23. fejezet

Lexy

   Reggel arra keltem, hogy valami idióta rátapadt a csengőre és egészen addig úgy is maradt, míg ki nem nyitottam neki az ajtót.

 - Ó, Buon Giorno - vigyorgott rám egy srác, kezében egy papírlappal. - Gondolom, te vagy Lexy Silver - nézett végig rajtam.

  Bólintottam, miközben zavartan lejjebb húztam a pókemberes pizsama felsőmet. Hajamba túrtam, hogy mégse hasonlítson egy szénaboglyához.

 - Csomagot hoztam. Ide kérek egy aláírást - nyomta az orrom alá a papírt.

  Kómás fejjel nyúltam a toll után és aláfirkantottam a nevemet. A fiú eltette és a kint parkoló autó hátuljához lépett. Kinyitotta és pár pillanat múlva egy nagy csokor rózsaszín rózsával bukkant elő, amit a kezembe nyomott.

 - Valaki nagyon be akar vágódni - vigyorgott rám kajánul, majd egy kacsintás után beült az autójába és elhajtott. Percekig álltam mozdulatlanul az ajtóban, kezemben a csokorral, aztán mikor magamhoz tértem a sokkból, elindultam vele a konyhába. Kerestem egy vázát és beletettem. A szobámban az asztalomra helyeztem és elé ülve csodáltam a virágok gyönyörű színét. Illatuk körbe lengte a szobámat. Újra és újra hatalmasakat szippantottam belőlük. Addig nézegettem a csokrot, míg kiszúrtam egy papírlapot a virágok között. Kivettem és elolvastam.

        " Köszönöm a tegnapi délutánt."

Ennyi?- forgattam a lapot az ujjaim közt. Se egy aláírás, se egy utalás arra, hogy ki küldte. Mondjuk olyan sok lehetőségem nincs. Választhatok Stephan és Mattia között, Bár az előbbinek jobban örülnék. Ja és majdnem kihagytam Lorenzot, de ő biztos nem küldene nekem tizenöt szál rózsát csak azért, mert tegnap velem volt - vigyorodtam el a gondolattól. Kopogtak az ajtómon és az emlegetett fiú dugta be rajta a fejét.

 - Szia Lexy - köszönt, majd mikor a rózsára tévedt a tekintete a szája majdnem a füléig szaladt.

 - Szia Lolo - forgattam meg a szemeimet a reakciója láttán.

 - Látom, valakinek nagyon jól indult a reggel - lépett közelebb és beleszagolt a csokorba. - Hmm, ez mennyei. Ki küldte?

 - Ha én azt tudnám - vontam meg a vállam. - Bár olyan sok lehetőségem nincs, miután téged már kizártalak - gonoszkodtam vele.

 - Hogy-hogy nem tudod? - nézett rám, figyelmen kívül hagyva az előző mondatomat.

 - Mert nem írta alá - nyomtam az orra alá az üzenetet, amit elolvasott.

 - Ennyi? - csodálkozott el ő is. - Hát ebből nem fogjuk kitalálni, hogy ki lépett előbb, De Sciglio vagy a Fárao - bosszankodott.

 - Úgy csinálsz, mintha neked jött volna - szaladt ki a számon, de azonnal meg is bántam, ahogy a barátom sértődött arcára néztem. - Ne haragudj - pislogtam rá szépen, de ő felhúzta az orrát. Közelebb bújtam hozzá. - Tényleg bocsi, csak annyira idegesít, hogy nem tudom kitől jött.

  Úgy látszik, hízelgésem nem maradt hatástalan, mert Lorenzo elmosolyodott és már nem nézett rám mérgesen.

 - Szerintem Stephan volt - mondta, áhítattal ejtve ki a nevét. - Mattia nem ennyire romantikus. Ő inkább az a "úgyismegkaplakmertcukipofimvan" tipus.

 - Csak nem bejön? - vigyorogtam már én is.

 - Hát tudod? - affektált, megjátszva a mispicsát - olyan kis cukker-mukkerek. - Dőltem a röhögéstől, ahogy Lolo előadta magát. - De komolyra fordítva a szót, sajnálom, hogy nem vagyok lány vagy legalább ők játszhatnának velem egy csapatba. Nézd viszont a jó oldalát, így megmaradnak neked. Kíváncsi vagyok ki jön ki győztesen a csatájukból? - mélázott el.

 - Pfhü, mi vagyok én, valami elbaszott trófea, amiért háborúzni kell? - csattantam fel, de Lorenzo lehűtött.

 - Nem, de egy nagyon kedves, aranyos és nem mellesleg szép lány, akire a fiúk felfigyelnek, és akkor még nem is ismerik a belső tulajdonságaidat.

 - Oké, elég - szóltam rá pipacsvörösen. - Ne fényezz annyira, mert még elhiszem amit mondasz.

 - Hidd csak el - bólogatott komolyan, de amikor látta, hogy mennyire zavarba hozott, témát váltott. - Mi lesz a szülinapoddal?

 - Mi lenne? - néztem rá értetlenül. - Lesz és kész.

 - Jaj már - csattant fel. - Azt ugye te sem gondolod, hogy nem csinálsz bulit? - nézett rám döbbenten..

 - Minek? - Egy alig van valaki akit meghívhatnék, kettő a szüleimnek most nincs erre pénze, három semmi kedvem hozzá - soroltam az igencsak gyengére sikerült érveimet.

 - Aha - nézett a szemembe áthatóan Lolo, mire lesütöttem őket. - Akkor most egy normális és igaz okot mondj, amiért nem csinálsz egy fergeteges partyt.

  Gondolkodtam néhány pillanatig, hogy újabb kifogásokat mondok, de aztán letettem róla és kinyögtem az igazat.

 - Nem érezném jól magam a barátaim nélkül. Zsolti, Noncsi, Roni, Réka, Dóri és Regina nélkül egy szülinap sem az igazi - töröltem le egy kibuggyanó könnycseppet.

  A szőke fiú megértően átölelt és megsimogatta a hátamat.

 - Na, így már más. Most már értelek.

   Újra kopogtak az ajtómon.

 - Gyere - szóltam ki, bár tudtam, hogy a családban csak egy személy tartja tiszteletben a csukott ajtómat, míg a többiek úgy viselkednek, mintha ott sem lenne.

 - Sziasztok - lépett be anya, és ha észre is vette a rózsákat tapintatosan nem kérdezett róla. - Csak szólni akartam, hogy elmentünk. A fiúkat is visszük, de jó lenne ha délután egy kicsit lefoglalnád őket - nézett rám szépen.

 - Oké. Hányra menjek?

 - Kettőtől négyig van edzés úgyhogy mindenképp utána.

 - Ott leszek - vigyorogtam rá, amit ő egy megkönnyebbült mosollyal nyugtázott.

 - Köszönöm, hogy itt alhattam - szólt közbe Lorenzo, aki tegnap olyan későig maradt, hogy anya már nem engedte haza, hanem beszélt a szüleivel és nálunk aludt.

 - Mindig szívesen látunk - mosolygott rá kedvesen. - Ja, míg el nem felejtem, reggeli az asztalon. sziasztok - intett és már ott sem volt.

 - Mondtam már, hogy imádom anyukádat? - simította korgó hasára a kezét a szöszi.

 - Csak úgy ötvenszer. Vigyázz, mert még apa féltékeny lesz - hülyítettem, majd elindultunk a konyhába, ahol már várt minket a bundáskenyér.

 - Ez mi? - nézett érdeklődve és kissé idegenkedve a számára ismeretlen ételre Lorenzo.

 - Bundáskenyér. Nem ettél még ilyet? - csodálkoztam.

 - Nem - ingatta meg a fejét. - Miből van?

 - Kenyér, belemártva felvert tojásba és az kisütve olajban. Nagyon finom - bizonygattam, majd egy apró falatot törtem és Lolo szája elé tartottam. - Kóstold meg, ha nem ízlik csinálok neked mást.

  Lorenzo elfogadta a darabka kenyeret és rágni kezdte. Először nem szólt semmit, majd mikor lenyelte rám vigyorgott.

 - Ez finom.

 - Én mondtam - nevettem fel és megpakoltam a tányérját. - Tegyél rá ketchupot is, attól még jobb - mutattam neki az enyémet.

 - 92-es? - húzta fel a szemöldökét vigyorogva.

 - Megszokás - vontam meg a vállam. - Mindig ezt játszuk anyával. A kedvenc focistáink mez számát írjuk a kenyérre.

 - Ő kiét írja rá?

 - Az övé a négyes, a hetes és a kilences. Ramos, Ronaldo és Torres - meséltem vigyorogva. - De van mikor a kilences Matrit jelenti.

 - Már mint Alessandro Matrit? - feledkezett meg Lorenzo az illemről és teli szájjal kérdezett.

 - Aha. Anya szereti a stílusát - mondtam és csak magamban tettem hozzá: na meg a kockáit!

  Néhány perc néma reggelizés után Lorenzo hangosan nevetni kezdett. Értetlenül néztem rá.

 - Min nevetsz?

 - Csak eszembe jutott, hogy Stephanéknak eszébe sem jutna, hogy éppen őket eszük reggelire - vihogott a szőke srác, miközben egy 16-ost nyomott ketchuppal a kenyérre.

 - Poli? - tippeltem a számot látva.

 - Ühüm - bólogatott. - Ha már a két legszexibbet lefoglaltad.

 - Nem foglaltam le őket - háborogtam.

 - Oké, akkor másképp fogalmazok - vigyorgott. - Elvarázsoltad őket.

  Megforgattam a szemeimet. Nem vagyok én Harry Potter, hogy varázsoljak. Visszanyeltem a káromkodást, ami kikívánkozott belőlem és inkább eltereltem a témát.

 - Délután kijössz velem Milanelloba?

 - Várj! - tette fel az ujját és úgy csinált, mintha gondolkodna. - Pont beférsz a három órai "semmittevés" és a hat órási "nemcsináloksemmit" programjaim közé - röhögött fel.

 - Nagyon vicces vagy - néztem rá összehúzott szemekkel.

 - Tudom, de így vagyok ellenállhatatlan és te is így szeretsz - ölelte át a vállam.

  Igazat adtam neki és nevetve vállba boxoltam. Ő az egyedüli, aki valamennyire feledtetni tudja velem a barátaim hiányát.

22. fejezet

Stephan

   Megilletődve ültünk és némán figyeltük, ahogy a lány tesz-vesz körülöttünk. Rutinos mozdulatokkal készítette elő a meglepetéshez a hozzávalókat. Látszott, hogy nem először csinálja. Liszt, cukor, tojás, tej, olaj és sütőpor sorakozott az asztalon előttünk, amiből még nem tudtunk következtetni semmire. Aztán előkerült a jellegzetes sütőforma és az apró fodros papírok is.

 - Muffint sütsz! - szólaltunk meg mind a hárman egyszerre, mire Lexy csak mosolyogva bólogatott.

 - Remélem szeretitek - nézett ránk aggódó tekintettel, de azonnal meggyőztük, hogy nem is találhatott volna ki jobb meglepetést. - Csokisat és kakaósat csinálok - magyarázta miközben összeállította a tésztát. Amint kész volt, megtöltötte a forma kibélelt mélyedéseit és már tette is be a sülni. Előkészítette a következő adagot majd ránk nézett.

 - Mit csináljunk, amíg sül?

 - Nem tudom, hogy ti hogy vagytok vele - sandított ránk Lorenzo, aki miután megismertük, rájöttünk, hogy egész jó fej -, de én szeretnék képeket nézegetni a kicsi Lexyről - vigyorgott a lányra, aki elpirult.

 - Muszáj? - kérdezte lemondóan, mert látta, hogy mind a hárman várakozva nézünk rá.

 - Igen - nevetett fel De Sciglio a lány szenvedésén. - Engem is érdekel, hogy milyen lehettél kicsinek amikor még nem rózsaszín volt a hajad.

  Lexy felállt és lassú léptekkel a nappaliba ment. Pár perc után kezében egy albummal tért vissza.

 - Csak, hogy tudjátok, ezt még vissza fogjátok kapni. Ha eljutok hozzátok én is meg akarom nézni a kompromittáló kiskori képeiteket - tette le elénk az albumot. El akartam venni, de rácsapott a kezemre.

 - Azt már nem! - mondta ellentmondást nem tűrően. - Majd én mutatom, de előbb kiveszem a sütit - lépett a tűzhelyhez és egy konyharuhával kivette a forró muffinokat és betette a következő adagot. A konyhát pillanatok alatt elárasztotta a sütemény isteni illata.

 - Hmm... - szippantottam a levegőből - ha az íze is olyan isteni, mint az illata, akkor elveszlek feleségül - szaladt ki a számon. Lexy a konyhapultra ejtette a forró tálcát.

 - Vigyázz, mit mondasz! - nézett rám komolyan, de a szája mosolyra húzódott. - A szüleim is egy ilyen elszólásnak köszönhetik, hogy együtt vannak. Elsőnek találkoztak, mikor anya közölte a társasággal akikkel lógott, hogy nincs olyan hülye aki elvenné őt. Erre apa közölte vele, hogy ahhoz a naphoz számítva három hónapra megkéri a kezét.

 - És? - néztünk rá kíváncsian, várva a folytatást.

 - Két napot késett - vigyorgott. - 22.-e volt a dátum, de a gyűrűk csak 24.-ére lettek kész. Hozzáteszem, hogy attól a naptól kezdve, hogy találkoztak és beszéltek együtt vannak és ennek már idén lesz húsz éve - nézett elhomályosult szemekkel ki az ablakon. - Szóval ezért mondtam, hogy vigyázz mit mondasz - fordult vissza hozzám. Egy tányérra kiszedte a kész sütiket és letette elénk.

 - Vigyázzatok vele, mert még forró - lépett vissza, hogy újabb adagot készítsen elő.

 - Vehem éhhe - lehelte De Sciglio, miután éhenkórász módon beleharapott egybe. Lexy elnevette magát szegény Mattia meggyötört arca láttán.

 - Rosszabb vagy, mint az öcséim együtt véve. Ők már most is tudják, hogy várni kell vele, míg kihűl - dorgálta meg a srácot.

  Lorenzo és én jót derültünk a hülyeségén.

 - Mikor nézzük végre meg? - bökött a szőke srác az albumra, amire már én is nagyon kíváncsi voltam.

 - Most - ült le mellénk a lány. Fellapozta az első oldalt és elénk tolta.

 - Aki nevetni mer, azt megcsapom - vigyorgott ránk.

  Elbűvölve néztem a képeket, ahol egy tüneményes szőke kis tündér mosolygott vissza rám. Elképzeltem, ha gyerekem lenne én is ilyen gyönyörű kislányt szeretnék. Mondjuk ahhoz Lexynek kéne lennie az anyukájának. Már a gondolattól is hevesebben kezdett verni a szívem.

 - Ez nagyon cuki - kiáltott fel Lorenzo, amivel elkalandozott gondolataimat visszafordította a képekhez.

 - Ez a legédesebb - mutatott De Sciglio egy fotóra, amin Lexy egy zöld növény előtt állt és fintorogva nézett a napba és a kamerába.

 - Nekem ez tetszik a legjobban - vezettem az ujjam egy képre, amin hercegnőnek öltözve, rózsaszín ruhában ült egy ágyon, fején arany koszorúval.

 - Ő ki? - kérdezte Lorenzo és rábökött egy vörös hajú kislányra Lexy mellett.

 - Gina, a nővérem. Ő kint él Angliában a haverjaival és csak néha jön haza.

 - Ti ilyen vándorló család vagytok? - tette fel a kérdést Mattia.

 - Egyáltalán nem. Az, hogy idejöttünk Milánóba ez csak a pénz miatt volt. A szüleimnek otthon Magyarországon nem volt munkája - horgasztotta le a fejét és én csodálkozva néztem rá. Talán szégyenli, hogy nem gazdagok?

