Stephan
Napok óta hiába vártam a találkozást, nem láttam újra a lányt. Pedig képes voltam minden nap plusz edzésre menni, hátha összefutok vele. Bámultam kifelé az ablakon, mikor Mario meglökött.
- Mi van? - néztem rá mérgesen.
- Allegri rólad dumál, te meg nem is figyelsz rá. Mi bajod van? - méregetett kíváncsian.
- Semmi - vágtam rá kapásból, mert nem akartam, hogy tudja a merengésem okát. - Miről van szó? - kérdeztem és próbáltam az edzőre koncentrálni.
- A sérülésedet említette, meg hogy mennyit kell még kihagynod - tájékoztatott az eddig elhangzottakról.
- Hurrá! Azt nem mondta, hogy még mennyi kényszerpihenőre ítélt a doki? Nekem egy szót sem hajlandó mondani - húztam el a szám.
- Nyugi - vigyorgott Mario. - Két hét múlva már pályára léphetsz a Sampdoria ellen.
Megnyugodtam, hogy végre van egy időpont, amikor már gyógyultnak nyílvánítanak. Untam már a rehabilitációs kezeléseket és a könnyített edzést. Játszani akartam, mert ez volt az életem. Újra kinéztem a tárgyalószoba ablakán és nagyot dobbant a szívem. A rózsaszín hajú lány és a két fiú kint volt a kispályán. Valamit magyarázott a srácoknak, akik bólogatva hallgatták, majd elmentek futni. Mi a fene? Figyelni kezdtem őket. Azt hajtogattam magamban, hogy csak látni akarom, hogy mit csinál a kicsikkel. Ennek ellentmondott, hogy csak őt néztem, a srácokra rá sem pillantottam.
- Ott a kiscica - nézett ki az ablakon Mario, mert észre vette, hogy nagyon bámulok valamit. - Edzést tart a kicsiknek? - kérdezte tűnődve, és jobban megfigyelve, tényleg edzésre hasonlító feladatokat adott nekik.
- Egész ügyes - szólalt meg mögöttem Mattia. - A korukhoz képest, a két kissrác is jól csinálja.
- Honnan tudod a korukat? - kaptam rá a fejem.
- Kapcsolatok, Fáraó, kapcsolatok. Emília a személyzeti osztályról - emelgette a szemöldökét.
- Nyögjed már, hogy mit tudsz! - szólt rá Balotelli, és én is hallani akartam, amit megtudott.
- Oké, oké - tette fel a kezeit. - Most költöztek ide, Magyarországról. Az anyja takarítónő, az apja pedig biztonságiőr lett nálunk. A két kissrác az öccse. Álítólag van egy nővére is, de őt még senki nem látta - fejezte be a mondandóját.
- Ennyi? - nézett rá mérgesen Mario.
- Nem elég?
- Nem baszd meg. Hogy hívják? Hány éves? Ezekről nem tudsz? - nézett ki az ablakon, továbbra is a lányt hesszelve, ami nagyon nem tetszett nekem.
- Ja, de - hallgatott el, hogy húzza az agyunkat. - Alexának hívják és augusztusban lesz 17 éves.
- Még valami? - Mariót nem lehetett lelőni.
- Mit akarsz még tudni? A melltartó méretét? - csattant fel Mattia, felhívva magunkra a figyelmet.
- Úgy látom, hogy a fiatal urakat untatom - nézett ránk mérgesen Allegri.
- Nem, dehogyis Mester - szabadkoztunk rögtön.
- Jó lenne, ha figyelnétek, mert mostanában nem muzsikáltok valami fényesen - hordott le minket.
Abbahagytuk a beszélgetést és az edzőre figyeltünk. Egy idő után akaratlanul is a kispálya felé kalandozott a pillantásom. Pont akkor, amikor a lány valamin nagyon nevetett és közben a hajába túrt. A nagyobbik fiú morcosan nézett rá, majd kergetni kezdte. Az én arcomra is mosolyt csalt, ahogy hárman futkároztak a pályán. A lány egyre jobban nevetett és így lelassult a futása. A nagyobbik srác utolérte és a fenekére csapott. Még szélesebb mosoly terült szét az arcomon. De jó lenne most ott lenni velük és hülyéskedni egy kicsit. Milyen régen volt, hogy őszintén tudtam örülni bárminek is, és olyan felhőtlenül boldog lehettem, mint ők. Láttam, ahogy elfekszenek a fűben és nevetve pihegnek. Hirtelen a kisfiú felmutatott az égre, mire összedugták a fejüket. A felhőket nézik - jöttem rá a mozdulataikból. Irigy voltam rájuk. Én is szerettem volna kint feküdni a fűben, újabb és újabb alakokat kitalálni a felhőkből, de nem tehettem. Már régóta nem. A foci lett az életem és ezáltal az ilyen dolgokról le kellett mondanom. Valamit, valamiért - sóhajtottam fel, majd egy utolsó pillantást vetettem a kiscsoportra, akik épp távozni készültek a pályáról, és visszafordítottam a figyelmem Allegrire.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése