21. fejezet

Lexy

   Ültem a hintába és csak néztem ki a fejemből. Vártam a barátom, akivel megbeszéltük, hogy itt találkozunk. A tegnapi nap eseményein kattogtam. A meccs után be lettem mutatva mindenkinek. Így mégiscsak jobb volt, mint állandóan bemutatkozni. A fiúk elhívtak bulizni, de nem mentem velük. Nem hiszem, hogy anyáék örültek volna neki, ha az estémet egy csapat focistával töltöm.

 - Ciao, Lexy - hallottam meg mellőlem egy hangot, mire felkaptam a fejem. Lorenzo ült a másik hintában és kérdőn nézett rám.

 - Ciao, Lolo - mosolyogtam rá zavartan. - Mióta vagy itt?

 - Elég ideje ahhoz, hogy lássam, valamin nagyon agyalsz. Mi a gond?

 - Ha én azt tudnám - sóhajtottam fel, majd nagyot löktem magamon, hogy a hintát mozgásra bírjam.

 - Köze van egy jóképű, extrém hajú, kidolgozott testű focistához? - vigyorgott rám mindent tudón, mire elpirultam.

 - Talán - vallottam be neki és magamnak is. - Azt hiszem nagyon bejön.

 - És ez miért gond? - értetlenkedett Lolo. - Természetes, hogy tetszik, mert tényleg egy jóképű, jó kiállású srác. Bár van egy nagyon nagy hibája - vigyorgott.

 - Mi?

 - Hogy hetero - pislogott rám idétlenül és ezen nem tudtam nem nevetni.

 - Nem gáz egy kicsit, hogy neked és nekem is ugyanaz a pasi tetszik? - néztem jókedvűen a barátomra.

 - Szerintem nem. Ez csak azt jelenti, hogy mind a kettőnknek rohadt jó ízlése van - vonta meg a vállát. - De még mindig nem értem, hogy mi a gondod azzal, hogy tetszik neked? - értetlenkedett tovább.

 - Lorenzo, ne idegesíts fel! Nézz már rá, aztán rám! Ő egy híresség, míg én egy senki vagyok. Szerinted? Gyönyörű modellek, színésznők keringenek körülötte, majd pont én fogok kelleni neki - sóhajtottam fel, miután kiadtam magamból, ami nyomasztott.

 - Már miért ne lehetne? - kötötte az ebet a karóhoz Lolo. - Hol van az megírva, hogy egy focistának híres, modell barátnőjének kell lennie?

 - Csak egyet mutass, akinek nem az van - csattantam most már fel.

 - Ööö...

 - Na látod! - pirítottam rá.

 - Várj, még gondolkodom - ráncolta össze a szemöldökét. - Most nem jut eszembe egy sem - vallotta be. - De ígérem, hogy holnapra utána nézek.

  Mérgesen ingattam meg a fejem. Nem igaz, hogy nem fogja fel, hogy mi a bajom? Én soha nem leszek elég jó ahhoz, hogy egy híres focista barátnője legyek. Utolsó érvként a korkülönbséget hoztam fel.

 - Különben is öt év van köztünk. Nem hinném, hogy bejönne neki egy tini lány, mikor nők milliói olvadnak a lába elé - morogtam.

 - Meg a férfiak is - sóhajtott fel Lolo, úgy, hogy azon muszáj volt nevetnem.

 - Olyan bolond vagy - néztem rá szeretettel.

 - Te meg kishitű - vágott vissza azonnal.

  Egyszerre nyújtottuk ki egymásra a nyelvünket, majd ezt látva röhögni kezdtünk. Időbe telt, míg abba tudtuk hagyni.

 - Még nem is mondtál semmit a tegnapi meccsről - csücsörített megbántottan a szőke srác, de tudtam, hogy csak színészkedik.

  Mély levegőt vettem és belekezdtem a mesélésbe. Lorenzo sokszor közbevágott, mert minden apró kis részletet tudni akart. Egyszer csak feltette a kezét.

 - Na várjál! Te most tényleg azt mondtad nekem, hogy De Sciglio egy szál alsóban ölelgetett? - kerekedtek el a szemei.

 - Igen - vigyorogtam, mikor eszembe villantak a tegnapi képek.

