71.fejezet

Lexy

  - Mit csinálsz? - suttogta értetlenül Stephan.

 - Csssh - intettem le miközben az ajtót résnyire nyitottam és kifelé kukkoltam rajta.

 - Kicsim - csúsztatta kezeit a csípőmre. - Mégis mi a fenét csinálunk mi itt?

 - Figyeljük, hogy bejött-e a számításom és...IGEN! - kiáltottam fel fojtott hangon majd megfordultam Stephan karjai közt és egy csókot nyomtam a szájára.

 - Nem tudom, miben sántikálsz, de a vége tetszik - mosolyodott el majd közelebb húzott magához. Éhesen tapadt az ajkaimra. Hosszú csókcsata vette kezdetét köztünk aminek az oxigénhiányon kívül egy türelmetlen kiáltás vetett véget.

 - Fáraó! Told ide a segged, mert különben pórul jársz! - hallottuk meg Montolivo hangját.

 - Basszus - nyögött fel az említett és homlokát az enyémnek nyomta. - Ha most egyszerre megyünk ki innen, akkor hetekig hallgathatjuk a beszólásokat.

 - Nyugi - simítottam végig felhevült arcán. - Menj csak. Majd ha eltűntetek én is kimászok innen.

 - Nem gond?

 - Persze, hogy nem - kuncogtam fel halkan. - Csak menj már, mert ha ránk törik az ajtót, azt már nem magyarázzuk ki.

 - Oké - bólintott. - De mit mondjak, miért voltam itt bent?

 - Jó kérdés - kattogtak a kerekek az agyamban. - Mond azt, hogy én küldtelek be valamiért.

 - De miért?

 - Stephan - vágtam csípőre a kezeimet. - Okos vagy, találj ki valamit.

 - Jó - mosolyodott el. - Szeretem, mikor ilyen kis pukkancs vagy - csókolt meg újra, majd végre kilépett a folyosóra.

 - Itt vagyok Ricky - kiáltotta el magát.

 - Na végre. Hol a fenében voltál? - csattant fel az ajtó elől egy mérges hang.

 - Csak Lexy megkért, hogy tegyem vissza a felmosót - hadarta idegesen.

 - A felmosót? - kérdezte Montolivo, de a hangján lehetett hallani, hogy egy szavát sem hiszi el neki. Idegesen dőltem az ajtónak és magamban azon rimánkodtam, hogy eszébe se jusson benézni ide, mert akkor hónapokig hallgathatjuk a szívatásukat. Imáim meghallgatásra találtak, mert megszólalt az edző hangja és a csapat elindult a pályára. Mikor már minden elcsendesedett, kimerészkedtem az ajtón és elindultam Loloék keresésére, de ahogy megfordultam, beleütköztem valakibe.

 - Bocsánat - motyogtam, majd felnéztem az ismerős arcra. A lélegzetem is elállt a pillantásától.

 - Semmi baj. Jól vagy? - simított ki egy kósza tincset az arcomból Mattia. Érintésétől hőhullám lepte el a testemet, amitől ijedten léptem hátra, de ő csak mosolygott rajtam.

 - Pe..persze - nyeltem nagyot.

 - Mit kerestél te itt bent? - kérdezte kuncogva.

 - Anyának kellett valamit visszahoznom - füllentettem, de éreztem, hogy elpirulok.

 - Én meg a Télapó vagyok - nevetett fel enyhe gúnnyal a hangjában.

 - Nincs is szakállad - sütöttem le a szemeimet. A szívem majd kiugrott a helyéről.

 - Lexy... - szólt hozzám halkan. Tekintetemet rá vezettem és rémülten láttam, hogy a távolság egyre jobban csökken köztünk. Kitágult szemekkel és remegő gyomorral vártam, hogy mi fog történni, de valaki illetve valakik megzavartak.

 - Lex, csakhogy megvagy - karolt belém Lolo, messzebbre húzva a hátvédtől. Egy pillanatig nem tudtam, hogy hálát adjak neki vagy megfojtsam a felbukkanása miatt. - Azt hiszem el kéne foglalni a helyünket - vetett mérges pillantásokat az előttem álló focistára.

 - Mit? Ja igen - habogtam zavartan. - Bocs Mattia, de mennünk kell - pislogtam idegesen a fiúra, akinek az arcáról mérhetetlen csalódottságot lehetett leolvasni.

 - Én várok rád - mondta olyan hangsúllyal amitől az egész testem megremegett.

  Nem válaszoltam, inkább Loloba kapaszkodva, sietve elhagytam a folyosót.

 - Ez mi volt? - szólalt meg Ádám egy kis idő múlva.

 - Semmi - torkoltuk le egyszerre a szőke barátommal.

 - A-ha. Szóval semmi olyan ami rám tartozna - húzta el a száját.

 - Valahogy úgy - néztem rá bocsánatkérőn. - Ne haragudj, de még nem ismerlek annyira, hogy megbízzak benned.

 - Érthető - bólintott.

  A következő néhány métert csendben tettük meg. A VIP páholy mellett elhaladva láttam, hogy néhány focista barátnője már elfoglalta bent a helyét, így inkább a lelátóhoz vezettem a többieket.

 - Miért ide jövünk? - kérdezte Ádám.

 - Mert jobban szeretek a tömeggel tombolni, mint egy kalitkába bezárva lenni - vontam meg a vállam. Nem akartam magyarázkodni, hogy a kapcsolatom Stephannal még nem egészen publikus.

  A sorok közt kutatva találtam egy részt, ahova mind a hárman letudtunk ülni.

 - Basszus - nyögött fel mellettem Ádám. - Álmaimban sem gondoltam volna, hogy egyszer eljutok ide - nézett körül, arcán hatalmas vigyorral.

 - Tudom miről beszélsz - mosolyodtam el. - Én is pont ugyanígy voltam vele.

  Többet nem beszéltünk, mert megkezdődött a meccs, amit mind a hárman őrjöngve szurkoltunk végig, nem hiába, mert nyertünk. Stephan is eredményes volt, így újabb találattal növelte a góljai számát. Az öröme viszont visszafogott volt és csak egy pillanatra nézett rám miközben ujjaival egy szívecskét formált.

 - Ó, a kis Don Juan - nevetett fel Lorenzo.

 - Kusika - löktem oldalba, de közben egy letörölhetetlen vigyor kúszott a képemre.

  A hármas sípszó után mi is elindultunk a tömeggel kifelé, de aztán lefordultunk az ismerős folyosónál.

 - Ez annyira király! - lelkendezett új barátunk és a figyelmemet nem kerülhette el, hogy mérhetetlen örömében összekulcsolta az ujjait Lorenzoéval. A szőkeség először meglepődött, majd szép lassan elpirult, de a kezét semmi pénzért nem vette volna el új börtönéből.

 - Kicsilány! - kapott fel hirtelen brazil barátom. - Nyertünk! - puszilgatott össze-vissza.

 - Láttam - nevettem el magam. - Fúj - toltam el magamtól.

 - Mi baj van? - vigyorgott rám.

 - Rettenetesen büdös és izzadt vagy - fintorogtam.

 - Szép is lenne, ha kilencven perc rohangászás után nem így lenne - rázta meg nevetve a fejét. - Bezzeg a Fáraónak nem mondanád ezt!

 - Mit nem mondana nekem? - jelent meg mellettem az említett, szintén eléggé csapzottan. Első dolga volt, hogy magához húzott és megcsókolt.

 - Hogy milyen büdös és izzadt vagy - utánozta a hangomat Kaká röhögve.

 - Azt csak neked mondja. Látod, nekem még ezt is szabad - vont még közelebb magához.

 - Hé-hé-hé - állítottam meg. - Azért ne kísértsd a sorsot - nyomtam egy puszit a szájára.

 - Azt te kísérted, nem is kicsit - suttogta a fülembe, majd beleharapott egy aprót a nyakamba, amitől halkan felnyögtem.

 - Hé, fiatalok! - röhögött Kaká, akihez időközben Montolivo is csatlakozott. - Itt házas emberek is vannak, így kérjük kíméljetek meg a szexuális kisugárzásotoktól, amivel már lassan egy Geiger-Müller számlálót is kiakasztanátok.

 - Kapd be - néztem rá mérgesen, de közben alig tudtam visszatartani a nevetésemet. Jókedvem egy pillanat alatt semmissé lett, mikor tekintetem találkozott egy szomorú, barna szempárral. Zavartan kaptam el a fejemet és szemeimet segítség kérőn meresztettem Lorenzora, mert Stephan egyre idegesebben figyelte a csapattársát, aki le sem vette a szemét rólam.

