63. fejezet

Stephan

   Egész délután rossz érzésem volt. Úgy éreztem, valami nem stimmel. Mikor felhívtam Lexyt olyan fura volt a hangja mintha ideges lenne, de ez teljesen ki is ment a fejemből miután közölte, hogy begörcsölt a vádlija.

 - Jól vagy? Ugye haza tudsz jönni? - kérdeztem ijedten, de megnyugtatott, hogy nem kell érte mennem majd elbúcsúztunk.

 - Na mi újság? Nem lopták még el a barátnődet? - mosolygott rám anya és egy nagy tál gyümölcssalátát tolt elém.

 - Nem, de annyira furcsa volt a hangja - meredtem magam elé.

 - Kisfiam, ne kezd megint a féltékenykedést. Jusson eszedbe, hogy a múltkor is majdnem elvesztetted a hülyeséged miatt. Nem szeretem, ha ilyen vagy - dorgált meg.

 - Tudom, de akkor is érzek valamit - motyogtam az orrom alá majd elkezdtem belapátolni a finomságot.

  A délután további részében beszélgettünk és el is felejtkeztem a dologról. Vidáman, feltöltődve mentem haza.

  A tévé előtt ültem mikor megcsörrent a mobilom és Lexy képe villant fel a kijelzőn. Mosolyogva vettem fel.

 - Szia Kicsim! Csak nem hiányzom?

 - Szia Stephan! Mit csinálsz most? - hadarta idegesen, amitől gombóc nőt a gyomromba.

 - Semmit, nézem a tévét.

 - Az jó! Figyelj, nem tudnál ide jönni? Beszélnünk kell!

 - Lex, megijesztesz - fogtam erősebben a fülemhez a telefont. - Mond el mi a baj.

 - Nem, nem telefon téma.

  Ettől a kijelentésétől már kezdtem pánikolni és az egész napos rossz érzet kezdett értelmet nyerni.

 - Felöltözöm és ott vagyok - válaszoltam, de közben már a cipőmet vettem.

 - Oké, akkor negyed óra múlva - sóhajtotta.

 - Lexy, szeretlek - csúszott ki a számon.

 - Én is téged. Ciao. - nyomta ki a hívást.

  Idegesen ültem be a kocsimba és egész úton azon kattogott az agyam, hogy vajon mi történhetett. Amint leállítottam az autót a ház előtt, kipattantam és sietős léptekkel mentem a bejárathoz, de még azelőtt kinyílt az ajtó, hogy kopoghattam volna.

 - Szia - nézett rám szorongva a barátnőm.

 - Szia - öleltem magamhoz, hogy lecsillapítsam a szívem heves dobogását. - Mi a baj?

 - Miből jöttél rá, hogy baj van?

 - Lexy, nem szoktál te csak úgy ide hívni és ráadásul már messziről létszik rajtad, hogy majd szétvet az ideg - néztem végig a lányon akin egy rózsaszín, puha, bolyhos köntös volt és bele sem mertem gondolni, hogy mi lehet alatta.

 - Igazad van - tördelte továbbra is a kezeit, hogy ezt megakadályozzam, lefogtam azokat.

 - Jézusom, Kicsim ezek jéghidegek - csóváltam meg a fejemet és a markomba fogtam az összekulcsolt ujjait.

 - Beülhetnénk a kocsidba? - Kérdőn néztem rá és ő azonnal megértette, hogy miért. - Lorenzo itt alszik mert otthon gázos a helyzete.

 - Gyere - ragadtam meg a kezeit és az autóm hátsó ajtajához húztam. Beült, én pedig becsusszantam mellé és magamhoz öleltem, hogy átmelegítsem. Egy darabig szótlanul ültünk egymás mellett. Én felé fordulva az arcát tanulmányoztam, míg ő bámult maga elé, mint aki nem tudja, hogyan fogjon bele a mondanivalójába.

 - Miért... Mondanom kell... - szólaltunk meg egyszerre. Egymásra néztünk és halványan elmosolyodtunk, de láttam, hogy Lexy szemei szomorúak és ijedtek.

 - Kezd te - simítottam végig a karján majd összefűztem az ujjainkat - úgyis te hívtál ide.

 - Oké - sóhajtott mélyet, majd belekezdett. - Ugye odáig tudod, hogy elmentem De Sciglioval futni? - bólintottam, de közben a szívembe beleszúrt valami. - Szóval...begörcsölt a vádlim és mikor Mattia megmasszírozta utána...meg...megcsókolt - nyögte ki kínkeservesen. Szemeimet lehunytam, hogy elrejtsem előle, mekkora fájdalmat okozott a szavaival. Gondolatban többféle kínzásmódot és halálnemet próbáltam ki a csapattársamon. Tudtam, hogy tetszik neki a barátnőm, de nem gondoltam volna, hogy ennyire gátlástalanul ráhajt.

 - Kérlek mondj valamit - szipogott mellettem Lexy és elhúzódott tőlem. Kezét megpróbálta elvenni az enyém fogságából, de nem hagytam.

 - Miért mondtad el? - kérdeztem rekedten és kinyitottam  a szemeimet.

 - Mert szerintem egy kapcsolat az őszinteségre és a bizalomra kell, hogy épüljön. Én most játszottam el a bizalmadat, de legalább a lelkiismeretem tiszta lesz - húzta el a száját miközben a könnyei már patakokban csordogáltak az arcán. Az ajtónyitóhoz nyúlt, de kérdésemmel megállítottam.

 - Szereted?

  Döbbent arcát látva már tudtam a választ, de hallanom kellett a szájából is.

 - Hogy mi?

 - Azt kérdeztem, hogy szereted-e Mattiát?

 - Nem, én téged...

  Mondata második felét belefojtottam egy csókkal, ami mohó és vad volt. Birtoklón túrtam rasztái közé, hogy azoknál fogva döntsem oldalra a fejét és így könnyen elérhettem a nyakán lévő puha bőrt. Csókoltam, haraptam miközben azt hallgattam milyen hangokat tudok kicsalni belőle. A tudat, hogy Mattia is megízlelhette az ajkát, még hevesebbé tett.

 - Stephan - kérlelt elfúló hangon, de addig nem engedtem el míg egy szép nagy, lila folt nem éktelenkedett a nyakán. Ekkor újra visszatértem ajkaihoz, de most már finomabban vettem birtokba őket.

 - Szeretlek - leheltem a szájába mikor néhány pillanatra elszakadtam tőle, hogy levegőt vegyek.Szemeibe néztem, amik boldogan, de értetlenül csillogtak az utcai lámpák fényénél.

 - Én is - sóhajtott fel és hozzám bújt, mint egy kiscica. - Annyira féltem - suttogta.

 - Mitől?

 - Hogy elveszítelek - vallotta be majd újra rám nézett. - Sajnálom, nem akartam fájdalmat okozni - emelte arcomhoz puha ujjait amikkel körberajzolta a szemem és a szemöldököm vonalát, majd az ajkaimat. A testem bizseregni kezdett az érintésétől.

 - Lex, ne csináld - fogtam le a kezeit. Kérdő tekintetét látva elmosolyodtam. - A határaimat feszegeted és ha most nem hagyod abba nem biztos, hogy be tudom tartani az ígéretemet - csókoltam a tenyerébe.

  Arca másodpercek alatt vált pipacsvörössé.

 - Nagyon haragszol? - kérdezte félve.

 - Igen, de nem rád - húztam az ölembe, mint kisgyereket az apja. Egyik kezemmel a hátát simogattam, míg a másikkal az ujjaival játszottam. Fejét a vállamra hajtotta és a nyakamhoz bújt. Nem tudom, meddig lehettünk így, de nagyon megnyugtató volt.

 - Miért? - törte meg a köztünk lévő csendet. - Miért bocsátottál meg ilyen könnyen? Azok után, amit Luciáról meséltél, azt hittem, hogy...

 - Csssh - pusziltam szájon. - Te nem ő vagy. Neked minden porcikádból süt a megbánás, és emlékszel, alig néhány napja fogadtam meg, hogy megpróbálok normálisan viselkedni - csókoltam meg újra, hogy csírájában elfojtsam a további önmarcangolását, persze sikertelenül.

 - De...- kezdte újra mikor levegőhöz jutott.

 - Lexy, nincs de. Te is megbocsátottál nekem amikor egy idióta voltam és most én is megbocsátok neked. Kvittek vagyunk és tiszta lappal indulunk. Így megfelel? - magyaráztam neki.

 - De én nem azért bo...

  Muszáj volt megint elhallgattatnom egy újabb csókkal, de most nem engedtem el olyan könnyen, mint eddig. Magam alá fordítottam az ülésen és falni kezdtem forró ajkait. Kezeim kioldották a köntöse övét és az egyikükkel felfedező útra keltem a pizsamája alá. Elégedetten mordultam fel mikor megéreztem a puha bőrét a tenyerem alatt. Annyira kívántam, hogy majdnem elvesztettem a fejemet, de még időben észbe kaptam.

 - Úristen Kicsilány, teljesen megőrjítesz - döntöttem a homlokomat az övének és kapkodva szedtem a levegőt. Fátyolos tekintetét látva jóleső érzés öntött el, hogy ezt én váltom ki belőle. Az agyam legrejtettebb zugában viszont egy hang gúnyosan felnevetett és hülye kérdésekkel bombázott. Vajon Mattiára is így nézett utána? Vele meddig jutott el? Mikor megcsókolom eszébe jut De Sciglió?

 - Baj van? - térített vissza a valóságba a kérdésével Lexy.

 - Nem, nincs - fúrtam tekintetemet az övébe, ahonnan kiakartam olvasni a válaszokat az előző kérdésekre.

 - Látom, hogy bánt valami - simított végig az arcomon amin már sercegni kezdett a borosta az érintése alatt. - Kérlek, mond el - pislogott fel rám.

 - Jó, de ígérd meg, hogy nem haragszol meg érte.

 - Megígérem - mosolyodott el halványan. - Mattiáról lesz szó, igaz?

  Bólintottam.

 - Visszacsókoltál?

 - Igen - suttogta szomorúan és elfordította a fejét.

 - Miért?

 - Nem tudom - vonta meg a vállát. - Talán mert annyira váratlanul ért.

 - Tovább is... - nyeltem nagyot. - Szóval tovább is jutottatok?

 - Mi? Dehogyis! Mit képzelsz? - tette a kezeit a mellkasomra és mérges arccal megpróbált eltolni, sikertelenül. Láttam a szemein, hogy igazat mond és azt is, hogy valami történt még, de most nem akartam tovább feszegetni a témát.

 - Ne haragudj, de tudnom kellett...

 - Most már tudod! Egyetlen csók volt csak és azt is azonnal megbántam - csúszott ki a száján. Elvigyorodtam. Ha így beszél róla, akkor nem lehetett valami nagy szám.

 - Most mi olyan mulatságos?

 - Semmi és minden - vontam meg a vállamat. - Amúgy meg boldog vagyok, mert már elég régóta itt fekszel alattam és még nem akartál szabadulni.- Felnevettem ahogy megláttam, hogy ismét elpirul. - Szeretlek - nyomtam puszit az ajkaira majd ülőhelyzetbe tornáztam magam és megvártam, míg ő is ezt teszi.

 - Detto - nevette el magát zavartan.

 - Az mit jelent? - pislogtam értetlenül.

 - Nem láttad a Ghostot, Patrick Swayzeval és Demmi Moore-ral?

  Megráztam a fejemet és kíváncsian néztem rá.

 - Ősrégi film, még a szüleim egyik kedvence volt. Majd egyszer, ha ráérsz együtt megnézzük. Addig meg csak furdaljon a kíváncsiság - bökött oldalba.

 - Olyan vagy - húztam el a számat, de belül már azon gondolkodtam, hogy mikor lesz időm, hogy együtt mozizhassunk.

 - Milyen?

 - Édes - adtam puszit a szájára - aranyos - még egy puszi - kedves, szexi és nem utolsó sorban gyönyörű - csókoltam meg és jót nevettem a zavarán.

 - Az okosat kihagytad - somolygott rám.

 - Persze, mert az egyértelmű.

 - Mégis miért? - értetlenkedett.

 - Mert megfogtál magadnak - kacsintottam rá.

 - Egomanó - nevetett fel jóízűen, majd nagyot sóhajtott. - Mennem kell - mondta és kezével egy szívecskét rajzolt a bepárásodott ablaküvegre. - Örülök, hogy sikerült megbeszélnünk.

 - Én is - mosolyogtam rá és beleírtam a rajzába egy A és egy S betűt. Lexy mellett úgy éreztem, mintha újra élném a tinédzser koromat. - Holnap találkozunk?

 - Rajtad múlik. Te vagy a fontos ember - mosolygott rám úgy, hogy a szívem hatalmasat dobbant a mellkasomban.

 - Akkor igen. Edzés után érted jövök és elviszlek valahova - nyitottam ki az autó ajtaját. Kiszálltam és kisegítettem Lexyt is. Zavartan húzta össze magán a köntöse övét és megcsomózta.

 - Nem akarom tudni, hogy mit gondolnának rólam az emberek most, ha látnának. Olyan, mintha egy kiadós numera után kászálódtunk volna ki az autódból - pirult el, de ő is vigyorgott.

 - Majd egyszer azt is kipróbáljuk - néztem rá kajánul, mire oldalba vágott. - Amúgy meg imádom a Spongyabobos boxered - súgtam a fülébe gonoszul. Megforgatta a szemeit majd puszit nyomott a számra.

 - Azt hiszem, hogy most jobb ha elmegyek aludni. Jó éjt Stephan! - búcsúzott el.

 - Neked is Kicsim - kísértem el a bejáratig.

 - Szeretlek - fordult vissza mosolyogva a küszöbről.

 - Detto - válaszoltam a szóval, amiről fogalmam sem volt, hogy mit jelenthet.

   Lexy széles mosolyra húzta az ajkait majd becsukta maga után az ajtót. Visszasétáltam az autómhoz és beültem. Az egész kocsi a lány illatával volt tele. Jókedvűen vezettem hazáig, ahol ágyba bújtam és boldog mosollyal az arcomon aludtam el, kirekesztve a gondolataimból Mattiát és az árulását.

62. fejezet

Lorenzo

   - És ez akkora bűn? - kuncogtam fel mikor végre megtudtam kiborulásának okát. Könnyei már elapadtak és most mérgesen meredt rám.

