10. fejezet

Stephan

   Bőrdzsekimet megigazítva csengettem be a csapattársam ajtaján. Nem kellett sokat várnom, míg kinyitotta.

 - Ciao Stephan! Hát te? - köszönt csodálkozva Kaká.

 - Caroline meghívott vacsorára - léptem be az ismerős házba.

 - Szia, Fáraó! - ugrott a nyakamba Luca, majd őt követően Isabella is.

 - Gyerekek, hagyjátok már élni Stephant - lépett ki a ház úrnője a konyhából és két puszi kíséretében lefejtette rólam a kicsiket. - Sipirc a szobátokba! Szólok, ha kész a vacsi.

 - Hagyd csak - legyintettem. - Tudod, hogy nem zavarnak.

 - De engem igen, mivel minden idegent azonnal letámadnak - mondta, mire összehúzott szemekkel néztem rá. Mióta számítok idegennek?

 - Jaj, ne haragudj - kezdett szabadkozni. - Nem úgy értettem, mármint nem rád... - vörösödött el és nekem elég volt ránéznem Kakára, hogy tudjam, mire gondol.

 - Mi bajod van Alexával? - csattant fel a csatár. - Te nem értél rá, nekem edzésem volt, így kellett valaki, aki figyel rájuk. Ráadásul a gyerekek odáig vannak érte.

 - De ő egy vadidegen! Te mégis rábíztad a kicsiket. És ha elrabolta volna őket?

  Itt volt az a pont, ahol elnevettem magam. A rózsaszín hajú, mint gyerekrabló?

 - Most kinevetsz? - nézett rám szigorúan Caro.

 - Bocs, de te nem ismered őt - vettem a védelmembe a lányt. - Ő egy nagyon aranyos és kedves kiscsaj. Az öccseivel kint szokott lenni a pályán. A szülei meg a San Siroban dolgoznak.

 - Ezt az aprócska momentumot elfelejtetted közölni velem - nézett mérgesen a férjére.

 - Mert rögtön a torkomnak ugrottál, ahogy elkezdtem mondani a dolgokat és nem hagytad, hogy befejezzem - morgott a brazil.

  -  Mennyire kiscsaj? - érdeklődött tettetett nemtörődümséggel Caro. Szóval innen fúj a szél? Elgondolkodtam rajta, hogy húzom az agyát és beadom neki, hogy egy 22 éves szőke bombázó, de aztán győzött a józan eszem és inkább az igazságot mondtam.

 - 17 éves, rózsaszín, rasztahajú lány. Most költöztek ide Magyarországról. És tényleg nagyon ért a gyerekek nyelvén.

  Láttam Caroline arcán a megkönnyebbülést, míg Kaká arcán az érdeklődést, aminek hangot is adott.

 - Honnan vagy te ilyen jól értesült? - vonta össze a szemöldökét.

 - Mattia - nyögtem be az informátorom nevét, mire a brazil vigyorogni kezdett.

 - Már nem csak Balo hajt a "kiscicára" ? - mutatott macskakörmöket.

 - Marionak bejön? - nézett ránk rémülten Caro. - Szegény kislány, de hát még kiskorú - vette védelmébe, annak ellenére, hogy eddig ellenségesen beszélt róla.

 - Szerinted ez hol érdekli a fekete ördögöt? Mindig megszerzi, amit akar - vigyorgott Kaká és nekem összeszorult a szívem.

 - Baj van?  - nézett rám Caroline. - Úgy elsápadtál.

 - Semmi gond, csak már éhes vagyok - vágtam rá kapásból.

 - Ú, a vacsora! - kiáltott fel, és eltűnt a konyhában.

 - Na jó - nézett rám a brazil -, Caro nő, ő bevette a süket dumádat, de én jobban ismerlek. Mi ez a heves érdeklődés Alexa iránt? - nézett mereven rám, mintha a gondolataimban akarna olvasni.

  Megvontam a vállam, majd közöltem vele azt, amivel Sandro szembesített ma.

 - Tetszik.

 - Ennyi? - lepődött meg. - Nem a "dejóvolnamegdugni" vagy a "kipróbálnámmilyenazágyban" szöveg?

  Értetlenül néztem rá. Nagy sóhaj után magyarázni kezdett.

 - Eddig ha bárkit mutattunk neked, vagy a többieknek, ez volt az első mondat, ami elhagyta a szátokat. Most meg csak szimplán tetszik. Kezdhetek félni, hogy egy csaj miatt megy tönkre a Milán csapata?

  Felkaptam a fejemet, mert ez az opció meg sem fordult bennem.

 - Látom, erre nem gondoltál - veregette meg a vállam. - De hogy tudd, én neked szurkolok. Régen láttam így csillogni a szemed egy lány miatt. Ne aggódj, Lexinek pedig több esze van annál, minthogy Marioval kezdjen.

  Jól estek a megnyugtató szavai.

 - Vacsora! - kiabált ki Caro a konyhából.

  Leültünk az asztalhoz. A gyerekek is megérkeztek, így öten ültük körbe az asztalt. Tetszett ez a családias hangulat, de valahol irigy is voltam, hiszen én is szerettem volna már megállapodni. Mégha nem is rögtön nősülni és gyereket csinálni, de egy tartós kapcsolat mindenképp a terveim között szerepelt.

 - És Lexynek is Neymar a kedvenc focistája - hallottam meg Luca hangját, amire elhúztam a számat. Jó srác a brazil, de nem tudom, hogy miért vannak úgy oda érte.

 - Olyan furcsán beszélt az anyukájával - csacsogott Isabella, nehogy lemaradjon a bátyja mögött. - Azt mondta, hogy ő egy másik országból jött. Anya, mit jelent az, hogy másik ország?

 - Kicsim, vacsora után felmegyünk és megmutatom neked az atlaszban, hogy honnan jött Alexa. Jó?

 - Jó - bólintott komolyan a kicsi és rohamtempóban kezdte belapátolni az ételt.

 - Nem semmi lehet az a lány, ha ilyen hatást gyakorol a környezetére - nevetett fel Caroline. - Ha legközelebb bemegyek, igazán bemutathatnátok nekem is.

 - Rendben - mondta Kaká. - Tetszeni fog neked, mert ő olyan... Nem is tudom, messziről lerí róla, hogy egy szeretni való valaki.

 - Nana - fenyegette meg játékosan a férjét Caro. - Még a végén féltékeny leszek.

 - Fölösleges, mert tudod, hogy csak téged szeretlek - hajolt közel a nőhöz és megcsókolta.

 - Fúj - hallottuk meg a gyerekek hangját, mire mi felnőttek felnevettünk.

 - Majd akkor is ezt mond öcskös, ha barátnőd lesz - vigyorogtam rá.

 - Nekem nem lesz barátnőm - jelentette ki komolyan.

 - Nocsak és miért?

 - Mert ma megmondtam Lexynek, hogyha felnövök feleségül veszem - húzta ki magát.

  Muszáj volt röhögnöm rajta, olyan aranyos volt.

 - Ne nevess! - szólt rám mérgesen. - Ő nem nevetett ki - vágta be a durcát, majd felpattanva az asztaltól, a szobájába szaladt.

 - Majd megnyugszik - nézett rám Caroline jelentőségteljesen, és Isabellát magával húzva, otthagyott minket az asztalnál.

 - Hát ennél átlátszóbb már nem is lehetett volna - sóhajtott Kaká. - Kezdheted a vallatást. Mit akarsz tudni?

  Döbbenten néztem a brazilra, aki ilyen egyszerűen rájött, hogy miért vacsorázok náluk.

 - Oké, akkor nem körítek. Mi nyomaszt?

 - Ennyire látszik?

 - Eléggé, de kérdésre ne kérdéssel válaszolj! Szóval, mi a baj?

 - Nem tudom - dőlt hátra a széken. - Mióta eljöttem a Madridtól, nem találom a helyem. Oda már nem, ide meg MÉG nem tartozom.

 - Ez hülyeség! - csesztem le azonnal. - Te itt vagy itthon. Ez a te csapatod, ahogyan régen is, csak hagyj magadnak egy kis időt, hogy vissszaszokj.

 - Gondolod?

 - Tudom.

  Csendben meredt maga elé, majd pár perc múlva elmosolyodott.

 - Igazad lehet. Adok még egy kis időt magamnak, hátha jobb lesz.

 - Biztosan jobb lesz. A fiúk, ahogy én is, felnézünk rád. Hiszünk benned, de neked is azt kell tenned. Hinned kell magadban.

  Csodálkozó szemeket meresztett rám.

 - Köszi Stephan - szólalt meg. - Ez most nagyon jól esett és kellett is ahhoz, hogy másképp lássam ezt az egészet, mint eddig.

  Egy ideig még beszélgettünk, majd elköszöntem és hazaindultam. Otthon sóhajtva dobtam le a kocsikulcsomat az előszobaszekrényre. Nyomasztó volt az üres lakásba hazajönni.