2014. április 25., péntek

39. fejezet

Lexy

  Éreztem, hogy teste megmerevedik, a tenyere nyirkos lesz ahogy közelítünk a családomhoz.
 - Sziasztok! - köszöntem hangosan, mire mindenki felénk fordult.
 - Ciao Stephan - szaladtak hozzá az tesóim és lekezeltek vele. - Ma is megyünk edzeni?
 - Nem - szólt rájuk anya, miután elszakította a tekintetét összefonódó ujjainkról. - Rendet raktok a szobátokban!
 - De anyaaa! - kezdtek volna nyafogni, de ő nem hagyta magát.
 - Most! - nézett rájuk úgy, hogy azt még Balotelli is megirigyelné tőle.
  A fiúk elkámpicsorodva kullogtak fel a lépcsőn, mert tudták, hogy ilyenkor kár a gőzért.
 - Apa, anya - fordultam a szüleimhez és hazudnék ha azt mondanám, hogy nyugodt volt a hangom. - Ő itt Stephan El Shaarawy... a barátom - nyögtem ki a végén és hogy bátorságot merítsek, felnéztem az arcára, amire egy apró mosoly ült ki.
 - Ciao - lépett közelebb apukám és a kezét nyújtotta a zavarban lévő srácnak. Erőfitogtatásként megszoríthatta a kezét, mert éreztem Stephanon, hogy megrándul egy kicsit, de meg sem szólalt. Rezzenéstelen arccal állta ki apa próbáját. - Hol láttalak már? - nézte elgondolkodva a fiút.
 - Talán a lányod szobájának a falán? - nézett rá vigyorogva anya. - Ő a Fáraó. Tudod? Focista a Milánnál - magyarázta apának, mintha egy kisgyerek lenne. - Bocs, de a férjem nem szereti a focit. Amúgy Bianca vagyok - mutatkozott be.
 - Nem a focit, csak a focistákat - morgott apa. - Abból is csak azokat akik után csöpög a nyálad, mint mondjuk az a szőrös majom és a nyálgép - dohogott.
 - Nevük is van - csattant fel anya. - Sergio Ramos és Cristiano Ronaldo. Amúgy meg te is vagy olyan szőrös, mint Ramos - bújt apához - és ha jól emlékszem, akkor egyenlőre a te feleséged vagyok és nem az övé. Úgyhogy ne féltékenykedj - csókolta meg a férjét.
  Ránéztem Stephanra, aki vigyorogva figyelte a szüleimet.
 - Ne haragudj, de néha nem tudom kik a felnőttek ebben a családban - sóhajtottam fel színpadiasan.
 - Hallottam ám - engedte el apát anya. - Itt maradsz vacsorára? - nézett aztán kedvesen a barátomra.
 - Ha nem zavarok, akkor szívesen - ölelte át a derekamat, amit anya somolyogva, míg apa összeszűkített szemmel nézett.
 - Ha így lenne, nem kérdeztem volna meg. Első számú szabály a Silver családban - oktatta ki anya - érezd magad otthon. Ha éhes vagy szólsz, mint a többiek, mert innentől fogva te is a családhoz tartozol.
 - Köszönöm - vigyorodott el Stephan. - És a második?
 - Majd idővel megtudod - veregette meg a focista arcát anya. - De a legfontosabbat már most jegyezd meg - nézett aztán a fiúra. - Aki megbántja Lexyt, azzal saját kezűleg ásatjuk meg a sírját.
 - Nincs szándékomban fiatalon meghalni - nézett rá komolyan a barátom.
 - Helyes - vigyorodott el anya újra. - Szereted a lasagnét? - váltott hirtelen témát.
 - Nagyon - bólogatott a kérdezett.
 - Akkor jó - indult meg anya a konyha felé. - Lexy, gyere segíts! - nézett még rám. - Hagyd a fiúkat beszélgetni!
  Sikerült visszafojtanom a nevetésemet, mikor megláttam Stephan rémült tekintetét.
 - Csak nyugi - súgtam a fülébe és egy puszit nyomtam az arcára. - Nem olyan emberevő, mint amilyennek látszik - vigyorogtam rá, majd anya után siettem, aki már javában készítette a kaját.
 - Kérdezzek, vagy mesélsz? - vigyorgott rám, miközben a szószt kevergette a tűzhelyen.
 - Inkább mesélek - ültem le az egyik székre. Nagyvonalakban elmondtam neki a szülinapom óta történt dolgokat, egészen máig.
 - Akkor most együtt vagytok? - ült le mellém.
 - Igen - bólintottam.
 - És milyen? Mármint milyen érzés, hogy van egy ilyen pasid? - nézett rám kíváncsian. Na igen, mi mindent megbeszélünk egymással.
 - Eszméletlen - borultam az asztalra. - Félek, hogy ez csak egy álom és előbb-utóbb felébredek.
  Gonoszul belecsípett a karomba és mikor magyarul káromkodva simogattam a fájó pontot, elvigyorodott.
 - Nem álom.
 - Kösz, de ezt eddig is tudtam - durcáztam be.
 - De azért tudatosítottam benned - nevetett fel. - Na menj és nézd meg, hogy apád egyben hagyta-e a lovagodat - bökött a nappali felé. - Szólj nekik, hogy vályúhoz, addig én megterítek.
  Halkan lépdeltem a szoba felé, ahol a két, számomra fontos férfit tudtam. Már messziről hallottam, hogy valamin vitatkoznak. Idegesen léptem be a helységbe, de aztán elnevettem magam, mikor felfogtam, hogy mi a vita tárgya.
 - Szerintem Lennox Lewis jobb volt, mint Tyson - hallottam a barátom szájából.
 - Egy frászt! Tysont el kellett takarítani az útból, mert nem volt ember aki letudta volna győzni. Ráuszítottak egy kurvát és ezzel tönkre is tették a karrierjét - pattogott apa.
 - Na, helyben vagyunk - jeleztem, hogy én is itt vagyok. Stephan arcára megkönnyebbült mosoly ült ki, míg apa durcásan fordult a tévé felé, ahol régi boxmeccsek mentek.
 - Igazán találhattál volna valaki olyat, aki ért is a boxhoz és nem egy szakbarbár.
 - Legközelebb boxolóval jövök össze, hogy te is boldog legyél - forgattam meg a szemeimet. - Amúgy anya üzeni, hogy kész a vacsi - fogtam meg Stephan kezét és elhúztam a fürdőszobába, kezet mosni. Amint becsukódott mögöttünk az ajtó, határozottan magához húzott és akaratosan a számra tapadt.
 - Nem lesz legközelebb és nem lesz semmiféle boxoló - lihegte, miután kifulladásig csókolt.
 - Féltékeny vagy? - nevettem fel mikor rájöttem, hogy mi baja.
 - Nagyon - vallotta be. - Soha nem engedlek el.
 - Nem is akarok elmenni - bújtam hozzá és most én csókoltam meg. Kivágódott a fürdőszoba ajtó, ahol a két öcsém lesokkolva nézett összefonódó párosunkra. Medox tért magához hamarabb és egy idétlen magyar mondókába kezdett.
 - Két szerelmes pár, mindig együtt jár. Egy tányérból esznek, mindig összevesznek!
  Elnevettem magam és elhúztam a ledöbbent focistát az öcséim közeléből.
 - Mit mondott a kicsi? - kérdezte kíváncsian.
 - Nagyjából lefordítottam neki a szöveget, amin jót mosolygott.
 - Szerelmesek vagyunk? - nézett aztán rám csillogó szemekkel.
 - Igen - pusziltam szájon.
 - Fúj - hallatszott a hátunk mögül Dárius hangja. - Most már mindig ezt fogjátok csinálni?
 - Ne fújjogj! - löktem vállba. - Majd, ha te is ezt csinálod, rájössz, hogy nem is olyan rossz.
 - Ja. Persze! - bólogatott gúnyosan, majd otthagyott minket.
 - Bírom a családodat - vigyorodott el Stephan. - Olyanok, mint egy vérbeli olasz família.
 - Maffia család. Apa, mint Don Corleone... - kuncogtam fel, de tovább nem jutottam, mert ajkait az enyémeknek nyomta és újra elmerültünk egymásban.
 - Gyerekek, a vacsorát faljátok fel, ne egymást! - jelent meg anya a konyhaajtóban vigyorogva, majd vissza is húzódott.
  Stephannal egymásra néztünk és kitört belőlünk a nevetés. Örültem, hogy a családom elfogadta őt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése