Lexy
- Nem vennéd ki a csülködet a számból? - morgott valaki fennhangon, mire kinyitottam a szememet és megláttam az ágyon terpeszkedő Ronit, aki éppen Lorenzo alsó végtagját próbálta arrébb lökdösni az arcától.
- Scusate - nyögött fel a szőkeség is miközben a kezével a homlokát kezdte gyúrni. A tegnap elfogyasztott alkohol mennyiség tudatában annak is örültem, hogy egyáltalán megtalálta a fejét.
- Jó reggelt! - toppant be hirtelen a mi kis világunkba egy túl vidám és túl összeszedett hang.
- Pfhmmm - fúrtam az arcomat a párnámba, ezzel is jelezve, hogy még nem vagyok kész az indulásra.
- Gondoltam, hogy ez lesz, így egy órával korábban jöttem, hogy segítsek összekapni magatokat - vigyorgott ránk jókedvűen Vera anyukája.
- Utálom a vidám embereket - mordult fel Roni.
- Hoztam kávét - rázta meg a kezében tartott termoszt Gyöngyi. - Ja és egy kis péksütit is reggelire.
- Tévedtem - nézett rá hálásan a lánya - téged most kimondottan szeretlek!
- Na jó csibéim! Gyerünk felkelni és készülődni! - adta ki az ukázt. - Addig én megterítek nektek, de tényleg siessetek, hogy jusson időtök mindenre. Alexáék gépe három óra múlva indul! - hagyott magunkra minket a szobában.
- Ezt most muszáj volt? - kiáltott utána Roni mérgesen, de szerintem nem az anyukájára volt dühös, hanem rám amiért mennem kell.
Csiga lassúsággal kezdtem neki a készülődésnek, bár a fürdőben gyorsan végeztem, hogy mindenkinek maradjon ideje rendbe tenni magát. A szobába visszatérve összeszedtem a szanaszét heverő ruháimat és begyűrtem azokat a táskámba. Anya nem fog érte megdicsérni, de nem volt kedvem hajtogatni. Loloval néha összeakadt a tekintetünk, de gyorsan félre is kaptuk a fejünket. Még tegnap megállapodtunk, hogy majd kettesben megbeszéljük, hogyan tovább Ádámmal. Nem mondtuk el a többieknek, hogy mi történt. Nem akartuk elrontani a búcsú bulit. Zsolti pedig volt olyan diszkrét, hogy nem említette meg a beszélgetést, aminek fültanúja volt.
Kibotladoztam a konyhába, ahol már tényleg várt a terülj terülj asztalkám. Nem tudtam elég hálásan nézni a körülöttünk sürgölődő nőre. Lehunyt szemekkel kortyoltam el a kávémat.
- Soha többet ne engedd, hogy igyak - huppant le mellém a szöszi olasz srác nagyot nyögve.
- Én most is mondtam, hogy elég lesz, de nem hallgattál rám - csóváltam meg a fejemet apró gúnyos mosollyal a szám sarkában. - Sőt, ha jól emlékszem, te voltál az aki megfenyegetett, hogy ne merjem még egyszer elvenni a poharadat.
- Tudom, de áhhh - dőlt rá az asztalra fektetett karjaira. - Utálok másnaposnak lenni - nyöszörögte továbbra is.
- Ez talán segít - nyújtott felé egy levél gyógyszert Réka kedvesen.
- Óh, mondtam már, hogy imádlak? - pislogott rá hálásan Lolo.
- Várjunk csak - tettetett gondolkodást a lány - azt hiszem csak kétszázszor az este - nevette el magát.
- Köszi - húzta el a száját Lorenzo. - Könnyű kicsúfolni a kisebbet.
- Ja, kisebbet - röhögött fel Roni is a hátunk mögött. - Gondolom tudatmódosítóra ittad magad, mert még mindig egy fejjel magasabb vagy nálunk és ha jól megnézem, Rékánál majdnem kettővel - mutatott végig magukon álszent vigyorral a képén.
- Add fel, mert soha nem hagyja abba - súgtam oda a barátomnak jól hallhatóan. Lolo először rám nézett, majd Verára, majd vissza rám és aztán lemondóan felsóhajtott.
- Igazad van - motyogta majd bevette a kezében tartott fájdalomcsillapítót.
Végre mindenki előkerült, így neki álltunk a reggelinek. Szótlanul fogyasztottuk el a péksüteményeket. Azt hittük, ha lassabban rágunk, több időnk lesz elbúcsúzni, de sajnos ez nem jött össze. Gyöngyi szomorú mosollyal közölte, hogy ideje indulnunk.
- Ne gyertek ki a reptérre! - közöltem Rékával és Zsoltival a bejárati ajtóban. - Nem akarok bőgni - rágtam belülről a számat, de a szemeim már könnyben úsztak.
- Oké - helyeselt Réa, miközben az ő arca sem a reggeli naptól volt piros.
Megölelgettem a barátaimat, akik a lelkemre kötötték, hogy azonnal hívjam őket ha hazaértem. Megígértem, majd beültem a kocsiba, ahol Lolo már a szemeit törölgette.
- Csak belement valami - mondta és én úgy tettem, mintha elhinném, hogy nem Réka miatt sír. Ők ketten nagyon összebarátkoztak ez alatt a pár nap alatt.
- Boldog új évet! - kiáltottam még ki a lehúzott ablakon és addig integettem, míg el nem tűntek a szemem elől.
- Nyugi, nem a világvégére mész - próbált lelket önteni belém Gyöngyi - és amúgy is, ott az internet, minden nap tudtok beszélni, ahogy eddig is.
- Persze, tudom csak... - csuklott el a hangom.
- Jó van má - nézett szigorúan az anyjára Vera. - Basszon meg egy taliga majom, ha bőgni mersz!
Akárhogy is voltam elkenődve, ettől a mondattól felnevettem.
- Idióta - löktem meg a vállát a lánynak.
- Ahogy te is - vigyorodott el.
A fent maradó időben összeszedtem magam és próbáltam arra gondolni, milyen jó lesz már a szüleimmel és Stephannal. A barátomról eszembe jutott Ádám és elkomorultam. Nehéz volt elhinnem, hogy ennyire félre ismerhettem valakit. Ha fogadnom kellett volna, inkább arra teszek hogy Lolo lép félre egy őrült pillanatában, de Ádira sose gondoltam volna.
- Megjöttünk - törte meg a csendet Roni.
Kiszálltunk a kocsiból. Megköszöntem a fuvart Gyöngyinek majd Ronihoz fordultam.
- Vigyázz magadra, meg persze a többiekre is!
- Naná! - öklözött össze Loloval. - Ti meg arra vigyázzatok, nehogy valami idióta eltérítse a gépeteket aztán Makaón kössetek ki.
- Ez honnan jött neked? - pislogtam rá csodálkozva.
- Mit tudom én? Csak kicsúszott - vigyorodott el újfent. - Buone anno nuovo ragazzini!(Boldog új évet gyerekek!) - integetett miután beültek a kocsiba és elhajtottak. Eszelős mosollyal az arcomon integettem utánuk. Most tudatosult bennem igazán, hogy nemsokára magam mögött hagyom Magyarországot.
- Na gyere - ölelt át kedvesen Lolo. - Menjünk haza!
- Jó - bólintottam letörten mivel ez okozta számomra a legnagyobb dilemmát. Nem tudtam, hogy nekem az hol van. Ott ahol a családom vagy ott ahol a barátaim?
