104. fejezet

Lexy

   Két napja érkeztem haza, vagyis Magyarországra. Ez alatt a negyvennyolc óra alatt nem csináltunk semmi mást, csak pofáztunk, sorozatokat néztünk, ettünk, ittunk és jókat röhögtünk.

 - Ki kéne mozdulni - nyújtózkodott hatalmasat Réka.

 - Nem lenne rossz - ásítottam. - Azt hiszem megmutatom Lorenzonak, hogy hol volt az otthonom.

 - Ez szuper ötlet - csillantak meg a szőkeség szemei.

 - Okés, amíg ti nosztalgia utazásra indultok, addig mi elmegyünk és feltöltjük a hűtőt - adta ki a parancsot Roni.

 - Akkor készülődjünk - kászálódtam fel az ágyról és elindultam, hogy rendbe tegyem magam.

Amint ez sikerült és Lolo is útra készen toporgott az ajtóban, elindultunk. Élvezettel ültettem fel olasz barátomat a magyar tömegközlekedés gyöngyszemére, a sárga csuklós buszra.

 - Istenem, ez mindjárt szétesik - nyöszörgött félősen a szöszi.

 - Nyugi, itt mind ilyen - vontam meg a vállamat vigyorogva miközben ittam magamba a látnivalókat.

Első megállónk egy vasútállomás mellett volt. Ahogy leszálltunk, gyorsan körülnéztem. Meglepődve vettem észre, hogy az ismerős bolt még az ünnepek közt is nyitva van.

 - Gyere!- ragadtam kézen Lorenzot és behúztam magam után az aprócska üzletbe. - Hy! - vigyorogtam, mint a tejbetök a pult mögött álló fiúra.

 - Alexa? - pislogott rám meglepetten az eladó.

 - Teljes fizikai valómban - mutattam végig magamon.

 - Azt a kurva - lépett ki elém, majd melegen magához ölelt. - Ezer éve nem láttalak.

 - Nem sűrűn járok erre és te se arra, amerre én - vontam meg a vállamat majd erős szorítást éreztem az ujjaim körül, amitől észbe kaptam. - Jaj, bocsi - váltottam angolra. - Ő itt egy kedves barátom, Lorenzo. Lolo, ő pedig itt Marci egy másik jó barátom - mutattam be őket egymásnak. A két fiú kezet fogott miközben furcsán mustrálták egymást.

 - Amúgy, mi járatban erre?

 - Megnézzük a házunkat - mondtam lazán, de közben majd kiugrott a gondolattól a szívem a mellkasomból.

 - Az jó - bólintott a fiú. - Meddig maradsz?

 - Már csak pár napig - húztam el a számat. Tudtam, hogy nekem már Milánót kellene az otthonomnak éreznem, de most, hogy újra itt voltam, valahogy nem igazán sikerült. Hiányzott Magyarország és persze hiányoztak az itteni barátaim is. - Miért?

 - Arra gondoltam, hogy szólnék Ádiéknak és csinálhatnánk egy bulit azért, mert hazalátogattál - nézett rám kérdőn.

 - Wáó - kerekedtek el a szemeim. - Az csúcsszuper lenne. Akkor mindenkivel tudnék találkozni - vigyorodtam el. - Mit szólsz hozzá? - fordultam az olasz fiúhoz.

 - Tudod, hogy ha buliról van szó, én benne vagyok - kacsintott rám Lolo.

 - Ti együtt vagytok? - kérdezte óvatosan Marci.

 - Mi? - emelkedett meg egy oktávval a hangom, majd kirobbant belőlem a nevetés. - Dehogy is. Lorenzo csak a barátom - magyaráztam.

 - Lexy be sem érné velem - lökött vállba a szőkeség.

 - Mert?

 - Mert mással járok - próbáltam lezárni a témát.

 - És nem is akárkivel - vigyorgott rám az olasz srác, amitől kedvem lett volna megfojtani.

 - Nocsak - emelkedett meg Marci szemöldöke.

 - Úgy látom, te nem olvasol újságot - csóválta meg a fejét Lolo jókedvűen, mire oldalba vágtam.

 - Ez egyre izgibb. Mondjad csak - biztatta a szőkét.

 - Inkább megmutatom - vette elő a telefonját a barátomnak mondott fiú. - Itt vannak. Olaszországban hatalmas hír volt egy ideig.

 - Hurrá - húztam el a számat.

 - Ezzel a ficsúrral kavarsz? - lepődött meg Marci.

 - Nem ficsúr oké? Stephan focista.

 - Basszus, ő egy híresség?

 - Te hol élsz, barlangban? - nézett Lorenzo elképedve a magyar fiúra. - Stephan El Shaarawy a Milan csatára, januártól pedig a Romáé.

 - Befognád kérlek - forgattam meg a szemeimet idegesen.

 - Most miért? - sértődött meg Lolo.

 - Mert nem akarom, hogy ez legyen a beszédtéma. Megkérhetlek, hogy ne mond el a többieknek? - pislogtam szépen Marcira.

 - Persze - nézett rám még mindig hitetlenkedve a fiú.

 - Köszi - nyomtam egy puszit az arcára, majd megfogtam Lorenzo kezét és kilökdöstem az ajtón. - Mindjárt jön a másik busz - magyaráztam neki, majd elbúcsúztam a boltban maradó sráctól. - Üzenj majd, ha sikerül ilyen rövid időn belül összehozni a bulit - kiáltottam még vissza a megállóból, ahova már beállt a busz és mi szépen felmasíroztunk rá.

 - Most ezt miért kellett? - néztem mérgesen az olasz srácra.

 - Mit? - kérdezte ártatlanul.

 - Tudod te azt - csattantam fel, majd lehalkítottam a hangomat, hogy más ne hallja. - Figyelj, nem szeretném, ha más is megtudná, hogy kivel járok.

 - De miért? - értetlenkedett.

 - Mert nekik én egyszerűen csak Alexa vagyok. Az a lány aki kiment a családjával szerencsét próbálni - magyaráztam. - Nem akarom, hogy megváltozzanak az miatt, mert egy "sztárral" járok - macskakörmöztem a levegőbe.

 - Oké, felfogtam - húzta el a száját a barátom. - Bár sose fogom megérteni. Nálunk kibújnának a bőrükből, ha mesélhetnének róla, hogy ...

 - Kérlek - meresztettem rá a szemeimet.

 - Jó, befogtam - szusszantott egy nagyot Lolo.

Pár megállóval és egy helységtáblával odébb, újra leszálltunk a járművünkről. Mélyen szívtam be a tüdőmbe az ismerős, friss levegőt.

 - Te mit csinálsz? - nézett rám a szöszi fiú kíváncsian.

 - Nem érzed?

 - Mit? - pislogott körbe kérdőn.

 - Hogy mennyivel másabb itt a levegő - mutattam körbe elérzékenyülve.

 - Ja, de - bólintott nem túl meggyőzően. 

 - Áh - legyintettem lemondóan, majd elindultam az ismerős utcákon. Nem telt bele öt perc, máris ott álltunk a volt házunk előtt.

 - Hű - nyögte ki Lorenzo miközben én a kapu zárjával bíbelődtem.

 - Mi az? Nem ilyet vártál?

 - Hát nem - ismerte be. - Valahogy egy nagyobb kéglit képzeltem el nektek.

 - Pedig nem - somolyogtam a döbbenetén. - De várj csak, míg meglátod belülről - engedtem be magam elé.  - Húh, azt hiszem ráférne egy kis szellőztetés - hagytam nyitva az ajtót a hideg ellenére.

Kíváncsian figyeltem a barátom reakcióját, ahogy helységről helységre feltérképezte a házunkat.

 - Na? - kérdeztem kíváncsian miután nem tudtam tovább várni.

 - Kicsi, de otthonos. Mi ez a nagy kocka? - mutatott a nappalinkban álló hatalmas testre.

 - Ez kérlek egy tömegkályha. Apa építette. Befűtötte az egész lakást és mi imádtunk mellette feküdni a kövön, mert az is meleg volt - simítottam végig a téglából rakott monstrumon. - Kitalálod, melyik volt az én szobám?

 - Szerintem nem lesz nehéz - sétált végig a házon Lolo. - Ez tuti, hogy a fiúké volt - mutatott két majdnem egyforma szobára amik egymás mellett voltak. 

 - Miből jöttél rá? - csodálkoztam el.

 - A színekből. A kék és ez a pisztácia zöld valahogy nem hozzád való.

