - Most Roni jön - mondta mire én csak megforgattam a szemeimet. A védő jókat röhögött rajtunk. Dárius beállt a videókon látott terpeszbe és leutánzott mozdulatok után, rárúgta a labdát. Gól. Elképedve néztem rá. Önelégült fejéről sütött a beképzeltség.

 - Ott a gól - mondta és én már a hangsúlyától majdnem neki ugrottam.

 - Nem semmi a kiscsávó - röhögött fel De Sciglio.

 - Ne is mond - legyintettem - és még a gólörömöt be se mutatta.

 - Ó, tehát teljes CR7 klón akar lenni?

 - Az, basszus. Ronaldo az atyaúristen neki. Nem is tudom, hogy mivel lehetne leszoktatni róla - sóhajtottam fel.

 - Majd kinövi - nevetett a focista -, legalábbis reménykedjünk, mert ez nagyon durva - súgta oda, mire felnevettem.

  Megcsörrent a telefonom és én kapkodva nyúltam utána, hogy minél hamarabb elhallgattassam a Barca indulót.

 - Szia, anya! - szóltam bele, mikor megláttam a kijelzőn, hogy ki keres. - Jó, már megyünk is - nyomtam ki a készüléket.

 - Fiúk, indulás! - kiáltottam az öcséimnek, majd a hátvédre néztem. - Köszi a beszélgetést, jó volt veled vitázni - vigyorogtam.

 - Nekem volt megtiszteltetés - hajolt meg, mint egy középkori lovag. - Mikor lesztek legközelebb? - nézett ránk.

 - Anya holnap is dolgozik, tehát délután megint kinézünk.

 - Miért nem délelőtt? - értetlenkedett.

 - Mert akkor nektek van edzésetek - világosítottam fel.

 - Ja, igaz - jött egy kicsit zavarba. - Akkor ha nem bánjátok, holnap délután megint csatlakozom hozzátok.

 - Nem zavarsz. Nekünk csak jó, ha egy híres focista is játszik velünk - évődtem vele.

 - Hát ha neked CR7, Valdés és Marcelo nem elég híres, akkor jó, legyen, én is beszállok - bohóckodott, mire vállba boxoltam.

 - Ne szállj el magadtól - mondtam, majd a fiúkat magam előtt terelve elindultam megkeresni anyát.

 - Ciao, Alexa - szólt utánam nevetve.

 - Ciao, Mattia - néztem hátra, már meg sem lepődve, hogy ő is tudja a nevemet. - A barátaimnak csak Lexy - intettem neki, majd otthagytam a Milán meglepődött kettesét.

12. fejezet

Stephan

   Ráérősen sétáltam a stadion felé. Még majdnem egy órám volt az edzés kezdetéig. A kocsimat a parkolóban hagytam, táskámat a vállamra dobtam és a kezemet zsebrevágva indultam el a San Siroba. Egy szőke srác állt a stadion előtt és legnagyobb döbbenetemre egy rózsaszínhajú lány csatlakozott hozzá. Mosolyogva ölelték át egymást és nekem bukfencezni kezdett a gyomrom. Miből is gondoltam, hogy pont én kellenék neki? A fiú átölelte a vállát és késztetést éreztem rá, hogy lelökjem onnan. Ne ölelgesse! Ne mosolyogjon rá, mert ő az enyém! Meghibbantam? Az egy dolog, hogy saját magammal veszekszem, de miért mondok ekkora sületlenségeket? Méghogy az enyém? Térj már észhez, egy mondatot nem beszéltél még vele. El akartam tűnni, de sajnos lassú voltam, mert már elindultak felém. Mást nem tudtam tenni, mint egy magamra erőltetett mosoly mellett, köszöntem neki.

 - Ciao, Alexa - csúszött ki a neve a számon olyan természetesen, mintha mindig is ezt gyakorolta volna.

 - Ciao - suttogta hatalmasra nyílt szemekkel, amitől kedvem lett volna a karjaim közé kapni, de nem tehettem, mert a pasijával volt, így csak otthagytam őket. Ahogy beléptem a stadionba, leolvadt a mosoly az arcomról és keserűen gondoltam a tegnapi fogadalmamra, hogy lépek felé. Borús gondolatokkal a fejemben léptem be az öltözőbe. Gyorsan átvettem a ruhámat, majd az ablakhoz léptem, hogy megvárjam a többieket. Addig csak néztem ki a fejemből.

 - Ciao, Fáraó! - léptek be egyszerre többen is az ajtón.

 - Ciao! - fordultam feléjük.

 - Mi ez a nyomott hangulat? - veregetett hátba Sandro.

 - Semmi, csak elkéstem - vontam meg a vállam és ő felhúzta a szemöldökét.

 - Honnan? - röhögött fel Mario. - Most is hamarabb jöttél, nem? - értetlenkedett aztán.

 - Nem kell mindent tudnod - válaszolt neki helyettem Matri, majd karon fogott és kicibált a folyosóra.

  Mikor már elég messze kerültünk az öltözőnktől, megállt, felém fordult és kérdőn nézett rám.

 - Mi történt?

 - Idefele láttam egy szőke ficsúrral - húztam el a számat. Tudtam, hogy nem kell többet mondanom, mert a barátom így is megértett.

 - Az, hogy láttad egy fiúval, még nem jelent semmit - fejtegette. - Millió-egy fiú futkos az utcákon, lehet, hogy csak barátok.

 - Ja, azért ölelte át a vállát és azért mosolygott rá olyan nyálasan.

 - Te féltékeny vagy? - döbbent meg Alexandro.

 - Nem, csak...