 - Lexy mikor indulunk? - kérdezte hirtelen a szőkeség.

 - Nem tudom. Miért?

 - Mert az összes cuccunk nálatok van és holnap reggel szükségünk lesz rájuk a suliban - vigyorodott el. Hálásan bólintottam neki a terelésért.

 - Ha megvártok akkor hazadoblak titeket - szólalt meg Stephan majd kérdőn rám nézett.

 - Azt hiszem ez egy kihagyhatatlan ajánlat - öleltem magamhoz.

 - Akkor sietek - engedett el, majd néhány lépéssel el is tűnt az öltözőben. Kaká és Montolivo is elköszöntek tőlünk, így hárman maradtunk egy ideig.

 - Lehet, hogy nem az én dolgom, de az a srác eléggé oda van érted - szólalt meg halkan Ádám. Döbbenten fordultam felé.

 - Ezt honnan veszed?

 - Látszik rajta. Ráadásul a meccs előtt sem fogta vissza magát , ha Lorenzo nem lép közbe, akkor itt kap le a folyosó közepén. Gondolom a barátod nem örült volna neki túlzottan - somolygott rám.

 - Hát nem - nyeltem nagyot. - Kérlek...

 - Lakat a számon - vágott a szavamba.

 - Köszönöm - pislogtam rá hálásan.

 - Nincs mit - mosolyodott el. - Bár még mindig haragszom kicsit a délelőtti szívatásért.

 - Csak biztos akartam lenni benne, hogy nem csak szórakozol vele. Meg jó volt nézni a fejedet, hogy majd szétrobbant a féltékenységtől - kacsintottam rá.

 - Gonosz vagy - csóválta meg nevetve a fejét.

  Hirtelen elkomolyodtam és átváltottam magyarra.

 - Ugye tudod, hogyha megbántod, kicsinállak?

 - Eszembe sincs bántani - komolyodott el ő is. - Amit mondtam, azt úgy is gondoltam. Már az első pillanattól fogva vonzott valami hozzá.

 - Akkor jó - nevettem el magam Lorenzo arcára nézve, aki szemeit forgatva figyelt minket.

 - Már megint úgy karattyoltok, hogy én ne értsem - húzta fel az orrát.

 - Nyugi szivi - ölelte át Ádám. - Semmi másról nem volt szó, csak a mai meccsről - nyomott egy puszit a szőke szájára, mire az irtózatosan elpirult.

 - Miért nem hiszek neked? - sóhajtott fel miközben a szemei boldogan csillogtak.

 - Itt vagyok, mehetünk - jelent meg az én barátom is mellettünk, kezében a sporttáskájával. Tusfürdőjének illata az orromba kúszott és teljesen letaglózott. Hozzábújtam és mélyeket szippantottam belőle. Nevetve puszilt a hajamba majd elindultunk az autójához. Útközben sokat beszélgettünk, nevetgéltünk majd nálunk a két fiú összeszedte a cuccait, Stephan pedig felajánlotta nekik, hogy haza furikázza őket. Hosszabb csókkal búcsúztunk el egymástól. Nem tudtam velük menni, mert korán ágyba akartam bújni, hiszen holnaptól új élet kezdődik számomra, egy új iskolában amire szerettem volna felkészülni.

70.fejezet

Lorenzo

   Megkövülten bámultam az előttem állóra. Hogy a fenébe került ő ide? És Lexy miért ugrálja körbe?

 - Khm, Lolo? - húzta el a szemem előtt kezét a barátnőm.

 - Igen? - fókuszáltam végre rá.

 - Ádám köszönt - vigyorodott el.

 - Ja, szia - dadogtam zavartan és kerültem a tekintetét.

 - Ha tudtam volna, hogy találkozunk, akkor elhoztam volna a nadrágodat - közölte gúnyosan.

 - Mondtam, hogy nem fontos - mondtam pipacs piros fejjel.

 - Bemegyünk végre? - nyafogott Lexy miközben ujjainkat összekulcsolta. Értetlenkedve néztem rá.

 - Bízz bennem - súgta miközben puszit adott az arcomra. Nem értettem semmit, de tettem amit kért így kéz a kézben léptünk be a suli kapuján, nyomunkban Ádámmal. Én már otthonosan mozogtam az épületben, így megmutattam a két újdonsült diáknak, hogy mit hol találnak. Megkaptuk a könyveinket és megvettük a füzeteket. Láttam Lexyn, hogy idegesen nézelődik amiből azt vettem le, hogy még mindig nehéz elfogadnia az új helyzetét.

 - Nyugi - szorítottam meg bátorítóan a kezét - majd én segítek mindenben.

 - Te is új vagy? - szólalt meg csodálkozva Ádám, aki eddig a hátunk mögött kullogott.

 - Ja - sóhajtott fel rózsaszín hajú barátnőm. - A nyár elején költöztünk ide Magyarországról.

 - Te magyar vagy? - kiáltott fel meglepődve a fiú, majd egy számomra érthetetlen nyelven kezdtek el beszélgetni. Lexy szemei izgatottan csillogni kezdtek.

 - Hahó, én is itt vagyok - toppantottam mérgesen mikor már vagy öt perce karattyoltak a saját anyanyelvükön.

 - Bocsi - pislogott rám bűntudatosan Lexy -, de annyira jó volt végre valakivel magyarul dumálni.

 - Vettem észre - húztam el a számat.

 - Naaa - ölelt át, majd hozzám bújt. - Ne haragudj - nézett rám szempillát rebegtetve.

 - Rád nem lehet - nevettem el magam miközben puszit nyomtam a homlokára.

 - Mióta tart ez köztetek? - kérdezte Ádám furcsa éllel a hangjában.

 - Mi nem... - szabadkoztam volna, de Lexy a szavamba vágott.

 - Mióta ide költöztünk - fonta össze az ujjainkat ismét. Kíváncsian néztem a szemébe, hogy vajon ezzel mit szeretne elérni.

 - Öhm, akkor most illene bocsánatot kérnem - vakarta meg idegesen a tarkóját. - Tudod nem akartalak tegnap kellemetlen helyzetbe hozni, csak...

 - Semmi baj - vörösödtem el újra mikor felrémlett előttem a csókja. - Már el is felejtettem - hazudtam folyékonyan.

 - Az jó - suttogta Ádám egy erőltetett mosollyal az arcán. - Tehetünk úgy, mintha most ismernénk csak meg egymást?

 - Persze - bólintottam, de már elveszettem a fonalat.

 - Akkor - nyújtotta nekem a kezét - Ciao, Seregi Ádám vagyok és most költöztem ide a szüleimmel Magyarországról.

 - Lorenzo Casano - fogadtam el a gesztust - és én mindig is itt éltem Milánóban.

 - Na - csapott le ránk a pink hurrikán - ha ezt így megbeszéltétek, akkor indulhatnánk is haza. Tényleg, te mit csinálsz ha innen haza mész? - fordult sejtelmes mosollyal az arcán a fiú felé Lexy.

 - Fogalmam sincs. Szerintem netezek az otthoni haverokkal, hogy ne unatkozzak. Miért?

 - Nincs kedved eljönni velünk egy meccsre? - vigyorgott Lex, én pedig csak szótlanul álltam mellettük, mint egy kuka.

 - Milyen meccs?

 - Szerinted Milánóban milyen meccsre mehet az ember? - forgatta meg a szemeit a lány. - Biztos Fradira.

 - Hahaha, nagyon vicces - húzta gúnyos mosolyra a száját Ádám. - Amúgy ti komolyan Milán meccsre akartok menni?

 - Nem csak akarunk, fogunk is - jelentette ki barátnőm.

 - Igen, mert Lexy... - kezdtem bele, de a cserfes csajszi megint közbe szólt.

 - A szüleim ott dolgoznak a San Siroban.

 - Úgy könnyű - nevette el magát Ádám.

 - Szóval? Eljössz?

 - Ha nem zavarok?

 - Ha zavarnál, akkor nem kérdeztelek volna meg - vigyorgott a fiúra Lex. Követni sem tudtam, hogy mire készül.  - Na akkor a terv a következő - karolt belénk a rózsaszín szélvihar. - Útközben letesszük a könyveket meg a sok hülyeséget nálunk és onnan megyünk tovább.