 - Nem érted? - csattant fel. - Megcsaltam Stephant!

 - Miért, le is feküdtetek? - pislogtam döbbenten, de mikor megláttam az arckifejezését, védekezőn felemeltem a kezeimet. - Bocs, de megcsalásról beszéltél és azt hittem, több is történt.

 - Te nem vagy komplett - rázta meg dühösen a fejét, amitől a rasztái ide-oda röpködtek. - Hogy feküdtem volna le vele? Nem vagyok ribanc! - ugrott fel mellőlem.

 - Nyugi - követtem az ablakhoz. - Senki nem mondott ilyet, csak úgy adtad elő azt a nyamvadt csókot, mintha legalább öt menetet lezavartatok volna - fordítottam magam felé és áthatóan fürkészni kezdtem az arcát.

 - Nem is volt nyamvadt - suttogta lesütött szemekkel.

  Egy ideig megkövülten néztem, majd derengeni kezdett valami.

 - Lex...te? Neked tetszett? - tettem fel félve a kérdést, várva egy újabb dührohamra, de az elmaradt. Helyette visszaült az ágyra és az arcát a kezei közé temette. - Lexy? - próbáltam felhívni magamra a figyelmét.

 - Hm? - morogta a fedezéke mögül.

 - Azt kérdeztem, hogy jó volt-e a csók?

  Hatalmas sóhajtás után rám nézett és mielőtt megszólalt volna már tudtam a választ.

 - Az a legrosszabb, hogy élveztem. Érted? - nézett rám kétségbeesetten. - Nekem barátom van mégis jól éreztem magam Mattiával - gördültek le újabb könnycseppek az arcán.

 - Jaj, miele - vontam az ölelésembe -, mert barátod van attól még léteznek más férfiak is - mosolyodtam el.

 - De én...

 - Tudom, hogy most össze vagy zavarodva. Ez természetes, hiszen eddig nem voltak pasik az életedben most pedig egyszerre kettő is csapja a szelet. Na nem mintha sajnálni kéne érte - vigyorodtam el. Lexy hátra dőlt az ágyon és a plafont kezdte fixírozni.

 - Miért történik ez velem? - szólalt meg nyűgösen. - Azt hittem azért jó Stephannal, mert ő a barátom, de Mattia nem és mégis ugyanolyan érzéseket váltott ki belőlem - kezdett értelmetlen magyarázatba, de a lényeget sikerült leszűrnöm.

 - Nyugi - dőltem mellé és végig simítottam az arcán. - Azért még nem dőlt össze a világ, mert valakinek több srác is tetszett egyszerre.

  Csüggedten fújta ki a levegőt. Szótlanul meredt maga elé, ami bevallom elég ijesztő volt az ő szószátyárságát ismerve, de hagytam, hagy gondolkozzon. Kell neki egy kis idő míg megemészti magában a történteket. Ismertem már őt annyira, hogy tudjam, magát okolja a történtekért és most hiába mondanék bármit is, nem fogadná el. Figyeltem, ahogy felállt az ágyról majd a pizsamájáért nyúlt.

 - Elmegyek zuhanyozni - nyögte ki, de látszott rajta, hogy gondolatban máshol jár.

  Alig dőltem vissza az ágyra mikor megszólalt a telefonja. A kijelzőre nézve elkomorodtam, majd a kezembe véve a készüléket néhány csörgés után felvettem.

 - Lexy - sóhajtott fel a hívó - már azt hittem fel sem veszed. Én annyira sajnálom ami történt - kezdett hadarni és én idejét láttam, hogy közbe szóljak.

 - Mattia, Lorenzo vagyok.

 - Ó... - hallgatott el a focista.

 - Tudok mindent - tisztáztam rögtön az elején.

 - Nem akar velem beszélni ugye? - szólt elkeseredetten a hangja.

 - Nincs itt, zuhanyzik.

 - Egy idióta vagyok Lolo - sóhajtott bele a telefonba.

 - Ezzel egyet kell értenem - bólintottam, bár ő ezt nem láthatta.

 - Én csak...én csak nem tudtam neki ellenállni, annyira édes volt ahogy ott ült - kezdett bele, de gyorsan leállítottam.

 - Ne folytasd! Ezt most nagyon elcseszted - közöltem vele a tényeket. - Ha nem rohanod le, és szépen vársz a fenekeden még bármi lehetett volna köztetek, de barátság biztosan.

 - Istenem - nyögött fel. - Most mit csináljak? - kérdezte olyan elkeseredett hangon, hogy megsajnáltam.

 - Nézd Mattia, ha nem rólad lenne szó, most elküldenélek a búsba, de lásd kivel van dolgod. Amit most tehetsz az az, hogy most békén hagyod egy ideig. Húzódj a háttérbe és várj!

 - De...

 - Nincs de! - pirítottam rá és legszívesebben megrángattam volna. - Vagy türelmes leszel és akkor még lehet egy második esélyed, vagy örökre elveszted Lexyt. Te döntesz, melyiket választod!

 - Őt - suttogta megtörten.

 - Akkor fújj visszavonulót és ne zargasd - tanácsoltam.

 - Rendben - mondta lemondóan. - Köszi Lorenzo - sóhajtotta.

 - Jobban örültem volna, ha a nyelved a szádban marad és nem kell ilyen tanácsokat adnom - morogtam.

 - Szerinted elmondja Stephannak? - kérdezte félve.

  Egy pillanatra elgondolkodtam, de aztán eszembe jutott a lány elgyötört arca és azonnal tudtam a választ.

 - Igen. Mindenképp elmondja neki.

 - A francba - hallottam a szitkozódást a vonal túlsó végéről. - Még ez is. Nem tudnál vele beszélni?

 - Figyelj Mattia! Nem fog miattad hazudni a barátjának erre mérget vehetsz.

 - Tudom és pont ez tetszik benne, hogy ő nem olyan, mint a többi lány.

 - Így igaz és ha ezt tudod, akkor azt is megérted, miért fogja elmondani a Fáraónak a történteket.

 - Igen - sóhajtott megint. - Mindegy, így legalább fel tudok készülni a holnapi találkozásra.

 - Most leteszem, mert Lexy hamarosan visszaér és nem hiszem, hogy örülne neki, hogy veled bájcsevegek.

 - Oké. Még egyszer köszi Lorenzo.

 - Nincs mit - nyomtam ki a készüléket és ahogy letettem, Lexy jelent meg az ajtóban.

 - Mehetsz - nézett rám szomorú szemekkel - és nem kell sietned - tette hozzá halkan. Kérdőn pislogtam rá. - Felhívom Stephant és szólok neki, hogy beszélnünk kell - sütötte le a szemeit.

 - Lex...

 - Ne is akarj róla lebeszélni! - csattant fel pedig nem is tudhatta mit akarok. - Nem bírnék többet a szemébe nézni, ha eltitkolnám.

 - Megértelek - öleltem át. - Csak azt akartam mondani, hogy én itt leszek, hogy támogassalak bármi is lesz.

 - Szerinted szakít velem? - kapta rám ijedten a tekintetét. Szemeit elfutották a könnyek amitől nekem összefacsarodott a szívem.

 - Nem tudom - vallottam be. - Szerintem nem, de az ő féltékeny természetét ismerve semmi sem lehetetlen - közöltem vele az igazat, mert nem akartam, hogy váratlanul érje, ha így történik.

 - Elbasztam, igaz? - nézett rám keserű mosollyal az arcán.

 - Nem, nem te voltál, hanem az az idióta Mattia és ha Stephan ezt nem érti meg, akkor egy címeres ökör - pusziltam meg, majd egy óriási sóhajjal elléptem tőle. - Most megyek és lezuhanyzok, te meg hívd fel a Fáraót - fogtam meg a kilincset, de még visszafordultam, hogy lássam a reakcióját.

 - Oké - bólintott és kezébe vette a telefont. Egy ideig nézegette, keresgélt a nevek között majd egy apró nyögés után rányomott a hívás gombra. Szemeit lehunyva várta, hogy a másik fél felvegye, mikor ez megtörtént, rögtön a tárgyra tért.

 - Szia Stephan! Mit csinálsz most? ... Az jó! Figyelj nem tudnál ide jönni? Beszélnünk kell! ... Nem, nem telefon téma. Oké, akkor negyedóra múlva. ... Én is téged. Ciao! - nyomta ki a hívást majd kinyitotta a szemeit és kétségbeesetten rám nézett. - Mindjárt jön.

  Biztató mosolyra húztam a számat.

 - Maradjak?

 - Nem, köszi. Ezt egyedül kell végig csinálnom.

 - Rendben - bólintottam és kiléptem a folyosóra.

 - Lolo - szólt utánam sírós, kislányos hangon.

 - Igen?

 - Ugye itt leszel mikor visszajövök?

  Ahogy ránéztem láttam, hogy mennyire ideges. Arca falfehér volt és a kezeit folyamatosan tördelte.

 - Sehova nem megyek. Mondtam már, én mindig melletted leszek.

 - Köszi - eresztett meg egy halvány mosolyt majd felvett a pizsamájára egy köntöst és az ablakhoz lépett. Becsuktam magam után az ajtót és kifújtam az eddig bent tartott levegőt. Nagyon reméltem, hogy az idióta de Sciglio miatt nem lesz boldogtalan a barátom.

61.fejezet

Lexy

  A kezdeti gyászos hangulat után a bevásárlás végre jókedvűre sikeredett. Szatyrokkal megpakolva, nevetve léptük át a házunk ajtaját. A konyhába érve kipakoltam  a táskákból majd mindent a helyére tettem.

 - Ez hova megy? - kérdezte nevetve Lolo miközben az ujjai közt egy tamponos dobozt lóbált.

 - Add ide - kaptam ki a kezéből zavartan. - Miért van az, hogy ti férfiak megláttok egy ilyet és azonnal vigyorogni kezdtek? - tűntem el a fürdőszobában.

 - Passz - vonta meg a vállát mikor utánam jött. - Talán, mert ez nekünk legalább annyira ciki, mint nektek?

 - Lehet - húztam el a számat majd inkább eltereltem a beszélgetést. - Mit fogsz most csinálni, hogy hazajött a bátyád? - nem azért kérdeztem, hogy elszomorítsam, de sikerült.

 - Fogalmam sincs - mondta letörten - egyenlőre nem akarok hazamenni.

 - Akkor maradj itt - ajánlottam fel azonnal.

 - Köszi, de nem akarok útban lenni.

 - Lolo, mikor voltál útban? - húztam fel a szemöldököm.

 - Biztos nem zavarnék? - pislogott rám boci szemekkel. Hozzábújtam és jól megölelgettem.

 - Te sose zavarsz - nyomtam puszit az arcára. Lehajtotta a fejét és befúrta magát a nyakamhoz.

 - Nem is tudom, mi lenne velem nélküled? - motyogta.

 - Megölne az unalom? - vigyorogtam rá úgy, hogy végre ő is elmosolyodott.

 - Az biztos. Sose láttam még ilyen csajt, akinek ennyire kusza lett volna a szerelmi élete.

 - Nem is kusza - léptem el tőle sértődötten.

 - Gondolod? Nézzük csak. Ott van Stephan, akivel jársz, Mattia aki fülig beléd van esve na meg a kis brazilod, akit szintén az ujjad köré csavartál.

 - Nem is az enyém - morogtam, mint egy bolhás kutya.

 - De szeretnéd.

 - Mi? Dehogy! - löktem meg a vállát és csak most vettem észre, hogy egész eddig szívatott. - Hogy te mekkora szenya vagy? - nevettem el magam én is.

 - Annyira jól esett - kapta el a derekamat majd kihúzta a hajgumit a rasztáimból és feljebb copfozta a tincseket a fejem tetejére. - Így ni - szemlélte büszkén a művét. - Most úgy nézel ki, mint egy hagyma.

 - De jó nekem - forgattam meg a szemeimet. Hülyéskedésünknek a csengő hangja vetett véget.

 - Már ennyi az idő? - néztem a falon függő órára majd sietősen a bejárathoz mentem. - Ciao - köszöntem  a küszöbön toporgó focistának, aki rám nézve széles mosolyra húzta a száját. - Mi az?

 - Ciao Hagymácska - borzolta össze a hajamat.

 - Ó, basszus - nyögtem fel. - Lolo kinyírlak! - kiáltottam el magam, majd behívtam a még mindig vigyorgó srácot. - Várnod kell míg átöltözöm, mert nem rég értünk haza a vásárlásból - magyaráztam hadarva.

 - Semmi baj, én jöttem kicsit korábban. Ciao Lorenzo - fogott kezet a barátommal.

 - Helyezzétek magatokat kényelembe - néztem rájuk - addig én felveszek valami sportosat - indultam el a lépcsőn felfele.

 - Segítsek? - hallottam meg Mattia hangját. Nevetve emeltem fel a középső ujjam, amit ők röhögve fogadtak.

  A szobámba érve gyorsan előkerestem egy sportmelltartót, egy egyszerű, kinyúlt pólót és egy kényelmes rövidgatyát. A tükörbe nézve először elvigyorodtam majd szemforgatva húztam ki a gumit a hajamból. Egy egyszerű mozdulattal összefogtam az összes tincset és egy egyszerű lófarokba kötöttem. Felhúztam a tornacipőm aztán pedig lesiettem a rám várakozó fiúkhoz. Ahogy beléptem a konyhába, hirtelen elhallgattak.

 - Mi van? - kérdeztem zavartan, mert mind a ketten engem vizslattak.

 - Semmi, csak jól nézel ki - pislogott rám Lolo míg Mattia helyeslőn bólogatott.

 -Ok-ké - húztam fel a szemöldököm. Miért van az az érzésem, hogy ez csak kifogás és egész eddig én voltam a téma? - Mehetünk? - kérdeztem a focistához fordulva.

 - Persze - állt fel a székről ahol eddig teljes kényelemben csücsült.

 - Én mit csináljak addig? - kérdezte nyafogva a szőke barátom.

 - Menj fel a szobámba ott a laptopom, hallgass zenét, netezzél. Anyáék szerintem nem sokára haza érnek. Ja és ne felejtsd el felhívni anyudat, hogy itt alszol.

 - Meddig lesztek el?