 - Cseles - vigyorodtam el, majd tovább követtem a felfedezőtúrán. Meglepetten figyeltem, ahogy megállt a bejárat mellett lévő helységnél és elmosolyodott.

 - Tuti, hogy ez volt a tiéd - mutatott a mennyezetre. 

 - Így nem ér - forgattam meg a szemeimet. - Tök könnyű volt. Csak felnéztél és kész.

 - Ja, ki más pakolta volna tele a plafonját focistákkal? - bámult felfelé a rengeteg képre.

Igaza volt. Anya mindig vett a fiúknak kártyát és amit nem tudtak elcserélni egymás közt, az nálam kötött ki. 

Talán még fél órát maradtunk. Megmutattam és elmeséltem minden eszembe jutó emléket a barátomnak, de aztán fájó szívvel elbúcsúztam a szobámtól, az otthonomtól. Bezártam a kaput és egy utolsó pillantás után belekaroltam Lorenzoba majd visszasétáltunk a buszmegállóba. Szótlanul tértünk vissza Rékáékhoz, akiknek sikerült feltölteni a tartalékainkat. Mivel nem volt jó a kedvem, így inkább magukra hagytam a barátaimat és lefeküdtem aludni, hátha kialszom magamból a szomorúságot. 

103. fejezet

Lexy

  - Lex! - szólt utánam anya, mikor el akartam indulni a Stadionhoz, hogy meglepjem a barátomat.

 - Igen? - léptem vissza az ajtóból és kérdőn fordultam a szüleim felé, akik nagyon komolyan néztek rám. - Baj van?

 - Nincs - rázta meg apa a fejét. - Miért tudsz valamit, amit mi nem?

 - Nop, csak annyira szigorúan néztek - mutattam rájuk.

 - Ott már gondok vannak, ha te ezt szigorúnak látod - vigyorodott el jó anyám végre és ettől a gesztustól a gyomromban lévő csomó is feloldódott.

 - Akkor? - vártam türelmetlenül a válaszra.

 - Ülj le! - nézett rám apa szintén vigyorogva.

 - Ó, basszus! Itt tényleg baj van - pislogtam meglepetten, de tettem amit mondott. - Ki vele, ne kíméljetek! - sóhajtottam fel letörten, mert úgy éreztem ebből semmi jó nem fog kisülni. Pont ezért kerekedtek el a szemeim, mikor drága jó szüleim nevetni kezdtek rajtam.

 - Úgy gondoltuk, hogy elég nagylány vagy és azt is tudjuk, hogy már nem hiszel a Jézuskában - kuncogott anya jókedvűen, én pedig csak vártam, hogy mit akarnak kihozni ebből - ezért kicsit előrébb hoztuk neked az ünnepet. Boldog karácsonyt kicsim! - nyújtott felém valami papírt.

 - De az még egy hét - nyökögtem zavartan miközben próbáltam felfogni, hogy mit is tartok a kezeim közt.  - Úristen! - bicsaklott meg a hangom majd felnéztem a szünet nélkül mosolygó szüleimre és szégyen nem szégyen elbőgtem magam. - Köszönöm! - ugrottam fel hirtelen és mindkettőjüket megölelgettem. - Nem is tudom, hogy mit mondjak - töröltem le a könnyeket az arcomról.

 - Semmit - vonta meg apa a vállát. - Érezd jól magad, nekünk csak ez számít.

 - Imádlak titeket - vigyorodtam el, majd a táskámba süllyesztettem az ajándékot. - Viszont most mennem kell, mert randim van - dobtam puszit feléjük mielőtt kiléptem a bejáraton. Nem akartam hálátlannak tűnni, de szinte még én sem fogtam fel, hogy mekkora kincset kaptam tőlük.

Sietősen indultam el a pálya irányába, de közben a gondolataim a táskámban rejlő papír körül forogtak. Tényleg nagyon örültem neki, és még csak most kezdett leesni, hogy mit jelent ez számomra.

 - Ciao Kislány! - ébresztett fel merengésemből Monty hangja.

 - Szia Kapitány! - vigyorodtam el szélesen, de rögtön le is fagyott az arcomról a mosoly mikor megláttam az előttem álló gondterhelt ábrázatát. - Mi történt?

 - Stephan és Mattia - ejtette ki a neveket a száján és többet nem is kellett mondania, azonnal értettem.

 - Ugye nem bántották egymást? - kaptam a kezemet a számhoz ijedten.

 - Nem sok hiányzott hozzá, de még időben leálltak.

 - Ne haragudj - sütöttem le a szemeimet - nem akartam, hogy ez legyen - mardosott a bűntudat belülről.

 - Ugyan már - legyintett Ricky - nem a te hibád - ölelte át a vállamat. - A két kiskakas nem bír a vérével. Talán nem is baj, hogy az egyik most kiszáll a versenyből - meredt maga elé elgondolkodva.

 - Ez annyira igazságtalan - pislogtam szomorúan az kapitányra. - Miért pont neki kell mennie? Miért nem tudják megbecsülni, mikor az idekerülése óta azt hangoztatja, hogy ő mindig is itt szeretett volna játszani, ez az otthona? - csuklott el a hangom.

 - Sajnos ez a focisták élete - szorította meg a vállamat Monty. - Ha az érdekek úgy kívánják, adnak-vesznek minket, mint egy rohadt árucikket. Stephan még összeteheti a kezét, hogy nem Angliába, vagy Kínába került.

 - És ettől nekem jobban kéne magam érezni? - kérdeztem cinikusan, de nem a középpályásra haragudtam, hanem az egész vezetésre, akik nem adtak lehetőséget a bizonyításra.

 - Tudom, hogy rossz - puszilt a hajamba Ricky -, de gondolj arra, hogy lehetne rosszabb is.

 - Kösz - mosolyodtam el halványan mikor felfogtam a szavak jelentését. Igaza volt, messzebbre is küldhették volna.

 - Hey - hallottam meg a számomra oly kedves hangot a hátam mögül, így megfordultam Monty karjai közt. - Ne már, hogy összeállsz egy ilyen vén fószerral? - vigyorgott rám Stephan kedvesen.

 - Valakinek meg kell majd vigasztalnia, ha te elmész - húztam el picit a számat, ezzel jelezve, hogy még mindig haragszom rá amiért eltitkolta előlem.

 - Szólok Cristinának, hogy újabb taggal bővül a háremem - kacsintott rám Ricky pajkosan. 

 - Újabb? - néztem rá értetlenül. - Vannak mások is?

 - Bizony - vigyorodott el az olasz macho. - Isabella baba megígérte, hogy ha felnő, én leszek a férje.

 - Ó, te! - nevettem el magam, mikor rájöttem, hogy Kaká kislányáról van szó.

 - Szóval ne aggódj, ez az "idős fószer" - forgatta meg a szemeit - vigyáz majd a barátnődre.

 - Köszönöm - bólintott Stephan komoly képpel, majd hozzám lépett és kihúzott a barátja karjai közül. - Viszont azt hiszem nekünk még sok megbeszélni valónk van, így lelépünk - simított végig az ajkaival az enyémen, de nem csókolt meg. - Holnap találkozunk - nyújtotta a kezét Montynak.

Miután elbúcsúztunk a kapitánytól, kézen fogva az autóhoz sétáltunk. Egy szót sem szólva indultunk ki a parkolóból. Ahogy befordultunk az egyik sarkon, szemem megakadt egy ismerős alakon, aki ráérősen sétált kifelé a kapun. Tekintetünk egy pillanatra találkozott és engem szíven ütött az a fájdalom, ami Mattia arcáról sugárzott felém. Gyorsan lesütöttem a szemeimet, mert fogalmam sem volt róla, hogy mit tudnék tenni, hogy ne lássam őt boldogtalannak. Stephan mintha csak érezte volna, hogy mi megy végbe bennem, kezét az enyémhez vezette és összefűzte az ujjainkat. Hálásan emeltem fel a fejemet, hogy aztán elvesszek a szerelemtől ragyogó íriszeiben.

Ahogy leparkoltunk a háza előtt, magához húzott és megcsókolt.

 - Ne haragudj! - suttogta a számba. - El akartam mondani, de nem tudtam mikor.

 - Elhiszem - simítottam végig az arcán. - Nekem csak az fáj, hogy mindenki tudott róla, csak én nem.

 - Sajnálom - emelte a szájához a kezemet és végig csókolta az összes ujjamat, amitől a gyomrom kellemesen megremegett. - Nem akartam fájdalmat okozni.