 - Oké - mosolyodtam el. Fogalmam sem volt róla, hogy mire játszik, de már baromi kíváncsi voltam a végére.

  Az utat végig beszélgettük, nevettük. Így másodikra is jó fej srácnak tűnt az új fiú, bár feltűnt, hogy néhányszor felém pillantott, de mikor rájött, hogy észrevettem, zavartan elfordult. Lexy jelentőségteljes pillantásokkal bombázott, de gőzöm sem volt róla, hogy mit akar ezzel jelezni.

 - Azta - tátotta el a száját Ádám, mikor felbukkant előttünk a stadion hatalmas épülete. - Ez valami fenomenális.

 - Bizony - kuncogtunk fel a lánnyal. - Mi is így reagálunk rá, akárhányszor csak meglátjuk.

 - Mázlista tyúk - lökte vállon a barátnőmet a fiú.

 - Tudom - vonta meg a vállát nevetve a letyúkozott.

 - Hogy jutunk be? - kíváncsiskodott Ádám a bejáratot stírölve, ahol hatalmas biztonsági őrök állták utunkat.

 - Csak gyertek - húzott maga után minket Lex.

Illedelmesen köszöntünk a hústornyoknak, akik jót mosolyogtak rajtunk, de beengedtek. Barátnőm céltudatosan indult el az öltözők felé miközben a telefonját babrálta, szerelmes vigyorral az arcán. Ahogy befordultunk a hazai öltözők felé, kivágódott az ajtó és Stephan csörtetett ki rajta. Körül nézett, majd meglátva a barátnőjét megindult felé.

 - Annyira hiányoztál - ölelte magához, majd ajkaik csókban forrtak össze.

  Ránéztem a mellettem döbbenten álló fiúra, aki olyan arccal nézte az előttünk csókolózó párost, hogy elnevettem magam.

 - Te...ő - dadogta zavartan miközben a tekintetét köztünk járatta. - Azt mondtátok, hogy együtt jártok - horkant fel haragosan.

 - Nem, ezt csak te feltételezted - állt meg Lexy mellettünk a focista ölelésében, aki kíváncsian nézett egyikünkről a másikra.

 - Szóval akkor ti? - mutatott Stephanra és a pink hajú lányra.

 - Igen - bólintottak nevetve.

 - És akkor te? - fordult felém szemében furcsa csillogással.

 - Mit én? - húztam az agyát.

 - Neked van valakid? - kérdezte immár dühösebben.

 - Nincs - könyörültem meg rajta.

 - Miért, tudsz valakit aki jó lenne Lolonak? - nevette el magát Lexy.

 - Hát... - villantott rám egy huncut mosolyt, amitől a gyomromban élő pillangók tangót kezdtek járni - ha ő is benne van, akkor én ismerek valakit akinek már az első pillanattól kezdve nagyon bejött.

  A stop tábla hozzám képest hófehér színben pompázott ahogy elpirultam a mondatától. A fejemben lévő fogaskerekek őrült forgásba kezdtek. Jól hallottam? Tényleg azt mondta, hogy bejövök neki?

 - Akkor kérlek mutasd be neki, mert mostanában nagyon egyedül van és sajnos vannak akik ezt kihasználják és simán lesmárolják őt miközben dolgozik - poénkodott vigyorogva Lexy, amiért én gyilkos pillantásokkal illettem.

 - Rajtam ne múljon - nézett rám átható tekintettel a srác. - Szia, Ádám vagyok és már az első perctől fogva szeretnélek jobban megismerni - nyújtotta felém ismét a kezét amit én ösztönösen elfogadtam.

 - Ez az - sikkantott fel Lex majd bocsánatkérőn pislogott ránk. - Nekünk még van egy kis dolgunk a meccs előtt - húzta el tőlünk a vigyorgó focistát majd eltűntek az egyik ajtó mögött amin ha jól láttam "Takarítószerszámok" felirat virított.

  Megmukkanni sem volt időm, mert máris a falnak préselve találtam magam.

 - Egész nap a bolondját járattátok velem. Pedig másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy mekkora egy mázlista barom vagyok amiért egy ekkora városban pont beléd botlottam. Beleőrültem a gondolatba, hogy nem jött be a megérzésem és a lányokat szereted - suttogta a számba miközben a tekintetével fogva tartott. - Azt hiszem ezért most meg kell téged büntetnem - nyomta ajkait az enyémekre és nyelvével erőszakosan birtokba vette a számat. Utolsó épkézláb gondolatom az volt, hogy ha ilyen a büntetés, milyen lehet a jutalom?

A mai napom emléke

A sokadik :D

69.fejezet :)

Lexy

  - Ez most komoly? - néztem elhűlve a szőkeségre mikor elmesélte, hogy mi történt vele. - Már ne is haragudj, de ez teljesen olyan, mint egy béna amcsi film jelenete - kuncogtam fel.

 - Én is rögtön erre gondoltam. Még körbe is néztem, hátha megtalálom a kamerákat, de mikor lesmárolt, az nagyon igazinak tűnt - pirult el Lolo.

 - Jó volt? - kíváncsiskodtam.

 - Isteni - sóhajtotta majd hátra dőlt a takarómra. - Utoljára Hiroval éreztem ilyet - suttogta immár letörten.

 - Most mi a baj? - értetlenkedtem. - Itt van egy srác, akinek szemmel láthatóan bejössz, de te még mindig Hiro miatt vagy kiakadva?

 - Te ezt nem értheted - pislogott rám elgyötörten.

 - Miért is? - könyököltem mellé, hogy jobban lássam az arcát.

 - Mert neked sokkal könnyebb heteroként - hunyta le a szemeit.

 - Most ezt magyarázd el nekem, mert még mindig nem értem. Mi az összefüggés a heteroság és Hiro közt?

 - Csak annyi, hogy nekem sokkal nehezebb kapcsolatba kerülni valakivel, mint neked, és ha sikerül is, akkor még rosszabb, ha véget ér - zagyvált össze-vissza.

 Egy pillanatig ledöbbenve néztem rá, majd elnevettem magam.

 - Ezt te sem gondoltad komolyan?

 - De igen - durcázott be.

 - Lolo - simogattam meg az arcát. - Szerintem maradjunk annyiban, hogy mindkettőnknek ugyanolyan nehéz kapcsolatot létrehozni és ugyanannyira fáj, ha vége szakad - nyomtam puszit az arcára, amitől megenyhült.

 - Te miért tudod ilyen normálisan kezelni azt, hogy buzi vagyok, míg a bátyám... - sóhajtott fel lemondóan.

 - Egy, te nem vagy buzi, legfeljebb meleg. Kettő, a bátyád egy pöcs és három, nem tudom - vontam meg a vállam. - Nekem te olyan vagy, mint a többi ember, annyi különbséggel, hogy fiú létedre lehet veled beszélgetni a pasik fenekéről - vigyorodtam el.

 - Á, szóval ez lesz a következő témánk? - csillantak fel a szemei. - És ki az áldozat? Kit kell "lecsupaszítani"?

 - Nem tudom - tettem fel védekezésül a kezeimet. - Én csak... szóval ez jutott eszembe és megemlítettem.

 - A-ha, a-ha - húzogatta perverzül a szemöldökét. - Te csak megemlítetted. Na kivele, kinek a hátsó része fogott meg ennyire?

 - Ne már - pirultam el még a gondolattól is, hogy erről beszéljek.

 - De-de. Fejezd is be, ha már elkezdted. Ki az? - hajolt közel hozzám, hogy a szemeimbe nézhessen.

 - Mattia - ejtettem ki a hátvéd nevét.

 - De Sciglio? - kerekedtek el Lorenzo szemei. - Hű, Lexy ezt azért nem gondoltam volna - vigyorodott el megint.

 - Mit?

 - Hogy egy olyan pasi mellett, mint Stephan, te Mattia fenekéről ábrándozol.

 - Hülye - löktem meg Lolot zavartan, amitől hanyatt esett az ágyon, de magával rántott engem is. A mellkasán landoltam, ami fel-le rázkódott a röhögéstől. - Nevess csak ki! - sértődtem meg és el akartam húzódni, de lefogott és a hajamat kezdte simogatni.

 - Bocsi, de annyira abszurd - kuncogott még mindig.

 - Miért is?

 - Mert tiéd Olaszország egyik leghíresebb, legsármosabb pasija, te mégis inkább a barátja felé kacsingatsz.

 - Ez nem igaz! - csattantam fel. - Én szeretem Stephant, de nem tehetek róla ha Mattia is tetszik - halkultam el a mondandóm végére. - Na látod? - emeltem fel a tekintetemet a szőkére. - Heteroként sem olyan egyszerű a dolog.

 - Szeretlek - bukott ki Lorenzo ajkai közül a vallomás majd szorosan átölelt. - Annyira sajnálom, hogy nem te vagy a testvérem - fúrta az arcát a nyakamba.

 - Én is szeretlek - viszonoztam az ölelését - és ha vér szerint nem is vagy, de attól még a tesómnak tekintelek. Eggyel több vagy kevesebb - legyintettem poénkodva, mire Lolo csikizni kezdett. - Ne! Ne! Ne! - sikítoztam egészen addig, míg valaki be nem kopogott az ajtón.

 - Gyerekek, halkabban! A kicsik már alszanak és nem ártana, ha ti is kialudnátok magatokat holnapra - hallottuk meg anya hangját.

 - Oké, bocsi! Jó éjt anya! - szóltam ki.

 - Jó éjt anya! - kiabált ki Lolo is nevetve.

 - Nektek is - hangzott fel a mosolygós válasz.

 Gyorsan átöltöztünk pizsamába, majd bemásztunk a takaró alá. Lekapcsoltam a kisvillanyt és fészkelődni kezdtem, hogy megtaláljam a legkényelmesebb pózt az alváshoz.

 - Na gyere ide - húzott magához Lorenzo. - Jó éjt, tesó! - adott puszit a hajamra amitől elmosolyodtam.

 - Jó éjt!

  Reggel kómásan kapcsoltam ki az ébresztőmet ami hangos zenéléssel zavarta meg a pihenésünket.

 - Már reggel van? - dünnyögte Lolo álomittas hangon.

 - Ja, valami köcsög ellopta az éjszakát - nyújtózkodtam ki.

 - Muszáj felkelni? - nyöszörögte Lorenzo és hozzám bújt.

 - Muszáj, mert nem kapunk könyvet és akkor nem mehetünk suliba. Ha nem mehetünk suliba, buták maradunk és ha buták maradunk, senkinek sem fogunk kelleni - vezettem le az általam kitalált hülyeséget.

 - Mehetek elsőnek zuhanyozni? - emelte rám karikás szemeit a barátom.

 - Persze - mondtam, majd bólintottam is, hogy nyomatékot adjak a szavaimnak. Nevetve néztem ahogy a mellettem fekvő botladozva kikelt az ágyból és a ruháit összegyűjtve eltűnt a fürdőszobában.

  Amíg Lolo készülődött, előkerestem a mobilom és küldtem egy sms-t Stephannak.

   "Jó reggelt! Hiányzol! :( "

  Lelkiismeretfurdalást éreztem az este történtek miatt. Nem is értettem magam, hogy miért pont Mattia jutott eszembe, jobban mondva a feneke, ahelyett, hogy a szájára vagy a csókjára gondoltam volna. Jól van Lexy, elég lesz! - korholtam magam. Megrezzentem mikor megszólalt a telefon a kezemben és a hívóra nézve az arcom lángba borult. Zavartan húztam el a zöld ikont.

 - Szia! - köszöntem halkan.

 - Szia Kicsim! Te is hiányzol nekem - hallottam meg a barátom hangját. - Ilyen korán felkeltetek? Azt hittem, még lustálkodtok.

 - Még ágyban vagyok, de muszáj volt korán kelni, mert a könyvekért csak tízig mehetünk - dőltem vissza a párnámra.

 - Ja, tényleg. Szívesen segítenék a vásárlásban és a cipekedésben, de én már a pályán vagyok és nem sokára kezdődik az edzés - sóhajtott fel.

 - Na, mi ez a nyomott hangulat? - kérdeztem kuncogva. - Pont hogy örülnöd kéne, mert azt csinálhatod, amit szeretsz.

 - De én most mást szeretnék csinálni - suttogta a telefonba olyan hangon, amitől még a hátamon is felállt a szőr, jó értelemben.

 - És mi lenne az? - kacérkodtam vele az éteren keresztül.

 - Biztos tudni akarod? - mélyült el a hangja.

 - Szeretném - nyeltem nagyot és még magam is elcsodálkoztam a bátorságomon.

 - Ha most veled lennék, bebújnék melléd az ágyba - kezdte csábító hangon, mire automatikusan lehunytam a szemeimet - végignyalnám a nyakadat, megcsókolnám a válladat. Kezeimmel végig simítanám az egész testedet és ezt addig csinálnám veled, míg az élvezettől fel nem nyögnél. Utána kibújtatnálak a ruháidból és addig csókolnálak, míg el nem veszítenéd a fejedet és...

 - Elég - nyögtem fel majd szabad kezemet az égő arcomra szorítottam, hogy lehűtse. - Fejezd be!

 - Te kérted, hogy mondjam el - nevetett halkan a készülékbe.

 - Tudom, de nem gondoltam volna, hogy ennyire hatással leszel rám még így is - vallottam be szégyenkezve.

 - Azt hiszed csak rád van ez hatással? - nevetett fel. - Nem is tudod, hogy te mit teszel velem. Már attól, hogy elképzeltelek az ágyban, megmozdult bennem valami - mondta rekedten. - Muszáj leszek néhány percre elbújni a többiek elől, hogy lehiggadjak és ne röhögjenek ki az árulkodó testrészem miatt - nyögött fel.

 - Stephan - halt el hangom és az arcom felforrósodott. - Kérlek hagyd abba.

 - Rendben - sóhajtott fel. - Megígértem, hogy várok rád és meg is teszem, de már annyira nehéz...

 - Kész vagyok! - rontott be a szobába a szőke barátom, de mikor meglátta az égő arcomat és a beharapott ajkaimat, megtorpant majd kérdőn rám nézett.

 - Ne haragudj Stephan, de most mennem kell. Lolo már végzett és nekem is el kell készülnöm.

 - Hát jó - jött hatalmas sóhaj a vonal túlsó feléről. - Vigyázz magadra. De azt ugye tudod, hogy ezt még folytatjuk? - kérdezte perverz hangsúllyal a hangjában.

 - Szia - nyomtam ki a készüléket.

 - Megzavartam valamit? - vigyorgott rám a szőke fiú. - Csak nem telefonszexeltetek?

 - Nem - vágtam rá, talán túl gyorsan, amitől Lorenzo arcán egy óriási vigyor terült szét.

 - Hát persze. Én meg most jöttem a Marsról. Azért volt olyan vörös az arcod, mint a paradicsom. Nem is mondtad, hogy már itt tartotok?!

 - Mert nem is - ugrottam ki az ágyból majd gyorsan összeszedtem azokat a ruhákat amikben menni akartam.

 - Akkor ez mi volt? Előjáték? - röhögött tovább Lolo.

 - Kussolj! - dobtam meg egy párnával, de ettől csak jobban nevetni kezdett.

  Szemeimet forgatva csuktam be magamra a fürdőt majd gyorsan lezuhanyoztam. Felöltöztem és rendbe szedtem a fejemet is. Mire elkészültem, Lolo már a konyhában volt és reggelizett.

 - Mondtam már, hogy imádom anyukádat? - nyammogott két falat közt.

 - Egy párszor - mosolyodtam el. - Most épp miért? - nyúltam én is a kajáért és enni kezdtem.

 - Mert tudja, hogy a nutellás a kedvencem és direkt vett nekem egy üveggel - kenegette a mogyorókrémet a gofrijára.

 - El kell, hogy keserítselek, mert nem neked vette, hanem Roninak. Ő egy nutella királynő. Az anyukája hiába dugja el előle az üveget, bárhol képes megtalálni - vigyorodtam el a barátnőmre gondolva.

 - Aki a nutellát szereti, rossz ember nem lehet - rágott tovább a fiú. - És attól még szeretem az anyukádat - zárta le a témát.

  Reggeli után elmosogattunk, összepakoltunk és elindultunk az iskolához. Lorenzo mutatta az utat, de megnyugtatott, hogy úgyis minden reggel értem jön, így lesz időm memorizálni az útvonalat. Mikor megérkeztünk, csak pislogni tudtam. Hatalmas volt az épület és rengeteg diák özönlött be rajta. Most fogtam csak fel igazán, hogy ez az évem teljesen más lesz, mint az eddigiek. Új iskola, új tanárok és új diákok. A gyomrom egy pillanat alatt görcsbe ugrott és a lábaim a földbe gyökereztek.