 - De, de. Te féltékeny vagy - vigyorgott teli szájjal. - Úristen, ezt is megéltük, hogy a Fáraó féltékeny egy lány miatt, akivel még nem is beszélt.

 - De beszéltem - mondtam neki dacosan, mint egy óvódás.

 - Na és mikor, és mit? - vigyorgott Sandro.

 - Ma, és köszöntem neki.

 - Elég tartalmas beszélgetés lehetett - röhögött ki.

 - Jól van na!

 - Figyelj! - komolyodott el. - Ha tényleg érdekel, akkor ne add fel. Tudd meg, hogy mi van közte és a srác közt. Beszélj az anyjával, vagy a tesóival.

 - Mégis hogyan? Azt se tudom, hol laknak? És hogy gondoltad? Csak úgy odamegyek az anyukájához és miről beszélgessek vele? - ömlöttek a kérdések belőlem.

 - Állj, állj - intett le a barátom. - Először is miért kéne tudnod, hogy hol lakik? A szülei itt dolgoznak, a tesóit itt edzi. Kicsit körül nézel és úgy csinálsz, mintha véletlenül botlottál volna beléjük.

 - De miről beszélgessek velük?

 - Bármiről. Baszd meg Stephan! Ne legyél már ennyire elveszett!

 - Oké, talán igazad van.

 - Nem talán, biztos - vigyorgott már megint azon az idegesítő módján. - Gyere, mert elkésünk - mutatott hirtelen az öltöző felé, ahol már Allegri nézett ránk összehúzott szemekkel.

11. fejezet

Lexy

 - Komolyan te vigyáztál Kaká gyerekeire? - meredt rám kérdő tekintettel Zsolti, a laptopon keresztül.

 - Már mondtam, hogy nem tudta kire bízni őket.

 - És képes volt megkérdezni, hogy mennyivel tartozik? - háborgott. Na igen, jól ismert engem és tudta, hogy mennyire belegázolt a csatár a lelkembe.

 - Csak azért nem küldtem el a búsba, mert ott voltak a kicsik.

 - Pedig megérdemelte volna. Hogy lehet ekkora tuskó?

 - Ne háborogj már, nem vagy te Árész - vigyorogtam rá. - Inkább mesélj, mi van odahaza?

 - Semmi különös. Tegnap Noncsiéknál aludtam és este körbejártunk az utcákban. Szerintem már kilométerekről tudták, hogy jövünk, mert elég hangosak voltunk.

 - Ketten?

 - Nem, Dóri és Adél is velünk jött. Szar volt elmenni a házatok előtt tudva, hogy tök üresen áll - mondta, majd pár percre elnémultunk. Ő is és én is a múlton rágódtunk. Hiányoztak. Merengésemből a telefonom zenélése rántott vissza. A kijelzőre nézve elmosolyodtam.

 - Ciao, Lorenzo! Mi újság? - váltottam át olaszra.

 - Ciao, Lexy! Semmi, csak unatkozom, és gondoltam megkérdezem, hogy nincs-e kedved bejönni velem a városba?

 - Persze, hogy van - bólogattam lelkesen, mintha látná. - Mikor és hol találkozunk?

 - A San Siro előtt, egy fél óra múlva megfelel?

 - Szuper - mosolyodtam el. - Akkor ott találkozunk. Ciao!

  Kinyomtam a telómat és az engem érdekesen vizslató barátomra néztem.

 - Hú - nyelt egy nagyot. - Na jó, ez kicsit fura volt.

 - Mert?

 - Más a Maris óráján ülni és úgy gagyogni olaszul és teljesen más, mikor élőben hallod használni.

 - Olyan rettenetes volt?

 - Dehogyis. Úgy pörgött a nyelved, mint a motolla.

 - Na ezt most hagyd abba - vigyorogtam a perverz arcot vágó fejére. - Nem akarok hülye célozgatásokat a nyelvemre és néhány focista nemiszervére.

 - Ó, pedig már kérdezni akartam, hogy mi újság van a szerelmeddel? - csillogott vidáman a szeme.

 - Melyikkel? - vigyorogtam én is.

 - Most per pillanat az olasz csődőrre gondoltam.

 - Semmi - vontam meg a vállam. - Azóta nem találkoztunk. Szívem, most mennem kell, mert az előbb Lorenzo hívott, hogy menjek vele csavarogni - hülyéskedtem a barátommal.

 - Jól van Drágám - nevetett fel ő is. - Menj és csalj meg egy meleg sráccal. Ennél megalázóbb dolgot úgysem tudnék most mondani.

  Röhögve búcsúztunk el egymástól. Gyorsan összekaptam magam és szóltam anyának, hogy elmentem. Sietősre vettem a figurát, hogy minél hamarabb a stadionhoz érjek, de Lorenzo még így is megelőzött.

 - Ciao, Bambina! - ölelt magához és cuppanos puszit nyomott az arcomra.

 - Ciao, Lolo! - nevettem el magam. Ha most valaki látott volna minket, biztosan egy párnak gondol. - Csak nem hiányoztam? - néztem huncutul, a nálam fél fejjel magasabb srácra, akivel pár nap alatt elválaszthatatlanok lettünk.

 - Te? Mindig - tette a vállamra a kezét és lassan sétálni kezdtünk. - Óh - hallottam meg a hangját és felnéztem, hogy lássam, mi váltotta ki belőle.

 - Ciao, Alexa! - köszönt rám egy kellemes bariton, ami a Milan 92-eséhez tartozott.

 - Ciao! - mondtam döbbenten az előttem állónak.

  Rám villantott egy lepkeélesztő mosolyt, majd ellépett mellőlünk és eltűnt a stadionban.

 - Vaffanculo - szaladt ki Lorenzo száján. - A Fáraó tudja a nevedet.