 - Én örülök, hogy idejöttetek - mondta De Sciglio két falat közt -, mert ha nem így történt volna, akkor most nem ehetnék ilyen finomat - tömte a szájába a sütit. Lexy nyakon csapta, de nevetve nézte ahogy már nyúlt is a következőért.

 - Ú, ez tényleg finom - bólogatott Lorenzo és most már én is kíváncsi voltam, hogy mit alkotott. Óvatosan haraptam bele a muffinba, hátha még meleg, de aztán rá kellett jönnöm, hogy pont ehető a hőfoka, így egymás után legyűrtem ötöt. A lány nevetve nézte, hogy milyen pusztítást viszünk véghez a muffinok közt. Poharakat tett elénk és öntött egy kis gyümölcslevet.

 - Lexy, ha Stephan nem vesz el, akkor majd én megteszem - nyelte le Mattia az utolsó falatot és ezer wattos mosolyt villantott a lányra. Megütközve néztem rá. Tehát már nyílt lapokkal játszik? Akkor itt az ideje nekem is.

 - Én mondtam előbb, vagyis enyém az első lehetőség - néztem a csapattársam szemébe. Percekig bámultuk egymást, majd Lorenzo törte meg a közénk telepedett csendet.

 - Ha ezen a muffinon múlna, én is hetero lennék és beállnék a sorba - mutatott ránk kuncogva.

  Ez a srác igazán érezte, hogy mivel tudja oldani a köztünk lévő feszültséget, mert kitört belőlünk a nevetés, elűzve az előző komor hangulatot.

  Egész délután hülyéskedtünk, beszélgettünk. Lexy mesélt az országról, ahonnan eljöttek. Úgy ittuk a szavait, mintha mesét mondana nekünk.

 - Már ennyi az idő? - nézett az órára. - Ne haragudjatok fiúk, de nekem most vacsit kell csinálnom, mire anyáék hazajönnek a melóból. Ráadásul a fiúk is biztosan éhesek lesznek, mert egész nap bent voltak anyánál - állt fel az asztaltól és mi is készülődni kezdtünk.

 - Tessék nyomott a kezünkbe egy-egy csomagot a lány. - Egy kis nasi estére - mosolygott ránk.

 - Megköszöntük, majd az ajtóban elbúcsúztunk tőlük, mert Lorenzo még vele maradt.

  Hallgatagon sétáltunk De Sciglioval egymás mellett. Egyikünknek sem akaródzott megtörni a csendet.

 - Holnap találkozunk - búcsúzott tőlem, mikor útjaink szétváltak.

 - Holnap - bólintottam. - Ciao Mattia!

 - Ciao Fáraó - nézett rám és elindult, de pár lépés után visszafordult. - Komolyan gondoltam, amit délután mondtam. Ha neked nem kell, akkor majd én megszerzem. Vagy lépsz vagy én lépek - intett és otthagyott lefagyva a járda közepén.

  Percek kellettek míg magamhoz tértem. Ezt becsültem Mattiában, ő soha nem a hátam mögött kavart. Ha akart valamit, azt szemtől szembe az ember arcába mondta, mint ahogy most is. Csak az volt a gond, hogy most Lexyt akarta és ezt tudatta is velem.

  Hazaérve a lakásomba, körülnéztem. Minden olyan sterilnek tűnt, mintha egy bemutatóteremben lennénk, míg Lexyéknél már a belépéskor megcsapott az a meleg, családias hangulat pedig nem is volt otthon senki. Leültem a tévé elé és csak nyomkodtam a távirányítót, de nem sokat láttam a műsorokból. Mattia szavain kattogtam. Kezem magától nyúlt a csomag felé, amit az asztalra tettem. Kibontottam és elégedett vigyorral beleharaptam az egyik muffinba. Dűlőre jutottam a saját érzéseimmel kapcsolatban, köszönhető a csapattársamnak. Eltökéltem, hogy holnap neki kezdek és megpróbálom Lexyt meghódítani, kerül amibe kerül.

21. fejezet

Lexy

   Ültem a hintába és csak néztem ki a fejemből. Vártam a barátom, akivel megbeszéltük, hogy itt találkozunk. A tegnapi nap eseményein kattogtam. A meccs után be lettem mutatva mindenkinek. Így mégiscsak jobb volt, mint állandóan bemutatkozni. A fiúk elhívtak bulizni, de nem mentem velük. Nem hiszem, hogy anyáék örültek volna neki, ha az estémet egy csapat focistával töltöm.

 - Ciao, Lexy - hallottam meg mellőlem egy hangot, mire felkaptam a fejem. Lorenzo ült a másik hintában és kérdőn nézett rám.

 - Ciao, Lolo - mosolyogtam rá zavartan. - Mióta vagy itt?

 - Elég ideje ahhoz, hogy lássam, valamin nagyon agyalsz. Mi a gond?

 - Ha én azt tudnám - sóhajtottam fel, majd nagyot löktem magamon, hogy a hintát mozgásra bírjam.

 - Köze van egy jóképű, extrém hajú, kidolgozott testű focistához? - vigyorgott rám mindent tudón, mire elpirultam.

 - Talán - vallottam be neki és magamnak is. - Azt hiszem nagyon bejön.

 - És ez miért gond? - értetlenkedett Lolo. - Természetes, hogy tetszik, mert tényleg egy jóképű, jó kiállású srác. Bár van egy nagyon nagy hibája - vigyorgott.

 - Mi?

 - Hogy hetero - pislogott rám idétlenül és ezen nem tudtam nem nevetni.

 - Nem gáz egy kicsit, hogy neked és nekem is ugyanaz a pasi tetszik? - néztem jókedvűen a barátomra.

 - Szerintem nem. Ez csak azt jelenti, hogy mind a kettőnknek rohadt jó ízlése van - vonta meg a vállát. - De még mindig nem értem, hogy mi a gondod azzal, hogy tetszik neked? - értetlenkedett tovább.

 - Lorenzo, ne idegesíts fel! Nézz már rá, aztán rám! Ő egy híresség, míg én egy senki vagyok. Szerinted? Gyönyörű modellek, színésznők keringenek körülötte, majd pont én fogok kelleni neki - sóhajtottam fel, miután kiadtam magamból, ami nyomasztott.

 - Már miért ne lehetne? - kötötte az ebet a karóhoz Lolo. - Hol van az megírva, hogy egy focistának híres, modell barátnőjének kell lennie?

 - Csak egyet mutass, akinek nem az van - csattantam most már fel.

 - Ööö...

 - Na látod! - pirítottam rá.

 - Várj, még gondolkodom - ráncolta össze a szemöldökét. - Most nem jut eszembe egy sem - vallotta be. - De ígérem, hogy holnapra utána nézek.

  Mérgesen ingattam meg a fejem. Nem igaz, hogy nem fogja fel, hogy mi a bajom? Én soha nem leszek elég jó ahhoz, hogy egy híres focista barátnője legyek. Utolsó érvként a korkülönbséget hoztam fel.

 - Különben is öt év van köztünk. Nem hinném, hogy bejönne neki egy tini lány, mikor nők milliói olvadnak a lába elé - morogtam.

 - Meg a férfiak is - sóhajtott fel Lolo, úgy, hogy azon muszáj volt nevetnem.

 - Olyan bolond vagy - néztem rá szeretettel.

 - Te meg kishitű - vágott vissza azonnal.

  Egyszerre nyújtottuk ki egymásra a nyelvünket, majd ezt látva röhögni kezdtünk. Időbe telt, míg abba tudtuk hagyni.

 - Még nem is mondtál semmit a tegnapi meccsről - csücsörített megbántottan a szőke srác, de tudtam, hogy csak színészkedik.

  Mély levegőt vettem és belekezdtem a mesélésbe. Lorenzo sokszor közbevágott, mert minden apró kis részletet tudni akart. Egyszer csak feltette a kezét.

 - Na várjál! Te most tényleg azt mondtad nekem, hogy De Sciglio egy szál alsóban ölelgetett? - kerekedtek el a szemei.

 - Igen - vigyorogtam, mikor eszembe villantak a tegnapi képek.

 - Mázlista - sóhajtott fel, de aztán fel is csattant. - Soha többet, érted? Soha többet nem mehetsz nélkülem sehova! Még a végén megrontanak.

 - Idióta - néztem még mindig vigyorogva Lorenzora.

 - Naaa! Ezt érdemlem, mert féltem az erkölcsöd? - mondta úgy, hogy komoly próbált maradni, de nem jött össze neki, mert a szája önkéntelenül is mosolyra húzódott.

 - A sajátoddal foglalkozzál, ha megkérhetlek - játszottam a sértődöttet.

 - Azzal már nincs mit - vigyorgott perverz módon.

 - Fúj - nyögtem fel. - Ez túl sok információ volt nekem.

  Pár percig újra csendbe burkolóztunk és csak lökdöstük a hintánkat, mikor Lorenzo felől érdekes hangok szálltak felém. Elvörösödve csúsztatta a kezét a hasára.

 - Bocsika, de reggel óta nem ettem és már nagyon éhes vagyok - szabadkozott.

  Megállítottam a hintát és kiszálltam. A kezemet nyújtottam neki, amit ő értetlenkedve fogadott el.

 - Gyere, csinálok valami finomat neked - mosolyogtam rá, amit ő kitörő lelkesedéssel fogadott.

  Elindultunk hazafelé, kézenfogva. Nálunk ez már megszokott volt. Aki nem tudta, hogy Lorenzo meleg, könnyen hihette, hogy egy pár vagyunk. Egy sarokra a házunktól szó szerint belefutottunk két ismerősbe.

 - Scusa me - kapaszkodtam meg az egyikük karjába, mert a hatalmas lendülettől, amivel egymásba csapódtunk, majdnem hanyatt estem.

 - Nessum problemo - hallottam meg egy ismerős hangot és mikor felnéztem, egy vigyorgó Mattiával találtam szembe magam. - Ciao, Lexy!

 - Ciao - köszöntem zavartan, majd a tekintetem a másik srácra vezettem, aki elgondolkodva nézte Lorenzoval összefonódó ujjainkat. Azért sem engedtem el a barátom kezét.

 - Hova ilyen sietve? - kérdezte De Sciglio, de az ő szeme is kikerekedett, ahogy Lolora és a kezünkre nézett. - Lexy, bemutatnád a barátodat? - halványodott el a mosoly az arcán, mire a mellettem álló szőke kuncogni kezdett.

 - Jaj, bocsi - kaptam észbe hirtelen. - Ő itt Lorenzo Castano, ők pedig Mattia De Sciglio és Stephan El Shaarawy - tettem eleget a kérésnek.

  Kezet fogtak egymással, amitől Lolo arca pipacs piros lett. Mattia kérdőn nézett rám, míg Stephan fölényes mosollyal elvigyorodott. A cikis helyzetet a barátom oldotta meg.

 - Még mielőtt rosszra gondolnátok, mi tényleg csak barátok vagyunk - kezdte - és ha jól tudom - nézett a csatárra -, Lexy neked már említette, hogy khm... - krákogott idegesen, de aztán kimondta. - Meleg vagyok.

  Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a mellkasát, mikor látta, hogy kijelentése nem rázta meg az előtte álló focistákat. A helyzet csak annyiban változott, hogy Mattia arcára visszaköltözött a hatalmas vigyor.

 - Akkor megkérdezem még egyszer - folytatta a beszélgetést úgy, mintha Lorenzo kijelentése meg sem történt volna. - Hova siettek?

 - Lolo éhes, így hozzánk megyünk, hogy csináljak neki valami finomat.

 - Beférünk a keretbe? - találta meg a hangját végre Stephan is.

 - Nem is tudom? - húztam az agyukat. - Ha jól emlékszem, te sérült vagy - néztem gonoszkodva a Fáraóra -, ezért nem nevezhetnélek még a kispadra sem. De lásd kivel van dolgod - legyintettem bohóckodva -, elkísérhetsz minket.

  Három pasi társaságában lépkedtem hazafelé, akik ahhoz képest, hogy most találkoztak, nagyon jól megértették egymást. Sőt, ha valamiért húzni kellett az agyam, azt közösen tették, összepacsizva a másikkal. Én csak a szemem forgattam és szép csöndben, hogy nehogy meghallják, a saját anyanyelvemen küldtem el őket melegebb éghajlatra.

20. fejezet

Lexy

   Miután kiveséztük a kedvenc játékosaimat, csend telepedett ránk és újra a meccsre koncentráltunk. Sajnáltam a csapatot, mert teljesen szétcsúsztak a pályán és a végén 2-1-re kikaptak. Stephan és Riccardo szomorúan nézték, ahogy a többiek fancsali arccal sétálnak le az öltözőbe.

 - Úgy hallottam, hogy rezeg a léc Allegrinek - mondta halkan Ricky és komoly szemekkel nézett a Fáraóra.

 - Én is hallottam, de már reménykedni sem merek - sóhajtotta a srác.

 - Kit szeretnétek a helyébe? - kíváncsiskodtam.

 - Nem tudom - vonta meg a vállát Montolivo. - Ennél bárki jobb lehet. Miért?

 - Csak érdekelt, mert a nagy nevek mind foglaltak. Guardigola, Ancelotti, Tata Martino, Simeone és a többiek mind-mind leszerződtek már valahova. Kíváncsi lennék, hogy ki az aki elvállalná, hogy kihúzza a csapatot a szarból - néztem rájuk én is szomorúan mert tudtam, hogy nekik sem jó ez a mostani helyzet.

 - Kezdek félni tőled - vigyorgott rám a középpályás. - Nem vagy te fiú véletlenül?

 - Szerinted? - nevettem fel hangosan, mert jó volt Montolivoval hülyéskedni, míg Shaarawy összehúzott szemekkel nézett ránk.

 - Háát, ahogy elnézlek - vezette végig a tekintetét rajtam - biztosra mondhatom, hogy lány vagy.

 - Köszönöm a felvilágosítást, de ezt én már 17 éve tudom - forgattam meg a szemeimet.

  Lassan kiürültek a folyosók, már csak a fanatikus szurkolók hangját lehetett hallani, akik autogram reményében skandálták kedvenc focistájuk nevét. Sétálás közben értünk el az öltözőhöz, ahonnan hatalmas zsivaj szűrődött ki.

 - Ez hiányzik a legjobban - sóhajtott fel Riccardo.

 - Azt hittem, hogy a foci? - vigyorgott rá Stephan, mire Montolivo hátba vágta.

 - A hülye fejetek, meg a beszólásaitok hiányoznak, te fafej! - pirított rá.

  Nevetni kezdtem rajtuk, mert ezután csesztetni, lökdösni kezdték egymást.

 - Mint két óvódás - morogtam magyarul, mire rám néztek.

 - Mit mondtál? - kérdezte Stephan.

 - Semmit - ingattam meg a fejemet és próbáltam ártatlanul pislogni rájuk.

 - Naa, légyszi mond el - nézett rám kiskutyaszemekkel, de továbbra is a fejem ráztam.

 - Oké, te akartad - néztek össze Rickyvel. - Ha nem mondod el, akkor megcsikizünk - álltak elém úgy, hogy ne tudjak elszökni.

 - Nee - vetettem rájuk egy könyörgő pillantást, mert utáltam, ha csikiznek, de nem volt rájuk hatással. Stephan közelebb lépett és az oldalamba mélyesztette az ujjait. Megugrottam, de pont Montolivo mellkasának ütköztem.

 - Elmondod? - vigyorgott rám gonoszan a csatár. Tudtam, hogy nincs más választásom.

 - Oké, oké - adtam meg magam. - Azt mondtam, hogy olyanok vagytok, mint az óvódások.

 - Igeeen? - emelte fel Montolivo a szemöldökét. - Akkor most ezért csikizünk meg.

 - Nem ér! - próbáltam szabadulni a kezük közül. - Azt mondtátok, hogy nem csikiztek tovább, ha elmondom, hogy mit mondtam - néztem rájuk őzike szemekkel.

 - De akkor még nem tudtuk, hogy leovisoztál minket - játszotta a sértődöttet Stephan.

 - Ha bocsánatot kérek akkor békén hagytok? - reménykedtem.

 - Ha kapok egy puszit, abba hagyom - vigyorgott rám Shaarawy.

  Elpirultam, de hozzáhajoltam és nyomtam egy puszit az arcára. Ahogy a közelébe értem, arcomat megcsapta az illata. Fűszeres, férfias illata volt, teljesen elbódultam tőle.

 - Mi van itt ifjúság? - csapódott ki az öltöző ajtaja és Mexés lépett ki rajta. - Monti - ölelte át a barátját. - Jól vagy? Mikor jössz már vissza csapikapi? Kurvára hiányzol onnan középről - magyarázott neki egy idióta vigyorral az arcán, majd rám nézett.

 - Jé, egy rózsaszínhajú tündér - lőtt el egy gyatra poént, aztán bemutatkozott. - Philippe Mexés.

 - Alexa Silver - mosolyogtam rá a hátvédre, aki kora ellenére úgy viselkedett, mint egy vásott kölyök.

 - Szívesen elvinnélek a lányaimhoz, mert olyan babát még úgysem láttak aki él és mozog - vigyorgott még mindig.

 - Mi ez a tömörülés? - lépett hozzánk Poli és Matri. - Á, ciao Lexy - mosolyogtak rám és mindkettőtől kaptam puszit.

  Ezt nem hiszem el - hüledeztem magamban. - Itt állok a San Siroban, egy csapat Milános focistával körbevéve akik puszival köszöntenek. Tuti, hogy álmodom. Ezt muszáj lesz elmesélnem Roninak. Úgy, hogy ne vegyék észre, belecsíptem az alkaromba és felszisszentem a fájdalomtól. Egyedül Stephan nézett rám kérdőn, de én csak megráztam a fejem és idiótán vigyorogtam tovább.

 - Lexy! - hallottam meg a nevemet az öltözőből. - Mondjátok, hogy itt van még! - kiabálta valaki.

 - Igen, még nem engedtük el - szólt vissza Mexés.

  Ezután csak annyit láttam, hogy Poliék ellépnek előlem, majd éreztem, hogy valami nekem csapódik. Nem is valami, hanem valaki. De Sciglio volt az aki úgy ölelt, hogy majdnem megfulladtam.

 - Köszönöm - nézett rám csillogó szemekkel, miután elengedett.

 - Szívesen - kapkodtam levegő után két dolog miatt is. Először, mert elengedett és így végre kellő mennyiségű oxigén jutott újra a tüdőmbe, másodszor mert ott állt előttem egy szál boxerben, meztelen felsőtesttel, ami nem volt ám akármilyen. Akaratlanul is végig néztem tökéletesen kidolgozott kockáin, majd szemeimet lesütve, elpirultam.

 - Mattia, öltözz már fel! - csattant fel Stephan hangja.

  A védő végig nézett magán, majd vigyorogva felém fordult.

 - Upsz, bocsi.Várj meg itt! Ne menj sehová! - utasított, majd visszaszaladt oda, ahonnan az előbb felbukkant.

 - Ennek meg mi baja? - állt meg Kaká is a kis csoportosulásunk mellett, miután De Sciglio majdnem fellökte.

 - Agyára ment a jólét - morogta a Fáraó és mindenki furán kezdett rá nézni, de főleg Kaká és Matri.

 - Szia Kiscica - hallottam meg Balotelli hangját, amitől még a hideg is kirázott.

 - Lexy! Lexynek hívják - mordult rá Stephan. Kérdőn néztem a csatárra, mi a fene ütött belé, hogy mindenkivel morog.

 - Ezer bocsánat. Ciao Lexy - villantott rám egy hatalmas mosolyt Mario.

 - Ciao - köszöntem vissza, bár semmi porcikám nem kívánt vele kommunikálni.

 - Itt is vagyok - nyomakodott elém Mattia. - Ez valami gyönyörűséges lett. Köszönöm - ölelt meg még egyszer és nekem csak most esett le, hogy minek örül ennyire.

 - Szívesen - mosolyogtam rá.

 - Mi is megtudhatnánk, hogy miről is van szó? - kíváncsiskodott Mexés.

 - Naná! - vigyorodott el De Sciglio. - Ezt kaptam Lexytől - emelte fel a kezét, aminek mutatóujján ott fityegett a gyöngykulcstartó.

 - De baró - adták kézről-kézre.

 - Nagyon szép - mosolyodott el Kaká.

 - Jó a kézügyességed Kiscica - küldött felém egy perverz vigyort Mario.

 - Én is kaptam - nyúlt a zsebébe Stephan, majd előhúzta a kulcscsomóját.

 - Ez így nem ér - biggyesztette le a száját Poli. - Mi miért nem kapunk?

  Óriási lelkiismeretfurdalást éreztem, ahogy néztem a többiek arcát. Kaká és Matri jelentőségteljes pillantást váltottak, amit nem tudtam hova tenni.

 - Ha lesz időm, mindenkinek készítek egyet - nyögtem ki, mire össznépi üdvrivalgás tört ki a folyosón. Kénytelen voltam befogni a fülem. Vigyorogva néztem a focistákra, akik tényleg úgy viselkedtek, mint az óvódások, de hangot nem mertem adni a gondolatomnak, mert féltem a megtorlástól.

19. fejezet

Stephan

   Néztem a kipirult arcát, csillogó szemét ahogy szurkol a csapatomért. Ricky mosolygott rajta, de közben kíváncsi tekintettel méregetett engem. Félidőben Lexy elment a mosdóba és éreztem, hogy Riccardo szemében most jött el az idő a kérdezésre.

 - Ki vele? - sóhajtottam fel. - Mit akarsz tudni?

 - Mióta vagy beleesve a csajba? - tért rögtön a tárgyra és nekem elkerekedtek a szemeim.

 - Mi van? - értetlenkedtem.

 - Stephan, a hülye is látja rajtad, hogy érzel valamit iránta.

 - Csúcs - masszíroztam meg a homlokom. - Tényleg ennyire látszik?

  Montolivo csak vigyorogva bólogatott.

 - Szikrázik köztetek a levegő, és szerintem neki is bejössz.

 - Nem hiszem - csóváltam meg a fejem. - Hallottad, azt mondta csak haverok vagyunk. Szerintem neki Mattia jön be, ahogy De Sciglionak is Lexy.

 - Baszd meg! Mattia is képben van? - kérdezte, mire rábólintottam. - Az gáz. Nagy hóhányó a kölyök és ha valamit akar, akkor azt meg is szerzi.

 - Hurrá! - dőltem hátra a székemen. - Ettől jobban kéne éreznem magam?

 - Nem, én csak vázoltam a helyzeted. Amúgy honnan ismeritek?

  Pár mondatban elmeséltem neki, hogyan csöppent az életünkbe a lány.

 - Mik nem történnek, míg nem vagyok itt? - csóválta nevetve a fejét. - Amúgy szerintem aranyos kiscsaj, csak nekem túl fiatal. Tényleg, mennyi idős?

 - Ne akard tudni - vigyorogtam. - Maradjunk annyiban, hogy még büntetnek érte.

 - Azt a kurva! - dülledtek ki a szemei. - Ti nem vagytok komplettek! - csattant fel, mire csitítani kezdtem.

 - Halkabban, nem kell mindenkinek tudni, hogy miről beszélünk.

 - Jó, bocs - vett vissza a hangerőből. - Csak meglepett, hogy ilyen szemtelenül fiatal. De azért szeretném tudni, hogy mennyire is?

 - Augusztusban lesz 17 - nyögtem ki a Mattiától szerzett információt.

 - Huh, az már nem is olyan rossz. Azt hittem, vészesebb a helyzet.

 - Ne nézzél már pedofilnak? - vetettem rá egy lenéző pillantást.

 - Jól van na! - nevette el magát.

  Ezt a pillanatot választotta a lány, hogy visszatérjen hozzánk. Kezében egy-egy poharat tartott és a kezünkbe nyomta azt.

 - Mi nem ihatunk cukros üdítőt - kezdtem magyarázkodásba.

 - Tudom - mosolyodott el. - Beszéltem a büfés nénivel, és ő mondta, hogy ezt az energia italt ihatjátok, mert Allegri ezt engedélyezi.

  Elképedve néztünk rá.

 - Most mi van? - pirult el. - Olvastam valahol, hogy minden csapatnál meg vannak az ilyen házi rigolyák - vonta meg a vállát.

 - Te egy angyal vagy, köszönöm - vigyorgott rá Ricky, mint a tejbetök. Felhúzott szemöldökkel néztem rá. Ilyenkor már nem kislány?

  Megkezdődött a második félidő és mi egyre nagyobb ámulattal hallgattuk Lexy monológjait, zsörtölődését.

 - Ezt most miért kellett? - csattant fel az egyik cserénél. - Azért, mert 1-0-ra vezetünk, még nem kéne lehozni a csatárt és helyette berakni egy védőt. Pont ilyenkor kéne még jobban támadni az ellenfelet, nem pedig védekező módba állni. Ez a legnagyobb hülyeség - puffogott.

 - Miért mondod ezt? - néztem rá. - Vezetünk és ezt szeretnénk megtartani a továbbiakban is. Ezért kell a védelmünket megerősíteni.

 - Fogadjunk, hogy nem láttál még egy Reál meccset sem - húzta el a száját. - 3-0-ás vezetésnél simán benyeltek két gólt, mert ők is azt hitték, majd védekezéssel kihúzzák a végéig.

  Nyeltem egy nagyot és mintha őt igazolnák, az ellenfél kiegyenlített.

 - Én megmondtam - nézett mérgesen a kispad felé, ahol Allegrit sejtette.

 - Most mit lépnél? - kérdezte tőle Riccardo.

 Végig nézett a pályán és pár perc gondolkodás után válaszolt.

 - Lehoznám Abatét, mert most nem sokat mutatott magából és felhoznám helyette Polit. Megerősíteném a középpályát - figyelte összehúzott szemmel a játékosokat.

 - Az miért lenne jó nekünk? - érdeklődtem, most már teljesen ráfigyelve, mert amiket eddig mondott tökéletes taktikának tűnt.

 - Poli jó labdaszerzésben és gyorsan tudná indítani Balotellit vagy Kakát. Mattiával összedolgozva nyerő párost alkotnak - fejtette ki a véleményét.

 - Beszarok - nézett rá elhűlten Montolivo. - Honnan a fenéből tudsz ilyeneket?

 - Rengeteg meccset nézünk anyával és az öcséimmel, ezért ragadt rám egy- két dolog.

 - Anyukáddal? - lepődött meg a középpályás. - Nem az apukák szokták nézni a focit?

 - Normális családokban lehet, de a miénk nem az - nevetett Lexy. - Az én anyukám fanatikus focirajongó, azon belül is Reálos.

 - Fogadjunk CR7 a kedvence?  - vigyorogtam rá, miközben az öccsére gondoltam, aki leklónozta a portugált.

 - Öhm...nem annyira. Cristianot is szereti, de a nagy szerelme Sergio Ramos.

 - És neked ki a kedvenc focistád? - kíváncsiskodott Montolivo.

 - Csapatonként nézzük, vagy a világon?

 - Először a világon - vágtam rá mert nagyon érdekelt a válasza.

 - Úh - nyögött fel. - Ez nehéz, mert két olyan focista van, aki szerintem a legjobb.

 - Ki az a kettő?

 - Cristiano és Neymar - mondta ki a nevüket.

 - Miért pont ők? - kérdezte Riccardo.

 - Csak nézd végig a pályafutásukat és amit letettek az asztalra. Mind a kettő világklasszis.

 - És ha választanod kéne közülük? - azt hittem, hogy megfogom a kérdésemmel.

 - Inkább Ronaldo. Ő már sokat bizonyított, míg Neymar csak most kezd magára találni. Pár év és ő is ott fog tartani ahol most Ronaldo.

  Megfontolt válasz volt, amivel nehéz lett volna vitatkozni.

 - Csapatszinten is vannak kedvenceid? - szentelte figyelmét teljesen a lánynak Ricky.

 - Attól függ. Nem minden csapatot ismerek és szeretek, de azért van egy pár.

 - Rajta, sorold fel őket!

 - Okké, akkor kezdjük a spanyol focival...

 - Mért azzal - vágta közbe, mire Montolivotól kaptam egy csúnya nézést.

 - A spanyol a legszebb, aztán a brazil, az olasz, az angol és a német. Nálam ez a sorrend.

  Már meg sem mertem szólalni, csak néztem a lányt, ahogy kipirult arccal hevesen magyaráz nekünk.

 - Na szóval, ha már a Realról volt szó és a "kedvenc" focistáról - nyomta meg a szót, ezzel is jelezve, hogy nem biztos, hogy az ő választása a legjobb is egyben - akkor Marcelo. Barcelonából egyértelmű, hogy Neymar, Real Siciedad - Griezmann, az Atlético Madrid csapatát úgy ahogy van utálom - jelentette ki , majd folytatta. - Unitedből - Van Persi, Arsenalból - Mesut Özil, Cityből - Jesus Navas, Chelsea - David Luiz, Liverpool - Suarez. A németeknél Bayern München - Neuer, Dortmund - Marco Reus, Schalke - Boateng.

  Az utolsó névnél elmosolyogtuk magunkat, mert Prince a csapattársunk volt sokáig és még most is hiányzik nekünk.

 - Az olaszok kimaradtak - szóltam közbe.

 - Most akartam mondani. Juventus - Buffon, AS Roma - Totti, Napoli - Callejon, ja és a francia csapatok közül van egy a PSG, abból pedig Ibra.

 - Állj, állj! - szólt rá Montolivo. - És mi lesz velünk? Mi lesz a Milannal? Minket kihagytál a felsorolásból - háborgott.

  Lexy elpirult és zavartan piszkálni kezdte a karkötőit. Vonzotta a szememet a sok gyöngy és újra végig olvastam a rajtuk található feliratokat. A saját nevemnél megakadtam és rájöttem, hogy miért van zavarban a lány. Széles mosoly terült szét az arcomon.

 - A Milannál El Shaarawy - húzta végig ujját a nevemen, ami úgy hatott rám, mintha engem simogatna.

  Montolivoval összenéztünk és a csapattársam egy mindent tudó vigyort küldött felém.

18. fejezet

Lexy

   El sem hiszem, hogy ma megnézhetek egy Milán meccset élőben. Mióta a csatár közölte, hogy vele fogok menni, nem lehet levakarni az arcomról a vigyort. Anya rendes volt, mert szó nélkül elengedett, csak annyit kért, hogy küldjek egy sms-t ha megérkeztem és egyet, ha elindultam haza. Ő ma sokáig dolgozik, míg apa szabadnapos, így vigyázni tud az öcséimre.

  Tanácstalanul álltam a szekrényem előtt. Mint minden találkára induló nőt, egy dolog foglalkoztatott engem is: mit vegyek fel? Idegesen kapkodtam a szemem a ruhák közt. Talán mezt kéne felvennem, de nekem csak Brazil, Juventus, Barca és United logósom van.

 - Dárius! - rontottam be öcsém szobájába, aki éppen a telefonján kockult, mert ezerrel nyomatta a FIFA 14-et.

 - Basszus Alexa! - nézett rám mérgesen. - Most miattad nem tudta Ramos berúgni a gólt.

 - Bocsi - mondtam, de kicsit sem érdekelt. - Figyu! Milyen mezeid vannak?

 - Minek az neked? - tudakolta kíváncsian.

 - Csak - válaszoltam velősen.

  Sóhajtott egy nagyot, majd a szekrényéhez lépett. Kinyitotta és szemem elé tárult a világ legnagyobb káosza.