 - Baj van? - nézett rám aggódva Lolo. - Úgy elsápadtál.

 - Én...nem tudom, hogy képes leszek-e bemenni oda - leheltem halkan.

 - Lex, ne csináld már - fogta meg a kezemet a barátom. - Senki nem fog megenni...még - nevetett fel a szar poénján. - Bocs - pislogott bűnbánóan. - Figyelj! - vette az arcomat a két keze közé. - Én itt vagyok veled és itt is maradok! Senkinek nem engedem meg, hogy bántson - nyomott egy puszit a homlokomra. Megkönnyebbülve bújtam hozzá és szorosan átöleltem a derekát. Éreztem, hogy a bennem lévő feszültség egyre jobban feloldódik és már mosolyogni is képes voltam mikor felnéztem Lorenzo vigyorgó képébe. A pillanatunkat egy nagyon dühösnek tűnő hang szakította meg.

 - Igazán mondhattad volna, hogy van barátnőd - sziszegte az előttünk álló fiú, akinek az arcáról csak a csalódottságot tudtam leolvasni. Ahogy végig néztem a srácon, azonnal tudtam, hogy ki ő, mert Lolo igen részletes személyleírást adott róla. Elvigyorodtam és mit sem törődve a sóbálvánnyá vált szőkeséggel, kibontakoztam az öleléséből, majd a fiúhoz léptem és kezet nyújtottam neki.

 - Ciao, Lexy vagyok! Te pedig biztosan az Ádám - vigyorogtam sokat sejtető mosollyal.

68. fejezet

Lexy

   Stephan kezét szorongatva léptem át a ház küszöbét. Barátom átölelte a vállamat és biztatón rám mosolygott. Elnavigált velem az ebédlőig ahol egy kedves, szőke hajú nő várt minket.

 - Na végre! - mosolygott ránk. - Már azt hittem, hogy inkább felfalod ezt a kislányt, minthogy bemutasd nekem. Szia, én Lucy vagyok, ennek a lökött fiúnak az anyukája - fordult felém.

 - Anya! - forgatta meg a szemeit Stephan, amin jót mosolyogtam.

 - Buon Pomeriggio! - köszöntem illedelmesen. - Alexa Silver, de mindenki csak Lexynek szólít.

 - Szép neved van, de ha lehet akkor inkább tegezz, mert nem akarom rosszul érezni magam a korom miatt.

 - Rendben, köszönöm - pirultam el és közelebb bújtam Stephanhoz.

 - Ó, de buta vagyok, üljetek le - mutatott a székekre, amik egy már megterített asztal mellett álltak. - Mindjárt hozom a kaját.

 - Segíthetek? - néztem rá félve, mire elmosolyodott.

 - Köszönöm, de nem kell. Ti csak...na szóval, szórakoztassátok egymást míg visszajövök - nevetett fel.

  Úgy éreztem, most értem el a bőrömmel azt a szintet, hogy ennél pirosabb már nem lehetek. Stephan röhögve leült és az ölébe húzott.

 - Bocs, nem tudom mi van vele, de nem ilyen szokott lenni. Szerintem tetszel neki - simított végig az arcomon nevetve.

 - Gondolod? - kérdeztem aggódva.

 - Tuti - bólintott mire kuncogni kezdtem. - Most mi van?

 - Bele sem merek gondolni, hogy miket mondott volna, ha nem tetszenék neki - néztem a barátom szemeibe, ahol azon nyomban el is vesztem a barna kavalkádban.

 - Itt is vagyok - jelent meg Lucy egy hatalmas tál tésztával a kezében amit letett elénk az asztalra. - Szedjetek! Jó étvágyat!

 - Köszönjük - válaszoltam illedelmesen.

 - Ú, bolognai, a kedvencem! - támadta le a tálat a mellettem ülő focista.

 - A bolognai?  - nevettem el magam. - Azt hittem, hogy a milánói a kedvenced?

 - Az is, de a bolognaiban hús is van - tömte tele a száját. Nevetve néztük hogyan tünteti el a felhalmozott ételt a tányérjáról. Fokozatosan oldódott fel a hangulat és egyre többet beszélgettünk a barátom anyukájával, akit szinte minden érdekelt ami velem kapcsolatos volt. Értsd a jövőbeni terveimtől a főzéstudásomon át a családomig. Készségesen válaszolgattam neki, mire ő hálából érdekes történeteket mesélt a "kicsi" Fáraóról, amit a "nagy" nem nézett jó szemmel. Épp azon nevettünk, hogy a barátom kiskorában mindig hisztizett, ha a labdája nem volt az ágya mellett, mikor megcsörrent a mobilom.

 - Elnézést - mentettem ki magam, majd felálltam és kisétáltam, hogy ne zavarjam a többieket.

 - Szia - köszöntem mosolyogva a hívónak.

 - Lex! Ezt nem fogod elhinni - hadarta Lolo. - Én, Ádám, ráöntöttem és megcsókolt - magyarázott össze-vissza.

 - Hé, hé, hé - csitítottam le.- Lassabban, mert így nem értek egy kukkot sem.

 - Á, ezt így nem lehet - nyüszített fel. - Mikor érsz haza?

 - Nem tudom - vontam meg a vállam, amit ő nem láthatott. - Stephan elhozott az anyukájához vacsira.

 - Ó, lassan megkéri a kezedet - vihogott fel.

 - Idióta - mordultam rá.

 - Akkor nem is zavarok - kuncogott bele a telefonba.

 - Lolo, ne csináld ezt velem! - csattantam fel. - Mi történt? Miért hadoválsz össze-vissza?

 - Nem szeretném, ha miattam rossz benyomást tennél az anyós jelöltedre - nevetett fel. - Amúgy sem telefon téma.

 - Gyere át estére - ajánlottam fel, mert már nagyon kíváncsivá tett.

 - Az lesz a legjobb. Mikorra menjek?

 - Szerintem fél kilencre már otthon leszünk - morfondíroztam a készülékbe.

 - Akkor én meg addigra ott leszek nálatok. Puszi.

 - Szia - nyomtam ki a telefont, majd egy ideig elbambulva néztem a tárgyra. Sejtésem sem volt, mi lehet az ami ennyire fontos, amitől ilyen zaklatott lett a szőkeség.

 - Minden oké? - simította a tenyerét a vállamra Stephan.

 - Persze - mosolyodtam el - csak Lorenzo volt. Valami történt vele. Fél kilencre átjön és megbeszéljük.

 - Ez azt jelenti, hogy este nem leszel velem? - biggyesztette le az ajkait a focista én pedig totál zavarba jöttem. Lesütöttem a szemeimet és éreztem ahogy az arcom felforrósodik.

 - Szó sem volt ilyenről - suttogtam.

 - Tudom, de reménykedtem benne, hogy lesz még egy kis időnk és akkor megmutattam volna neked a lakásomat.

 - Persze, a lakásod - néztem rá összeszűkített szemekkel. - Bélyeg gyűjteményed nincs?

 - Az nincs - vigyorgott rám  -, de van helyette rengeteg dvd-m - húzott magához. - Megnézhetnénk egy jó filmet - cirógatta meg az arcomat az orrával majd egy édes puszit adott a szám sarkába.

 - Ne - leheltem az utolsó erőmet is összeszedve, mert a közelsége részegítően hatott rám.

 - Miért? - suttogta már szinte a számba.

 - Az...anyukád - hunytam le a szemeimet, feladva az ellenállásomat és teljesen átadtam magam a csókjának. Kezeimet a nyaka köré kulcsoltam, majd cirógatni kezdtem a tarkóját amitől élvezettel teli hangon felnyögött.

 - Ne kísérts! - szakadt el tőlem zihálva.

 - Én? - néztem rá kekeckedve, de a szavam azonnal elakadt mikor ujjait mintegy véletlenül végigsimította a pólóm elején. - Stephan - nyögtem ki a nevét.

 - Igen? - mosolygott rám pimaszul majd újra megismételte a mozdulatot. Kicsit késve, de ellöktem a kezeit.

 - Miért akarsz mindenáron rossz színben feltüntetni az anyukád előtt? - néztem rá mérgesen.