 - Még nem tudjuk - vontam meg a vállamat. - Ameddig bírjuk szusszal.

 - Majd holnap jövünk - röhögött fel mellettem Mattia. Összevont szemöldökkel néztem rá.

 - Te lehet, hogy edzésben vagy, de én nem, úgyhogy ehhez tartsd magad - böktem meg a mellkasát. - Szia Lolo - dobtam puszit a fiúnak majd kiléptünk az ajtón.

 - Van konkrét terved, hogy hova menjünk vagy rám bízod magad? - állt meg mellettem De Sciglio.

 - Rád bízom - néztem a fiúra - csak meg ne bánjam - motyogtam az orrom alá magyarul.

 - Akkor gyere - fogta meg a kezemet és elindult velem az egyik irányba. Percekig sétáltunk így, majd Mattia előre mutatott.

 - Oda megyünk, az egy tök nyugis hely.

 Előre néztem és egy kisebb erdő bukkant fel előttem. Csodálkozva pislogtam rá. Furcsa volt látni a természet egy darabkáját a nagyváros közepén. Ahogy beléptünk a fák közé még a levegő is megváltozott. Sokkal frissebb, oxigéndúsabb lett. Élvezettel szívtam teli vele a tüdőmet, miközben jobbra-balra forogva néztem meg tüzetesebben a helyet.

 - Tetszik? - állt meg Mattia és mosolyogva figyelte a mozdulataimat.

 - Nagyon - bólogattam. - Honnan tudsz erről a helyről?

 - Mindig ide jövök, ha túl sok a szarság körülöttem - húzta halvány mosolyra a száját. - Itt jól lehet gondolkodni.

 - Meghiszem azt - hunytam le a szemeimet és úgy hallgattam a madarak csicsergését. Ilyenkor hiányzott legjobban az otthonom.

 - Gyere - zökkentett ki a focista ebből a nyugalmas állapotból. Elindultam utána és a fák közt megláttam a kitaposott ösvényt. Mosolyogva néztem Mattiára, majd apró bólintás után futni kezdtünk. Az első pár méter maga volt a pokol, de aztán sikerült elkapnom a ritmust, így szépen kocogva követtem az előttem futó srácot. Szemeimet zavartalanul járathattam rajta. Kék rövidnadrágot és egy fehér fölsőt viselt. A nadrág rásimult a fenekére. Nyeltem egyet, mert nagyon szerettem, ha egy pasinak nem lapos a hátsófele. Tekintetemet lejjebb vezettem és elidőztem egy kicsit a vádlijain, majd sportos combján, ami minden lépésnél megfeszült. Annyira elmerültem a látványban, hogy nem vettem észre mikor megállt, így neki ütköztem.

 - Mi a...? - néztem rá bosszúsan, de ő a számra tapasztotta a tenyerét és előre mutatott. Az út közepén egy mókus család falatozott. Meglepetten pislogtam rájuk. Mattia levette a kezét a számról és elmosolyodott. Percekig néztük őket, ahogy egy üregbe hordják a lehullott makkokat majd mikor észrevettek minket, felszaladtak a közeli fák egyikére.

 - Ez annyira cuki volt - pislogtam a focistára. - Köszönöm - ágaskodtam fel és nyomtam puszit az arcára. Szemeiben megcsillant valami érzelem, de mire felfoghattam volna, hogy mi az már el is tűnt. Némán folytattuk a futásunkat egészen addig, míg már alig kaptam levegőt.

 - Ma...Mattia - szóltam utána és a tenyereimmel a combomra támaszkodtam.

 - Ennyi volt Lexy? - futott vissza hozzám, mivel jócskán lehagyott.

 - Elsőre ez is több, mint a semmi - durcáztam be.

 - Jól van na! - simított ki néhány kósza hajszálat az arcomból. - Gyere, visszafele sétáljunk.

  Nem ellenkeztem, némán lépkedtünk egymás mellett. Hirtelen fájdalom hasított a bal vádlimba.

 - Aú - nyögtem fel panaszosan, majd egyensúlyomat vesztve seggre estem.

 - Minden rendben? - ugrott mellém aggódva Mattia.

 - Nem - ráztam meg a fejemet. - Fáj - mutattam a lábamra.

 - Begörcsölhetett - mondta majd a kezét rácsúsztatta a fájós területre. Óvatosan gyúrni kezdte az izmokat. Nem akartam, hogy gyengének lásson, de egy kósza könnycsepp végig szaladt az arcomon. A fiú akkor nézett fel, mikor dühösen letöröltem.

 - Ennyire fáj? Abba hagyjam? - pislogott rám riadtan.

 - Ne! - kiáltottam fel magamat is meglepve. - Mármint ne hagyd abba, mert amíg gyúrod, nem fáj.

  Nem néztem fel, mert az arca túl közel volt hozzám, és a fülembe csengtek Lolo szavai: "Mattia oda-vissza van érted".

 - Lexy? - éreztem meg meleg leheletét az arcomon. Önkéntelenül fordultam felé, csak centik választották el tőlem. Barna íriszei a szemem és a szám közt jártak. Tudtam, hogy mire készül, mégsem tettem ellene semmit. Mikor puha ajkait az enyémekre nyomta, megszűnt körülöttünk minden. Kezeim maguktól kúsztak a tarkójára és túrtak bele a hajába. Nyelvével végigsimította az alsó ajkam és bejutásért esedezett, amit meg is adtam neki. Nem megszakítva a csókot fölém hajolt és óvatosan a hátamra fektetett. A pillangók a hasamban szinte násztáncot lejtettek. Míg az én kezeim a nyakába voltak fonva, az övéi felfedező útra indultak a pólóm alá. Hüvelykujjával az oldalamat cirógatta, kellemes borzongást kiváltva belőlem. Csókunk egyre kapkodóbb és hevesebb lett. Kezeivel egyre erősebben szorított magához. Már foltokat láttam, de nem akartam elszakadni tőle, ahogy neki sem volt szándékában befejezni ezt az egészet. Végül csak meg kellett tennünk. Ködös tekintettel pislogtam fel rá szaporán kapkodva a levegőt, míg ő is zihálva vette magához az éltető oxigént. Szemeivel nem eresztette el a tekintetemet.

 - Lex - ejtette ki puhán a nevemet, de mielőtt megtudhattam volna, hogy mit akart mondani, megcsörrent a mobilom. Mint aki egy álomból ébred, úgy pislogtam rá. Nagyot sóhajtva gördült le rólam és szemeit lehunyva elfeküdt a fűben. Idegesen vettem elő a telefont aminek a képernyőjén Stephan arcképe villogott. A szégyen és a bűntudat egyszerre árasztottak el. Felugrottam és azonnal a fogadás gombra nyomtam.

 - Ciao Bella! Merre vagy? - kérdezte jókedvűen a mit sem sejtő barátom.

 - Ö... - néztem körül - nem tudom - vontam meg a vállam és még köszönni is elfelejtettem.

 - Hogy-hogy?

 - Eljöttem futni Mattiával - néztem De Scigliora, aki kíváncsian legeltette rajtam a tekintetét - és valami erdőben vagyunk - túrtam idegesen a hajamba. Kérdőn néztem a focistára. Mikor került ki a hajgumi a copfomból?

 - Mattiával? - kérdezte Stephan, mintha sejtene valamit. - Mikor jöttök haza?

 - Már indultunk, csak begörcsölt a vádlim - válaszoltam az igazsághoz hűen.

 - Jól vagy? Haza tudsz jönni? - váltott át azonnal aggódóvá a hangja.

 - Persze - válaszoltam gyorsan, mert nem akartam, hogy lásson mielőtt összeszedném magam. - Ne aggódj, nem sokára otthon leszek.

 - Biztos ne menjek érted?

 - Stephan, nem kell. Már semmi bajom - magyaráztam neki, mint egy óvodásnak.

 - Jó, de ha kellek szólj! - fújta ki a levegőt. Tudtam, hogy ma az anyukájával vacsorázik, így nem akartam, hogy miattam ne tudjanak találkozni.

 - Ha haza értem azonnal hívlak - nyugtattam meg.

 - Szeretlek Kicsim! - búcsúzott el tőlem amitől nekem összeszorult a szívem.

 - Én is szeretlek - fordítottam hátat a fűben ülő De Scigliónak.

  Kinyomtam a telefont és lassan megfordultam. Ijedten néztem az időközben hátam mögé álló focistára.

 - Szereted - nézett rám szomorú szemekkel. - Lexy...

 - Ne! Mattia kérlek, ne mondj semmit - vágtam a szavába. - Felejtsük el ami történt - suttogtam rekedten, de nem mertem a szemébe nézni.

 - Neked lehet, hogy menni fog, de nekem nem - hallottam megtört szavait. - Mióta megismertelek erről ábrándoztam. Én...

 - Kérlek - sírtam el magam és kezemet a szájára szorítottam. - Már így is elég szar, ne tedd még rosszabbá.

  Megfogta a kezem és belecsókolt a tenyerembe. majd felemelte az állam.

 - Nézz rám - kérte kedvesen és én megtettem. Belenézve a szemeibe megláttam azt az érzést, amit én is éreztem, de nem iránta. - Tudom, hogy őt szereted - húzta el kicsit a száját -, de nem érdekel. Azt is tudom, hogy meg fog bántani, de akkor lesz hova menned. Érted? - szorította meg kicsit a vállam. - Én mindig itt leszek neked.

  Elhűlve fogtam fel a szavai jelentését. Arra vár, hogy Stephan hibázzon. Másodpercek alatt öntötte el az agyamat a düh köde és mérgesen néztem rá.

 - Milyen barát vagy te? - löktem el magamtól. - Képes lennél egy lány miatt feladni mindent? - kiabáltam rá majd távolodni kezdtem tőle. - Csalódtam benned. Azt hittem jóbarát vagy - csóváltam meg a fejemet miközben a könnyeim már eláztatták az arcomat.

 - Ne haragudj, én... - nézett rám kétségbeesve.

 - Hagyj engem békén Mattia! Felejtsd el ami történt és engem is! - zokogtam fel, majd futni kezdtem kifelé az erdőből. Még hallottam ahogy utánam kiált, de nem érdekelt. Könnyeimtől alig látva nehezen, de hazataláltam. Tincseim előre hullva takarták az arcomat mikor beléptem a házunkba. Hála istennek a családom valami filmet nézett a tévében, így nem foglalkoztak velem. Egy gyors köszönés után felszaladtam a szobámba és végre becsukhattam magam után az ajtót. Lolo ahogy meglátott felugrott a gépem elől, a karjaiba vont és szorosan megölelt.

 - Mio Dio! Mi történt? - kérdezte aggódva és ezzel kiváltva belőlem egy újabb sírógörcsöt.

 - Igazad volt - zokogtam keservesen.

 - Miben édesem?

 - Mattia...

 - Mit csinált az a gyökér? - emelte fel az államat.

 - Ő... megcsókolt - fúrtam a fejem a mellkasába azzal a céllal, hogy soha többé nem akarok onnan előbújni.

Mio Dio! = Édes Istenem!

60. fejezet

Lexy

  - Mit mondtál? - kérdeztem, pedig kristálytisztán hallottam amit mondott.

 - Francesco a bátyám - nyögte ki újra, de az arca közben fájdalmasan megrándult.

 - Mikor kérdeztem, azt mondtad, hogy nincs testvéred - néztem rá értetlenül. De hiába fixíroztam, mert a szemei a földet pásztázták, ajkait összeszorította, és még véletlenül sem pillantott felém. Teljes némaságba burkolózott, én pedig türelmetlenül vártam a fel nem tett kérdéseimre a válaszát. Mikor néhány perc múlva sem nyilatkozott, a kezét kezdtem rángatni. - Lolo, mi ez az egész?

  Akkorát sóhajtott, hogy a környező fákon ülő madarak ijedten rebbentek szét tőle. Egy padhoz húzott és leültünk.

 - Francesco négy évvel idősebb nálam - kezdett bele. -  Mikor kicsik voltunk, folyton együtt lógtunk. Imádtuk egymást. Ő volt az én okos és nagy bátyám, aki minden rossztól megvédett. Ha kellett elverte az ovis társaimat, akik csúfoltak, megtanított biciklizni és mindig lebeszélte anyáékat a büntetésről, ha rosszat csináltam. Aztán pár éve kiderült, hogy én... - nyelt egy nagyot. - Szóval, hogy én a fiúkat szeretem. Cesc teljesen begőzölt ettől. Elmondott mindenféle rossz buzinak. Nem volt olyan nap, hogy ne alázott volna meg valamilyen módon. Úgy beszéltük meg, hogy egyenlőre csak a család tudjon a másságomról, de ő tett róla, hogy ne így legyen. Az összes barátomat elüldözte mellőlem mikor közölte velük, hogy vigyázzanak, mert homokosok lesznek tőlem - hajtotta le a fejét, ahogy visszaemlékezett a múltra.

  Ahogy Lorenzo elgyötört arcára néztem, kedvem lett volna Francescot megfojtani egy kanál vízben, vagy legalább jól megverni, amiért ekkora fájdalmat okozott az öccsének.

 - Akik ez miatt elfordultak tőled, nem is voltak igazi barátok - öleltem át a derekát és hozzábújtam, hogy érezze, vele vagyok.

 - Nem is az ő árulásuk fáj a legjobban, hanem a bátyámé. Egyik nap részegen jött haza, hallottam, hogy rosszul van és hány. Benyitottam hozzá a fürdőbe, hogy megkérdezzem kell-e neki segítség. Ott görnyedt a wc felett egy szál boxerben és mikor meglátott teljesen kiakadt, hogy biztosan azért mentem be, mert rá akartam mászni. Érted? . csorogtak le a könnyek az arcán. - A saját bátyám mondott nekem ilyet.

  Megfogtam a fejét és a vállamhoz húztam. A zokogás elemi erővel tört ki belőle. Hagytam, hagy sírja ki magát miközben a hátát simogattam. A járókelők furcsán nézegettek minket, de nem érdekelt. Ha valakinek nem tetszett az arckifejezése, olyan csúnyán néztem rá, hogy egyből odébb állt. Néhány perc múlva abbamaradt a válla rázkodása és a sírása hüppögéssé szelídült.

 - Van egy zsebkendőd? - kérdezte szipogva, mire a zsebembe nyúltam és kivettem egy köteggel. Most értettem meg anya szavait, aki mindig azt mondta, hogy "bárhova mész legyen nálad zsepi, mert sose lehet tudni, mire lesz jó."

  Lorenzo megtörölte a szemeit, kifújta az orrát majd beletúrt a hajába.

 - Nagyon szarul nézek ki? - pislogott rám kivörösödött szemekkel mire elnevettem magam.

 - Nem - ráztam meg a fejem. - Most is olyan édes vagy, mint amilyen szoktál lenni - pusziltam meg az arcát.

 - Tudod, te vagy az első olyan valaki az életemben, akit nem érdekel, hogy... - kezdett bele, de megakadt. Rájöttem, hogy az idióta bátyja miatt olyan nehéz neki erről beszélnie.

 - Hogy a fiúkat szereted? - segítettem ki, mire bólintott. - Addig míg nem az én pasimra pályázol - vontam meg a vállam - addig rohadtul nem érdekel - poénkodtam el. - Te nekem Lolo vagy, a legjobb barátom, függetlenül attól, hogy melyik nemhez vonzódsz - öleltem meg újra.

 - Basszus, miért nem te vagy a testvérem? - sóhajtott fel.

 - Apropó, testvér! Hol volt a bátyád eddig, hogy nem találkoztam vele?

 - Firenzében jár egyetemre - húzta el a száját Lorenzo. - Anyáék tettek róla, hogy jó messzire kerüljön tőlem. Amikor elment, számomra megszűnt, mint testvér.

 - Legalább ők melléd álltak - löktem meg a vállát és mutattam rá egy fontos momentumra.

 - Igen - mosolyodott el végre halványan. - Bár apa nehezen emésztette meg, de nem hagyta, hogy Cesc teljesen tönkre tegyen.

 - Na látod - simítottam végig a karján - nem csak én vagyok aki így is szeret.

 - Hát szeretsz? - tette kezét bolondozva a mellkasára és ebből rájöttem, hogy végre megnyugodott.

 - Te vagy a mindenem - pislogtam rá picsásan. - Adj egy csókot, hogy megpecsételhessük a szerelmünket - csücsörítettem felé, de elröhögtem magam.

 - Azt már egyszer kipróbáltuk és nem nagyon jött be, úgyhogy a helyedben én nem erőltetném - nézett rám vigyorogva.

 - Idióta - ütöttem vállba, majd a szemközti boltnál lévő órára néztem. - Basszus, már ennyi az idő? - ugrottam talpra és magammal rántottam a barátomat is. - Nem leszek kész a vásárlással, mire Mattia értem jön - szaladt ki a számon.

 - De Sciglio? - ráncolta össze a homlokát Lolo.

 - Igen, tegnap megbeszéltük, hogy ma futni megyünk.

 - Lexy, ugye tudod, hogy neked van barátod?

 - Futni megyünk, nem dugni - forgattam meg a szemeimet.

 - Egy szóval nem mondtam, hogy erre gondoltam. Miért, te igen? - nézett rám jelentőségteljesen.

 - Hülye! - háborodtam fel. - Tudod jól, hogy Stephanon kívül nem érdekel senki - vágtam be a durcát.

 - Tudom, de ne mond, hogy te nem vetted észre, hogy bejössz Mattiának?

 - Mi van? - értetlenkedtem.

 - Ne már - pislogott rám miközben áthatóan nézet az arcomat. - Te tényleg ennyire vak vagy? Hát nem látod?

 - Mit?

 - Hogy Mattia oda-vissza van érted - vigyorgott a képembe.

 - Az nem lehet - motyogtam. - Azt mondta, hogy csak a barátom szeretne lenni - suttogtam miközben tanácstalanul néztem Lorenzora.

 - Tudod édesem - karolta át a vállamat - nagyon sokat kell még tanulnod a férfiakról. És ki tudna neked a legtöbbet tanítani róluk, ha nem egy pasi? - mutatott magára önelégülten, mire elnevettem magam. Éreztem, hogy egy nagyon hosszú, de nagyon vicces vásárlásnak nézek elébe.

10000!!!!!!!!!!

Sziasztok!
Örömmel láttam, hogy ma átléptük a tízezres határt! Nagyon szépen köszönöm nektek, hogy elértük ezt. Legyetek továbbra is jók és élvezzétek a még megmaradt szünidőt. Puszi mindenkinek: Dolores :D

59.fejezet

Lexy

   Mosolyogva hunytam le a szemeimet és dőltem hanyatt az ágyon, miután Lorenzo eltűnt a fürdőben.

 - Ó, ciao - hallottam meg egy idegen hangot az ajtóból. Ijedten ültem fel és néztem az ismeretlen srácra.

 - Ciao - dadogtam, miközben jól megnéztem magamnak. Szőke haja jólfésülten keretezte markáns arcát. Felsőtestére tapadó pólója kiemelte kigyúrt izmait.

 - Lorenzo? - húzta fel perverzen a szemöldökét, mikor észrevette, hogy bámulom.

 - Zuhanyzik - válaszoltam elvörösödve, de mielőtt még nagyobb zavarba jöhettem volna, kinyílt a fürdőszoba ajtaja.

 - Remélem gyors voltam - jelent meg vigyorogva Lolo az ajtóban, egy törölközővel a derekán, de mikor meglátta, hogy nem vagyunk egyedül, elkomorult. - Mit keresel itt? - mordult rá a látogatóra.

 - Így kell üdvözölni egy rég nem látott... - nem tudta befejezni, mert Lorenzo ráüvöltött.

 - Takarodj ki innen!

  Elhűlve pislogtam a szőkeségre, akit még soha nem láttam ilyen mérgesnek.

 - Ugyan-ugyan Lolácska - hergelte vigyorogva az idegen - csak nem megzavartam valamit? Mondjuk egy ilyen csajért én is visszatérnék a jó oldalra - nézett végig rajtam és közben megnyalta a szája szélét. - Ha megunod ezt a puhapöcsűt, szívesen megmutatom, milyen egy igazi férfi.

  Már nyitottam volna a szám, hogy elküldjem melegebb éghajlatra, mikor Lorenzo a fiú elé állt és nagyot taszított rajta.

 - Tűnj el Francesco! Menj vissza oda, ahol eddig voltál! - lökte ki az ajtón, majd rácsapta a röhögő idiótára. Homlokát az ajtólapnak döntötte és minden ízében remegni kezdett.

 - Jól vagy? - léptem mellé és végig simítottam a hátán. Fel sem tűnt, hogy még mindig csak egy törölköző takarja el előlem.

 - Nem - rázta meg a fejét. Befurakodtam az ajtó és a teste közé majd magamhoz öleltem. Kívülről nagyon félreérthető lehetett ez a helyzet, de mi tudtuk, hogy ez csak a megnyugtatásáról szól. Percekig álltunk így, míg végre éreztem, hogy lassabban veszi a levegőt és már nem reszket.

 - Köszönöm - pislogott rám vörös szemekkel, mintha a sírást próbálta volna visszatartani.

 - Nincs mit - mosolyogtam rá bátorításként. - Nem akarnál végre felöltözni? - böktem meg csupasz mellkasát.

 - Bocs - vörösödött el, majd a komódjához lépett, ahonnan felmarkolt egy ruhakupacot. - Két perc és itt vagyok - mondta és eltűnt a fürdőben.

  Lerogytam az ágyra és elgondolkodtam a történteken. Ki a fene ez az arrogáns, nagyképű bunkó? Az biztos, hogy Lolo és ő nincsenek jóban, és ahogy elnéztem, én sem leszek.

 - Kész vagyok - állt meg mellettem a barátom. - Menjünk.

   Kézenfogva sétáltunk le a lépcsőn és reménykedtem, hogy nem találkozunk Mr. Kihaénnemmel, de nem volt szerencsénk. A nappaliban volt, elterülve a kanapén és a tv távirányítóját nyomkodta. Ahogy meglátott minket felugrott és elém állt. Ösztönösen léptem hátrébb tőle, amit ő vigyorogva fogadott.

 - Még be sem mutatkoztam - mondta csábítónak szánt hangon. - Francesco vagyok. Benned kit tisztelhetek?

 - Alexa Silver - dadogtam zavartan, miközben az előttem álló srácra néztem, aki a szájához emelte a kezemet és megcsókolta.

 - Gyönyörű név egy csodaszép lánynak - búgta olyan hangon, hogy majdnem elröhögtem magam, mert nagyon hasonlított egy vadgalambhoz. - Jó választás volt Lorenzo - nézett a mellettem állóra. Idegesen húztam ki a kezemet a mancsai fogságából. - Mióta vagytok együtt? - érdeklődött gúnyos mosollyal az arcán, de a szemét nem vette le rólam. - Csak hogy tudjam, mennyi időmbe telik, míg elhódítom.

 - Semmi közöd hozzá és különben is a szemed is vedd le róla! - csattant fel Lorenzo hangja mellettem. - Gyerünk Lexy, nem akarom, hogy sokáig szívd ezt az ártalmas levegőt! - fogta meg újból a kezem és maga után húzott a kijárathoz.

 - Még látjuk egymást Lexy - röhögött fel Francesco és visszaült a kanapéra.

  Lorenzo, mint valami fúria, úgy száguldott velem végig az utcán, a kezemet szorongatva.

 - Lolo - szólongattam, mert már alig bírtam az iramot. - Lolo lassíts!

  A szőke fiú rám nézett és mintha most döbbent volna rá, hogy én is itt vagyok, megállt.

 - Ki volt ez a srác? - kérdeztem kíváncsian.

 - Senki - suttogta - egy nagy senki.

 - Lorenzo, kérlek mondd el, hogy segíthessek - pislogtam rá könyörögve, mert láttam, hogy teljesen kiborult a hívatlan látogatótól.

  A levegő is bennem rekedt, mikor kimondta a szavakat.

 - Francesco... a bátyám.

                                                                  Francesco Casano

58.fejezet

Lorenzo

  - Megyek már! - kiabáltam ki annak az őrültnek, aki valami béna ütemre nyomkodta a csengőt. - Lexy? - néztem furcsán a jókedvtől majd kicsattanó lányra.

 - Szia Lolo! - ugrott a nyakamba és megpuszilt.

 - Neked mi a fene bajod van? - morogtam még mindig álmosan.

 - Ú, de morcos valaki - vigyorgott rám teli szájjal. - Jól áll a madárfészek - túrta össze az amúgy is zilált hajamat. Vészjóslón emeltem rá a tekintetemet, amitől ő sikítva szaladt a szobám felé. Harcra készen követtem.

 - Ezt nem kellett volna - mondtam neki mikor beszorítottam az egyik sarokba. Kezeimmel a derekához nyúltam, rádobtam az ágyamra, majd rátérdeltem a combjaira és csikizni kezdtem.

 - Adok én neked korán reggel jókedvet! - mosolyogtam már én is miközben a kezeim között vergődött.

 - Lolo! - sikította. - Ké-hérlek, ne csináld! - könyörgött levegő után kapkodva.

 - Egyetlen okot mondj, hogy miért hagyjam abba?

 - Mert szeretsz és én is szeretlek - nyögte ki, mire lefagyva néztem rá. Kezeim abbahagyták a kínzást és szinte élettelenül hullottak az ölembe.

 - Te szeretsz engem?- futották el a könnyek a szemeimet.

 - Mint a legjobb barátomat - pislogott rám kedvesen.

 - Tudom. De tényleg szeretsz? - kérdeztem rá mégegyszer.

 - Édesem - vette a kezei közé az arcomat - nem jöttél még rá, hogy nem unaloműzésből töltöm a szabadidőm nagy részét veled? Szeretek veled lenni. olyan vagy nekem, mint egy testvér - mondta, amitől az én mellkasomban óriási tűzijáték vette kezdetét. Magamhoz rántottam és megöleltem.

 - Imádlak Húgi! - suttogtam a hajába.

 - Lo-lo - nyögte ki nehezen - megfojtasz.

 - Upsz, bocsi - eresztettem el azonnal. - Nem akartalak kinyírni.

 - Gondoltam, hogy nem akarsz testvérgyilkos lenni - somolygott rám és nekem nagyon jól estek a szavai. Értetlenül meredtem rá. Itt van ez a lány, aki mióta belépett az életembe támogat, és mellettem áll, míg van olyan a családomban, aki nem fogadja el a másságomat. Egy pillanat alatt komorultam el az agyamban átfutó gondlatoktól.

 - Mi a baj? - kérdezte Lexy miközben az arcomat vizslatta.

 - Semmi - ráztam meg a fejemet és valami egyszerű füllentésen törtem az agyam - csak...

 - Lolo - szakított félbe - ha nem akarsz róla beszélni, úgyis jó, de ne akarj hazudni, mert azt nem szeretem.

  Elhűlve néztem a lányra. Mikor ismert ki ennyire?

 - Oké - suttogtam.

  Kínos csend telepedett közénk, amit végül is én törtem meg.

 - Amúgy minek köszönhetem ezt a korai látogatást? - kíváncsiskodtam.

 - Ja, tényleg - csapott a homlokára. - Nincs kedved bevásárolni velem? Közben mesélhetnél a suliról - nyelt nagyot. - Másfél hét és kezdődik a tanév.

 - Izgulsz? - néztem rá hitetlenkedve.

 - Már hogy a viharba ne - sütötte le a szemeit.

 - Miért?

 - Talán, mert minden új lesz és egyedül csak téged ismerlek? - kérdezte szarkazmustól csöpögve.

 - Az bőven elég - vigyorodtam el öntelten, mire meglökött.

 - Bolond - nevetett fel.

 - Csak annyira, mint te - nyújtottam ki rá a nyelvemet. - Ha megvárod, míg elkészülök, akkor szívesen elkísérlek - álltam fel az ágyról.

 - Oké - dőlt hanyatt a párnák közé.

  Gyorsan lezuhanyoztam és ekkor vettem észre, hogy az előkészített ruháimat kint felejtettem a komódomon. Magam köré tekertem egy törölközőt és úgy léptem be a szobámba.

 - Remélem gyors voltam - vigyorogtam rá, de mikor megláttam, hogy nem vagyunk egyedül, elkomorodtam. Jókedvem helyét a düh és az utálat vette át.

 - Mit keresel itt? - csattantam fel idegesen, míg a hívatlan látogatóm gonoszul elmosolyodott.