 - Tudom - mosolyodtam el és a tarkójánál fogva magamhoz húztam. - Majd megoldjuk valahogy - sóhajtottam fel. - Legfeljebb ezentúl nem csak a Milannak szurkolok - vontam meg a vállamat.

 - Ugye tudod, hogy mennyire szeretlek? - pislogott rám a hatalmas barna szemeivel a barátom.

 - Nem jobban, mint én téged - incselkedtem vele. - Viszont van itt még valami amiről beszélnünk kell - húzódtam el tőle és kotorászni kezdtem a táskámban. Amint megtaláltam amit kerestem, felnéztem az értetlenül figyelő Stephanra. - Még mielőtt összevesznénk, hogy miért nem szóltam előbb, közlöm, hogy ezt ma reggel kaptam a szüleimtől - nyújtottam felé a papírt, amit ő azonnal el is olvasott. Idegesen figyeltem az arcát, tudtam, hogy nem fog neki tetszeni a dolog és ahogy a homlokán lévő egyre mélyülő ráncokat figyeltem láttam, hogy igazam volt.

 - Ez most komoly? - kérdezte nyögve és visszaadta a jegyet. - Nem elég, hogy január elejétől már Rómába kell költöznöm, még az ünnepeket sem töltöd velem?

 - Csak a Karácsonyt - tettem a karjára a kezem vigasztalásul. - Szilveszterre már itthon leszek. Csak egy hét az egész - néztem rá szinte könyörögve. - Értsd meg, ez nagyon fontos nekem és anyáék...

 - Tudom kincsem - dőlt hátra az ülésben. - Fel is fogom, hogy mennyit jelent neked, hogy újra láthatod a barátaidat, de akkor is szar belegondolni, hogy nem leszel itt velem. Mihez kezdjek nélküled?

 - Mondjuk ünnepelj együtt a családoddal? Lucy, Manuel és apukád is biztos örülne neki, ha velük lennél - győzködtem.

 - De én veled akartam lenni - nyűgösködött, mint egy kisgyerek.- Együtt akartam feldíszíteni a fát, vacsorázni vittelek volna...

 - Úgy mondod, mintha soha többé nem lenne rá alkalmad - csóváltam meg szomorúan a fejem.

 - Nem erről van szó, csak...baromira fogsz hiányozni - csapott le hirtelen az ajkaimra és húzott magához szorosan. 

Miután levegőért kapkodva elváltunk egymástól, Stephan kinyitotta az autót és engem is kisegített, majd sietősen maga után vonszolt a bejáratig. Alig csukódott be a lakása ajtaja, én már a falhoz nyomva találtam magam és szorgos kezek próbáltak kibontani a ruháimból.

 - Azt hiszem, amíg el nem utazol, ki sem engedlek az ágyamból - dünnyögte miközben a nyakamat harapdálta. Jóleső borzongással túrtam a hajába és teljesen egyetértettem vele. Én sem akartam elhagyni őt egy pillanatra sem. 

102. fejezet

Lexy

  - Lex! - szólt utánam anya, mikor el akartam indulni a Stadionhoz, hogy meglepjem a barátomat.

 - Igen? - léptem vissza az ajtóból és kérdőn fordultam a szüleim felé, akik nagyon komolyan néztek rám. - Baj van?

 - Nincs - rázta meg apa a fejét. - Miért tudsz valamit, amit mi nem?

 - Nop, csak annyira szigorúan néztek - mutattam rájuk.

 - Ott már gondok vannak, ha te ezt szigorúnak látod - vigyorodott el jó anyám végre és ettől a gesztustól a gyomromban lévő csomó is feloldódott.

 - Akkor? - vártam türelmetlenül a válaszra.

 - Ülj le! - nézett rám apa szintén vigyorogva.

 - Ó, basszus! Itt tényleg baj van - pislogtam meglepetten, de tettem amit mondott. - Ki vele, ne kíméljetek! - sóhajtottam fel letörten, mert úgy éreztem ebből semmi jó nem fog kisülni. Pont ezért kerekedtek el a szemeim, mikor drága jó szüleim nevetni kezdtek rajtam.

 - Úgy gondoltuk, hogy elég nagylány vagy és azt is tudjuk, hogy már nem hiszel a Jézuskában - kuncogott anya jókedvűen, én pedig csak vártam, hogy mit akarnak kihozni ebből - ezért kicsit előrébb hoztuk neked az ünnepet. Boldog karácsonyt kicsim! - nyújtott felém valami papírt.

 - De az még egy hét - nyökögtem zavartan miközben próbáltam felfogni, hogy mit is tartok a kezeim közt.  - Úristen! - bicsaklott meg a hangom majd felnéztem a szünet nélkül mosolygó szüleimre és szégyen nem szégyen elbőgtem magam. - Köszönöm! - ugrottam fel hirtelen és mindkettőjüket megölelgettem. - Nem is tudom, hogy mit mondjak - töröltem le a könnyeket az arcomról.

 - Semmit - vonta meg apa a vállát. - Érezd jól magad, nekünk csak ez számít.

 - Imádlak titeket - vigyorodtam el, majd a táskámba süllyesztettem az ajándékot. - Viszont most mennem kell, mert randim van - dobtam puszit feléjük mielőtt kiléptem a bejáraton. Nem akartam hálátlannak tűnni, de szinte még én sem fogtam fel, hogy mekkora kincset kaptam tőlük.

Sietősen indultam el a pálya irányába, de közben a gondolataim a táskámban rejlő papír körül forogtak. Tényleg nagyon örültem neki, és még csak most kezdett leesni, hogy mit jelent ez számomra.

 - Ciao Kislány! - ébresztett fel merengésemből Monty hangja.

 - Szia Kapitány! - vigyorodtam el szélesen, de rögtön le is fagyott az arcomról a mosoly mikor megláttam az előttem álló gondterhelt ábrázatát. - Mi történt?

 - Stephan és Mattia - ejtette ki a neveket a száján és többet nem is kellett mondania, azonnal értettem.

 - Ugye nem bántották egymást? - kaptam a kezemet a számhoz ijedten.

 - Nem sok hiányzott hozzá, de még időben leálltak.

 - Ne haragudj - sütöttem le a szemeimet - nem akartam, hogy ez legyen - mardosott a bűntudat belülről.

 - Ugyan már - legyintett Ricky - nem a te hibád - ölelte át a vállamat. - A két kiskakas nem bír a vérével. Talán nem is baj, hogy az egyik most kiszáll a versenyből - meredt maga elé elgondolkodva.

 - Ez annyira igazságtalan - pislogtam szomorúan az kapitányra. - Miért pont neki kell mennie? Miért nem tudják megbecsülni, mikor az idekerülése óta azt hangoztatja, hogy ő mindig is itt szeretett volna játszani, ez az otthona? - csuklott el a hangom.

 - Sajnos ez a focisták élete - szorította meg a vállamat Monty. - Ha az érdekek úgy kívánják, adnak-vesznek minket, mint egy rohadt árucikket. Stephan még összeteheti a kezét, hogy nem Angliába, vagy Kínába került.

 - És ettől nekem jobban kéne magam érezni? - kérdeztem cinikusan, de nem a középpályásra haragudtam, hanem az egész vezetésre, akik nem adtak lehetőséget a bizonyításra.

 - Tudom, hogy rossz - puszilt a hajamba Ricky -, de gondolj arra, hogy lehetne rosszabb is.

 - Kösz - mosolyodtam el halványan mikor felfogtam a szavak jelentését. Igaza volt, messzebbre is küldhették volna.

 - Hey - hallottam meg a számomra oly kedves hangot a hátam mögül, így megfordultam Monty karjai közt. - Ne már, hogy összeállsz egy ilyen vén fószerral? - vigyorgott rám Stephan kedvesen.

 - Valakinek meg kell majd vigasztalnia, ha te elmész - húztam el picit a számat, ezzel jelezve, hogy még mindig haragszom rá amiért eltitkolta előlem.

 - Szólok Cristinának, hogy újabb taggal bővül a háremem - kacsintott rám Ricky pajkosan. 

 - Újabb? - néztem rá értetlenül. - Vannak mások is?

 - Bizony - vigyorodott el az olasz macho. - Isabella baba megígérte, hogy ha felnő, én leszek a férje.

 - Ó, te! - nevettem el magam, mikor rájöttem, hogy Kaká kislányáról van szó.

 - Szóval ne aggódj, ez az "idős fószer" - forgatta meg a szemeit - vigyáz majd a barátnődre.

 - Köszönöm - bólintott Stephan komoly képpel, majd hozzám lépett és kihúzott a barátja karjai közül. - Viszont azt hiszem nekünk még sok megbeszélni valónk van, így lelépünk - simított végig az ajkaival az enyémen, de nem csókolt meg. - Holnap találkozunk - nyújtotta a kezét Montynak.

Miután elbúcsúztunk a kapitánytól, kézen fogva az autóhoz sétáltunk. Egy szót sem szólva indultunk ki a parkolóból. Ahogy befordultunk az egyik sarkon, szemem megakadt egy ismerős alakon, aki ráérősen sétált kifelé a kapun. Tekintetünk egy pillanatra találkozott és engem szíven ütött az a fájdalom, ami Mattia arcáról sugárzott felém. Gyorsan lesütöttem a szemeimet, mert fogalmam sem volt róla, hogy mit tudnék tenni, hogy ne lássam őt boldogtalannak. Stephan mintha csak érezte volna, hogy mi megy végbe bennem, kezét az enyémhez vezette és összefűzte az ujjainkat. Hálásan emeltem fel a fejemet, hogy aztán elvesszek a szerelemtől ragyogó íriszeiben.

Ahogy leparkoltunk a háza előtt, magához húzott és megcsókolt.

 - Ne haragudj! - suttogta a számba. - El akartam mondani, de nem tudtam mikor.

 - Elhiszem - simítottam végig az arcán. - Nekem csak az fáj, hogy mindenki tudott róla, csak én nem.

 - Sajnálom - emelte a szájához a kezemet és végig csókolta az összes ujjamat, amitől a gyomrom kellemesen megremegett. - Nem akartam fájdalmat okozni.

 - Tudom - mosolyodtam el és a tarkójánál fogva magamhoz húztam. - Majd megoldjuk valahogy - sóhajtottam fel. - Legfeljebb ezentúl nem csak a Milannak szurkolok - vontam meg a vállamat.

 - Ugye tudod, hogy mennyire szeretlek? - pislogott rám a hatalmas barna szemeivel a barátom.

 - Nem jobban, mint én téged - incselkedtem vele. - Viszont van itt még valami amiről beszélnünk kell - húzódtam el tőle és kotorászni kezdtem a táskámban. Amint megtaláltam amit kerestem, felnéztem az értetlenül figyelő Stephanra. - Még mielőtt összevesznénk, hogy miért nem szóltam előbb, közlöm, hogy ezt ma reggel kaptam a szüleimtől - nyújtottam felé a papírt, amit ő azonnal el is olvasott. Idegesen figyeltem az arcát, tudtam, hogy nem fog neki tetszeni a dolog és ahogy a homlokán lévő egyre mélyülő ráncokat figyeltem láttam, hogy igazam volt.

 - Ez most komoly? - kérdezte nyögve és visszaadta a jegyet. - Nem elég, hogy január elejétől már Rómába kell költöznöm, még az ünnepeket sem töltöd velem?

 - Csak a Karácsonyt - tettem a karjára a kezem vigasztalásul. - Szilveszterre már itthon leszek. Csak egy hét az egész - néztem rá szinte könyörögve. - Értsd meg, ez nagyon fontos nekem és anyáék...

 - Tudom kincsem - dőlt hátra az ülésben. - Fel is fogom, hogy mennyit jelent neked, hogy újra láthatod a barátaidat, de akkor is szar belegondolni, hogy nem leszel itt velem. Mihez kezdjek nélküled?

 - Mondjuk ünnepelj együtt a családoddal? Lucy, Manuel és apukád is biztos örülne neki, ha velük lennél - győzködtem.

 - De én veled akartam lenni - nyűgösködött, mint egy kisgyerek.- Együtt akartam feldíszíteni a fát, vacsorázni vittelek volna...

 - Úgy mondod, mintha soha többé nem lenne rá alkalmad - csóváltam meg szomorúan a fejem.

 - Nem erről van szó, csak...baromira fogsz hiányozni - csapott le hirtelen az ajkaimra és húzott magához szorosan. 

Miután levegőért kapkodva elváltunk egymástól, Stephan kinyitotta az autót és engem is kisegített, majd sietősen maga után vonszolt a bejáratig. Alig csukódott be a lakása ajtaja, én már a falhoz nyomva találtam magam és szorgos kezek próbáltak kibontani a ruháimból.

 - Azt hiszem, amíg el nem utazol, ki sem engedlek az ágyamból - dünnyögte miközben a nyakamat harapdálta. Jóleső borzongással túrtam a hajába és teljesen egyetértettem vele. Én sem akartam elhagyni őt egy pillanatra sem. 

101. fejezet

Mattia

    - A francba, a francba, a francba - dünnyögtem magam elé miközben hazafelé sétáltam a koncertről és próbáltam kiszellőztetni a fejemből az alkoholt. - Hogy lehettem ekkora barom? Mi a fenének kellett nekem kinyitnom a pofámat? - húztam el a számat amit a velem szembe sétálók rosszallóan konstatáltak.

Karácsony közeledtével a kirakatok teljes díszükben pompáztak, de szinte nem is láttam az égők ragyogását, mert a gondolataimat teljesen kitöltötte a raszta hajú lány. Az idő lehűlt, így összébb szorítottam magamon a kabátomat és sietősebbre vettem a lépteimet. A magány elemi erővel söpört végig a testemen és a lelkemen egyaránt. Lassan másfél éve, hogy nem volt senkim és mióta Lexy berobbant az életembe, nem is akartam rajta kívül mást. Irigykedve figyeltem a testbeszédüket Stephannal. Az apró simogatások, érintések, csókok mind mind egyre jobban megerősítettek benne, hogy meg kell szereznem magamnak, mielőtt belebolondulok a vágyakozásba.

   Reggel nyűgösen ébredtem a telefonom ébresztőjére. Melyik elmebeteg volt az aki képes volt csütörtökre időzíteni egy koncertet? A hátamra fordultam és fáradt pillantásokat vetettem a plafonra. Éreztem a zsigereimben, hogy a mai nap kemény lesz számomra. Találkoznom kell a Fáraóval és bocsánatot kell kérnem tőle az idióta viselkedésem miatt. De miért is? Talán azért, mert ő túl gyáva volt és nem mondta el Lexynek, hogy elmegy? És ezt nekem honnan kellett volna tudnom? Pedig tudtam. Ismertem már annyira Stephant, hogy az utolsó percig halogatni fogja a rossz hír közlését. Nem kellett volna idegesítenem rajta magam, mégis azt tettem. Akárhányszor eszembe jutott az este, bevillant Lexy arca, ahogy kérdőn nézett ránk és ez jobban fájt, mint eddig bármi más a világon.

 - Áááá! - vertem a fejemet a párnámba frusztráltan. - Szarban vagy öcsém - nyögtem az üres szobámnak.

Nagy nehezen feltápászkodtam és egy frissítő zuhany után megpróbáltam vidámabbnak látni az életet, de nem sikerült. Ahogy elindultam az edzésre, úgy éreztem mintha mázsás súlyokat cipelnék magammal.

 - Ciao! - vert hátba Ricky mikor utolért az üresen kongó folyosón.

 - Ciao! - köszöntem vissza nem sok lelkesedéssel, ami neki is azonnal feltűnt.

 - Na mi van öcsi, másnapos vagy? - vigyorgott rám.

 - Nem - morogtam az orrom alá.

 - Hé - fogta meg a karomat és az eddigi undorító boldogság eltűnt a képéről. - Gond van? - ráncolta össze a szemöldökét.

 Felsóhajtottam, majd körbe kémleltem a kihalt folyosón. Nem akartam volna most összefutni a 92-sel. Tekintetemet ráemeltem az előttem állóra, aki kíváncsian és szinte aggódva várta a válaszomat. A gyomrom összeszorult ahogy kimondtam ami a szívemet nyomta.

 - Egy hatalmas fasz vagyok...

 - Ezt eddig is tudtuk, mondj valami újat - próbálta viccel elütni a dolgokat Montolivo mikor látta rajtam, hogy kezdek magamba borulni.

 - Légyszi ne szólj közbe - pirítottam rá. - Így is elég gáz beszélni róla - döntöttem a hátamat a folyosó falának.

 - Oké, oké csak mond már. A frászt hozod rám - forgatta meg idegesen a szemeit.

 - Csináltam egy oltári nagy baromságot. Elmondtam Lexynek, hogy Stephan elmegy - sóhajtotta fel.

 - Te tiszta hülye vagy - tört ki Ricky. - Teljesen megvesztél? Miért csináltad?

 - Fogalmam sincs - ráztam meg a fejemet. - Otthagyta mellettem és felment a színpadra parádézni, én meg többet ittam a kelleténél és... egyszerűen csak kicsúszott - szorítottam ökölbe a kezeimet.

 - Kicsúszott, mi? Még véletlenül sem akartad, hogy összevesszenek? - mordult rám a kapitány.

 - Én nem ... - próbáltam szabadkozni, de elhallgattam mikor rájöttem, hogy nagyon is sok igazság van abban amit Ricky mondott. Szerettem volna vitát gerjeszteni köztük, hogy aztán én vigasztalhassam meg a lányt.

 - De igen. Valld be, hogy féltékeny vagy - rázta csalódottan meg a fejét. - Mattia, Lexy Stephant választotta és ezt el kéne fogadnod - tette a vállamra atyaian a kezét, amit én durván leráztam.

 - Nem tudom megtenni! - csattantam fel. - Nem akarom, hogy így legyen! Akarom őt! - kiáltottam fel elkeseredetten.

 - Felejtsd el! - mordult fel az ismerős hang a hátam mögött. - Ha csak a közelében is meglátlak, neked véged - nézett velem farkasszemet a Fáraó miután felé fordultam.

Percekig álltunk mozdulatlanul, tekintetünket egymásnak feszítve, hiszen tudtuk aki előbb elnéz, az veszít és egyikünk se akart alulmaradni.

 - Fiúk - állt közénk a kapitány mikor a levegőben már vágni lehetett a feszültséget. - Elég legyen ebből a marhaságból. Egy csapat vagyunk és ha ezt nem tudjátok felfogni, akkor javasolni fogom az edzőnek, hogy ültessen le titeket a kispadra. Megértettétek? - kérdezte egyre ingerültebb hangnemben.

Bólintottunk, de a szemünket nem vettük le a másikról.

 - Mi a baj? - jelentek meg egyre többen körülöttünk.

 - Semmi, csak két kiskakas nem fér meg egy szemétdombon- sóhajtott lemondóan Ricky. - Kaká, beszélj velük, hátha rád jobban hallgatnak - mondta, majd lelépett.

 - Jó lenne tudni. hogy mégis mi bajotok van egymással? - pislogott ránk kérdőn a brazil.

 - Csak egy olyan dolgot tudok, amin összekaphattak - röhögött Mexes hangosan.

 - És mi az? - kérdezték többen is.

 - Nem mi, hanem ki - vigyorgott a francia, mint a tejbetök. - Fogadjunk, hogy az egész egy rózsaszín hajú lány miatt van - kacsintott, mire többen is elvigyorodtak.

 - Ne már, hogy Lexy miatt húztátok fel így magatokat? - csóválta a fejét Kaká.

 - Inkább azon, hogy ez a szemét direkt elköpte neki, hogy januártól a Farkasokhoz igazolok - közölte velük Stephan a tényeket.

 - Azt hittem, hogy már rég elmondtad neki - hazudtam kapásból és próbáltam kizárni a fejemből a többiek rosszalló nézését.

 - Hinni a templomban kell - mordult fel a Fáraó. - Rohadtul szétverem a pofád, ha még egyszer beleugatsz az életembe - nézett rám fenyegetően.

 - Csak tessék - tártam szét a karjaimat, de mielőtt összeugorhattunk volna, az edző hangja csattant fel a hátunk mögött.

 - Mi ez a kupaktanács? Nincs jobb dolgotok, mint a folyosón flangálni? Azt hiszem nem vagytok eléggé kifárasztva - húzta gúnyos mosolyra a száját. - Átöltözés után plusz két kör mindenkinek - tapsolt örömében.

Stephannal mintha megbeszéltük volna, egyszerre kaptuk a tekintetünket az előttünk álló kezeire. Tudtam, hogy még nincs vége a köztünk lévő történetnek.

Magamban morogva indultam átöltözni, hogy aztán életem egyik legkeményebb edzésén essek át, de nem panaszkodtam, mert amíg a testem lefárasztásával voltam elfoglalva, nem jutott eszembe a lány. A lány aki miatt teljesen kifordult az életem a helyéről.

100. fejezet

Stephan

  - Lexy várj! - nyúltam a barátnőm után, de ő kipattant mellőlem és egy szempillantás alatt már a bejárati ajtót csukta maga után. - Bassza meg! - ütöttem mind két kezemmel a kormányra. - Bassza meg, bassza meg! - ismételtem meg a mozdulatsort.

Felbőgettem a motort és padlógázzal indultam haza felé. Nem akartam elhinni, hogy összevesztünk, jobban mondva Lex csalódott bennem, amit meg is értek. Annyi, de annyi lehetőségem lett volna elmondani, hogy januártól eligazolok az AS Romához, de nem tettem. Féltem, hogy mit fog szólni és most, hogy kitudódott, már nem tudom neki megmagyarázni, hogy nem tehettem mást. Vagy ez, vagy irány Franciaország ahol még messzebb lettem volna tőle. Így is egy óra repülőút vagy öt óra autókázás, hogy láthassuk egymást.

 - Az az istenverte nagypofájú köcsög - szidtam hangosan a védőt, aki megfosztott a lehetőségtől, hogy én adagolhassam be a hírt a barátnőmnek. - Beverem a képét, csak kerüljön a kezem közé!

Pedig olyan jól indult ez az este. Láttam, hogy Lexy feloldódott a barátaim társaságában és jól érezte magát. Úgy gondoltam, hogy majd reggel elmondom neki a tényeket, miután ágyba vittem a reggelit, de ebből nem lesz semmi. Mikor nekem szegezte a kérdést, már tudtam, hogy ebből nem jövök ki jól. Hiába próbáltam húzni az időt, nem engedte. Aztán ahogy felfogta a dolog lényegét, megkért, hogy vigyem haza, pedig úgy volt, hogy ma velem alszik. 

Annyira belemerültem az önsajnálatba, hogy nem is figyeltem merre megyek. Mikor leparkoltam az ismerős ház előtt, akkor fogtam fel, hogy hova is jöttem, de már nem fordultam vissza.

 - Hát te? - kérdezte álmosan a házigazda, mikor szinte rátörtem az ajtót. Nem rég érhetett haza a koncertről. - Hol hagytad az "édes" kis barátnődet?

 - Ne most Emis - intettem le fáradtan. - Itt alhatok ma?

 - Persze - lépett el az ajtóból. - Mi történt? Zűr van a Paradicsomban? - kísért be a nappaliba, ahol ledobtam magam az egyik kanapéra.

 - Úgyis lehet mondani - húztam el a számat. - Lexy megtudta, hogy januártól a Romában játszom.

 - És? Nem mindegy neki, hogy hol vagy? - huppant le Emis két bontott sörrel a kezében, amiből az egyiket felém nyújtotta. Nagyot kortyoltam a keserű italból és csak aztán válaszoltam.

 - A gond az, hogy nem tőlem tudta meg. De Sciglio nem tudta tartani a pofáját - húztam meg újra az üveget.

 - Ja, pajtás akkor ez a te sarad. Bár nem értem, hogy mi köze van a csapattársadnak a dolgaidhoz?

 - Mattia is Lexyt akarja - sóhajtottam fel - és ha nem leszek itt, lehet hogy sikerül neki becserkésznie.

 - Mi a faszt tud az a csaj, hogy így odavagytok érte? - hördült fel a barátom. - Még csak nem is híres!?

 - Pont ezért - dőltem hátra. - Tudod, ő már az első perctől kezdve nem úgy kezel minket, mint sztárokat. Neki olyanok vagyunk, mint az átlag ember és ez olyan jó a rengeteg felhajtás után...

 - Én ezt értem, de nem gondoltál még rá, hogy ez csak a látszat? Ezzel akar megfogni magának? Lehet, hogy a többiekkel is ugyanezt a játékot játsza.

 - Nem! - csattantam fel. - Ő nem olyan - vettem a védelmembe. - Te nem ismered őt úgy ahogy én. Ő a legszeretetreméltóbb, legaranyosabb, legártatlanabb...

 - Oké, oké vettem - emelte fel a kezeit a rapper. - Szóval ő maga a megtestesült tökéletesség - fintorgott.

 - Na látod, ezzel rohadtul nem értene egyet, pedig így van. 

 - Rendben, akkor most mit akarsz csinálni?

 - Nem tudom - tettem le az időközben kiürült üveget az asztalra és az orrnyergemet kezdtem masszírozni. - Talán megvárom, míg lenyugszik aztán megpróbálok vele beszélni.

 - Nagyon felkapta a vizet? - érdeklődött vigyorogva a haverom.

 - Nem - ráztam meg a fejemet. - Meg se szólalt. Egyszerűen csak közölte, hogy vigyem haza, majd kiszállt és ott hagyott - elevenítettem fel a történteket.

 - Ajaj - húzta össze a szemöldökét Emis. - Ez a legrosszabb reakció egy nőtől. Inkább kiabált vagy tört-zúzott volna, mert akkor kiadja a mérgét. De így? Emészteni fogja magát amíg tudja és a legváratlanabb pillanatban fog kitörni.

 - De nagyon ismered a nőket - húztam gúnyos mosolyra a számat. 

 - Hidd el, van benne tapasztalatom. Neked meg honnan is lenne? - legyintett lemondóan. - A kis rüfke után nem volt csajod, csak Lexy és vele is jól mellé nyúltál...

 - Kérlek - néztem rá csúnyán, mert az egy dolog, hogy összevesztünk, de nem hagyom, hogy leszólja a lányt akit szeretek.  

 - Rendben - bólintott - felfogtam. Lexykéről csak jót vagy semmit. De vésd az eszedbe haver, hogy fogsz te még az én vállamon sírni mikor átveri a fejedet.

 - Ő nem...

 - Oké - állított le. - Csak ne feledd amit mondtam. És most gyere, megmutatom, hol alhatsz - állt fel és felvezetett az egyik vendégszobába.

 - Kösz Emis - néztem rá hálásan. 

 - Nincs mit öregem - vigyorodott el. - Tudod, hogy nálam mindig lesz számodra hely - mondta, majd magamra hagyott a barátnőm körül kavargó gondolataimmal. 

Lexy

   - Komolyan nem mondott róla egy mukkot sem? - hallottam ki a felháborodást Lolo hangjából.

 - Egy szót sem szólt róla - sóhajtottam fel szomorúan. - Gondolhatod, hogy éreztem magam, mikor Mattia a képembe vágta. Köpni, nyelni nem tudtam a meglepetéstől.

 - Elhiszem. És most mi lesz?

 - Nem tudom - dőltem hátra a párnámra az ágyamban. - Fogalmam sincs, hogy miért nem mondta el. Lehet, hogy már megunt és így akart lerázni vagy mit tudom én? - hunytam le a szemeimet amik a visszatartott könnyektől égtek. 

 - Lex, ezt te se hiszed? - mondta kedvesen Lorenzo.

 - Már nem tudom, hogy mit higgyek. Miért Mattiától kellett megtudnom? Tudod milyen rosszul esett? - töröltem le az egyre sűrűbben potyogó sós cseppeket a szemem sarkából.

 - Mattia egy seggfej - mordult fel a szőkeség. - Csak próbálja a saját malmára hajtani a vizet.

 - Gondolod? - kérdeztem reménykedve.

 - Ja. Mi másért cseszte volna el a hangulatot?

 - Nem tudom - sóhajtottam fel. 

 - Legalább megbeszéltétek?

 - Ö...nem.

 - Miért? - csattant fel Lolo.

 - Mert...Szóval mikor rákérdeztem a kocsiban és ő bevallotta, hogy igaz a hír, egyszerűen összezavarodtam. Úgy éreztem, hogy elárult.

 - Te is tudod, hogy ez hülyeség - mondta kicsit nyugodtabb hangon a barátom. - Legalább leszedted a fejét?

 - Mi? Dehogy - szabadkoztam. - Azt se tudtam hirtelen, hogy hol vagyok, csak szerettem volna minél hamarabb egyedül maradni, így haza hozattam magam.

 - Pedig meg kellett volna beszélned vele ott helyben - dorgált meg Lorenzo. - Nem jó magadba fojtani a dolgokat. Ha egy mód van rá, holnap beszéljétek meg...

 - Ha egyáltalán még szóba áll velem - sóhajtottam fel.

 - Miért ne tenné?

 - Mert idiótán viselkedtem - nyögtem fel fájdalmasan. - Miért vagyok ilyen hülye?

 - Nem vagy hülye, csak szerelmes - nevetett fel a barátom a fülem mellett.

 - És ha ő már nem az? - ültem fel hirtelen. - Ha az egészet azért titkolta el, mert már elege lett belőlem?

 - Alessia! - csattant fel mérgesen Lolo. - Ezt most hagyd abba! Hova tűnt az a magabiztos lány, aki még azt a köcsög Damianot is simán elküldte a balfenékre?

- Nem tudom - vontam meg a vállamat. - De tudod mit, igazad van. Megvárom a holnapot és akkor megbeszélem vele, hogy...Várj! Üzenetem jött - közöltem a barátommal és gyorsan megnéztem, hogy ki az. A szám széles mosolyra húzódott a szavak elolvasása után.

           "Szép álmokat! Szeretlek! Stephan <3"

 - Ő írt ugye? - kíváncsiskodott Lorenzo. - És mit akar?

 - Csak annyit írt, hogy szép álmokat és, hogy szeret - vigyorogtam még mindig.

 - Na ugye, megmondtam! Kár volt idegeskedned.

 - Most már látom - fújtam ki megkönnyebbülten a levegőt. - Viszont azt hiszem megfogadom a tanácsát és elhúzok aludni. Fárasztó volt ez a mai nap.

 - Pedig még nem is meséltél a koncertről - hallottam meg a barátom elkámpicsorodott hangját.

 - Ígérem, hogy bepótolom - mondtam. - És Lolo?

 - Igen?

 - Köszi mindent!

 - Ugyan már! - nevetett fel. - Mire valók a barátok?

 - Szeretlek! - súgtam neki és miközben kinyomtam a hívást, hallottam, ahogy ő is kimondta. 

Néhány pillanatig bámultam az elsötétített képernyőre, majd megnyitottam az üzeneteket és válaszoltam Stephannak egy szívecskés matricával. Immáron teljesen megnyugodva hunytam le a szemeimet és adtam át magam az alvás jótékony hatásának. Biztos voltam benne, hogy holnap meg tudjuk beszélni a történteket.

99. fejezet

Lexy

   - Ez a rohadt csütörtök hamarabb eljött, mint vártam - morogtam magam elé Lolo tükre előtt forogva, de a szőkeség meghallotta és vigyorogva nézett végig rajtam.

 - Nyugi, tökéletesen nézel ki.

 - Nem a kinézetemmel van gondom - húztam el a számat. - El tudod te képzelni mit érzek, hogy egész este azt a beképzelt majmot kell néznem? Ráadásul ott lesznek a haverjai is, akik tuti, hogy ugyanolyan bunkók, mint ő - sóhajtottam fel elkeseredetten.

 - Lex, ne ítélkezz elhamarkodottan! - fedett meg a barátom.

 - Igazad van - vallottam be pillanatokkal később. - Ez a... szóval ő a legrosszabbat hozza ki belőlem.

 - Oké, akkor most állj meg egy pillanatra és vegyél egy mély levegőt! Úgy - bólintott Lolo, mikor tettem amit kért - és most még egyet. Nem szeretném, ha bepánikolnál.

 - Köszi - mosolyodtam el halványan. Nem is értettem magam. Mitől vagyok így beparázva? Csak egy egyszerű koncertre megyünk, ahol persze ott lesz az az idegesítő rapper is, de majd csak kibírom valahogy.

Rendesen összerezzentem, mikor meghallottam a dudálást a ház elől. Ijedten néztem a barátomra, aki bátorítólag elmosolyodott és megszorította a kezemet.

 - Ügyes csaj vagy, megoldod - engedett utamra.

Miután elbúcsúztam a szüleitől és megköszöntem, hogy itt lehettem, Lorenzo elkísért az ajtóig.

 - Hiába húzod az időt, attól még találkozni fogsz vele - vigyorgott rám mindentudóan.

 - Én nem is... - tiltakoztam, de aztán rájöttem, hogy igaza van. - Kívánj nekem szerencsét és rengeteg türelmet - nyomtam puszit az arcára.

 - Egy kalappal - kacsintott rám, majd intett a kocsiban várakozó barátomnak. - Hívj fel, ha hazaértél! - kiáltott még utánam, amitől azonnal jobb kedvem lett. Mielőtt becsuktam volna magam után a kocsiajtót, még jeleztem neki, hogy értettem.