 - Mázlista - sóhajtott fel, de aztán fel is csattant. - Soha többet, érted? Soha többet nem mehetsz nélkülem sehova! Még a végén megrontanak.

 - Idióta - néztem még mindig vigyorogva Lorenzora.

 - Naaa! Ezt érdemlem, mert féltem az erkölcsöd? - mondta úgy, hogy komoly próbált maradni, de nem jött össze neki, mert a szája önkéntelenül is mosolyra húzódott.

 - A sajátoddal foglalkozzál, ha megkérhetlek - játszottam a sértődöttet.

 - Azzal már nincs mit - vigyorgott perverz módon.

 - Fúj - nyögtem fel. - Ez túl sok információ volt nekem.

  Pár percig újra csendbe burkolóztunk és csak lökdöstük a hintánkat, mikor Lorenzo felől érdekes hangok szálltak felém. Elvörösödve csúsztatta a kezét a hasára.

 - Bocsika, de reggel óta nem ettem és már nagyon éhes vagyok - szabadkozott.

  Megállítottam a hintát és kiszálltam. A kezemet nyújtottam neki, amit ő értetlenkedve fogadott el.

 - Gyere, csinálok valami finomat neked - mosolyogtam rá, amit ő kitörő lelkesedéssel fogadott.

  Elindultunk hazafelé, kézenfogva. Nálunk ez már megszokott volt. Aki nem tudta, hogy Lorenzo meleg, könnyen hihette, hogy egy pár vagyunk. Egy sarokra a házunktól szó szerint belefutottunk két ismerősbe.

 - Scusa me - kapaszkodtam meg az egyikük karjába, mert a hatalmas lendülettől, amivel egymásba csapódtunk, majdnem hanyatt estem.

 - Nessum problemo - hallottam meg egy ismerős hangot és mikor felnéztem, egy vigyorgó Mattiával találtam szembe magam. - Ciao, Lexy!

 - Ciao - köszöntem zavartan, majd a tekintetem a másik srácra vezettem, aki elgondolkodva nézte Lorenzoval összefonódó ujjainkat. Azért sem engedtem el a barátom kezét.

 - Hova ilyen sietve? - kérdezte De Sciglio, de az ő szeme is kikerekedett, ahogy Lolora és a kezünkre nézett. - Lexy, bemutatnád a barátodat? - halványodott el a mosoly az arcán, mire a mellettem álló szőke kuncogni kezdett.

 - Jaj, bocsi - kaptam észbe hirtelen. - Ő itt Lorenzo Castano, ők pedig Mattia De Sciglio és Stephan El Shaarawy - tettem eleget a kérésnek.

  Kezet fogtak egymással, amitől Lolo arca pipacs piros lett. Mattia kérdőn nézett rám, míg Stephan fölényes mosollyal elvigyorodott. A cikis helyzetet a barátom oldotta meg.

 - Még mielőtt rosszra gondolnátok, mi tényleg csak barátok vagyunk - kezdte - és ha jól tudom - nézett a csatárra -, Lexy neked már említette, hogy khm... - krákogott idegesen, de aztán kimondta. - Meleg vagyok.

  Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a mellkasát, mikor látta, hogy kijelentése nem rázta meg az előtte álló focistákat. A helyzet csak annyiban változott, hogy Mattia arcára visszaköltözött a hatalmas vigyor.

 - Akkor megkérdezem még egyszer - folytatta a beszélgetést úgy, mintha Lorenzo kijelentése meg sem történt volna. - Hova siettek?

 - Lolo éhes, így hozzánk megyünk, hogy csináljak neki valami finomat.

 - Beférünk a keretbe? - találta meg a hangját végre Stephan is.

 - Nem is tudom? - húztam az agyukat. - Ha jól emlékszem, te sérült vagy - néztem gonoszkodva a Fáraóra -, ezért nem nevezhetnélek még a kispadra sem. De lásd kivel van dolgod - legyintettem bohóckodva -, elkísérhetsz minket.

  Három pasi társaságában lépkedtem hazafelé, akik ahhoz képest, hogy most találkoztak, nagyon jól megértették egymást. Sőt, ha valamiért húzni kellett az agyam, azt közösen tették, összepacsizva a másikkal. Én csak a szemem forgattam és szép csöndben, hogy nehogy meghallják, a saját anyanyelvemen küldtem el őket melegebb éghajlatra.