 - Nyugi - kulcsolta össze az ujjainkat - tudja, hogy közülünk én vagyok a rossz és te az ártatlan jókislány - vigyorgott szélesen.

 - Akkor is fejezzük be - léptem el tőle. - Udvariatlanok vagyunk, hogy csak úgy magára hagytuk - húztam magam után a focistát az ebédlőbe.

Lucy már leszedte az asztalt és elpakolta a vacsora maradványait.

 - Látod - néztem mérgesen Stephanra - még segíteni sem tudtam.

 - Na, ne morcoskodj - bújt a hátamhoz és kezeit összefűzte a hasam előtt.

 - Baj van gyerekek? - tért vissza hozzánk az anyukája.

 - Nincs, csak Lexy hisztizik, hogy nem tudott segíteni neked - tette a vállamra az állát a barátom.

 - Ó, nem volt sok minden - mosolyodott el a nő.

 - De akkor is szerettem volna valahogy viszonozni a vacsorát - pislogtam rá.

 - Te már így is sokkal többet tettél értünk, mint azt sejtenéd - járatta a tekintetét a fia és köztem mosolyogva.

 - Kicsim, mennünk kell, ha időre haza akarsz érni - suttogta halkan a fülembe Stephan.

 Az órára nézve rájöttem, hogy igaza van. Elbúcsúztunk Lucytől, aki megígértette velünk, hogy sokkal gyakrabban látott vendégek leszünk nála.

  Beültünk az autóba, majd elindultunk haza. A rádióból halk zene szólt, így nem teljes csendben tettük meg az utat. Stephan keze a combomon nyugodott és csak akkor vette el, ha váltania kellett. Én az ablak mellett elsuhanó házakat figyeltem, de gondolatban otthon jártam, Magyarországon. Hiányoztak a barátaim. Nagyot sóhajtva gondoltam arra, hogy nem sokára találkozhatok velük.

 - Mi ez a mosoly? - nézett rám egy pillanatra Stephan.

 - Eszembe jutott, hogy már csak néhány nap és megismerheted a barátaimat - emeltem rá a tekintetemet.

 - Tényleg - komorodott el - neked a nyakadon az iskola. Alig foglak látni - nyafogott, mint egy kisgyerek.

 - Majd megoldjuk valahogy - simítottam végig a karján.

 - Nehéz lesz összeegyeztetni a sulidat, az edzéseket és a meccseket - nézett mogorván maga elé, majd leparkolt a házunk előtt.

 - Ne legyél már ennyire negatív - löktem meg a vállát nevetve.

 - Te most kötözködsz velem? - fordult felém, arcán tettetett felháborodással.

 - Ki? Én? - rebegtettem meg a szempilláimat. - Dehogy is. Nem mernék én veled ilyet tenni.

 - Azért mondom - fenyegetett meg játékosan - mert ha mégis...

 - Akkor mi lesz?

 - Akkor? Meg kell, hogy büntesselek - vigyorodott el. - És tudod a büntetések kitalálásában és végre hajtásában profi vagyok - rántott magára és ajkai azonnal az enyémekre nyomta. Hevesen, birtoklón tolta át a nyelvét a számba mintha tudatosítani akarná, hogy az övé vagyok, de ezt egy cseppet sem bántam. Nem akartam mást, csak érezni ahogy hozzám bújik, ahogy ujjai a rasztáim közé túrnak, mézédes ajkai az enyémekkel játszanak. El akartam veszni ebben az érzésben, de valaki nem így gondolta, mert feltépte a mellettem levő ajtót és elkapva a karomat elrántott a focistától.

 - Bocsi fiatalok - vigyorgott rám Lorenzo miközben kifelé rángatott az autóból -, de most nagyon-nagyon fontos, sőt az életembe vágó dologról kell konzultálnom Lexyvel.

  A döbbenettől alig tértem magamhoz.

 - Hé, Lolo - állítottam meg a szőke fiút. - Várjál már! Legalább hagy búcsúzzak el.

 - Jó - húzta el a száját -, de ne húzd sokáig, mert bele fogok halni, ha nem mesélhetek - sétált el az ajtónkig és idegesítően toporogni kezdett.

 - Ez tuti, hogy megőrült - nyögte ki Stephan miután magához tért a barátom okozta sokkból.

 - Szerintem is - nevettem el magam.

 - Mikor látlak legközelebb? - simogatta meg az arcomat a focista.

 - Nem tudom - sóhajtottam fel. - Holnap vásárolni megyek Loloval.

 - Mit vesztek?

 - Mindent, ami a sulihoz kell - vontam meg a vállam. - És te mit csinálsz?

  - Délelőtt edzés, délután meccs.

 - Basszus, el is felejtettem - kaptam a fejemhez.

 - Na szép - csóválta meg a fejét. - Mi lesz később, ha már most...

 - Csssh - tettem az ujjamat a szájára, amit ő egy egyszerű mozdulattal megharapott. - Megoldjuk, ne félj. Bízz bennem!

 - Oké - mosolyodott el. - De szerintem most jobb lesz, ha sietsz, mert szöszi barátod már elég ingerültnek tűnik - mutatott Lolora, aki tíz másodpercenként az órájára nézett.

 - Vigyázz magadra - nyomtam puszit a szájára majd el húzódtam, mielőtt újra elmélyültünk volna egymásban.

 - Te is Kicsim. Majd hívlak.

 - Jó - néztem rá. Jó pihenést és szép álmokat! - nyitottam ki az autó ajtaját.

 - Akkor ma éjjel veled álmodom - búcsúzott el a focista vigyorogva, aztán intett egyet és elgurult.

 - Na végre, már azt hittem itt éjszakázok a küszöbön - hallottam meg Lorenzo felháborodott hangját.

 - Én is szeretlek - nevettem fel majd beengedtem magunkat az ajtón.

  A családom a nappaliban ült és tévézett, mi pedig egy gyors köszönés után felmentünk a szobámba, hogy végre valahára megtudjam, mi az a nagy dolog, ami Lorenzoval történt.

 

67.fejezet

Lorenzo

  - Köszi a fuvart - csuktam be a brazil focista autójának ajtaját és elindultam az üzletünk felé. Ahogy beléptem, apám megkönnyebbülve sóhajtott fel.

 - De jó, hogy itt vagy kisfiam - nyomott egy kötényt a kezembe. - Állj be légyszíves segíteni.

 - Miért én? - húztam el a számat. - Miért nem Francesco? - mutattam a bátyámra, aki vigyorogva fűzte a pultban dolgozó lányokat.

 - Kérlek - pislogott rám apa fáradt szemekkel.

 - Rendben - csóváltam meg a fejem lemondóan, majd széles mosolyt varázsolva az arcomra elindultam felvenni a rendeléseket. Mivel sokszor segítettem már, így nagyon gyorsan behoztam a lemaradásokat és jókedvűen néztem szét az elégedett vendégek arcán.

 - Hol hagytad a csini barátnődet? - fordult felém Cesc, de szóra sem méltattam és inkább hátat fordítottam neki. - Süket vagy? - kapta el a karomat.

  A nyugalom álarcát erőltettem magamra, majd gúnyos mosollyal közöltem vele.

 - Nem vagyok, csak alkalmanként, mikor is valaki olyan szól hozzám, aki számomra egy nulla.

 - Jaj, ne már öcsi - nyomta meg a szót. - Most komolyan még mindig azért vagy berágva rám, mert elmeséltem a barátaidnak, hogy meleg vagy? - röhögött fel.

 - Már nem érdekel - mondtam tettetett nyugalommal. - Nem vagyok már mérges, mert ha az lennék, az azt jelentené, hogy jelentesz nekem valamit. Márpedig te már egy senki vagy a szememben - sétáltam el tőle felemelt fejjel.

 - Lorenzo - csattant fel a hangja -, ezt még megbánod - fenyegetett meg az ujjával.

 - Nem érdekelsz - rántottam meg a vállamat közönyösen, de belül visítva menekültem volna előle.

 - Még mindig nem bírtok magatokkal? - emelte fel a fejét apa, mikor beléptem az irodájába.

 - Nagyon jól tudod, hogy Cesc és köztem a testvéri szeretet egyenlő a mínusz végtelennel.

 - Tudom - sóhajtott fel. - Csak reménykedem, hogy egyszer megváltozik a véleményetek és újra jóban lesztek.

 - Nem akarlak elkeseríteni, de amíg ennyire homofób módon gondolkodik, addig erre semmi esély sincs - húztam el a számat.

 - Váltsunk témát - szomorodott el jó apám. - Pár nap és itt a suli. Meg van már mindened a kezdésre?

 - Még nincs, de Lexyvel megbeszéltük, hogy valamelyik nap elmegyünk és együtt megveszünk mindent.

 - Persze, hiszem osztálytársak lesztek - mosolyodott el végre. - Szeretem azt a kislányt.

 - Én is - nevettem el magam. - Mióta megismertem, megváltozott az életem. Ő annyira más, mint akikkel eddig lógtam. Az első nap óta tudja, hogy meleg vagyok, de egy percig sem érdekelte.

 - Örülök neki, hogy ilyen jól megvagytok. Mindenkinek szüksége van egy igazi barátra és ahogy elnézlek titeket, zsák a foltját - nevetett fel hangosan.

 - Lolo - kopogott be Julia, az egyik pultos lány. - Újabb roham érkezett, segítenél? - pislogott könyörögve, mire felugrottam.

 - Bocs, de vár a munka - intettem apámnak, majd kiléptem a kávézóba, ami tényleg újra dugig volt. Az asztalok közt szlalomoztam a tálcákkal, mikor újabb vendégek jelentek meg az ajtóban. Ahogy elnéztem őket, apa, anya és a fiuk, aki azonnal felkeltette a figyelmemet. A barna kócos haj és a világító zöld szemek mágnesként vonzották a tekintetemet. Ő is rám nézett, majd egy féloldalas mosollyal válaszolt a bámulásomra. Zavartan fordultam el tőle, majd mikor helyet foglaltak, melléjük léptem.

 - Mit hozhatok? - kérdeztem remegő hangon, gyomromban egy kisebb kősziklával.

 - Én egy latte macchiatot kérnék - mosolygott rám kedvesen az asszony.

 - Én egy erős feketét - morogta az apuka, majd a fiára nézett és a fülemnek ismerős nyelven kérdezett tőle valamit.

 - Narancslevet - válaszolt a srác olaszul, miközben a zöld íriszeit az enyémekbe fúrta -, de ha lehet, hideget - villantott rám egy olyan mosolyt, amitől a térdeim elgyengültek.

 - Má...máris hozom - jöttem zavarba tőle.

  Sietős léptekkel a pulthoz mentem és leadtam a rendelést. Amíg elkészült próbáltam rendbe szedni a gondolataimat, amiket a srác totálisan összezavart.

 - Lolo - simított végig a karomon Julia -, kész a rendelése a cuki fiús asztalnak - kuncogott fel.

 - Köszi - mosolyogtam rá, majd megpróbáltam elügyeskedni az innivalókat az asztalok közt úgy, hogy ne borítsam rá senkire.

 - Tessék a kávé és a latte - csúsztattam a szülők elé a csészéket -, és a narancslé, extra hidegen, ahogy kérted - tettem volna le a poharat, de a srác, mintha direkt tenné, meglökte a kezemet, így az üdítő a jégkockákkal az ölében landolt.

 - Bo...bocsánat - dadogtam idegesen, miközben az arcom színe már a stop táblához kezdett hasonlítani.

 - Nem gond, én voltam a béna - somolygott rám miközben felállt a székéből.

 - Várj segítek - vettem kezembe egy adag szalvétát az asztalról és megpróbáltam felitatni vele a folyadék nagy részét.

 - Öhm.. azt hiszem boldogulok egyedül is - pislogott rám már ő is elpirulva és mikor rájöttem az okára, úgy kaptam el a kezeimet a nadrágjától, mintha leforráztak volna.

 - Ne haragudj! - haraptam be az ajkamat. - Gyere, van az öltözőben váltóruhám - támadt ragyogó ötletem. - Ahogy elnézem, egyezik a méretünk.

  Az apuka valamit mondott neki, mire felnevetett, de nem jókedvűen.

 - Azt hiszem, élek az ajánlatoddal - mosolygott rám és követni kezdett. Sietve nyitottam be a helységbe, majd a szekrényemhez léptem és hosszas kutatás után előhúztam egy régebbi farmert.

 - Tessék - nyomtam a kezébe, majd elfordultam. - Remélem megérted, hogy nem hagyhatlak egyedül - magyaráztam neki meg a jelenlétemet.

 - Persze, semmi gond - kuncogott fel. - Amúgy Ádám vagyok - ejtette ki a nevét furcsa akcentussal.

 - Lorenzo, de a barátaimnak csak Lolo.

 - Nos Lolo örülök, hogy megismerhettelek - sétált elém. - Bár kicsit rendhagyóra sikerült a dolog - nézett rám huncutul csillogó szemekkel. - Holnap visszahozom - simított végig a kissé gyűrött anyagon. - Bent leszel?

 - Nem kell sietned vele, és nem tudom, hogy bent leszek e - hadartam el.

 - Hogyhogy?

 - Csak akkor szoktam beugrani, ha apának szüksége van rám. - Kérdő tekintettel várta a magyarázatomat. - Az övé ez a hely - nevettem el magam.

 - Így már értem - vigyorodott el. - Legalább nem kell félnem, hogy kirúgnak a kis malőrünk miatt.

 - Hát azt biztosan nem - mosolyogtam rá, majd a következő pillanatban arra eszméltem, hogy a falnak szorít és ajkait az enyémekre nyomja. A hirtelen jött érzéstől visszacsókoltam, majd mikor megéreztem kutakodó, forró, bársonyos nyelvét, ami bejutásért kuncsorgott, észhez tértem és ellöktem magamtól.

 - Megőrültél? - néztem rá hitetlenkedve.

 - Mindig is őrült voltam - nevetett fel és végigsimított az arcomon, majd ellépett tőlem. - Ez lesz a kedvenc helyem - nyalta meg a szája szélét perverzül, aztán pedig magamra hagyott a kavargó gondolataimmal és a hevesen dobogó szívemmel.

66. fejezet

Lexy:

  Lorenzoba csimpaszkodva léptem át a milnelloi pálya kapuját. Még csak most jutott el a tudatomig, hogy nem csak Stephan lesz itt, hanem Mattia is.

 - Nyugi Lex - fordított maga felé szöszke barátom. - Egyszer úgyis túl kell ezen esned és minél előbb annál jobb.

 - Tudom csak... - kezdtem, de nem tudtam befejezni, mert kivágódott az öltöző ajtaja és kilépett az akivel most pont nem akartam találkozni. Ahogy meglátott, megtorpant és szemeit az enyémekbe fúrta. Ettől a nézéstől a lelkiismeretem baltával kezdte apró darabokra hasogatni a szívemet. A fájdalom és a keserűség ami belőle sugárzott szinte letaglózott. Percekig csak egymást néztük szótlanul. Ahogy szemeimet lejjebb vezettem az arcán, megláttam egy lila foltot és egy vércsíkot a szája szélén. Ijedten kaptam a szám elé a kezem és ha Lolo nem tart vissza, akkor odaszaladok és megsimogatom a fájdalmas pontot a focista arcán, amiről azonnal tudtam, hogyan keletkezett. Mattia mikor rájött, hogy mit nézek, lesütötte a szemeit, majd egy halk "ciao" után elsietett mellettünk.

 - Sajnálom - csúszott ki a számon mikor mellém ért, mire egy pillanatra megtorpant, de nem fordult felém.

 - Én nem, mert megérte - mondta, majd otthagyott teljesen lesokkolva.

 - Hello cica! - szólalt meg egy csöppet sem kedves hang mögöttem, mire visszatértem a földre. - Jó kis numera lehetsz, ha a két kiskakas így egymásnak ugrott miattad - nyalta meg a száját undorítóan Balotelli.

 - Mario! Hagyd békén azt a lányt! - jelent meg mögöttem Kaká, majd óvón átölelt. - Szia Kicsilány, jól vagy? - nézett rám aggódva, amitől a szívemet melegség járta át.

 - Fogjuk rá - eresztettem meg felé egy halvány mosolyt.

 - Ne is törődj vele! - intett az olasz csődőr felé. - Amelyik kutya ugat, az nem harap - mondta hangosan.

 - Nana! - vigyorgott tovább a Milan negyvenötöse. - Pedig harapok, méghozzá nagyot - csattintotta össze a fogait, amitől engem még a víz is levert.

 - Balo! - szólt rá most már mérgesen a brazil. - Menj, találj magadnak valami nőt, akin kiélheted a perverzióidat! Lexyt pedig hagyd békén. Ő még csak egy kislány.

 - Finom, friss husika. Nyami - rángatta meg a szemöldökét a fekete játékos felém hajolva.

 - Minden oké? - szólalt meg Stephan a focista háta mögül. A megkönnyebbülés lavinaként áradt szét bennem.

 - Persze - válaszolt Balotelli mindenki helyett. - Csak hülyéskedtem egy kicsit a barátom csajával, hogy ne unatkozzon míg az ideér - vigyorgott miközben a szemei éhesen tapadtak rám.

 - Akkor most már leléphetsz, mert megjöttem - állt mellém Stephan és átölelte a derekamat. - Szia Édes! - csókolt szájon és elmosolyodott.

 - Szia - leheltem az ajkaira és teljesen elvesztem a csokibarna íriszekben, amik aggódva pásztázták végig az arcom.

 - Blööe - imitált hányás hangot a csatár. - Annyira nyálasak vagytok - húzta el a száját majd otthagyott minket. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amit Stephan nem hagyott szó nélkül.

 - Tudom, hogy fura a stílusa, de attól még jó srác - vette védelmébe a barátját.

 - Elhiszem - mondtam csöppnyi meggyőződés nélkül - csak tudod, ő olyan valaki akit én soha nem fogok csípni - húztam el a számat.

 - Na jó, fiatalok, akkor én most lelépek - szólalt meg nevetve Kaká.

 - Köszönöm - nyomtam puszit az arcára, jelezve, hogy jól esett, hogy megvédett a nagyszájú botrányhőstől.

 - Ö...azt hiszem én is megyek - sétált mellénk Lorenzo, akiről az elmúlt percek eseményei miatt teljesen megfeledkeztem.

 - Biztos? - kérdeztem csalódottan.

 - Igen. Kaká, eltudnál vinni a szüleim kávéházáig? - nézett reménykedve a brazilra.

 - Persze, gyere - emelte fel a sporttáskáját a kérdezett, a földről és elindult a kijárat felé. - Ja és Lexy - fordult vissza hozzám - a gyerekek szeretnének látni.

 - Ó, jó - mosolyodtam el. - Valamelyik nap átmegyek egy kicsit, ha nem baj.

 - Szerinted mondanám, ha az lenne? Inkább az a gond, hogy addig is kiszekálják a lelkemet míg nem jössz - intett vigyorogva, majd Lorenzoval együtt eltűntek a látóteremből.

 - Na végre kettesben - sóhajtott fel Stephan és a derekamnál fogva közelebb húzott. - Erre vártam egész nap - somolygott rám, majd lecsapott az ajkaimra. Boldogan simultam a karjai közé, magamba szívva a tusfürdőjének finom illatát.

 - Gyere, van egy meglepim - mondta, mikor hosszú percek után végre elszakadtunk egymástól. Összebújva sétáltunk el az autójáig, majd beültünk.

 - Kérdezhetek valamit? - néztem rá félve.

 - Persze - sóhajtott fel, mintha tudná, hogy mire szeretnék választ kapni.

 - Te voltál? - sütöttem le a szemeimet.

 - Igen.

 - Miért? - pislogtam ki az ablakon, kerülve vele a szemkontaktust.

 - Mert megvédem ami az enyém és te határozottan az vagy - nyúlt az állam alá és maga felé fordította az arcomat. Csokoládébarna szemei most sötétebbnek tűntek a szokottnál.

 - Akkor te pedig az enyém? - húztam fel mosolyogva a szemöldökömet.

 - Testestől-lelkestől - vigyorodott el és közelebb húzott magához. - Ezt soha ne felejtsd el - suttogta, majd apró csókokkal borította be az arcomat, a szemeimet és végül a számat. Ahogy csókolózni kezdtünk, a levegő egyre forróbb lett körülöttünk. Karjaink már úgy körbefonták a másikat, mint valami folyondár. A nagy heveskedésben valamelyikünk véletlenül megnyomta a dudát és az éles hang visszatérített minket az autóba.

 - Azt hiszem egyre nehezebben tudok neked ellenállni - vigyorgott rám Stephan mélyeket lélegezve, én pedig megbabonázva néztem piros, duzzadt ajkait.

 - Azt hiszem nekem sem nagyon sikerül - közöltem vele rekedt hangon és én is elmosolyodtam. Kinéztem az ablakon, míg Stephan kiállt a parkolóból és besorolt a forgalomba.

 - Hová megyünk? - kérdeztem, mikor eszembe jutott, hogy meglepetést ígért.

 - Meglátogatjuk édesanyámat - mondta és egyik kezét a combomra csúsztatta.

 - Mi? - néztem rá döbbenten, miközben legalább két ütemet kihagyott a szívem.

 - Úgy gondoltam, hogy én már ismerem a te családodat, így itt az ideje, hogy te is megismerd az enyémet. Legalábbis azt a részét aki most Olaszországban tartózkodik és ő az anyukám. Amúgy is már nagyon kíváncsi rád - nézett rám vigyorogva, majd tekintetét visszakapta a forgalomra.

  Csendben ültem, teljesen magamba szállva. Idegesen tördelni kezdtem az ujjaimat. Legalább mondta volna előbb, akkor mást vettem volna fel és rendbe szedtem volna magam. Arról nem is beszélve, hogy lelkiekben is fel kellett volna készülnöm erre, mert most elég ramaty állapotban vagyok. Stephan mintha a fejembe látott volna, megszorította a combomat majd nyugtatónak szánt szavakat intézett hozzám.

 - Ha most azon töröd a buksidat, hogy miért nem nagyestélyiben jöttél, akkor el kell hogy szomorítsalak, mert anya jobban szereti a természetes lányokat, mint a kikent-kifent plázacicákat.

 - A...természetest? - néztem ijedten a barátomra miközben ujjaim önkéntelenül beletúrtak a természetesnek nem nevezhető rózsaszín rasztáim közé. A mozdulatom Stephannak is szemet szúrt és nevetve próbálta korrigálni az előző szavait.

 - Szóval az olyan lányokat szereti, akik nem játszák meg magukat és nincs rajtuk egy vödörnyi festék. Nyugi, téged imádni fog, ahogy én is - emelte a szájához a kezemet és megcsókolta. Arcom pirossága egyből elárulta, hogy mit váltott ki belőlem ez a mozdulat., így inkább neki dőltem a hűs üvegnek és próbáltam megnyugodni. Rendesen be voltam parázva. Idegességem pedig akkor hágott a tetőfokára, mikor megálltunk egy gyönyörű ház előtt és leállította az autót.

 - Megjöttünk - mosolygott rám majd kipattant mellőlem és megkerülve a kocsit kinyitotta az ajtómat. - Hölgyem - nyújtotta bohóckodva a karját és én nevetve szálltam ki a segítségével.

 - Uram - hajoltam meg kecsesen.

 - Ezt szeretem - nézett rám csillogó szemekkel.

 - Mit? - kacérkodtam vele és jóleső sóhaj hagyta el a számat mikor közel húzott magához.

 - Amikor mosolyogsz és boldog vagy - simított végig az arcomon. - Mindent megadnék érte, ha ez mindig így maradna.

   Most én voltam a kezdeményező. Kezemet a tarkójára csúsztattam és számat az övére nyomtam. Apró morgás ütötte meg a fülemet ami a mellkasából szakadt fel, mikor ujjaim simogatni kezdték a nyakán lévő pihéket.

 - Kisfiam, ma még bejöttök, vagy megvárjátok a kertben a naplementét? - hallottuk meg érzésem szerint Stephan anyukájának nevető hangját. Mint akit a bolha csípett meg, úgy ugrottam el a barátomtól, majd vérvörössé vált arcomat a mellkasához szorítottam.

 - Mindjárt megyünk - kuncogott fel a mozdulatomra, mire belecsíptem az oldalába. - Nyugi, nem lesz semmi baj.

 - Könnyű azt mondani - sóhajtottam fel. - Épp most mutatkoztam be neki, hogy mennyire nem tudok jó kislány lenni a közeledben - duzzogtam.

 - Szeretem, mikor nem vagy jó kislány - súgta a fülembe vigyorogva, majd belecsókolt a hajamba. - Na gyere, essünk túl rajta.

 Megragadta a kezemet és maga után húzott a házba. Nagy levegőt vettem és őt követve beléptem az ajtón. Csak nem eszik az anyukája lányokat vacsorára.