 - Ha ezt anya meglátja, kiherél. Ugye tudod? - vigyorogtam rá. - Hogy tudsz itt bármit is megtalálni?

 - Tudod a zseni uralkodik a káoszon - válaszolt fellengzősen. Egyre nagyobb szája van a srácnak. - United, Real, Real, Liverpool, Intermilan, sima angol és egy olasz - sorolta végig a kínálatot.

 - Olaszból ki van meg? - csillantak fel a szemeim, de azonnal el is komorultam, mikor kiejtette a nevet.

 - Balotelli.

  Na nem, az biztos, hogy nem fogok az ő mezében parádézni.

 - Ó, akkor köszi, de nem kell - mondtam és visszamentem a szobámba. Leültem az ágyamra és tanácstalanul néztem magam elé. Most mi a fenét csináljak? Szemeimet végig futtattam a posztereimen. Volt köztük egy nagy Milan logó. Piros-fekete-fehér. Neri e Rossi. Hát ha nincs mezem, akkor legalább a klub színeibe öltözöm - döntöttem el magamban. Felvettem egy fekete leggingset és egy piros pólót, aminek az egyik oldalán három fehér csillag volt. Belebújtam a tornacsukámba és kis hezitálás után szemceruzával kihúztam a szememet. Nem szerettem sminkelni, de most valahogy úgy éreztem, hogy kell. Hajamat egy csattal összefogtam és a tükörbe nézve késznek nyilvánítottam magam. Az órámra sandítottam, majd kikerekedett szemekkel néztem rá újra.

 - Elkések - nyögtem ki. Befújtam magam a kedvenc parfümömmel és letrappoltam a konyhába, ahol apa ült a laptopjával.

 - Elmentem - szóltam oda, de felkapta a fejét.

 - Hova is mész kisasszony? - szólított meg, mire kénytelen voltam elmagyarázni neki, hogy hol töltöm a délutánom.

 - Aztán estére nehogy férjhez menj - vigyorgott rám idegesítően.

 - Apa! - csattantam fel. - Csak megnézek egy meccset.

 - Ja, én meg most jöttem a hat-húszassal - bólogatott jókedvűen. - Menj, de vigyázz magadra! Ha bármi gond van, hívjál! - komolyodott el.

 - Szeretlek - intettem neki az ajtóból és ahogy kiértem a házból, sietősre vettem a figurát.

  Belépve a San Siroba olyan érzés volt, mintha hazaérnék. Mosolyogva köszöntem az ismerős őröknek, akik szó nélkül beengedtek az öltözők területére.

 - Azt hittem, hogy már nem is jössz - mosolygott rám a Fáraó.

 - Gondolod kihagynám ezt a lehetőséget? - vigyorogtam rá én is.

 - Reméltem, hogy nem - nézett végig rajtam. - Azt hittem mezben jössz - húzta fel a szemöldökét.

 - Sajnos, az egész családban nem találtam egy normális mezt sem. Barcelonásban mégsem akartam jönni - sóhajtottam.

 - Most komoly? Itt vagy már két hónapja és még nem szereztél be magadnak egy árva mezt sem? - hitetlenkedett.

 - Más dolgom volt - néztem rá mérgesen. Ő ezt úgysem értheti. Anyáék sokat dolgoznak és talán most kezdünk el talpra állni anyagilag, mert a költözés rengeteg pénzünket felemésztette. Kisebb gondom is nagyobb volt annál, minthogy mezt vegyek.

 - Bocs, nem akartalak megbántani - vizslatta az arcom kedvesen és az én mérgem, ahogy jött, úgy el is szállt.

 - Bocsánat kérés elfogadva - mosolyogtam rá.

 - Helló, helló, helló - hallottam meg egy irritáló hangot a hátam mögül. Megforgattam a szemeimet, amin - Stephan jót derült, majd a hang tulajdonosa felé fordultam.

 - Szia Kiscica - vigyorgott rám a Milán fekete bőrű csatára és lekezelt a mellettem álló csapattársával.

 - Ciao - köszöntem neki, hogy ne legyek bunkó.

 - Hát ti? - vigyorgott ránk hófehér fogaival. - Hova készültök fiatalok?

 - Megnézzük a meccset - válaszolt helyettem Stephan, mert látta rajtam, hogy nem sok kedvem van kommunikálni a barátjával.

 - Együtt? - húzogatta vigyorogva a szemöldökét Balotelli.

 - Igen, együtt - néztem rá mérgesen. - Gondot okoz?

 - Hűha, nem is cica, hanem vadmacska! - hahotázott olyan hangosan, hogy a folyosón mindenki felénk fordult.

 - Mario, fejezd be! - jelent meg mögötte Mattia. - Ciao, Lexy - mosolygott rám és megpuszilt. A csatárnak mintha elvágták volna a hangját, érdeklődve fordult De Sciglio felé.

 - Ti ilyen jóban vagytok? - mutatott ránk.

 - Igen - bólogatott a hátvéd, mire rámosolyogtam. - Mit csinálsz itt? - fordult felém aztán.

 - Velem jön a meccsre - válaszolt Stephan, mielőtt megszólalhattam volna. Most komolyan, mi vagyok én? Kisgyerek, aki nem tud magától beszélni?

 - Stephan felajánlotta, hogy megnézhetem vele, mit alakítotok a pályán - pislogtam a fiúkra morcosan, akik viszont egymással néztek farkas szemet.

 - Hűha - nevetett fel Balotelli újra. - Kiscica, jól feladtad nekik a leckét.

  Értetlenül néztem a csatárra. Miről beszél? Meg is kérdeztem volna, de megint csak meghallottam a nevemet.

 - Ciao, Lexy - mosolygott rám a brazil, társai mellől, majd hozzám lépett és legnagyobb meglepetésemre, tőle is kaptam puszit.

 - Szia Kaká! Luca és Isabella jól vannak? - kérdeztem rá a gyerekekre.

 - Igen, hiányolnak - mondta és éreztem a hangján, hogy nem hazudik.

 - Valamelyik nap elhozhatnád őket és akkor vigyázhatnék rájuk - néztem várakozón rá.

 - Oké - vigyorgott -, ezt még megbeszéljük. De most már induljatok, mert mindjárt kezdődik a meccs és ha Allegri meglát itt, leszedi a fejeteket.

 - Igaz - fogta meg a kezem Stephan és húzni kezdett maga után. Arcomat elöntötte a forróság, ahogy összekulcsolt kezeinkre néztem.

 - Sziasztok - köszöntem el futtában a meglepődöttségtől szóhoz sem jutó focistáktól. Átvergődtünk a tömegen, de a Fáraó egy percre sem engedett el.

 - Megjöttünk - állt meg pár perc múlva és én is megtorpantam. A Vip páholynál álltunk. Szemeim elkerekedtek a csodálkozástól. Azt hittem, hogy valahova a lelátóra szerzett nekem jegyet és nem is gondoltam volna, hogy a legjobb helyről nézhetem végig a meccset. Beléptünk, ahol már voltak egy páran.

 - Ciao, Fáraó - hallottam mindenhonnan. Stephan mindenkivel lekezelt és váltott néhány szót, de a kezemet nem engedte el, szorosan fogta.

 - Szia, Riccardo - állt meg a sérülés miatt nem játszó Montolivo előtt.

 - Helló, Stephan - kelt fel a középpályás és olasz szokáshoz híven megölelgették egymást. Végre az én kezem is kiszabadult a fogságából. Elgémberedett ujjaimat mozgattam, hogy beindítsam bennük a vérkeringést, mikor Montolivo kérdésére lettem figyelmes.

 - Ő a barátnőd? - nézett rám, majd a csapattársára. Meg sem várva a választ, nyújtotta a kezét és bemutatkozott. - Riccardo Montolivo.

 - Alexa Silver - fogadtam el és rámosolyogtam -, de csak Lexy.

 - Gratulálok - csapta hátba a barátját. - Gyönyörű lány, nem csodálom, hogy lecsaptál rá.

 - Mi nem... - kezdtem szabadkozni zavartan.