 - Ciao bella! - hajolt az ajkaimra Stephan üdvözlésképpen.

 - Ciao! - simítottam végig a karján mosolyogva. - Új stílus? - néztem végig rajta, mert a szokásos elegáns megjelenés helyett most egy szaggatott farmert, egy koponyás, fehér pólót és egy bőrhatású fekete, kapucnis pulcsit viselt.

 - Ö..nem jó? - kérdezte miközben már fel is vette a tempót a forgalommal.

 - Nem azt mondtam - vontam meg a vállamat.- Sőt, kimondottan tetszik - vallottam színt, mert tényleg bejött a kinézete. Édes mosolyt villantott rám majd a kezemet a szájához húzta és megcsókolta. Az ilyen gesztusaitól tudtam igazán elolvadni.

Kíváncsian fordultam Stephan felé az ismeretlen útvonalat látva de ő megelőzve a kérdésemet elárulta a célunkat.

 - Felvesszük még Philippet és Mariót.

 - Oké - húztam el a számat mikor meghallottam Balotelli nevét. Nem tehettem róla, de a fekete srác még mindig nem lopta a szívembe magát. 

Pár perccel később már négyen tartottunk az éjszakai klub felé. 

 - Többiek? - kérdezte Philippe.

 - Mattia azt mondta, hogy a bent találkozunk.

 Szívem nagyot dobbant ahogy meghallottam a hátvéd nevét. 

 - Már csak ez hiányzott - dünnyögtem az orrom alá.

 - Mondtál valamit? - fordult felém Stephan.

 - Csak szeretnék már ott lenni - füllentettem.

 - Kérésed számomra parancs - vigyorodott el a barátom és közben beállt egy neon csövekkel kivilágított  épület elé. Ahogy kiszálltunk, érdeklődve néztem körül az Alcatraz előtt. Az biztos, hogy nem így képzeltem el a helyet. Én nívósabb kinézetre számítottam, ehelyett úgy nézett ki az egész, mintha egy szimpla hangár lenne, de ahogy bejutottunk a bejáraton, még a szám is eltátottam a csodálkozástól. 

 - Hű - bukott ki hirtelen belőlem. A villódzó fények, a tömeg, a zene, mind egyszerre ostromolta meg az érzékszerveimet. 

 - Jól néz ki mi? - vigyorgott rám Mexes.

 - Nem rossz - vallottam be, bár nem voltam oda az ilyen helyekért.

 - Ciao ragazzi! - ölelte át a vállamat hirtelen valaki a tömegből.

 - Ciao Monty - nevettem el magam a kissé spicces középpályás láttán. 

 - Gyertek oda hátra - mutatott a terem másik végébe. - Ott vannak a többiek is.

Stephan megfogta a kezemet és keresztül húzott az emberek alkotta rengetegen. Ahogy közeledtünk a VIP sarokhoz, úgy kezdett egyre szaporábban verni a szívem és éreztem, hogy az arcom pirossága is folyamatosan mélyül. Tekintetem azonnal találkozott a védőével, aki forró pillantással nézett végig rajtam. Zavartan kaptam el róla a szemeimet, pedig nekem is rettenetesen tetszett a látvány amit nyújtott. A fiúk azonnal lekezeltek, majd némi ökörködés után teljes figyelmünket a kezdődő koncertnek szenteltük. 

A rap nem az én stílusom, de meg kell hagyni, hogy Emis, Fedez és J-Ax nagyon élvezetes műsort csinált fent a színpadon. A tömeg velük együtt őrjöngött. A hangulat akkor hágott igazán a tetőfokára, mikor Emis felhívta magához Stephant és Mariót. A három jóbarát jókat röhögve viccelődött egymással. 

 - Nem idegesít, hogy ki akarja sajátítani a pasidat? - szólalt meg mögöttem Mattia. - Én biztos nem hagytalak volna itt egyedül. Felvittelek volna magam mellé, hogy mindenki lássa velem vagy - súgta a fülembe olyan hangon amibe beleborzongtam. 

 - Én nem akarok fent parádézni - fordultam felé mérgesen, de arra nem számítottam, hogy ilyen közel van hozzám, ezért az ajkaink súrolták egymást. Úgy ugrottam hátra, mintha egy skorpió csípett volna meg. Elkerekedett szemekkel néztem a focistára, aki csak egy pimasz vigyorral nyugtázta a történteket. 

 - Ez finom volt - hajolt újra közel hozzám, amitől megcsapott a belőle áradó alkohol szag.

 - Te ittál - tettem a mellkasára a tenyeremet és próbáltam távol tartani magamtól.

 - Csak egy kicsit - mutatott elenyésző távolságot az ujjai közt. - Máskülönben nem bírtam volna ki melletted az estét.

Úgy látszik, feltűnt neki az értetlen arckifejezésem, mert megint felém hajolt és íriszeit az enyémekbe fúrta.

 - Fogalmad sincs róla, hogy mekkora önuralom kell ahhoz, hogy ne essek neked és ne csókoljam ki belőled a szuszt is. Ahhoz meg még nagyobb, hogy ne ugorjak neki a barátomnak, amiért ő kapta meg azt amit én akartam - csúsztatta a kezeit a csípőmre, hogy közelebb vonjon magához.

 - Kérlek - nyögtem ki, de még magam sem tudtam, hogy mit. Azt, hogy engedjen el vagy azt, hogy szorítson magához. Ebből a kábult állapotomból Stephan érkezése térített észhez.

 - Most azonnal vedd le a kezed róla! - csattant idegesen a hangja. - Jól vagy? - húzott magához miután a védő gúnyos mosollyal az arcán elengedett. 

Hang nem jött ki a torkomon, így csak bólintottam. 

 - Ne aggódj, csak felügyeltem rá, amíg te Emissel szórakoztál ott fent - köpte neki oda Mattia.

 - Nem kell engem óvni! - csattantam fel. - Nem vagyok már kisgyerek!

 - Tudom - vigyorgott rám megint egy kacsintás kíséretében De Sciglio. A fejemet tettem volna rá, hogy direkt csinálta, fel akarta hergelni Stephant, hogy az, észt verjen abba az idióta fejébe.

 - Miért nem mész haza? - nézett rá szúrós szemekkel a barátom. - Most már itt vagyok és vigyázok Lexyre.

 - Igen? És Januártól ki fog rá vigyázni amikor te elutazol? - kérdezte hirtelen a védő.

 - Ne foglalkozz vele, az az én dolgom - csattant fel most már mérgesen Stephan. - Húzz el a picsába!

 Köpni nyelni nem tudtam, csak kapkodtam a fejemet egyik pasiról a másikra. Miről beszélnek ezek? Milyen január? Milyen utazás?

 - Stephan... - kezdtem bele, de ő belém fojtotta a szót.

 - Később megbeszéljük - nézett a szemeimbe. - Most jelenésünk van hátul. A fiúk már alig várják, hogy megismerjenek - mosolyodott el halványan.

Nem akartam ennyiben hagyni, de aztán eszembe jutott, hogy hol vagyunk,  így beletörődve bólintottam. 

Rá sem néztem a védőre, mikor a barátom elkezdett maga után húzni a színpad mögé. Átverekedtük magunkat az őrök sokaságán, majd bekopogtunk egy öltöző ajtaján. Ahogy kinyílt a bejárat, megláttam a három rappert, amint egy kanapén ülve hülyéskedtek egymással. 

 - Ciao! - lépett be Stephan magabiztosan a helységbe, míg én félszegen követtem, de ahogy megláttam Emis gúnyos mosolyát, kihúztam magam és álltam a tekintetét.

Fél órás beszélgetés után már tudtam, hogy Lorenzonak igaza volt. A másik két énekes teljesen normálisan viselkedett velem. Barátian elbeszélgettünk és nevetgéltünk. Bár Fedez kissé tartózkodó volt, de ezt kárpótolta J-Ax humora és őrültsége. Végül jókedvűen, feldobódva hagytuk el az öltözőt és indultunk haza. Az autóban jutott csak eszembe, hogy miről is akartam beszélni a barátommal. Felé fordultam és kíváncsian néztem, hogy milyen ideges lesz a nézésemtől.

 - Szóval? Hallgatlak. Mi ez a januáros dolog?- tettem fel a kérdést.

ALCATRAZ

98.fejezet Vigyázat, nyomokban SHLASH-t tartalmaz! Olvasása csak saját felelősségre!

Lorenzo

  Tűkön ülve vártam, hogy megszólaljon a csengő majd mikor meghallottam a zenélő hangot, szinte repültem az ajtóhoz és ahogy szélesre tártam azonnal a nyakába ugrottam az ott állónak. Ajkaim szomjazva tapadtak a barátom szájára. Miután a utolsó levegőt is kicsókoltam belőle, lihegve váltunk el egymástól.

 - Te is hiányoztál nekem - mosolygott rám Ádi.

 - De te nekem jobban - kulcsoltam össze az ujjainkat és behúztam magam után a lakásba.

 - Szüleid? Bátyád? - nézett körül kíváncsian.

 - Anyáék most vitték vissza Cest a főiskolára - vigyorodtam el a kelleténél nagyobb lelkesedéssel. - Miért, ők is hiányoztak? - rebegtettem meg a szempilláimat.

 - Hm - vetett rám egy tüzes pillantást Ádám és a következő percben már a vállán átdobva sietett fel velem a szobámba. Felocsúdni sem volt időm, máris a takarómon fekve találtam magam. Barátom ajkai szorosan az enyémekre préselődtek miközben a kezeivel a pólómtól próbált megszabadítani. Lelkesedése hatalmas örömmel töltött el, de egy kicsit meg is rémített.

 - Hé - lihegtem két csók közt levegő után kapkodva. - Mi ez a türelmetlenség? - túrtam bele Ádi hajába és így kényszerítettem, hogy rám nézzen.

 - Eltudod te képzelni, hogy mennyire hiányoztál nekem? - hunyta le a szemeit. - Minden rohadt percben rád gondoltam. Szegény mamámék nem tudták, hogy mi bajom van - sóhajtott fel és a hátára gördült.

Szívem heves kalapálással reagált a szavaira és az ettől felgyorsult vérem mind az arcomba szökött. Úgy éreztem, hogy ezzel a vallomással mindent elmondott ami számomra fontos volt.

 - Szeretlek! - bukott ki belőlem hirtelen. Ádám átható tekintete azonnal rám szegeződött, majd néhány pillanat múlva újra a teste alatt találtam magam. 

 - Én is téged Szöszi - csókolt meg olyan hevességgel amit eddig még nem tapasztaltam tőle. Ajkai vadul tépték a számat, nyelve hatalmas csatába bonyolódott az enyémmel. Mikor elváltunk, kérdő tekintetemet semmibe véve keze a sliccemre csúszott, ami halk nyögést szabadított fel a torkomból majd mikor ujjai becsúsztak az anyag alá és körbe fonták a merevedésemet, minden józan gondolatom elszállt. Csak Ádám létezett és az a csoda amit velem művelt. 

Fél órával később pihegve dőltem végig az ágyon, megpróbáltam rendbe szedni a légzésemet majd a gondolataimat.

 - Meg fogsz ölni - nyöszörögtem fáradtan.

 - Ez most panasz volt vagy dicséret? - huppant le mellém a barátom miután visszajött a fürdőszobából. 

 - Hát nem egyértelmű? - pislogtam rá kérdőn. 

 - Nálad sose lehet tudni - vigyorodott el mire vállba boxoltam.

Néhány percig némán feküdtünk egymás mellett és csak élveztük a csendet. Gondolataim visszatértek a tegnapi nap eseményeihez. Szegény Lexy, nem lennék a helyében. Nem elég, hogy ő és Emis nem jönnek ki egymással, még Mattia is újból képbe került. Gondolataimnak hangot adva nagyot sóhajtottam, mire Ádi kérdőn felém fordult.

 - Baj van?

 - Nem, nincs...vagyis - haraptam be a számat - Lexyre gondoltam - vallottam be. 

 - Mi van vele? 

 - Nem is tudom - bizonytalanodtam el, majd elmeséltem neki a tegnap történteket. Ádám figyelmesen hallgatott és egyszer sem szólt közbe. Mikor befejeztem, kíváncsian vártam a véleményét.

 - Ti tényleg nem vagytok semmik - nevette el magát. - Pár napra teszem csak ki a lábam az országból és nektek sikerül azonnal bajba kerülnötök...

 - Ácsi - állítottam meg - nem én vesztem össze Killával, hanem Lex és nem én smároltam majdnem a barátom haverjával, hanem ő. 

 - Még jó - morogta Ádi lesütött szemekkel. Máskor talán feltűnt volna ez a mozdulat, de most a fejem tele volt Lexyvel és az ő problémáival. 

 - El tudod képzelni, hogy milyen arcot vágtak mikor rájöttek, hogy ki a másik? - röhögtem el magam ahogy visszagondoltam a "nagy" találkozásra. - Előtte majdnem megölték egymást, aztán meg jópofizniuk kellett Stephan miatt. Már csak arra leszek kíváncsi, hogy mit fognak csinálni a koncerten - morfondíroztam halkan.

 - Koncerten? Milyen koncerten? - értetlenkedett a pasim.

 - Ja, Emis meghívta Stephant és ugye vele együtt Lexyt is az Alcatrazba - magyaráztam. - Most gondolj bele, mi lesz ott, ha ezek megint összekerülnek - sóhajtottam fel, de közben a szám sarkában már egy aprócska mosoly játszott ahogy elképzeltem a jelenetet. - Nem fogják tudni végig csinálni úgy az estét, hogy ne essenek egymás torkának. Killa egy nagyszájú rapper, de Lexyt sem kell a szomszédba küldeni, ha visszavágásról van szó. Kár, hogy nem láttad amikor... - kezdtem mesélni, de a telefonom csörgése félbeszakított. Ádám ránézett a kijelzőre majd elhúzta a száját és emiatt a mozdulat miatt kíváncsian vettem a kezembe a készüléket. Kétszer is el kellett olvasnom a nevet, mire felfogtam, hogy ki hív. Szorosabbra tekertem magamra a takarót és kérdőn pillantottam a barátomra, de ő tüntetőleg elfordult az ablak felé. Tette láttán megvontam a vállamat és a fülemhez emeltem a telefont.

 - Igen? - szóltam bele kissé remegő hangon.

 - Ciao - búgott bele az ismerős hang. - Találkoznunk kéne...

 - Kösz, de nem - hárítottam azonnal. 

 - Pedig jó lenne feleleveníteni a kapcsolatunkat.

 - Te mégis mi a fenéről beszélsz? - emelkedett két oktávot a hangom. - Milyen kapcsolatunkat? Megdugtál és itt hagytál. Ez neked kapcsolat? 

 - De visszajöttem - vágta rá azonnal. - Most komolyan, azt várod, hogy könyörögjek?

 - Nem Hiro, nem akarom, hogy könyörögj! Sőt azt se akarom, hogy beszélj velem! Hagyj engem békén! - kiáltottam a telefonba, majd bontottam a hívást. 

Idegesen hajítottam az éjjeliszekrényemre a szerkentyűt, pedig szerencsétlen semmiről sem tehetett.

 - Jól vagy? - zökkentett ki kavargó gondolataim közül Ádi.

 - Persze, csak fel nem foghatom, hogy miért zaklat még mindig - sóhajtottam fel frusztráltan.

 - Talán mert felejthetetlen vagy? - bújt közelebb a barátom. - És édes...és imádni való - nyomott minden bók után csókot a meztelen vállamra. 

 - Te meg nagyon kanos - vigyorodtam el mikor kezei felfedező útra indultak a takaróm alá. 

 - De csak azért, mert baromi sokáig hiányoltalak. Olyan vagy, mint a kábítószer, ha egyszer rád kap az ember, nem tud többet élni nélküled - hajtotta le a fejét az ölemhez.

 - Basszus - kapaszkodtam bele a lepedőmbe. - Egyszer tényleg megölsz - szűrtem ki nagy nehezen a szavakat a fogaim közt - , de nem bánom, mert szép halálom lesz - lihegtem miközben az orgazmus elemi erővel vágtatott végig a testemen. Lehunyt szemeim előtt hatalmas tűzijáték bontakozott ki és mikor elcsitult, végre újra kaptam levegőt. Ahogy felnéztem, tekintetem találkozott Ádiéval, aki kaján mosollyal az arcán vigyorgott rám miközben feltornázta magát hozzám. Magamhoz húztam a fejét és megcsókoltam. 

 - A világon mindennél jobban szeretlek - sóhajtottam a szájába, majd fáradt szemeim újra lecsukódtak, én pedig boldogan adtam át magam az édes tudatlanságnak.