 - Lexy nem a barátnőm - mondta és valamiért nekem nagyon rosszul esett ez a kijelentése. Végül is mit vártam? Ő Stephan El Shaarawy a Milan híres csatára. Én meg? Egy takarítónőnek és egy biztonsági őrnek a lánya. Teljesen más súlycsoportban vagyunk. Mégis mit képzeltem?

 - Ó, bocs - nézett ránk bűnbánóan -, csak annyira illetek egymáshoz, ráadásul fogtad a kezét - magyarázkodott.

 - Semmi gond - vettem erőt magamon és rámosolyogtam. - Csak haverok vagyunk - ejtettem ki a szavakat. Stephanra néztem, akinek az arca komor volt. Gondolom nem tetszett neki, hogy egy ilyen lányt a barátnőjének néztek.

 - Kezdődik - mutatott a pályára az egyik bent lévő férfi és aztán mi is meghallottuk a kezdő sípszót. Leültünk és kezdetét vette a meccs, ami elterelte egy időre a figyelmem a mellettem ülő srácról.

17. fejezet

Stephan

   Ma az Udineset fogadjuk a San Siroban. Sajnos a sérülésem miatt, én csak a lelátóról figyelhetem a srácokat. Ilyenkor már korán reggel felbolydul a stadion, mint valami méhkas. Mindenki a vendégeket várja, ügyelve rá, hogy tökéletes legyen a fogadtatás. Én magánszorgalomból hamarabb bejöttem, mint a többiek, akiket a csapatbusz hoz. Elindultam az öltözők felé, mikor az egyikben egy ismerős alak tűnt el a szemem elől. Mosolyogva léptem utána.

 - Ciao, Lexy! - köszöntem rá a lányra, ő pedig ijedten fordult meg a tengelye körül. Kezéből majdnem kiejtette az ellenfél mezeit.

 - A frászt hoztad rám Stephan - nézett rám mérgesen, de a szemei mosolyogtak.

 - Mit csinálsz itt? - érdeklődtem.

 - Anyának millió dolga lett hirtelen, mert a másik takarító lebetegedett, így egyedül kell csinálnia mindent. Úgy gondoltam amiben tudok, besegítek neki - magyarázta, miközben a mezeket pakolgatta, szépen összehajtva a szekrények elé. - De neked nem szabadna itt lenned - nézett rám hirtelen.

 - Miért is?

 - Először, mert sérült vagy és pihenned kéne, másodszor, mert ez az Udinese öltözője és nem lenne jó, ha meglátnának itt.

 - Ne aggódj már annyit - mosolyogtam rá, mert aranyos volt, ahogy idegeskedett miattam. - Attól, mert sérült vagyok, még megnézem a többieket és az, hogy itt vagyok, senkinek sem fog feltűnni.

  Figyeltem, ahogy ügyesen és gyorsan rendbe teszi az öltözőt.

 - A mienket is te csinálod? - kérdeztem.

 - Igen - bólogatott, majd mikor kész lett, még utoljára körül nézett.

  Elégedett mosoly kúszott az arcára, megfordult és kiment a helységből. Követtem. Ha már összefutottam vele, meg akartam ragadni az alkalmat, hogy minél többet együtt lehessünk. Egy takarítókocsihoz ment, aminek a polcain ott sorakoztak a csapatom mezei és cipői. Lexy felmarkolta a ruhákat és elindult vele az öltözőnkbe. Úgy követtem, mint az árnyék, amin ő csak mosolygott. A küszöböt átlépve kicsit megtorpant és körülnézett. A szája szélén apró mosoly játszott.

 - Sose hittem volna, hogy egyszer itt állhatok majd - nézett szét, majd fogta a mezeket és tanácstalanul rám emelte a tekintetét. - Ha már itt vagy, segíthetnél - mosolygott rám pimaszul. - Ki hol öltözik?

  Felnevettem. Simán befogott dolgozni engem. Elmutogattam neki, hogy kinek melyik a szekrénye. A sajátomnál kicsit megtorpantam és egy sóhaj hagyta el a szám. Hiányzott a foci.

 - Nyugi - érintette meg a lány a karom, amibe beleborzongtam -, nemsokára újra játszhatsz - nézett rám kedvesen, majd Mattia szekrényéhez lépve, valamit odacsúsztatott a mez alá. Szívemet irigység szorongatta. Mit kap ő, amit a többiek, köztük én, nem? És különben is miért? Mielőtt meggondolhattam volna, már ki is csúszott a kérdés a számon.

 - Mi az?

  Felkapta a fejét, mire rózsaszín fürtjei repkedni kezdtek az arca körül. Hamiskás mosolyt küldött felém, majd előhúzott egy gyöngyből készült Milán címert. Kezembe vettem és végig simítottam a szépen kidolgozott kulcstartón.

 - Ezt te csináltad? - eszméltem fel.

 - Igen. Általában anya megtervezi az új mintákat és én megfűzöm. Addig csinálgatjuk, míg tökéletes nem lesz - pirult el egy kicsit.

 - Nagyon szép - néztem továbbra is a kezemben tartott címerre. - Mattia szerencsés, hogy kap egy ilyet - adtam vissza neki.

 - Igazság szerint, nem csak neki csináltam - nyúlt a zsebébe és kivett még egyet a gyöngy csodából. - Ez a tied, csak nem tudtam, hogy mikor tudom oda adni. Nem hittem volna, hogy a meccs előtt találkozunk - jött zavarba.

  Elvettem tőle a kulcstartót és úgy láttam ez még szebb, mint a másik, pedig teljesen egyformák voltak. Gyorsan a zsebembe nyúltam és kivettem a kocsikulcsom.

 - Feltennéd rá? - kérdeztem meg a lánytól, aki egy édes mosoly kíséretében kivette a kezemből a kulcsot és pár másodperc alatt már ott fityegett rajta az ajándékom.

 - Köszönöm - néztem rá és egy puszit nyomtam az arcára, mely pipacs vörössé vált az érintésem nyomán.

 - Nincs mit - motyogta. - Én köszönöm, hogy játszottatok az öcséimmel. Azóta sem tudnak másról beszélni - indult kifelé az öltözőből.

 - Megnézed a meccset? - szóltam utána, mert nem akartam még elválni tőle.

 - Sajnos nem, mert nincs jegyem - rázta meg a fejét.

 - De hát a szüleid itt dolgoznak! - néztem rá értetlenül.

 - Az nem jelent semmit - sóhajtott és nekem támadt egy ötletem. A telómat a kezembe vettem és máris tárcsáztam az illetékest ez ügyben.

 - Ciao, Pietro! Stephan vagyok. Csak szólni szeretnék, hogy a mai meccsre kísérővel jövök. Oké. Grazie - nyomtam ki a készüléket, majd Lexyre néztem.

 - Ha nem gond, akkor velem jössz - vigyorodtam el, mikor megláttam az elkerekedett szemeit és a hitetlenkedést az arcán, amit pillanatok alatt felváltott az öröm.

 - Komolyan? - kérdezte.

 - Aha - bólintottam. - Már ha tényleg nem okoz problémát, hogy velem kell ülnöd.

 - Majdcsak kibírom valahogy - sóhajtott színpadiasan, de a szemei ragyogtak a boldogságtól. - Köszönöm - komolyodott el.

 - Most én mondom, hogy nincs mit - vontam meg a vállam. - Nehogy már egy ekkora focirajongó lemaradjon egy meccsről - nevettem rá.

 - Még van egy kis dolgom - fogta meg a kocsit, ami most üresen állt. - Befejezem, aztán haza ugrok átöltözni. Hol találkozzunk?

 - Szerintem a legegyszerűbb, ha az öltözőnk előtt. Ott biztos nem keveredünk el - mondtam.

 - Oké - nézett rám -, már csak az a kérdés, mikor?

 - A meccs előtt fél órával?

 - Rendben - bólintott, majd egy puszit nyomott az arcomra, amitől én jöttem totál zavarba. - Akkor majd találkozunk - nevetett rám és elindult. Most az én fejem volt olyan vörös, mint a paradicsom.